BORI

ÖZV. BALÁZSKOVICS LÁSZLÓNÉ DALMADY RÓZSA (1941)

BORI – MAGYARSZÉK

„A szélrózsa minden irányába széthordtak bennünket.”

Szeretném ezt a tragikusnak mondható múltat fölidézni. Azt a keveset, amire emlékszem. 1941. január 4-én Fakóvezekényben születtem. Apám már 12 éve eltávozott közülünk. Anyám, Dalmady Jánosné Nagy Amália Karolin 1910. január 18-án, Bori községben született. Korai gyerekkoromtól én is Boriban laktam, míg a kitelepítés el nem szakított falumtól és a falu összes lakójától. Szinte mindenki rokon volt, mivel elég népes volt a család.

 Szeretném röviden elmesélni göröngyös utunkat, amit szüleim elbeszélésébõl és a magam emlékezetébõl tudok. Azon a május 13-i napon nagy nyüzsgés volt a faluban és csak síró embereket láttam. Még most is magam elõtt látom az anyámat, nagybetegen, hathetes húgommal az ágyon. Majd dübörgõ teherautók lepték meg a falut. 102 református családból 51 család a kitelepítettek listájára került. Köztük voltunk mi is. Ez a látvány még most is elevenen él bennem, bár már kezd egy kicsit megfakulni.

 Késõbb Lévára vittek. Ott már várt reánk a marha-, illetve tehervagonokból összekapcsolt szerelvény.

 Síró öregek, sikoltozó asszonyok rohangáltak a kocsik között. Még egyszer, utoljára látni kívánták szeretteiket. Úgy tudom, három vagonba pakoltunk be. Egybe a takarmányt, a másikba az állatokat, a harmadikban pedig a család: apám, anyám, nagyanyám, nagybátyám és hat gyerek. Végsõ búcsú, majd elindultunk az ismeretlen idegenbe. Nekünk, gyerekeknek ez akkor még tetszett is, mert ennyit nem vonatoztunk soha. Nappal állt a szerelvény. Ebédre sóskát szedtünk. Desszertnek anyánk kukoricát pattogtatott rostába. Menet közben mi, gyerekek a vagonablakban lógtunk. Így teltek kalandos napjaink.

Végül megérkeztünk nem ismert utunk végállomására, Pécsre. Itt volt az igazi elválás. A szélrózsa minden irányába széthordtak bennünket. Mi végül is Magyarszékre, egy kis baranyai faluba kerültünk.

 Ezt a községet fele-fele arányban magyarok és németek lakták. Borzasztó volt nézni, amikor mi betelepültünk és házigazdáinkat kilakoltatták a pajtába, az istállóba. Egy év eltelte után vitték el õket Németországba.

 Õk nagyon szerettek minket. Sokáig tartottuk velük a kapcsolatot.

Visszatérek a falura. Általában egykés családok lakták. El lehet képzelni, hogy mit gondoltak rólunk, amikor hat gyerek bámult befelé a kapun. Sokszor lecigányoztak, megaláztak bennünket, fõleg a tájszólásunk miatt. De voltak segítõkész, jólelkû emberek is. Voltak, akik nehezen tudtak befogadni bennünket.

Minket okoltak a történtekért. Még él a faluban egy-két idõs ember, talán õk többet tudnának mesélni. Anyám 93 évesen, bizony nem szívesen emlékszik vissza az akkori eseményekre. De ha eszébe jut, felidézi a múltat.

 Apám fiatalon is makacs magyar volt, és az maradt haláláig. Hadd idézzek a kitelepítéskor elhangzott szavaiból: „Inkább lesznek a gyerekeim buta magyarok, de ne legyenek okos tótok!”. Ezzel senkit nem szándékozom megsérteni, de érthetõ volt a fölháborodása. Anyám, 93 éves, kilenc saját és két idegen gyereket nevelt fel. Jómagam öt éve özvegy vagyok. Egy fiam, menyem, egy harmadéves fõiskolás leány és egy 13 éves fiúunokám van. Õk a büszkeségeim. Szabadidõmben verseket írok férjem halála óta, mert egyedül élek.