VISSZAEMLÉKEZÉSEK, INTERJÚK

ALSÓSZELI KESZELI ÁRPÁD (1927) ALSÓSZELI – ZÁVOD, ZOMBA

 „…sokan nem is hitték, hogy ez most már mindig így marad.”

 Az én falum, Alsószeli tiszta magyar volt. Talán egy-két szlovák származású ember élt köztünk a két világháború közötti idõkben. A szomszéd telepen, Körtvélyesen szlovákok éltek, de szeli szlovákra én bizony egyre sem emlékszem. Emlékszem viszont az utcákra, meg a falun keresztül folyó semmicske vízre, a Dudvágra. Ott folyt a mi utcánk, az Alszer alatt. Mikor gyerekek voltunk, s lementünk fürödni, gyakran beleragadtunk az iszapba – vagy ahogy Szeliben mondtuk – a lõtyébe. Közel laktunk a Dudvághoz, így aztán a libákat, kacsákat is mindig lehajtottuk a vízre. Úgy megtanulták a dolgukat, hogy esténként maguk hazataláltak. Aztán meg az volt a divat, persze a szegénység is rákényszerített bennünket, hogy a libákat nem otthon etettük, hanem kihajtottuk a tarlóra, s közben kalászt szedtünk. Mikor nem volt tarló a falu közeliben, elhajtottuk õket három kilométerre is, egészen a Szigetig. Persze együtt a lányokkal, ahol aztán jókat játszottunk. De még a Budaitatóhoz is eljártunk, mert nekünk ott is volt földünk. Ott már a Feketevíz folyik, nem a Dudvág. Két méter mély is lehetett, a partja pedig homokos volt. Gyönyörû tiszta vizû, sebes sodrású folyócskára emlékszem. Elég veszélyes volt: egyszer két tanult ember belefulladt. Az egyik tanító volt. Minthogy huszonhetes vagyok, én még a csehek alatt kezdtem iskolába járni. Nekem a Boross volt az igazgatóm, aztán a Balogh tanító, a Pólai, Bondor László meg az öreglány, a Patócs Olga tanítónõ tanítottak.

Mert mink akkor külön iskolába jártunk, az evangélikusba. A katolikusoknál Burger Gizella, meg a Szûcs tanítók tanítottak.

Emlékszem, hogy az evangélikus templom mindig tele volt. A katolikus is persze, de az kisebb. Mi, evangélikusok Szeliben mindig többen voltunk. Mikor leventék voltunk, akkor nekünk a karzaton volt a helyünk, mert ugye mindenkinek megvolt a maga helye: hova ülnek a lányok, az asszonyok, meg az öregemberek. Aztán mindenki tudta az énekeket, én még ma is könyv nélkül énekelek. Volt persze hittantanítás is. Mink apámékkal nagyon vallásosak voltunk, mert ugye az úgy volt, hogy az ember vagy dolgozott, vagy templomban volt. Szeliben a katolikusok és az evangélikusok jól meg voltak ugyan egymás közt, de egymásközt nem igen házasodtak. Talán a nullánál valamivel több volt az ilyen házasságok száma. Talán kettõt-hármat tudok mondani.

Mink, evangélikusok ugyan elmehettünk a katolikus családok házaiba a lányokhoz, de már a mulatságok külön voltak, mert külön volt a katolikus, meg az evangélikus kocsma. A Bihercz-kocsma volt a katolikus kocsma, a malommal szemben, a Kajos Kálmáné és a Panczáéké meg az evangélikus. Persze a legények aztán összekeveredtek, de általában ez be volt tartva. De mert a szomszédságban a Gyurcsiék, meg a Dobriék, Gyalogék voltak, ahol lányok laktak, velük mink együtt mentünk kártyázni. S õk például mind katolikusok voltak. Közvetlen szomszédaink, a Vörösék evangélikusok voltak. Így aztán a gyerekek külön iskolába jártak.

Meg persze a templom is szigorúan el volt választva. Gyermekkoromba én a katolikus templomba be nem mentem volna. Ez azután, az áttelepítés után nekünk sok bajt okozott, mert az én feleségem, akivel itt ismerkedtem meg Zombán, helybeli katolikus családból való, s azt az én apám nekem soha meg nem bocsátotta. Hozzánk õ soha be nem jött többet, mert katolikus templomban volt az esküvõnk.

Nekünk otthon mindig volt két-három tehenünk, meg volt bikaborjú, meg persze ló is. Legalább kettõ mindig volt. Amikor csikók is voltak, volt, hogy volt három, négy is. Általában azonban két lovunk volt.

Kora gyerekkorunktól befogtak minket a munkába, lovat hajtottunk. Amikor kimaradtam az iskolából, tizennégy éves voltam.

Tudja, hogy volt az akkor! Ahhoz, hogy a tizenegy gyerek megszülessen, húsz-huszonöt éven át születtek a gyerekek. Nõvérem 1906-ban született, bátyáim 1910-ben, meg 1918-ban, én meg 1927-ben.

Utánam még született a húgom. A tizenegy gyerekbõl öten maradtunk meg. Így hát az elsõ testvérem meg köztem húsz év különbség volt.

28

Földjeink több felé voltak. Voltak a faluhoz közel is. Aztán volt az alsóhatári rész, amit én már nem is tudok, miért tartozott Szelihez. A falutól tizennégy kilométerre kezdõdtek ezek az alsóhatári földek, és mentek egész a Kis-Dunáig. Nagyobbrészt rétek: kisholdban ezer hold rét. Az aztán nagyon szép volt, amikor a lovakat, meg a csikókat szabadjára engedtük, terelgettük, ahogy mentek vágtába, vagy ahogy szóltak a kolompok, mikor este a tehenek mentek be a karámba. A borjú meg ott született meg kint a réten. Rengeteg marha legelt az alsóhatári réten, a Feketevíz meg a Kis-Duna összefolyásánál. Igen szép emlékeim vannak azokról az ott töltött estékrõl…

A legtöbbet Fölsõszelibe jártunk át, mert ott voltak evangélikusok. Rokonaink éltek Taksonyon, oda is eljártunk, de Peredre, Deákiba nagyon ritkán. Deákiba, Séllére (Vágsellyére) néha a vásárra elmentünk.

Galántára, Szeredre igen ritkán jártak Szelibõl, Királyrévbe a másik szomszéd faluba viszont sûrûn mentünk, de például fáért még Megyerre is eljutottunk. Zsigárdon, ahol téglagyár volt, oda lovaskocsival jártunk.

Ezek bizony már háborús idõk voltak. Galánta akkor már a határszél volt, nagy vasúti állomással. Aztán elkezdõdtek a bevonulások: jövök haza, nem jövök haza… Minden bevonulót megünnepeltünk, elbúcsúztattunk szépen, aztán meg elkísértük õket gyalog az állomásra. Galánta csak tizenegy kilométerre van Szelitõl. Minthogy fõútvonalon feküdt Galánta, láttuk a katonaszerelvényeket. Nekem a családban csak az egyik unokabátyám halt meg, õ is már a háború legvégén. 1945. február 13-án volt az utolsó bevonulás, akkor már mindenkit, a leventéket is vitték. Õk nem értek el még Pozsonyig sem, ott kaptak egy légitámadást, s ott halt meg. Holttestét hazahoztuk, otthon temettük el õt.

A zsidókra is jól emlékszem, nagyon jól emlékszem. Az Alszeren egy család sem élt. Suttonyban laktak a Müllerek, az egyik Lajos, a másik nem tudom, mi volt a neve. Aztán a Malommal szemben, a Szél utcán lakott a másik Müller, meg a Deutschok a Kétsor utcán. A Müllerek elõször marhakereskedõk voltak, s amikor elvették az ipart tõlük, a Kürti Dezsõ lett a kereskedõ, s az õ nevén folyt tovább a kereskedés. Azt hiszem végig, mert hogy õket aztán elvitték. Nem voltak gazdag zsidók. Aztán volt, aki mentette õket, aki szolgált náluk, persze nem úgy, hogy elrejtették volna õket, hanem az értékeiket, ha átvitték a szomszédokhoz, megõrizték. Mink nem nagyon voltunk velük közelebbi kapcsolatba, mert õk ugye a katolikus iskolába jártak. De a háború után Dunaszerdahelyen találkoztam az egyik Müller-lánnyal. Õ túlélte. Meg az egyik Deutsch is hazajött. Aztán volt a Steckler Náci, annak a fia nagyon jó futballista volt. Nem tudom, hogy õ hazajött-e. A szeli zsidók mind kiskerekedõk voltak. A Deutschok földdel is dolgoztak, a Müllerek meg marhakereskedéssel foglalkoztak. Vették a tehenet, borjút, aztán tovább adták. De emlékszem a zsidó munkaszolgálatosokra is, mert Szeliben az új hidat például õk építették.

Aztán igazi háborús élményem is volt. Édesapámnak volt egy cséplõgépe, közös volt, de nem lehetett már petrót kapni. Ezért aztán el kellett menni Szõnybe. Este elindultunk, reggelre ott voltunk. Olyan óriási bombázás volt, hogy azon a harminc–negyven hektáros területen, mindenhol csak bombatölcsérek voltak.  Mikor odaértünk, éppen fújták a légiriadót. Ott aztán láttuk, mennyi rengeteg zsidó munkaszolgálatos volt.

A háború legvégén aztán minket is elvittek. 1945 legelején egészen Dévényújfaluig jutottunk, mink, szeli leventék. A parancsnokunk a katolikus Szûcs tanító volt. Aztán – mert kegyetlen hideg volt – néhányan úgy döntöttünk, hogy mink inkább hazamegyünk. Haza is értünk, otthon voltunk három hétig. Aztán megint elvittek bennünket. Nagylégre. Ott volt két szép kastély, de ott már a nyilasok parancsoltak.

Aztán jött egy-két katonatiszt, az erõsebbeket kiválasztották katonának. Az elsõ páncélgránátos hadosztályhoz tartoztunk Somorján, Szemeten volt a kiképzésünk. Március 15-én esküdtünk föl Szálasira. Olyan kiképzés volt, hogy csak úgy röpködtek az éles gránátok. Én meg rádiós voltam. Aztán nagycsütörtökön elindultunk Németországba. A tisztek azt mondták, hagyjunk ott mindent, dobáljuk ki a sonkákat a hátizsákból, mert Németországban minden lesz… Három nap múlva már éheztünk. Linzig jutottunk, ott már teljes volt a felfordulás. (…)

Rengeteg kaland, veszély után valamikor 1945. június legelején, a Dunán keresztül, Dunaszerdahelyen, Tallóson keresztül hazaértünk. Tallóson az utolsó éjjel már olyan fáradtak voltunk, hogy Varga Ferinek volt ott egy rokona, s õ vitt bennünket haza egy rossz lóval. Az aztán nagy öröm volt! Mindenki jött, kérdezték, mi van, mit láttunk, mit tudunk errõl meg arról, de hát mi csak azt tudtuk, amit mi magunk átéltünk. A faluban kevés baj történt, talán a Szél utcában lõttek be egy házba, de azt láttuk, hogy majd minden szomszéd faluban a templom tornyát szétlõtték a ruszkik.

Szeliben nem sok változás volt, a körtvélyesi földeket már szétosztották. A kommunisták közül a Víghék, Pukkaiék, Takács Zsigáék lettek a hangadók, de mindenki örült a földnek. Arra emlékszem, hogy a nyár végén már volt közös cséplés, én is ki lettem rendelve a közös cséplésre. Az embereket békében 29 hagyták. Aztán persze a csehek elvitték a háborús bûnösöket. Persze Szeliben kevés nyilas volt. Vitték õket dolgozni a partizánok.

Érdekes volt, ahogy Csehországba vitték az embereket. Az volt az érdekes, ahogyan kiválasztották õket, mert nem a gazdagokat vitték, mert õk lettek a háborús bûnösök. Inkább a szegényeket vitték.

Amikor Nádszegrõl vitték õket Csehországba, olyan hóvihar volt 1946 telén, hogy valaki állítólag meg is halt. A szelieket meg kirendelték az utakat tisztítani, mert nem tudták a nádszegieket autóval szállítani.*

Nekem a rokonomat Taksonyról elvitték, s én a nagybátyámmal, aki tudott egy kicsit szlovákul, elmentünk hozzájuk. Õk csak egy tyúkot, malacot vihettek magukkal, de a házban mindent ott kellett hagyni. Amikor Szeli sorra került, akkor valami történt. A falu már be volt kerítve. Mink ezt pontosan láttuk, mert mitõlünk az ötödik ház már határ volt: a Pótlék. A falu be volt kerítve. Ködös reggel volt. Hozták ki a papírokat, hogy kit visznek el. Egyszer csak úgy tíz óra fele azt mondják, hogy mennek el a csendõrök. Így a Szeli megúszta, nem vitték el a szegényeket. De azután jött a kitelepítés.

Nekem sohasem sikerült megtudnom, kik állították össze a névsorokat. Mert Szelibõl sem a szegények nem mentek, sem a gazdagok nem mentek, hanem inkább azok, akik a középréteghez tartoztak, 15-20 holdig. Mert a tótkomlósiakat úgy szervezték, hogy ígértek mindent nekik. De ott meg úgy volt, hogy elõször nem akartak eljönni. Aztán a legtöbb olyan volt, hogy az apa otthon marad, s elküldte a fiát.

És amikor 1946 õszén ki volt adva, hogy lesz a kitelepítés, akkor sokan még mindig nem hitték el. A Stark tanító fia például, aki hogy meg volt-e fizetve vagy sem, nem tudom, csinált egy gyûlést a faluban, ahol azt mondta: vessenek nyugodtan, nem lesz kitelepítés. Mink meg aztán legtöbben szépen elvetettük az árpát. Szóval ez már hazugság volt.

Aztán kiosztották a fehérlapokat. És ment a pakolás. Az öregek nem hitték, meg mások sem, még márciusban, áprilisban is vetettünk. Május 11-én meg már eljöttünk. Nekünk volt lucernánk.

Minden este mulattunk, örömünkben, bánatunkban. A kitelepítés elõtt pár nappal a lucernából kaszáltam, amikor jött a cseh csendõr, akivel elõzõ este együtt ittunk. Be kellett mennem a községházra, a lucernát meg lerakatták velem a Pancza Dezsõ házánál. Elmondtam nekik, hogy nincs a teheneknek mit enni. Olyan rendes volt, hogy másnap nekem visszaadták, amit este elvettek tõlem. Biztos neki is kellett etetni este, s nem volt otthon lucernája.

Az elsõ szeli transzport Tótkomlósra ment, de olyan kicsi házakat kaptak, hogy az utcán rakták le a holmijukat, mert nem fért be. S akkor jött a sváb telepítés: nagyobb részt Tolna, Baranya. Mink nem az elsõ transzport voltunk, hanem a május 17-i második. Az egyik haver írta, egy Karika nevû herceghalmi ember, hogy képzeljük el, az istállóban tehenek voltak, meg minden van. Mi még otthon voltunk, amikor ezt a levél Székelyszabarból megérkezett. Írja, hogy teli vannak az istállók, meg minden van. Ki az az õrült, aki ezt elhiszi, hogy egy sváb mindent ott hagy. Ezt persze Szeliben sem hittük, de közben jöttek a hírek.

A tótkomlósi szeliek panaszkodtak. Volt, aki visszaszökött. Kicsi házak voltak ott, meg minden. A mi transzportunkban sok, harmincegy vagy hány vagon volt, mert több gazda jött: a Borossék jöttek, a Patócsék jöttek benne, a Dezsõ bátyáék. De lehetett mindent hozni, az állatokat, tenyészbikát, tehenet, a bútorokat, gépeket.

S akkor itt állami kirendeltség volt Szakályban, s a mieinket elhozták Závodra meg Zombára. Zombát szebbnek látták, inkább idejöttek. Mink Závodra mentünk, nagyon szép házat kaptunk, majdnem a legszebb ház volt, benne tényleg mindennel. Mikor megérkeztünk, akkor ellett az egyik sváb tehén. Apám, szegény öreg, azt mondta, hogy nekünk nem köll, vigyék el. Azt hitte szegény, hogy meg kell fizetni.

Aztán jöttek a székelyek, örültek, s azok persze elvitték. Závodon is kaptunk földet, meg szõlõt is. De aztán láttam, hogy a földek jóval szegényebbek, mint itt, Zombán, s mert lehetett, inkább átköltöztünk ide 1947 õszén.

A németek közül a volksbundistákat igen hamar elvitték, mikor mink idejöttünk, õk már nem voltak itt. Õket mind kivitték nyugatra. Aztán volt itt egy nagy gyûjtõtábor Lengyelben, ahova elõször összeszedték a svábokat, majd onnan vitték õket tovább. Amikor mink idejöttünk, a székelyek már itt voltak, õk valószínûleg rögtön a háború után idekerültek, a németek egy része pedig még szintén itt volt, amikor mink ideérkeztünk.

Velünk, fölvidékiekkel próbáltak nagyon rendesen bánni. Mert mikorra mink elfoglaltuk a nekünk kijelölt házakat, amelyek igen szépek voltak, mert itt gazdag, jómódú svábok éltek, akkorra már a búzát is * Vö. Danajka Lajos talulmányával. 30 learatták. Nem volt tehát gabonánk, ezért azt Mucsfáról hoztak nekünk. Nemcsak vetõgabonát, hanem lisztnek és takarmánynak valót is. Földet is, házat is hasonlót adtak ahhoz, amilyet otthon hagytunk, illetve kinek milyet sikerült. Gyûlölködés nem igen volt, mert mindenki örül annak, hogy házat kapott, meg aztán sokan nem is hitték, hogy ez most már mindig így marad. Volt egy szomszédunk, õ ki sem akart pakolni, mert azt hitte, hogy hamarosan indulhat vissza. Nálunk persze apámat az egész nagyon megviselte.

Adtak egy házat. Kint állt a nagybátyám az utcán, a felügyelõvel beszélgettünk. Õk mondták, hogy itt is, ez a ház is üres. Jó lesz ez neked? Jó lesz, mondtam, s megkaptam a házat, vele együtt 22 hold földet. Két hét múlva jön a hegyrõl a kert felõl egy öreg bácsi, azzal, hogy õ korábban itt lakott. Szép ház volt ez akkor is, az egyik legszebb a Fõ utcán. A ház végében meg volt egy régebbi épület. Az öreg, a régi tulajdonos azt kérdezte, nem maradhatna-e itt: „Dehogynem papa, maradjon itt!”

Az olyan ember volt, mintha az apám lett volna. Hantifinger Gáspárnak hívták.. Itt élt velünk, talán még egy-két évig, vagy volt az még négy is. Ott is halt meg. Mikor jött a rendszerváltás, akkor azt kérdeztem, hogy ki él most a másik házában: én a sváb házban vagy õk az enyémben. Aztán hazajött a fia is, a Mátyás, egy-két hónappal késõbb õ már elõkerült, csak elbújtak a kitelepítések elõl. Akkor már, akik okosabb volt a svábok közt, azok már mentettek, amit lehet, eladták az állatokat, búzát, mindent: vagy elvitték a magyarokhoz megõrzésre.

A következõ évben aztán kevesebb földet kaptunk: 15 hold járt volna, de én annyit sem kaptam, mert a szõlõt felszorozták ötszörösre. De én akkor is inkább meghagytam a szõlõt, mert az öreg nagyon sajnálta volna, ha elveszik a szõlõt. Hisz õ telepítette, õ dolgozott benne egész életében, meg aztán a fia. Gyönyörû nagy pincéjük is volt.

Mink meg persze nem nagyon értettünk a szõlõhöz, hiszen a Fölvidéken nem igen volt szõlõ. A székelyek sem értettek a szõlõhöz. Úgy, hogy aztán kialakult az a rend, hogy a svábok mûvelték tovább a szõlõjüket, mi meg tettük, amihez értettünk. Én lovas kocsival dolgoztam. Az öreg minden este megvárt, bármilyen késõn is jöttem haza, kifogta a lovakat, megetette õket, úgy bánt velük, mintha sajátjai lettek volna. Fiával hármasban mindent megbeszéltünk, hisz én még kölyöknek számítottam, így hát õk irányítottak engem. Apám, aki 1877-ben született, akkor már nem nagyon dolgozott, elmúlt hetven éves, amikor mi itt elkezdtünk gazdálkodni.

Bátyám közben bevonult katonának, így hát a mi részünkrõl én voltam az elsõ. Meg ezekkel a svábokkal mink úgy voltunk, mint a testvérek. Adtam nekik egy darab földet, hogy azon maguk is gazdálkodhassanak. Aztán 1948 tavaszán elvitték a magyarsvábokat. Az öreget én vittem ki lovas kocsival Szakályba, de õ minden áron itthon akart maradni, mert nagy magyar volt. Mentette magát, hogy õ magyar, magyar. De a németnek sem kellett, mert már hetven éves volt. Így aztán még ugyanaznap éjjel visszahozták õt, egy másik ember visszahozta.

Ez az utolsó elvitel már nem volt olyan szigorú: jött a csendõr, hogy hol az öreg. Hát, mondom, én nem tudom, biztos itthon van. De ahogy mondtam, végül is nem vitték el õt, itthon maradt, itthon is halt meg a házban. A fia pedig szintén sokat dolgozott nekünk, napszámba. Igen erõs ember volt. Emlékszem egyszer, fél napot kaszáltunk együtt, egy perc megállás nélkül, ötszáz méter hosszú földön, a kétezer ölet délre lekaszáltuk. De dolgozott õ mindenfélét nálunk.

Az öregeket nagyon megviselte az egész kitelepítés. Engem nem annyira, hiszen még húszéves sem voltam: Závodon is sok jóképû sváb lány volt, hamar megismerkedtünk velük. Aztán meg itt Zombán gyorsan egymásra találtunk a mamával, aki idevalósi magyar lány volt. Csakhogy aztán ebbõl lett a mi nagy bajunk. Apám ugyanis megmondta: „Ha katolikus templomban lesz az esküvõd, takarodnod kell a házamból.” 1950. április 15-én esküdtünk, s az asszony ugyan ide jött végül menyecskének, de az apám soha többet át nem jött hozzánk.

Ide Zombára az alsószelieken kívül kerültek szenciek, deákiak, újbarsiak, komáromszentpéteriek. Az öregek már nem tudták megszokni ezt a sokféleséget. Mink fiatalok gyorsan megbékéltünk. Nekem szerencsém volt, jó káder voltam, mert a földek az apám nevén voltak. 1951-ben elmentem katonának, Sümegen, majd Pápán szolgáltam.

1950. április 15-én esküdtünk a tanácsházán, de a gyerek a katonaság hónapjaiban úgy született, hogy még nem volt templomi esküvõnk. Feleségem családja, meg a helybeli pap is mindent elkövettek, hogy a gyerek születése után meglegyen végre a templomi esküvõ is. Hisz Zomba igen katolikus falu volt, ahol ilyesmi nem fordulhat elõ. Mink aztán nagy titokban egyik este tényleg megesküdtünk. Valaki persze kifigyelt, úgy, hogy mikor mentünk haza, apán ott állt a vasvillával, s kérdezte tõlem, hogy megesküdtem-e?

31

Mondtam, hogy igen, mire õ azt mondta, hogy takarodjak a házából. Én meg, mert hisz igaza volt az öregnek, mert megszegtem a szavamat, eljöttem. Volt nagy sírás–rívás, de mink aztán többet nem beszéltünk egymással. Csak mikor a halálos ágyán feküdt, üzent, hogy látni akarja az unokáját, mert addig vele sem beszélt. Az egészbõl nekem is sok bajom származott: a családban, meg a Boross tanító is számon kérték rajtam, hogy evangélikus szeli létemre, hogyan vehettem katolikus lányt feleségül. Pedig az õ családjából is többen katolikusokkal házasodtak…

Én az egész kitelepítésrõl azt tudom mondani, hogy a fölvidékiek nagyobbik része, itt Tolnában jól járt. Az öregek többsége viszont nem tudott belenyugodni abba, hogy nekik el kellett otthonról jönniük. A csehek azt hitték, hogy a háború után mindent megtehetnek velünk, de nem volt igazuk. A lakosságcsere szerintem gazemberség volt. Mert azok a szlovákok, akik odakerültek Szelibe, azok nem a maguk feje szerint döntöttek: rábeszélték õket. Tiszta politika volt, hogy õk odamentek, sokan nem is voltak parasztok, így aztán a legtöbb ott is hagyta Szelit, s bementek a városokba, a gyárakba. Ez az egész tehát nagyon nagy igazságtalanság volt, mert hisz mink ezer évig magyarok voltunk. Minket az ország hagyott el, ott maradtunk a cseheknek, s mikor jönnünk kellett, akkor nem önszántunkból hagytuk el a szülõföldet.

Persze az idõ sok mindent betemet: a második és a harmadik generációnak már nem fájnak az emlékek. Az öregek meghalnak, az újabb generációk pedig lassan mindent elfelejtenek. Mink meg itten végül is otthonra találtunk: a svábok bennünket elfogadtak, a székelyekkel jóval több bajuk volt, mint mivelünk. A székelyek általában nagycsaládosok voltak, a telepítések õket nagyon megviselték, õk még inkább bizonytalanok voltak abban, maradhatnak-e itt végleg.

Az ötvenes évek elején, az állami gazdaságok alakulása idején aztán a kifosztott svábok, a nincstelen székelyek, meg a kuláknak mondott és egyre keményebben szorongatott felvidéki parasztok lassan egymáshoz szoktak. Úgy, hogy mára itt Zombán kevés nyoma van a régi ellentéteknek. A kárpótlások is rendben megtörténnek, alig van egy-két nyitott eset: az itthon maradt svábok közül tudomásom szerint csak egyetlen egynek nem sikerült visszakapni a régi házat.

A korábbi vallási ellentéteknek sincs már nyoma. Az evangélikusok házaknál tartottuk az istentiszteleteket.

Olyan kevesen vagyunk, nagyon fogyunk, tizenöten–tizennyolcan. A múltkor valamilyen ünnepség volt, a mama is eljár velem a templomba, s baráti alapon több katolikus is eljött akkor. Nincs ennek már olyan jelentõsége, mint régen.

Lejegyezte: Szarka László