1946 – a remények és a megpróbáltatások éve

Az 1946. év egyszerre volt a remények és a rendkívüli megpróbáltatások esztendeje a csehszlovákiai magyarság számára. A békekonferenciára való magyar felkészüléstõl, az elsõ világháborút lezáró békerendszernél méltányosabb és tartósabb megoldások ígéretétõl a szlovákiai magyarok azt remélték, hogy a magyar békeszerzõdésben a nagyhatalmak a határok 1919-1920. évi kijelölésénél elkövetett hibáikat korrigálják és a csehszlovák–magyar államhatár megállapításánál figyelembe veszik a magyar-szlovák etnikai határvonalat.

Ugyanakkor az év a február 27-én Prágában megkötött csehszlovák–magyar lakosságcserével kezdõdött, ami a szlovákiai magyarok körében igen nagy csalódást és még nagyobb félelmeket váltott ki.

A szülõföldjük ragaszkodó felvidékiek belátták ugyan, hogy Nagy Ferenc kormánya a csehszlovák hatóságok durva nyomásának engedve valójában kényszerû megállapodást kötött az önként jelentkezõ magyarországi szlovákok és a csehszlovák hatóságok által áttelepítésre kijelölt szlovákiai magyarok cse-

28 Tóth:1995, 255 –278. – Iratok a csehszlovákiai magyarok 1945-1948 közötti történetéhez. MTA Kisebbségkutató Intézet Archívuma (tovább: KIA) 2001/4.

29 A számozás nélkül megjelent elsõ lapszámok valójában inkább egy-egy aktuális kérdéskörre vonatkozó írásokat tartalmaztak. Így pl. a pozsonyi magyarság 1945 májusában elkezdõdött tömeges kiutasításáról, az erdélyi magyarság helyzetének változásairól és a szlovákiai helyzettõl eltérõ fejleményeirõl, a csehszlovák népbíróságok magyarokat sújtó mûködésérõl készültek egyoldalas elemzések, beszámolók. Az Észak Szava 1946 májusának elején megjelentetett kétoldalas húsvéti száma a pozsonyi magyarok ligetfalusi táborba való kiüldözésérõl szóló híradás mellett igyekezett reményt önteni olvasóiba és azt tanácsolta, hogy kerüljék a nyilvános konfrontációt: „Légy óvatos! Nyilvános helyen ne politizálj! Át kell vészelned még ezt a kis idõt! A fiatal magyar demokráciának nem holt mártírok, hanem dolgos magyarok, a munka hõsei kellenek.”

18 réjérõl. A nagyhatalmak magyar szempontból kedvezõ beavatkozásának lehetõségét mérlegelve azonban a Népi Szövetség aktivistái is jó ideig a magyar diplomácia súlyos hibájaként értékelték a lakosságcsereegyezményt.

A felvidéki magyar értelmiség 1946 elején mozgalommá szervezõdõ része 1946. január 24-én Tildy Zoltán miniszterelnökhöz, egy hónappal késõbb Gyöngyösi János külügyminiszterhez címzett levelében jelezte fenntartásait a lakosságcsere-egyezménnyel kapcsolatosan.

A Népi Szövetség képviselõi mindvégig az etnikai határokkal minél inkább megegyezõ államhatárok kialakításában látták a magyar–szlovák viszony megoldását, s ezért elutasítottak minden olyan megoldást, amely a szlovákiai magyarságot az általa lakott terület nélkül kívánta Magyarországra kényszeríteni vagy a terület etnikai arculatát a magyarság belsõ széttelepítésével kívánta megváltoztatni: „Még a „jószomszédi viszony” kedvéért sem szabad lemondaniuk (ti. a magyar kormány lakosságcsere-tárgyalásokon résztvevõ képviselõinek – Sz. L.) az egy tömbben élõ magyarokról, s területileg kell a visszacsatolást szorgalmazni a nagyhatalmaknál, mert ez a demokratikus, ez az igazságos, és csak így lesz tartós béke.” 30

A lakosságcsere-egyezménnyel kapcsolatos kifogásokat legtömörebben az 1946. március elején Gyöngyösi János külügyminiszterhez intézett, ismeretlen eredetû szlovákiai magyar memorandum fejezte ki. Ez a kisebbség felszámolását célzó csehszlovák intézkedések eszkalációjától, további megpróbáltatásoktól, üldöztetésektõl tartott.31 Ugyanez a memorandum pontos elemzést adott azokról a csehszlovák szándékokról, amelyek a radikális magyarországi áttelepítéssel, valamint kényszerasszimilációs akciókkal végérvényesen fel kívánták számolni a kisebbségi magyar közösséget.32 A Népi Szövetség két illegális lapja legerõteljesebben a Szlovák Megbízott Testület 1946. február 15-i ülésén elhatározott és három hónappal késõbb, május 14-én meghirdetett úgynevezett reszlovakizációs akcióval szemben lépett fel.33 A lakosságcsere után Csehszlovákiában maradó magyarokkal szemben a csehszlovák politika kezdettõl fogva mérlegelte a „belsõ megoldás” lehetséges eszközeit: így például a Vorosilov marsall által is támogatott csehországi deportálásokat, illetve a további belsõ telepítési akciókkal kombinált kényszerasszimilációt. Ez utóbbi a kétségkívül igen jól idõzített, a deportálástól, ki- és széttelepítéstõl rettegõ magyarságnak az otthon maradás lehetõségét felkínáló kényszerasszimilációs akció formájában valósult meg.

Az akció meghirdetésekor már egy teljes éven át a teljes jogfosztottság, kiszolgáltatottság és megfélemlítettség légkörében élõ szlovákiai magyaroknak négyötöde, összesen 452 089 személy nyújtotta be a reszlovakizációs kérelmet, s közülük 362 679 személy kérelmét a szlovák hatóságok elfogadták, azaz õket szlovák nemzetiségûként regisztrálták, amivel visszanyerték állampolgári jogaikat.34

A Népi Szövetség nyugati és keleti csoportja számára a reszlovakizációs akció hatalmas kihívást jelentett. A mozgalom vezetõi tisztában voltak csekély lehetõségeikkel, de eldöntötték, hogy megpróbálnak tanácsokat adni a reszlovakizációs dilemmával küszködõknek. Az Észak Szava 17. és 20. számában változtatás nélkül közölt reszlovakizációs elemzés a tömeges kényszerasszimilációt célul kitûzõ akció okait és feltételezhetõ következményeit igyekezett megnevezni. *

A kérelmezõk és a jóváhagyott kérelmek rendkívül magas száma, aránya hatalmas csapást jelentett a jogfosztással szemben ellenállást hirdetõ értelmiségi mozgalomnak. A tömeges jelentkezés okainak elemzése alapján azonban az Észak Szava szerzõje arra a következtetésre jutott, hogy a jogfosztottság körül-

30 Tóth:1995: 112–115. A lakosságcsere-egyezményt több más szlovákiai magyar csoport, szervezet, pl. a „Szlovákiában lévõ magyar antifasiszták bizottsága” nevében Fábry József, Ján Kugler, Major Sándor és Szalay István, Péry Rezsõék áttelepült pozsonyi magyar értelmiségiekbõl álló köre is bírálta. Uo. 119-121, 125-130. Akadt kritikusa a megállapodásnak a magyar külügyminisztériumban is. Lásd. Vájlok Sándornak, a minisztérium szlovákiai magyar származású referensének memorandumát, uo. 116–118.

31 Tóth:1995, 119.

32 „Rettenetes, nemzeti létünket kockáztató egzisztenciális válságunkban nyíltan és becsületesen meg kell mondanunk, hogy a csehszlovák–magyar egyezményt, de a tárgyalásokat is sérelmesnek kell minõsítenünk, mégpedig azért, mert rólunk – nélkülünk

döntöttek, kellõ tájékozódás nélkül. Így a magyar kormány képviselõi nem voltak kellõképpen informálva szomorú helyzetünkrõl.” Tóth:1995, 120.

33 A reszlovakizációt két szakaszban, 1946 májusában és júniusában, illetve az 1947 októberétõl december 31-éig terjedõ idõszakban bonyolították le.

34 A kérelmezõk és a ténylegesen reszlovakizáltak ©utaj által megadott maximális számot azért tartjuk elfogadhatónak, mert Kaplan 410 800 kérelmezõre, illetve 284 814 hivatalosan reszlovakizáltra vonatkozó adatai nem foglalják magukba azon kérelmezõk nagyobbik részének a számát, akik idõközben meghaltak, Magyarországára távoztak, csehországi munkára vitték õket vagy kérvényük formailag hiányos volt. Kaplan:1995, 134, ill. 164. A Reszlovakizációs Bizottság 1947. január 1-jei statisztikai összegzését ©utajja l megegyezõen közli Vadkerty: 1993, 107–108.
* Teljes szövegét lásd a dokumentummellékletben

18 ményei közt a szlovákiai magyarok igyekeztek a kisebbik rosszat választani. Ezzel együtt az írás az egzisztenciális fenyegetettség mellett a városi magyar népesség gyenge nemzeti identitásában, illetve a felelõs kisebbségi magyar polgárság hiányában jelöli meg a tömeges reszlovakizáció belsõ okait, azaz a nemzeti közösség értékõrzõ és mintateremtõ magatartása szempontjából hagyományosan meghatározó két réteg felelõsségét veti fel a magyarság ilyen tömeges feladása miatt.

A következtetések másik fontos eleme a csehszlovákiai és magyarországi gazdasági és politikai viszonyok összehasonlításából a szlovákiai magyar középosztálybeliek, vállalkozók körében felbukkanó tartózkodás és félelem a magyarországi szovjet jelenlét, illetve a hiperinfláció és az elszegényesedés következményeitõl.

A következtetések harmadik, a közösség maradékát ellenállásra buzdító része két érvet igyekezett mozgósítani: a reszlovakizáltakkal szemben tervezett széttelepítések riasztó perspektívájával azt kívánta érzékeltetni, hogy a nemzeti hovatartozás megtagadása árán sem válthatta meg senki a maga nyugalmát, illetve arról próbálta meggyõzni az olvasót, hogy a békekonferencia utáni idõktõl remélt hatékony kisebbségvédelem a kisebbségi közösséghez hûségesek számára a reszlovakizációs alternatívánál jóval nagyobb biztonságot nyújthat.

A két lap 1946 nyarán híven tükrözte a békekonferenciával kapcsolatos kisebbségi magyar reményeket. Az Észak Szava például a francia rádióra hivatkozva csupán két megoldást látott elképzelhetõnek a szlovákiai magyarok kérdésében: „1) Vagy biztosítani Csehszlovákia magyar kisebbségének az 1938 elõtti összes jogát. 2) Vagy a Felvidéki Magyarországot (sic) területtel együtt lecsatolni. A kisebbségi jogok megadása a csehszlovák kormány politikájának teljes bukását jelentené. Félhivatalos szlovák küldöttség tapogatózott a magyar kormánynál és hajlandó volna a Léva–Losonc–Rimaszombat–Rozsnyó vonalról lemondani, ha Magyarország lemond a Csallóközrõl és Kassáról. A magyar demokrácia azonban igazának tudatában megy a békekonferenciára, mert látja, hogy a csehszlovák politika saját zsírjában már ropogósra sült és nincs kizárva, hogy szénné is éghet.”35

A két lap szerkesztõinek visszaemlékezései szerint a párizsi békekonferencia magyar szempontból minimális eredményekkel járó lefolyása után a Népi Szövetség minden erejét a szlovákiai magyarokat ért sérelmek dokumentálására, a magyar kormányzati és egyházi fórumok tájékoztatására koncentrálta.

Felvidékiek kapcsolatai a magyar kormánnyal és egyházi vezetõkkel

A Népi Szövetség pozsonyi, illetve nyugati csoportjában kezdettõl fogva túlsúlyban voltak a fiatal magyar katolikus lelkészek: a kezdeményezõ Paksi László mellett pl. Restály Mihály, Mészáros Gyula, Koller Gyula, Náday Kálmán, Horony András, Cigány Imre, Hamvas Iván, Harsányi Gyula és Gyõry Miksa. A nyugati csoportban az Arany A. Lászlóval közvetlen kapcsolatban álló két egyetemista, Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula 1945-46-ban a szervezet kiépítésével, illetve a Gyepû Hangja megjelentetésével törõdött. A csoport katolikus lelkészei az 1945 õszén lebonyolított elsõ csehországi deportálások, illetve a jogfosztások nyomán kialakult helyzetrõl a pozsonyi magyar konzulátuson, illetve a csehszlovák– magyar lakosságcserét elõkészítõ és felügyelõ Magyar Áttelepítési Kormánybizottság pozsonyi irodáján keresztül 1946 tavaszán vették fel elõször a kapcsolatot Mindszenty József esztergomi hercegprímással, s adtak számára részletes tájékoztatást a csehszlovákiai magyarok helyzetérõl, a szlovákiai hatóságok ténykedésérõl.36

A magyar katolikus egyház feje már 1945 nyarán tájékozódott a beneąi dekrétumok és más jogfosztó rendelkezések hatásáról. 1945 õszén levélben kérte a csehszlovák püspöki kart, lépjenek fel az embertelenségek ellen. Ugyanazon év októbert 15-én pedig körlevélben tárta fel a magyar közvélemény elõtt a

35 „Masaryk szellemében vonják meg a nemzetiségi elv alapján a magyar–csehszlovák határokat!” Gyepû Hangja, sz. n. – A Gyepû Hangja 14. számában még egyértelmûebben fogalmazott: „Az egymilliós magyar kisebbség ma saját maga akar már határozni sorsa felõl. Egy évig tûrtünk, de becsületünkbe gázolni nem engedünk. Nem Beneą úr fogja meghatározni sorsunkat, kegyesen mint hõs gyõztes megtûr-e republikájában vagy elûz majd magától. (…) Nem akarjuk, hogy valaki is azzal vádolhasson, hogy az új Cseh-Szlovák Köztársaság ellen vagyunk. A cseh-szlovák népnek szép jövõt kívánunk. Ha úgy érzik, hogy kisebbséggel, velünk magyarokkal nem tudnak egy országban lakni, gyáván nem mernek jogokat adni, mi területestül oda megyünk, ahol jogainkat megkapjuk. Tudjuk, hogy (ez) egyes cseh és szlovák hazafinak nem fog tetszeni. Legyenek meg az etnikai határok.” MTA KIA 2001/ 4/3

36 A Népi Szövetség elleni 1949. december 20-i vádirat. MTA KIA 2001/4/4 – Az 1949. december 30-i ítélet szövegének magyar fordítása. Tóth:1995, 258–260.

19 szlovákiai magyarság súlyos helyzetét.37 Nem véletlenül fordultak tehát hozzá a Népi Szövetség tagjai.

Bizonyosra vehetõ, hogy a csehországi deportálások második, 1946 õszi periódusában elkövetett kegyetlenségekrõl éppen a Népi szövetség Esztergomba eljuttatott adatai alapján rendelkezett a hercegprímás pontos információkkal.

Ezt követõen 1946 novemberében hivatalosan kérelemmel fordult a csehszlovák hatóságokhoz, hogy engedélyezzék látogatását a Csehországba deportált magyarok körében. Az engedélyt a prágai kormány megtagadta, amirõl Mindszentyt Beran, prágai érsek 1946. december 21-én értesítette. Idõközben, november 23-án az esztergomi hercegprímás levélben fordult Spellman és Griffin bíboros érsekekhez, hogy a deportálás embertelenségeit elszenvedõ csehszlovákiai magyarok érdekében emeljék fel szavukat a brit és francia külügyminisztériumban, illetve az Egyesült Nemzetek Szervezeténél.38 A folytatódó üldöztetések ellen a hercegprímás 1947. február 5-én VI. György angol uralkodóhoz és Truman amerikai elnökhöz intézett táviratában is segítséget kért. Ezt követõen a magyarországi németek kitelepítése idején kiáltványban ítélte el a kisebbségek elszakítását szülõföldjüktõl.

A magyar kormány és országgyûlés vezetõ tisztségviselõihez a Népi Szövetség részben Jócsik Lajos kormánybiztoson, a Magyar Áttelepítési Kormánybizottság vezetõjének közvetítésével jutott el, részben pedig a keleti csoport Budapesten tanuló egyetemista tagjainak kitartó munkája révén. A magyar kormánytagokhoz címzett tájékoztatások, kérelmek között a legfontosabbnak az 1946. augusztus 3-án készült és Gyöngyösi János külügyminiszternek címezett memorandumot tekinthetjük. A Népi Szövetség memorandumát a párizsi béketárgyalásokon a magyar küldöttséget vezetõ külügyminiszternek augusztus

14-én Nagy Ferenc miniszterelnök a következõ kísérõ szöveggel küldte tovább: „A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség Nevedre szóló memorandumot kézbesített nekem. Illegális szervezetrõl van szó, amelynek tagjai maguk is illegálisan hozták át ezt a memorandumot. Ennek én itt nem sok hasznát veszem, azért küldöm Hozzád, hátha fel tudod használni abban a napi csatározásban, ami hallom, különösen a csehszlovákok részérõl igen intenzív Párizsban.”39

A Népi Szövetség béketárgyalásokkal kapcsolatos memoranduma a csehszlovák delegáció által a csehszlovákiai magyar kisebbség teljes felszámolását célzó tervezetére, a reszlovakizáció után még fennmaradó 200 ezer magyar egyoldalú magyarországi áttelepítésének békekonferencia elé tárt javaslatára reagál. A memorandum szövegezõi nem alaptalanul tartottak a legrosszabbtól, a békekonferencia jóváhagyó döntésétõl, szem elõtt tartva azt az eshetõséget, hogy a nagyhatalmak bonyolult érdekegyeztetõ és kompenzációs politikájában könnyen áldozatul eshet az egész felvidéki magyarság.

A felvidéki magyar kérdés történeti áttekintésével kezdõdõ memorandum konkrét esetekkel illusztrálta a jogfosztásokat és vagyoni károkat, Magyarország és a kisebbségi magyarság közötti együttmûködés hiányosságait. Elítélte a memorandum a kollektív bûnösség elvét, illetve a csehszlovákiai magyarokra is kiterjesztett háborús bûnösség koncepcióját, miközben a Szövetség a Horthy-Magyarországgal szembeni távolságtartás hangoztatását is fontosnak tartja: „Két bûnös állam között vergõdik egy ártatlan népcsoport, melynek csupáncsak az a vétke, hogy 1938-tól új szellemet és szellemiséget nevel ki magából tisztán a demokrácia alapján.”40

A lakosságcsere-egyezményben megállapodott létszámon felüli áttelepítést a memorandum a leghatározottabban elutasította, s azt követelte, hogy a magyar békedelegáció ragaszkodjék a „népet földdel” elvhez, amennyiben a csehszlovák küldöttség mindáron szabadulni kíván a magyar kisebbségtõl. A háború befejezése után kialakult helyzetben a Memorandum szerzõi arra sem láttak semmilyen garanciát, hogy a kisebbségi jogokhoz való visszatérés elegendõ politikai alapot jelenthetne a kisebbség egyenjogúsításához.

A memorandum „Rólunk, de velünk!” címû zárófejezete a Népi Szövetség plebiszcitum-tervezetét hat pontban foglalta össze: „1. a nagyhatalmak szabad népszavazást rendeljenek el a vitás területeken; 2.

37 Mindszenthy:1989, 145-146. – A Népi Szövetség tagjai közül a nyugati csoportból Restály Mihály és Mészáros Gyula, a keleti csoportból pedig Krausz Zoltán, Varró István és hajdú László kereste fel személyesen is a magyar egyházfõt. Krauszt és Varrót Mindszenty a párizsi béketárgyalások idején, 1946 szeptemberében útnak indította Franciaországba, hogy az ottani sajtó számára adott közvetlen információikkal próbálják meg befolyásolni a béketárgyalások menetét. Minthogy Párizsban idõközben a csehszlovák–magyar vita befejezõdött, a Szövetség két úton lévõ tagját Salzburgból visszarendelték. A Népi Szövetség az esztergomi hercegprímás mellett memorandumokat juttatott el Ravasz László református püspökhöz és a magyarországi evangélikus egyház vezetõihez is.

38 A levelet magyar fordításban a Magyar Nemzet 1946. november 30-i száma alapján közli Vadkerty:1996, 192–193    . 39 Tóth:1995, 313.    40 Tóth:1995, 138.  21

szavazati joga mindenkinek ott legyen, ahol 1938. január 1-jén illetõséggel bírt; 3) a szavazásra jogosultak névjegyzékét amerikai, illetve angol és orosz vegyes bizottság vizsgálja felül; 4. A kiüldözöttek, kitelepítettek és ártatlanul börtönre és munkatáborra ítéltek szintén szavazati joggal bírjanak, sõt az 1938. január 1-jei lakóhelyükön kötelesek legyenek szavazati jogukkal élni; 5. népszavazás elõtt amerikai, ill. angol és orosz csapatok biztosítsák a rendfenntartást és a polgári személyi biztonságot; 6. sem magyar, sem csehszlovák agitáció ne elõzze meg a népszavazást, ill. annak lehetetlensége folytán magyar nyelvû agitációt biztosítsanak jelzett területen.” 41

Ismeretes, hogy a csehszlovákiai magyarság teljes felszámolásának elképzeléseit végül az amerikai békeküldöttség vétója megakadályozta. A csehszlovák–magyar határok azonban nem változtak. Sem a magyar küldöttség által szorgalmazott kompenzációs területcsere-tervezetnek, sem pedig a Népi Szövetség népszavazásos határ-megállapítási tervezetének semmilyen esélye sem volt arra, hogy a békekonferencia munkáját meghatározó nagyhatalmak közül valamelyik az ilyen vagy ehhez hasonló elképzeléseket felkarolta volna. Az egyoldalú transzferre vonatkozó csehszlovák követelés elvi elutasítása, a „népet földdel” elv makacs hangoztatása azonban kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy a békekonferencia a kérdés rendezését a két állam közötti megállapodásra bízta, ami az adott kiélezett helyzetben kétségkívül a magyar diplomácia sikereként könyvelhetõ el.

A Népi Szövetség tagjait a magyarországi Mindszenty-per közvetlen folyományaként 1949 tavaszán kezdték el letartóztatni. A Magyarországon tartózkodó Krausz Zoltánt és Varró Istvánt a Mindszentyper anyagai alapján a magyar hatóságok tartóztatták le és adták át a csehszlovák hatóságoknak. Összesen 32 fõ, köztük 20 katolikus pap és négy református lelkész ellen emeltek vádat, fõként a köztársaság érdekeit sértõ szervezkedés és idegen hatalmakkal való együttmûködés vádjával. 1949. december 30-án tíz fõt ítéltek el fegyházbüntetésre: Arany A. Lászlót mint a mozgalom vezetõjét nyolc, Hentz Zoltánt, Hajdú Lászlót, Restály Mihály, Varró Istvánt és Krausz Zoltánt hat-hat évi, Mészáros Gyula öt évi,

Restály Mihály és Vízváry László pedig két évi fegyházbüntetést kapott. A Népi Szövetség tagjaival együtt ítélték el a mozgalomhoz nem tartozó, de ugyancsak magyarországi egyházi kapcsolatokat fenntartó Bokor Ferencet öt év fegyházra.42

A lakosságcsere a szükséges szervezeti elõkészületek gyors megtörténte ellenére csak 1947 áprilisában a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok cseréjével kezdõdött. A magyar fél kezdettõl fogva nagy súlyt helyezett a magyar szempontból elõnytelen szerzõdés végrehajtása során a személyi és vagyoni paritás betartására, így kívánván megelõzni azt a csehszlovák szándékot, hogy különbözõ eszközökkel a lakosságcserét a szlovákiai magyarság teljes felszámolására használja fel. A paritás megsértése elleni állandó magyar tiltakozások ellenére a vagyoni kölcsönösséget nem sikerült betartani: a lakosságcsere keretében szülõföldjét elhagyni kényszerülõ 76 616 szlovákiai magyar kitelepített után összesen 16 ezer hold és 15 700 lakóház maradt, a 60 257 szlovák áttelepülõ után Magyarországon viszont mindössze 15 ezer hold és 4 400 lakóház.

A lakosságcsere 1947 áprilisától 1949 nyaráig tartott. Igaz, 1948. december 22-e után már csak az egzisztenciálisan fenyegetett magyar családok, a családegyesítést kérvényezõk, illetve a lakosságcsere lebonyolításában önként segédkezõk áttelepülésére került sor. A lakosságcsere során kialakult vagyoni különbözet rendezésére az 1949. július 25-én csorbatói jegyzõkönyvben került sor.* A jegyzõkönyvben a lakosságcserébõl származó magyar követelést a csehszlovák kormány követeléseit (a Tanácsköztársaság okozta károkért, valamint a bécsi döntés, a második világháborús károkért a párizsi békekonferencián Magyarországra Csehszlovákiával szemben kirótt 30 millió dolláros jóvátételt, a Magyarországon államosított csehszlovák vagyon együttes értékét) a felek azonos nagyságúnak tekintették, s kölcsönösen lemondtak azok kiegyenlítésérõl.

Paradox módon a szlovákiai magyar közösség túlélését 1945-1949 között elsõsorban két, magyar szempontból eredetileg negatív tényezõ –a lakosságcsere-egyezmény megkötése, illetve a tömeges

41 Tóth:1995, 140

42 Ítélethozatal a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség tagjai ellen indított perben. Pozsony, 1949. december 30.

Tóth:1995, 255–277. – A Népi Szövetség az 1945–1948 között Csehszlovákia területén maradt magyar értelmiségi konspiratív csoportosulások közül kétségkívül a legrendszeresebb és leghatékonyabb tevékenységet kifejtõ mozgalomnak számított. A szervezet egész Dél-Szlovákiát behálózó, papokból és diákokból álló hálózata alkalmasnak bizonyult arra, hogy igen rövid idõ alatt hiteles információkhoz juttassa a Szövetség vezetõit, akik rövid úton adhattak átfogó képet a szlovákiai magyarok helyzetérõl a felelõs magyarországi tényezõknek. * Szövegét lásd a dokumentummellékletben.

21 reszlovakizáció –, valamint a magyar kisebbség teljes felszámolását célzó csehszlovák követeléseknek a párizsi békekonferencián a nyugati szövetségesek részérõl történt elutasítása eredményezte. A magyar kormány a lakosságcsere-egyezmény megkötésével látszólag szabad utat engedett a kitelepítéseknek. Az egyezmény kínálta diplomáciai lehetõségeket azonban mind a prágai kormánnyal szemben, mind pedig – a szlovákiai magyarság teljes felszámolását a párizsi békekonferencián támogató – szovjet kormánnyal

szemben sikerült maximális mértékben arra felhasználnia, hogy a cserekvóta minimális keretei között és rendezett anyagi feltételek mellett menjen végbe a lakosságcsere. Ráadásul a bilaterális megállapodáson nyugvó lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországra telepített szlovákiai magyarok jelentették a diplomáciai zálogát annak, hogy a budapesti kormány képes volt megakadályozni az egyoldalú kitelepítés gondolatának megvalósítását és a párizsi békeszerzõdés a két országot a még szülõföldjén maradt magyarok további sorsát illetõen is kétoldalú megállapodásra kötelezte.

A másik negatív döntés, amely végsõ soron hozzájárult a szlovákiai magyarság fennmaradásához, kétségkívül a reszlovakizáció volt. A felvidéki magyarok fehér lappal nem rendelkezõ, tehát Magyarország befogadására nem számítható többsége részére – az adott rettenetesen nehéz helyzetben – ez volt az egyetlen maradási lehetõség. A kérelmet benyújtók többsége ezt az opciót kezdettõl fogva a szülõföldön maradás egyetlen lehetséges megoldásának tekintette, s mint a kisebbik rosszat tudatosan választotta.

Más kérdés, hogy a közösség természetes önkorrekciós készsége a reszlovakizációt mint a jogfosztottság kísérõ jelenségét, a szlovák társadalom által többször felrótt nemzeti megbízhatatlanság vádját többféleképpen próbálta feldolgozni. A legtöbben már az 1950-es években úgy kezelték a reszlovakizációt mint erõszakkal, zsarolással kikényszerített döntést, s ezért azt eleve jogtalannak és érvénytelennek tekintették.

Mások részben tabuizálták, részben pedig mint rövid és kellemetlen epizódot igyekeztek kihullajtani a kollektív emlékezet rostáján. Ezzel együtt a szlovákiai magyar közbeszédben a közösség közel kétharmadának korabeli kikényszerített döntése ma is bûnnek vagy legalábbis erkölcsileg kétséges lépésnek számít. Ezt igazolják kötetünk visszaemlékezései is.

A lakosságcserének és a csehországi kényszermunka-akcióknak, akárcsak a reszlovakizációnak van azonban egy másik, tartósabb tanulsága is. A legszívósabb és legleleményesebb magyar diplomáciai erõfeszítések sem érhettek volna célt azzal a Csehszlovákiával szemben, amely a területén élõ magyar kisebbséget ebben a kiélezett helyzetben túszként használta fel a Magyarországgal szembeni célok (a lakosságcsere-egyezmény, az egyoldalú transzfer) kierõszakolására. A szlovákiai magyarok végsõ soron saját erejükben, saját igazukban, s kívülrõl legfeljebb – az anyaország diplomáciája által mozgósított – nagyhatalmi közbenjárásban, nyomásban reménykedhettek.

Köszönet mindazoknak, akik visszaemlékezéseiket leírták vagy elmondták, családjuk, falujuk történetét megõrizték, feltárták. A visszaemlékezésekbõl egyértelmûen kiderül, hogy a kollektív bûn és büntetés egész nemzeti közösségre kiterjesztett logikáját a szlovákiai magyarság egy percig sem volt hajlandó elfogadni.

A második világháború utáni szlovák–magyar kisebbségi konfliktusok és azok máig érõ tudati hatásának elemzése alapján többségi és kisebbségi részrõl egyaránt arra a következtetésre juthatunk, hogy a történelem feldolgozása ott kezdõdik, amikor a tényeket megismerjük. És akkor válik igazán pozitív erõvé, amikor az itt élõ nemzetek, kisebbségek politikai elitjei rájönnek, sem a demokrácia, sem az állam építésében nem érdemes egymás érdekeit figyelmen kívül hagyva, keresztezve, a nemzeti önzés és kizárólagosság eszközeihez folyamodniuk.

Magyarok és szlovákok megbékélésének, kiegyezésének egyetlen valódi eszköze van: a permanens és õszinte érdekegyeztetés. Emellett nagy szükség van a kölcsönös jóhiszemûségre, toleranciára és tiszteletre.

Ahhoz, hogy mindez ne maradjon jámbor óhaj, legfõbb ideje lenne megtanulunk tanulni a történelembõl. Ha mást nem, legalább annyit, hogy a most élõ nemzedékek megérezzék felelõsségüket az elõítéletek, szembenállások, konfliktusok továbbélésében, illetve lehetséges visszaszorításában és felszámolásában.

22
Irodalom

Angyal:1997 – Angyal Béla: Gúta 1945–1949, Lilium Aurum, Dunaszerdahely. 1997.

Baèová:1996 – Alena Baèová Etnická identita a historické zmeny. ©túdia obyvate¾stva vybraných obcí Slovenska, Veda, Bratislava 1996.

Balá•: 1991 – Balá• Július: Maïarská otázka v prvom povojnovom desa•roèí povojnového Èeskoslovenska(1945–1948) Kandidátska práca. FF Karlovy Unierzity. Katedra èeskoslovenských dìjin, Praha 1991. Kézirat, MTA KI Archívum 1/161

Beòa:2002 – Beòa, Jozef: Slovensko a Beneąove dekréty, Belimex, Bratislava 2002.

Balogh–Földesi:1998 – Balogh Sándor–Földesi Margit (szerk.): A magyar jóvátétel és ami mögötte van …Válogatott dokumentumok 1945–1948. (Napvilág Kiadó, Budapest 1998.)

Bobák, Ján:1996 – Ján Bobák: Maïarská otázka v Èesko–Slovensku 1944–1948. (Matica slovenská, Martin 1996.

Èierna Lantayová:1992 – Èierna–Lantayová, Dagmar: Podoby èesko-slovensko-maïarského vz•ahu 1938–1949, Veda, Bratislava 1992.

Fazekas:2001 – Dr. Fazekas Árpád: Szlovákok közül – tirpákok közé. Adatok a felvidéki magyarok vészkorszakához (1945–1948). Felvidék 1947 Egyesület, Nyíregyháza 2001.

Fülöp:1994. – Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerzõdés 1947. Héttorony, Budapest 1994.

G. Jakó – Hõgye:1995 – G. Jakó Mariann – Hõgye István: A magyar–szlovák lakosságcsere és elõzményei 1945 –1947, (=Acta Archivistica 2.) Miskolc 1995,

Horváth:1998 – Horváth Zoltán: És mi hazatérünk az andódi harangszóra. Felvidéki Magyarok Bácsalmási Közössége, Bácsalmás – Nyíregyháza 1998.

Janics:1979 – Janics Kálmán: A hontalanság évei. A szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után 1945–1948. Illyés Gyula elõszavával. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Genf 1979. (Az elsõ magyarországi kiadás 1989-ben jelent meg a Hunnia Kiadónál.)

Jech–Kaplan:1995 – Jech, Karel – Kaplan, Karel: Dekrety prezidenta republiky 1940–1945. Dokumenty 2 svazky + Doplnek. Ústav pro soudobé dìjiny AV ÈR, Praha–Brno 1995.

Kaplan:1990 – Kaplan, Karel: Pravda o Èeskoslovensku 1945–1948. Panorama, Praha 1990.

Kaplan:1995 –Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca, Kalligram Kiadó Budapest Pozsony 1995.

Kertész István:1995 – Kertész István: Magyar békeillúziók 1945–1947. Oroszország és a Nyugat között. Európa – História, 1995.

Kövesdi–Mayer:1995 –Kövesdi János – Mayer Judit (szerk.): Edvard Beneą elnöki dekrétumai avagy a magyarok és németek jogfosztása, Pannónia Kiadó, Pozsony 1996.

Krno:1992. – Krno, Daniel: A békérõl tárgyaltunk Magyarországgal, Budapest 1992.

Krno::1947. – Krno, M. Dalibor: Jednali jsme o mír s Maïarskem, Orbis, Praha 1947.

Kugler József:2000 – Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön (1944–1948), Osiris – MTA Kisebbségkutató Mûhely 2000. 259.

Kuklík:2002 – Kuklík, Jan: Mýty a realita takzvaných „Beneąových dekretù”. Dekrety prezidenta republiky 1940-1945. Linde, Praha 2002.

László Péter:2003 – Fehérlaposok. Adalékok a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményhez, Bonyhád 2003.

Molnár–Varga:1992 – Molnár Imre – Varga Kálmán (szerk.): Hazahúzott a szülõföld…. (Visszaemlékezések, dokumentumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról 1945–1953), Püski, Budapest 1992.

Oláh:1992 – Oláh Kálmán: A Kis-Dunától a Viharsarokig: a csehszlovák–magyar lakosságcsere történetéhez. Juhász Gyula Alapítvány, Szeged 1992

Oláh:1994 – Oláh Kálmán: „Miért kellett ezt, fiam? (A csehszlovák–magyar lakosságcseréhez vezetõ politikai okokról), Battonya 1994.

Paríková:2001 – Paríková, Magdaléna: Reemigrácia Slovákov z Maïarska v rokoch 1946–48.Etnokultúrne a sociálne procesy, Stimul, Bratislava 2001.

24

Pelle:2002 – Pelle Emil: Bölcsõ a máglyán. Felvidéki kálvária, Present Könyv- és Lapkiadó, Budapest 2002.

Polányi:1992 – Polányi Imre: A szlovákiai magyarok helyzete 1944–1948. Dokumentumok (Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs 1992.

Pukkai:2002 – Pukkai László: Mátyusföld I. A galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945–2000. (=Lokális és regionális monográfiák 3.) Fórum Társadalomtudományi Intézet – Lilium Aurum Kiadó, Somorja–Dunaszerdahely, 2002.

Salner:1998 – Salner, Peter: Premeny Bratislavy 1939–1993, Veda Bratislava 1998.

©utaj:1991 – ©tefan ©utaj: Reslovakizácia. (Zmena národnosti èasti obybvate¾stva Slovenska po II. svetovej vojne Spoloèenskovedný ústav SAV, Koąice 1991.)

©utaj:1993 – ©tefan ©utaj: Maïarská menąina na Slovensku v rokoch 1945–1948 (Východiská a prax politiky k maïarskej menąine na Slovensku), Veda, Bratislava 1993.

©utaj:1993a – ©tefan ©utaj: „Akcia Juh”. Odsun Maïarov zo Slovenska do Èiech v roku 1949, Ústav pro soudobé dìjiny, Praha 1993.

Szabó–É. Szõke: 1981. Szabó Károly és É. Szõke István: A magyar–csehszlovák lakosságcsere története. Kézirat, I-III. kötet Budapest 1981. OSZK Kézirattár, 293/1-9.

Tánczos:1995 – Tánczos Tibor: Ötven éve történt. A deportálás és a kitelepítés története Nagymegyeren (=Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 5.) Dunaszerdahely–Nagymegyer 1996.

Tóth Ágnes:1995 – Tóth Ágnes Telepítések Magyarországon 1945–1948 között. A németek kitelepítése, a belsõ népmozgások és a szlovák–magyar lakosságcsere összefüggései, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét 1995.

Tóth:1995 – Tóth László (szerk.): „Hívebb emlékezésül…” Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveibõl 1945–1948, Kalligram Kiadó, Pozsony 1995

Újváry:1991 – Újváry Zoltán: Szülõföldön hontalanul. Magyarok deportálása Csehországban, Vox Nova Rt. Pozsony 1991.

Vadkerty: 1993 –Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció. Kalligram Kiadó, Pozsony 1993.

Vadkerty: 1996 –Vadkerty Katalin: A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszermunkája 1945–1948. között. Kalligram Kiadó, Pozsony 1996.

Vadkerty: 1999 –Vadkerty Katalin: A belsõ telepítések és a lakosságcsere, Kalligram Kiadó, Pozsony 1999.

Vadkerty:2001 –Vadkerty Katalin: Kitelepítéstõl a reszlovakizációig, Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948. közötti történetébõl. Kalligram, Pozsony 2001. 703.

Vadkerty:2002 – Vadkerty Katalin: Maïarská otázka v Èeskoslovensku. Trilógia o dejinách maïarskej menąiny, Kalligram, Bratislava 2002.

Vida: 1985 – Vida István: Az amerikai diplomácia és a csehszlovákiai magyar kisebbség (1945–1947) Jelenkor (27) 1985. 12. 114–1125

Zalabai: 1995 – Zalabai Zsigmond: Magyar Jeremiád. Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásokról és a kitelepítésrõl 1946–1948, Vox Nova, Pozsony 1995

25