9

SZARKA LÁSZLÓ

AZ 1945–1948. ÉVI KÉNYSZERTELEPÍTÉSEK TÖRTÉNETE ÉS EMLÉKEZETE

 A történelemben – mint a kollektív emlékezet történetírás által feldolgozott rendszerezett, írásoslenyomatában – hagyományosan megkülönböztetett helye van a konfliktusok, háborúk, üldöztetések, megpróbáltatások idõszakainak. Igaz, a gyõzelmek, a forradalmi napok, a nagy fordulópontok emlékezete – mint a történeti tradíciók elsõdleges bázisa – majd minden nemzet esetében meghatározó eleme a történeti gondolkodásnak. A kudarcok, a vereségek és veszteségek összefüggéseinek – elõzményeinek és következményeinek–elemzése mindazonáltal legalább ugyanolyan fontos feladat. Hiszen a kiegyensúlyozott történeti tudat, reális egyéni és a közösségi önszemlélet nem létezhet a bukások és megpróbáltatások tapasztalatainak, tanulságainak tudatosítása nélkül.

Mint ahogy nem létezhet a valóságos historikumhoz mérhetõ történelemkép a kritikai történetíráseredményei nélkül, nehéz egészséges történeti közgondolkodásról beszélni ott, ahol a megélt történelem emlékeinek, az elbeszélt személyes tapasztalatoknak, az egyéni életutaknak, a közbeszéd részévé váló történeti narratíváknak nincs helye, súlya a történeti diskurzusokban. Reális múltszemlélet, kiegyensúlyozott, elõítélet-mentes történeti tudat nélkül torz önképek és zsákutcás jövõképek születhetnek.

Minden ellenkezõ elõjel ellenére bizonyosra vehetjük, hogy a történeti tudat, különösen Kelet-Közép-Európa 20. században született nemzedékei számára még jó ideig nélkülözhetetlen építõkockája marad az individuális és a csoportidentitások kialakításának. A nemzeti vagy éppen regionális, lokális közösségeket sújtó háborús megpróbáltatások, kollektív büntetések, számûzetések emlékezetének, történetének feldolgozása tehát a hagyományteremtéssel azonos rendû intellektuális kihívást jelent, amelyben ráadásul alig nyújt segítséget a történetírás és a történelemoktatás.

A kortárs emlékezõk által megélt történelem a maga húsvér valóságával nem képes ugyan figyelembe venni a nagypolitikai döntések bonyolult és jórészt csak utólag tisztázható összefüggéseit, a visszaemlékezések mégis elsõrendû forrást jelentenek a megtörtént események sokszínûségének, belsõ ellentmondásainak, különbözõ értelmezési lehetõségeinek, azaz végsõ soron a történelem immanens alternativitásának tanulmányozásához.

A második világháború utáni csehszlovákiai magyar kérdés, a kisebbségi magyar közösség emlékezetében és történelmében – amelyben egyébként is kivételesen fordulnak csak elõ gyõzelmek – a legnehezebb periódust jelentette. A tiszta szláv csehszlovák nemzetállam kívánalma és annak legeklatánsabb politikai megfogalmazódása, a kassai kormányprogram nem ismerte el többé a kisebbségek létjogosultságát.

A könyv, amelyet kezében tart az olvasó, a csehszlovák kormány által 1945-ben felszámolásra ítélt szlovákiai magyar közösség jogfosztottságának, üldöztetésének, kényszertelepítéseinek és kényszerasszimilációjának történetét mutatja be. A visszaemlékezeseket vagy maguk az eseményeket átélt kortársak, vagy emlékeik alapján gyermekeik, unokáik, illetve a kötet összeállításában részt vállaló adatgyûjtõk rögzítették. A pályázati felhívás eszközét is segítségül hívó adatgyûjtés során a szlovákiai, felvidéki kisebbségi magyarok 1930 és 1950 között megélt történelmének írásos és szóbeli emlékeit kutattuk. A írásos és szóbeli visszaemlékezések a kutatás célkitûzéseinek megfelelõen alapvetõen család- és településtörténeti megközelítésben rendszerezték emlékeiket: súlyt helyezve a cseh és magyar idõk, illetve a háború utáni jogfosztottság éveinek egymással ellentétes világaira, a lokális és nemzeti közösségeket végveszélybe sodró nemzetállami politika fékeveszett tombolására.

Bevezetõnkben a vizsgált kérdés historiográfiai áttekintése után elõbb a kérdés történeti hátterét, a két érintett kormány, illetve a felvidéki magyar közösség magatartását mutatjuk be. Ezt követõen a deportálások, a reszlovakizáció és a magyarországi kitelepítések korabeli felvidéki magyar reflexióit, a jogfosztással szembeni felvidéki ellenállás történetét villantjuk fel a Magyar Népi Demokratikus Szövetség tevékenységének, a magyarországi felelõs tényezõkkel kialakított kapcsolataiknak a rövid ismertetésével.

10

A szlovákiai magyar kisebbség 1945-1948. közötti helyzete a történetírásában

A 2003. augusztus 20-án elhunyt Janics Kálmánnak 1979-ben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem genfi kiadásában megjelent és rendõri zaklatásokat, kihallgatásokat kiváltó könyve volt az elsõ magyar nyelvû összefoglaló elemzés errõl a rövid, de a (cseh)szlovákiai magyar kisebbség életében rendkívüli fontosságú történelmi periódusról. A könyv bevezetõjében Illyés Gyula – a szlovákiai magyar közösség megsemmisítésével fenyegetõ korszak történetét agyonhallgatással elintézni próbáló kommunista gyakorlattal szemben – Janics Kálmán munkáját az igazmondás könyveként ajánlotta az olvasóknak, s jelezte, hogy népek között az egyetértés nem jöhet létre feldolgozatlan konfliktusok, s a történelem hamis értelmezése alapján.1

Ugyancsak szlovákiai magyar szerzõknek, szerkesztõknek – Kövesdi Jánosnak és Mayer Juditnak köszönhetõ az Edvard Beneą köztársasági elnöki dekrétumait, s azok történeti kontextusát átfogó igénnyel magyar nyelven elõször bemutató tanulmány- és dokumentumkötet. A cseh történetírás részérõl az elnöki dekrétumokat közreadó munka 1995-ben jelent meg. Az elmúlt években pedig egymást követik a beneąi dekrétumokkal foglalkozó tanulmányok, monográfiák.2

Az évtizedeken keresztül elhallgatott, illetve csak érintõlegesen tárgyalt kérdésekrõl az 1990-es években szerencsére egész sor munka készült, illetve jelent meg cseh és szlovák szerzõktõl is. Karel Kaplan a prágai akadémiai jelenkor-történeti intézet vezetõ munkatársa jelentette meg a témakör elsõ 1989 utáni feldolgozását, mégpedig az 1945–1948 közötti csehszlovákiai nemzetiségi kérdéskör egészét áttekintve.3 Az 1990-es évek elején készült el a Július Balá•nak, a prágai Hadtörténeti Múzeum igazgatójának eddig nem publikált disszertációja a csehszlovákiai magyar kérdés kormányzati és pártpolitikai kezelésérõl.4 ©tefan ©utaj, kassai történész több nagyon fontos szlovák nyelvû munka szerzõje. Közülük az elsõ a reszlovakizációról adott alapos és kritikus elemzést. A szerzõ 1993-ban jelentette meg összefoglaló áttekintését a magyar kisebbség 1945–1948 közötti helyzetérõl, s ugyanabban az évben jelent meg kismonográfiája az 1949. évi déli akció történetérõl.5 Ezen kívül ©utaj több tanulmányt is közölt a szlovákiai magyarok jogfosztottságának különbözõ részkérdéseirõl. Ezeket a könyv végén található bibliográfiában tüntettük fel.

Erõsen csehellenes és antikommunista alapállásból írta meg jól dokumentált, több kérdésben pontosan fogalmazó, sok helyen azonban nemzetileg elfogult könyvét Ján Bobák.6 Korábbi tanulmányai, könyvei folytatásaként jelentette meg Dagmar Èierna–Lantayová összefoglaló munkáját a cseh–szlovák–magyar kapcsolatok 1938 és 1948. közötti történetérõl, amelyben a kisebbségek kérdését mint az államközi viszony egyik fontos, de szerinte nem feltétlenül meghatározó komponensét mutatja be.7

Ezekhez a szlovák szerzõk által az elmúlt tíz évben készített munkákhoz sorolhatjuk még Alena Baèová könyvét az etnikai identitás és a történeti változások összefüggéseirõl, amelyben egyebek közt éppen az 1945–1948 közötti változásoknak a többségi és kisebbségi népesség körében máig tovább élõ hatását is vizsgálta.8 Magdaléna Paríková szlovák etnológus a magyarországi szlovákok „reemigrációjáról” a dél-szlovákiai községekbe telepített egykori magyarországi szlovákok közt végzett kulturális antropológiai kutatásokat.9

A legátfogóbb monográfiákat Vadkerty Katalin készítette a szlovákiai magyar közösség 1945–1948 közötti történetérõl: a reszlovakizációról, a csehországi deportálásokról, valamint a belsõ telepítésekrõl és a lakosságcserérõl.

A három kötetet a pozsonyi Kalligram kiadta adta ki külön-külön, majd pedig egy közös kötetben is megjelent, elõbb magyar, majd pedig szlovák nyelven is.

 1 „Ez a könyv kéznyújtás tehát; kemény fogású , de ezáltal férfias; nyíltságával kínál barátságot. Óriási munka tetõzése Janics Kálmán mûve. S ugyanakkor saját szellemi életünkben útirányító vállalkozás. Hogy a magyar anyanyelvûség minden területérõl hasonló helyzetfelméréseket kapjon a világ – lelkiismerete.” Janics:1979, 20.

2 Kövesdi – Mayer:1996; Jech – Kaplan:1995. Az elnöki dekrétumokkal foglalkozó újabb munkák közül ld. pl. Kuklík:2002, illetve a régi kritikátlan alapállást visszhangzó munkák közül Beòa:2002.

3 Kaplan:1990, Kaplan 1995.

4 Balá•:1991

5 ©utaj:1991, ©utaj:1993, ©utaj:1993a. ©tefan ©utaj könyveiben és tanulmányaiban minden esetben ragaszkodik a történeti források alapján rekonstruált események tárgyilagos bemutatásához, kritikusan értékeli a kisebbségek nélküli nemzetállam kiépítésére törekvõ cseh és szlovák elit célirányos nacionalista politikáját.

6 Bobák: 1996

7 Èierna –Lantayová:1992

8 Baèová:1996

9 Paríková: 2001

 10 oldal

 Vadkerty Katalin eredeti csehországi, szlovákiai, magyarországi központi és regionális levéltári források ezreit tanulmányozta át, s ily módon elsõként tárta fel komplex módon az egész folyamatot. Külön érdeme a szerzõ munkáinak, hogy a nagypolitikai döntéseket és az azok regionális, illetve helyi szinten történõ végrehajtását párhuzamosan dolgozza fel és mutatja be. Könyveiben, tanulmányaiban nagy súlyt helyez az egyes események, jelenségek összefoglaló bemutatására, a veszteségek számszerûsítésére, s a nemzetállami politika által

igénybe vett kényszerintézkedések teljes skálájának rendszerezésére. Vadkerty Katalin a levéltári forrásokkal bõségesen adatolt kisebbségellenes akciók, események, jelenségek, állásfoglalások már-már szenvtelen felsorolásával minden korábbinál egyértelmûbb képet ad a jogfosztások, kényszertelepítések és kényszerasszimiláció természetrajzáról, hatásáról. Három monográfiájának szlovák nyelven való közreadása remélhetõen véget vet annak a süket csendnek, amely a korszak magyarellenes politikáját a szlovák történetírás nagyobbik részében évtizedek óta övezte.

Magyarországi szerzõktõl a témára vonatkozóan 1989 óta szintén meglehetõsen sok történeti munka jelent meg. Ezek közé tartozik a korszak csehszlovákiai magyar kérdésérõl eddig megjelent öt dokumentumkötet.

Polányi Imre fõként diplomáciatörténeti forrásokat publikált Pécsett megjelent munkájában.11 Molnár Imre és Varga Kálmán a csehországi deportálásokra vonatkozó visszaemlékezéseket, dokumentumokat adta elsõként közre. 12 Tóth László alapos levéltári stúdiumok alapján a korszak szlovákiai magyar politikai emlékiratait rendezte sajtó alá, s adott ki egy a további kutatásokra is ösztönzõleg ható alapos válogatást.13 A miskolci Megyei Levéltár két munkatársa a lakosságcsere elõzményeire és 1945 –1947. évi történetére vonatkozó regionális és országos vonatkozású dokumentumokból állított össze bõséges forráspublikációt.14 Az 1990-es évtized végén jelent meg Balogh Sándor és Földesi Margit szerkesztésében Magyarország háborús jóvátételének válogatott forrásanyaga, benne az 1949. évi csorbatói jegyzõkönyvvel.15 A monografikus feldolgozások sorába tartozik Tóth Ágnes könyve a magyarországi németek kitelepítésének, illetve a magyar–szlovák lakosságcserének a korabeli összefüggéseirõl.16 A lakosságcsere történetének és következményeink másik szakszerû összefoglalása Kugler József munkája, amely elsõsorban a szlovákiai magyarok dél-alföldi áttelepítésének kérdéseit járja körül.17 Itt kell megemlítenünk, hogy mindmáig kéziratban maradt Szabó Károly és É. Szõke István korabeli forrásokon alapuló munkája a lakosságcsere történetérõl, amely pedig igen gazdag gyûjteménye a korabeli adatoknak, forrásoknak.18

A kérdéskör történeti szociológiai, néprajzi vonatkozásait, a jogfosztottság éveinek emlékezetét Magyarországon Újváry Zoltán, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzkutató professzora egy gömöri parasztember visszaemlékezésén keresztül mutatta be.19 A csehországi deportálások és a magyarországi kitelepítések, s a többi kényszertelepítés felvidéki magyar érintettjeinek visszaemlékezéseibõl Molnár Imre és Varga Kálmán, illetve Újváry Zoltán után Zalabai Zsigmond adott közre bõséges válogatást Magyar Jeremiád címmel.20 Zalabai Zsigmond könyve összeállításakor – a könyvünket megelõzõ

anyaggyûjtéshez hasonlóan – pályázati felhívást adott közre és a beérkezett pályamunkákból gyûjtötte össze a jogfosztottság és hontalanság éveinek népi írásbeliségének fennmaradt dokumentumait.

Újváry Zoltán, Varga Kálmán, Molnár Imre és Zalabai Zsigmond munkái egyértelmûen felhívták a figyelmet arra a tényre, hogy az egész kisebbségi magyar közösség történelemszemléletét, közösségi identitását, a csehekhez, szlovákokhoz, magyarországi magyarokhoz, szlovákokhoz, németekhez, nem kevésbé a csehszlovák, a szlovák és a magyar államhoz fûzõdõ viszonyát a „hontalanság éveinek” megélt történelme napjainkig szólóan alapvetõen meghatározta.

 Az 1945–1948/49 közötti válságos történeti periódus visszaemlékezéseinek összegyûjtése, rendezése nem véletlenül került tehát az MTA Kisebbségkutató Intézetében folyó oral history gyûjtõmunka

 10 Vadkerty: 1993, Vadkerty: 1996, Vadkerty: 1999, Vadkerty: 2001, Vadkerty: 2002.

11 Polányi: 1992

12 Molnár–Varga:1992

13 Tóth:1995

14 G. Jakó – Hõgye:1995

15 Balogh –Földesi:1998

16 Tóth Ágnes:1995

17 Kugler:2000

18 Szabó – É. Szõke:1981

19 Újváry:1991

20 Zalabai:1995

 11programjába. Az egymást váltogató államhatalmak hatását vizsgáló „Magyar idõk emlékezte” címû kutatási program elsõ ötven interjújának rendszerezése arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1938–1945 közötti „magyar idõk” ambivalens emlékanyagát az 1938 elõtti „cseh idõk” reális elõnyei és az 1945-1948 között, majd a pártállami évtizedekben megszépült emlékei, illetve a világháborús árnyékok egyformán relativizálták.

A visszaemlékezések begyûjtése, feldolgozása és közreadása után elõbb-utóbb hozzá kell majd látni azok történeti narratológiai mélyelemzéséhez, hogy Paríková fentebb említett munkájához hasonló módszerességgel megvizsgálhassuk a korabeli traumák és tapasztalatok lecsapódását az érintettekben és az utánuk következõ nemzedékekben. A szlovákiai magyarok visszaemlékezéseinek eddigi elemzési kísérletei is azt jelzik, rendkívül sok elfelejtett emlék, információ, összefüggés kerülhet felszínre, másrészt az ellentmondásos értelmezések szembesítése a kényszertelepítések és a kényszerasszimiláció történeti képét is jelentõs mértékben árnyalhatja. Az eddigi rövidebb feldolgozások közül példaként itt csak Árendás Zsuzsa és Oláh Kálmán két munkáját szeretném megemlíteni.21

Igen gazdag a kérdéskör diplomáciatörténeti irodalma. Mindenekelõtt Fülöp Mihálynak a párizsi békeszerzõdés történetét feltáró monográfiáját, Balogh Sándornak, Tóth Ágnesnek, Vida Istvánnak a munkáit, illetve Karel Kaplannak, Milan Churáònak a potsdami konferencia csehszlovák követelésekkel kapcsolatos állásfoglalását vizsgáló kötetét kell megemlítenünk. Forrásértékûek Kertész István visszaemlékezései.

Az 1990-es évek elején magyarul is megjelent Daniel M. Krno csehszlovák békedelegátus 1947. évi könyve a párizsi békekonferencián lezajlott magyar–csehszlovák tárgyalásokról, vitákról. A német szakirodalomban szintén a diplomáciatörténeti összefüggések kerültek elõtérbe.22

A legnagyobb érdeklõdés és számbeli fejlõdés azonban kétségkívül a helytörténeti irodalomban figyelhetõ meg. A kitelepítések 50. évfordulója alkalmából nagyon szlovákiai és magyarországi érintett település jelentetett meg alkalmi kiadványokat, amelyekben fontos dokumentumok, adatok láttak napvilágot.

A legalaposabb helytörténeti feldolgozás az egyik legerõsebben érintett szlovákiai magyar településrõl, Gútáról született, Angyal Bélának köszönhetõen. A magyarországi feldolgozások közül a legsikeresebbek a regionális, megyei alapozásúak, mint például Fazekas Árpád, Horváth Zoltán vagy legújabban a Tolna megyei telepítések történetét feltáró László Péter.23 Emellett nagyon sok tanulmány és még több publicisztikai írás foglalkozott a témakörrel. A történetírás mindkét országban sokat tett tehát azért, hogy a korábbi évtizedek mulasztásait bepótolja.

A szakmai ismeretek természetesen ez esetben is csak igen lassan kerülnek be a történelemtankönyvekbe, a történelmi közgondolkodás pedig az ilyen érzékeny kérdéskörökben mindig is nagy fogékonyságot mutat a korábbi évtizedekben rögzült elõítéletes konstrukciók, illetve a privát történeti tapasztalatok szintjén kialakult, felemás, történeti kontextusból kiragadott, sematikus elképzelések iránt.

 A szlovákiai magyar kérdés történeti háttere

 A csehszlovák kormány 1945 õszén, a potsdami konferencia után kénytelen volt tudomásul venni, hogy a hárommilliós csehszlovákiai német kisebbségtõl eltérõen a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésére nem kapta meg a gyõztes nagyhatalmak hozzájárulását. A kassai kormányprogramban célul kitûzött szláv nemzetállamot tehát a magyar kisebbség esetében a csehszlovák hatóságok kénytelenek voltak visszatérni a Magyarországgal megkötendõ lakosságcsere-egyezmény elképzelésének megvalósításához.

Ezzel együtt a kisebbségi magyar közösséggel szemben életbe léptek a beneąi dekrétumok német- és magyarellenes jogfosztó intézkedései, a Szlovák Nemzeti Tanács magyarellenes rendeletei. A dekrétumok és nemzeti tanácsi rendeletek a kisebbségi magyarokat megfosztották állampolgári, vagyoni, szociális és nemzetiségi jogaitól. Az 1938 után visszacsatolt terültekre betelepülõket 1945 májusában az ország elhagyására kényszerítették, s ezt a módszert az autochton népességû településeken is megpróbálták alkalmazni, a magyar kormány és a határõrizeti hatóságok ellenállása miatt sikertelenül.24

21 Árendás: 2001, Oláh:1992, Oláh:1994.

22 Fülöp:1994, Kertész:1995, Krno:1992, Plaschka –Haselsteiner–Suppan–Drabek:1997, Tóth:1995, Vida:1985 etc.

23 Angyal Béla könyve mellett – Angyal:1997 – a szlovákiai magyar települések évfordulós irodalmából példaként említsük meg Pukkai László mátyusföldi, Pelle Emil gömörpéterfalai és Tánczos Tibor nagymegyeri munkáját: Pukkai:2002, Pelle:2002 és Tánczos:1995. A magyarországi helytörténeti és emlékirodalomból pedig ld. Horváth:1998, Fazekas:2001, László:2003.

24 Kövesdi–Mayer:1996. 131-136. Kaplan:1995, 110-117, 132–138.

 12 Az 1945. évi 88. számú elnöki dekrétum alapján elkezdõdött a magyar kisebbség csehországi közmunkára való erõszakos elhurcolásának elõkészítése. Ezt az eszközt a csehszlovák telepítési hatóságok elõször 1945 novemberében kezdték alkalmazni a magyarokkal szembe: ekkor még fõként csak a munkaképes férfiakat szállították el a munkaerõhiánnyal küszködõ Szudéta-vidékre. Az akciókat kezdeményezõ és végrehajtó hatóságok célja ezzel az akcióval kettõs volt: rákényszeríteni a magyar állam képviselõit a lakosságcsere-egyezmény mielõbbi megkötésére, másrészt a telepítésekkel helyet akartak teremteni a szlovák telepesek magyarlakta területekre való letelepítéséhez azonban belsõ telepítések eszközéhez folyamodtak. Az 1946. február 27-én megkötött lakosságcsere-egyezmény mellett a csehszlovák hatóságok a csehországi kényszermunkára való tömeges és karhatalmi erõvel lebonyolított elhurcolásokat, a Szlovák Belügyi Megbízotti Hivatal által 1946. június 17-én meghirdetett úgynevezett reszlovakizációt, valamint az otthonaikból elûzött és földjeiktõl megfosztott magyarok helyére való szlovák betelepítést tekintették a magyarkérdés végleges felszámolásához vezetõ politika eszközeinek.

 Történelem és emlékezet

 Melyek voltak a meghatározó politikai folyamatokat, jelenségeket, amelyek a magyar kisebbségi kérdés világháború utáni kezelését meghatározták? A gyõztes nagyhatalmak világháború utáni kisebbségellenes magatartását a németkérdés kezelése határozta meg. Emellett azonban feltétlenül figyelembe kell venni a kelet-közép-európai régió szovjet érdekszférába kerülését, a kisebbségi jogoknak a hitleri és sztálini nemzetiségi politika hatására végbement nemzetközi leértékelõdését. Hasonlóképpen a homogén nemzetállamok létrehozásához átmenetileg kedvezõ nemzetközi légkört és a nemzetállami célokban egymást túllicitáló csehszlovákiai polgári pártok és a kommunisták közötti rivalizálást. Ezzel egyidõben hamarosan nyilvánvalóvá vált Magyarország kisebbségvédõ pozícióinak, békepolitikai törekvéseinek erõtlensége.

Mindezek a nemzetközi és belpolitikai tényezõk azt eredményezték, hogy a csehszlovákiai magyar közösség Prága és Pozsony által szorgalmazott felszámolása igencsak reális közelségbe került 1945 és 1946 fordulóján.

A szlovákiai magyarok legnagyobb tömegeit érintõ, a jelentkezések alapján összesen több mint négyszázezer emberre kiterjedõ 1946-1947. évi reszlovakizáció történetére vonatkozó szakirodalom és a könyvünkben található visszaemlékezések egybehangzóan azt mutatják, hogy a szlovákiai magyarok egyéni és kollektív emlékezetében – igen összetett, tömeglélektani szempontból is izgalmas folyamatok következtében – a reszlovakizáció ma is egyfajta közösségi tabunak számít. A teljes jogfosztottságtól, a ki- és széttelepítéstõl, a szülõház és a termõföld, s minden más vagyontárgy elvesztésétõl, a szétszórattatástól stb. való félelem a korabeli magyar közösség egészét jellemezte.

Az 1946 júniusában beindított reszlovakizációs akció a magyar nemzetiség megtagadásáért, a szlovák nemzetiség választásáért egy formális kérelem formájában mindenre felmentést ígért: a reszlovakizáltak visszakapták a csehszlovák állampolgárságot és az azzal járó jogokat, maradhattak házaikban, mûvelhették földjeiket és az elsõ ígéretek szerint a csehországi deportálások, illetve a magyarországi áttelepítés sem fenyegette õket többé. Az eredetileg a korábban magukat szlováknak vallók részére meghirdetett reszlovakizáció 1946 és 1948 között Magyarországgal, a szlovákiai magyarsággal szemben a nyomásgyakorlás egyik legkíméletlenebb eszköze lett. A jogaikat, házukat, vagyonukat, szülõföldjüket féltõszlovákiai magyarokat nemzetiségi identitásukban, legalapvetõbb emberi jogaik egyikében, nemzeti identitásuk vállalásában is megzsarolta a dél-szlovákiai régió etnikai átalakítását célul kitûzõ hatalom. A kötetünkben közölt visszaemlékezések szinte kivétel nélkül az asszimiláció egyértelmû elutasítását jelölik meg helyes magatartásnak, de mint látni fogjuk, a korabeli felvidéki magyar elemzések némileg bonyolultabb helyzetképrõl számolnak be.

Azt követõen, hogy az 1946. augusztus–szeptemberi párizsi béketárgyalásokon a csehszlovák delegációnak nem sikerült keresztülerõszakolnia a nem reszlovakizált és a lakosságcserébe nem bevonható szlovákiai magyarokat, a csehszlovák politika igen határozott elõkészületeket tett a magyar kérdésnek az úgynevezett globális megoldására: Ennek részeként a reszlovakizáltakat és a többi Szlovákiában maradt magyarokat a párkányi járásból kiindulva egytõl-egyig Csehországba tervezték kitelepíteni és ott minden eszközzel asszimilálni.

 14 Az erre vonatkozó dokumentumok ugyanakkor azt is jól jelzik, miként tudta a korabeli magyar diplomácia a lakosságcsere-egyezmény megkötésekor, az egyezmény gyakorlati megvalósítása során, az 1946. július-szeptemberi párizsi békekonferencián, a kétoldalú és a nemzetközi tárgyalásokon megakadályozni a magyarkérdés németekéhez hasonló egyoldalú és radikális megoldását.

 Az otthonhoz és a szülõföldhöz való jog

 Az egész periódus kisebbségellenes intézkedéssorozata kétségkívül egységes politikai szándékot, a szlovákiai magyar kisebbségi közösség teljes felszámolását volt hivatott elérni, s ezért kutatni is csak egységes folyamatként lehet. A Dél-Szlovákia nemzetiségi megtisztogatásához igénybe vett eljárások, tervek, akciók egymással szorosan összefüggtek, a szlovákiai Telepítési Hivatal, a Megbízotti Testület, illetve a prágai kormány és a bel- és külügyminisztérium a helyzetet és Magyarország magatartását figyelembe véve döntött a rendelkezésre álló eszközök felhasználásáról.

A kötetünkben közreadott visszaemlékezések azt jelzik, hogy a szlovákiai magyar közösség történelmi emlékezetében a csehországi deportálások jelentik a legnehezebben feldolgozható sérelmet. Ennek oka elsõsorban abban jelölhetõ meg, hogy az egész korszak egyik legsúlyosabb kisebbségi aggodalmát a szülõföldrõl, a családi otthonokból való elûzés, kényszertelepítés és az azzal együtt járó teljes vagyonvesztés jelentette. A visszaemlékezések három fõmotívuma – a kollektív bûnösség elve alapján mûködött többségi erõszak elutasítása, a szülõföldhöz való ragaszkodás, illetve az új környezetben való alkalmazkodás és beilleszkedés – közül minden kétséget kizáróan a szülõföld iránti tisztelet és ragaszkodás biztosította a legerõsebb érzelmi, erkölcsi hátteret és tartalékot.

Közvetlenül a front elvonulása után a csehszlovák katonai és polgári hatóságok igyekezetek olyan légkört teremteni, hogy a magyarok tömegesen hagyják el szülõföldjüket és meneküljenek át Magyarországra, de a felvidéki magyarok nem éreztek magukban semmiféle bûntudatot a visszatérõ csehszlovák hatóságokkal szemben. Vavro ©robár pénzügyminiszter 1945. tavaszi tervezete nem maradt írott malaszt: a szlovákiai magyarok 70 százalékának a németekhez hasonló elûzését ugyan nem sikerült elérnie, de az Érsekújvár környéki magyar falvakban például Andódon, Udvardon és Tardoskedden rögtön a háború utáni hónapokban megpróbálták elûzni és a határokon túlra kényszeríteni a felvidéki magyarokat. A szélsõséges elképzelések azonban nemcsak falvakra, hanem Pozsonyra és Kassára is kiterjedtek. Az 1936. évi 131. számú államvédelmi törvényre hivatkozva 1945. május 5-én Pozsonyban a helyi német és magyar közösség teljes kitelepítését célul kitûzve nagyszabású magyarellenes akció vette kezdetét.25 A két közösség tagjainak nagyobbik részét az ideiglenes pontonhídon át Ligetfaluban, az ott elkülönítve kialakított táborokba zsúfolták, illetve rövid úton kiutasították az országból. A ligetfalui internálótábort, amelyhez hasonló például Szereden a korábbi zsidótábor helyén is mûködött, 1946 augusztusában számolták fel, addig a pozsonyi magyarok többsége állandó ellenõrzés alatt, kötelezõ közmunkákra kirendelve vagy a táborba zárva élt. Hasonló folyamatok zajlottak le a kassai magyarok elüldözése, internálása során is.

A szlovákiai magyarellenes intézkedéseket kezdettõl fogva komoly gazdasági érdekek is motiválták. Így például a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. februári rendelete, amely a szlovákiai németek és magyarok földingatlanainak elkobzásáról rendelkezett, a „szlovák föld” visszaszerzésére hivatkozva valójában a földtulajdon radikális nacionalizálását szolgálta. A két nem szláv csehszlovákiai kisebbség ellen irányuló elsõ valóban átfogó köztársasági elnöki rendeletet Edvard Beneą 1945. május 19-én adta ki (1945/5. szám alatt), amelynek értelmében – a Szlovák Nemzeti Tanács 1945/50. számú rendeletével Szlovákia területére is szabályozottan – a magyar nemzetiségû lakosok birtokaira, üzemeire, értékes vagyontárgyaira, épületeire szlovák, illetve cseh nemzeti gondnokokat kellett kijelölni. Egy héttel késõbb az SZNT 51. számú rendelete feloszlatta az összes délszlovákiai magyar egyesületet, s elkobzásra ítélte azok vagyonát. Ekkor szûnt meg például végérvényesen az

1925-ben alapított, galántai központú Hanza Szövetkezet, a pozsonyi Bartók Béla Dalegyesület, de még a csehszlovák államot alapító Masaryk elnök adományából alapított Masaryk Akadémia is, de a magyar települések, városok és falvak sok száz magyar intézménye is.

Aligha lehet alábecsülni Edvard Beneą köztársasági elnöki dekrétumainak, illetve az azokat szlovákiai viszonyokra adaptáló Szlovák Nemzeti Tanács-i rendeleteknek a következményeit a magyar kisebbség helyzetére. A kétségkívül legkíméletlenebb köztársasági elnöki rendelet 1945. augusztus 2-án, a potsdami

 25 Salner:1998

 15  határozat aláírásának napján jelent meg: az 1945. évi 33. számú elnöki rendelet az aktív antifasiszták kivételével automatikusan megfosztotta a németeket és magyarokat a csehszlovák állampolgárságtól.* Ez az elnöki dekrétum vált a szlovákiai magyarság minden további jogfosztásának és jogsérelmének alapvetõ forrásává, hiszen az állampolgárság elvesztése eleve kizárta a két kisebbséghez tartozókat az állami intézményekben, munkahelyen való alkalmazásából, az államosítások során elrendelt kártalanításokból, a hadikárok megtérítésébõl, a nyugdíj és más állami járulékok folyósításából.

Az állampolgári, kisebbségi, vagyoni és szociális jogok megvonásával a szlovákiai magyarok gyakorlatilag a teljes jog- létbizonytalanság állapotába kerültek. A szülöföldjükrõl elûzött és az úgynevezett globális kitelepítés keretében teljes felszámolásra ítélt magyar közösség helyére a belsõ telepítések keretei közt a külföldi szlovák „reemigránsok” és az észak-szlovákiai területek szlovák kolonistáinak százezreit szerették volna betelepíteni. Mindez szorosan kapcsolódott ahhoz a hatalmi harchoz, amely a kommunista párt hatalomátvételét volt hivatott elõkészíteni, s amiben a magyar kérdés radikális megoldására törekvõ politikai elképzelések a kommunisták szlovákiai bázisát erõsítették volna.

 A telepítések következményei

 A kényszertelepítések következményei rendkívül súlyosak voltak. A kitelepítésekkel és a reszlovakizációval járó migrációs és asszimilációs veszteségeket elsõsorban az 1950. évi népszámlálás adatai is tükrözték. A szlovákiai magagyarok lélekszámának – mint utóbb kiderült – átmeneti csökkenése mellett a közösség súlyos anyagi veszteségeket is elszenvedett. A csehországi kényszermunkáról visszatértek igen sok esetben már soha többé nem kerülhetek vissza lakóházaikba. A földtulajdonok elkobzása, idegen telepeseknek való kiutaálása, a lakosságcsere nyomán kialakult felemás helyzetek ezre sok milliárd dollárnyi vagyoni veszteséget okoztak a felvidéki magyarságnak. A csehszlovák–magyar lakosság -csereegyezményben kikötött vagyoni paritás alapelvének folyamatos megsértése, az úgynevezett csehszlovákiai magyar háborús bûnösök körének minden szempontból indokolatlan tömegessé tétele és az egyezményben meghatározott kvótán felüli besorolása a kitelepítendõk közé azt eredményezte, hogy Magyarországnak nem maradt más eszköze a jogvédelemre, mint az, hogy 1947 áprilisáig nem járult hozzá a lakosságcsere beindításához.

Erre végül a csehszlovák hivatalok által 1946. november 19-étõl 1947 februárjáig katonai-karhatalmi erõ igénybevételével lebonyolított tömeges méretû csehországi deportálások kényszerítették a magyar kormányt. A köztársasági elnök 1945. évi 88. számú rendelete alapján összesen 44 129 személyt – mégpedig egész családokat, öregekkel, gyermekekkel együtt – szállítottak embertelen körülmények között Csehországba.

A deportálások elsõsorban a komáromi, dunaszerdahelyi, ógyallai, somorjai és galántai járások magyar falvait érintették (összesen 220 faluból vittek el magyarokat), s az elhurcoltak Csehországban fõleg a kolíni, •ateci, Mladá Boleslav-i, pilseni és kladnói járásokba kerültek. A deportáltak összesen 6 602 házat és 3 884 hektár termõföldet hagytak maguk után. Az üresen hagyott házakba 2 667, a termõföldekre pedig 1 703 szlovák, illetve cseh nemzeti gondnokot jelöltek ki. A deportáltak vagyonát végérvényesen azonban csak 1948. március 19-én kelt kormányrendelet alapján 1948. május-június hónapokban foglalták le. A csehszlovák kormány a magyar kormány tiltakozó jegyzékeire válaszolva egyértelmûvé tette, csak abban az esetben állítja le a csehországi kényszermunka-akciókat, ha Magyarország hozzájárul a lakosságcsere- egyezmény haladéktalan megvalósításához.26

A csehországi deportálások kíméletlensége és embertelensége mély nyomokat hagyott a szlovákiai magyarság tudatában. Különösen a rendõrség és katonaság által körbekerített magyar falvak, a jéghideg vagonok, a csehországi vasútállomások rabszolga-vásárra, török hódoltságra emlékeztetõ jelenetei-képei maradtak meg a kortársak emlékezetében, amint azt kötetünk visszaemlékezései is mutatják.

A kényszermunka-akciók kegyetlenségét Mindszenty József esztergomi bíboros és a szlovákiai katolikus egyház vezetõi, a püspökök és a püspöki kar is élesen bírálta. A közreadott dokumentumok közt olvasható, hogy Jantausch püspök 1947 februárjában valamennyi szlovák püspök megbízásából az SZNT elnökségéhez, Beneą köztársasági elnökhöz és Jan Masaryk külügyminiszterhez intézett memorandumában egyebek közt leszögezte: *

 A dekrétum szövegét lásd a mellékletekben.

26 Vadkerty:1999, Bobák:1996, 131–134;©utaj:1993, 63–66, 96–105

 16 „Amikor házaikból a zsidókat vitték el, akkor is elhatároltunk magunkat ezektõl a cselekedetektõl mint az emberiességgel és a keresztényi szeretettel ellenkezõ dolgoktól.

Ma ugyanezt tesszük, mert a mostani eljárás módozatai igen hasonlítanak azokra, amelyeket a múltban is kifogásoltunk.”27

A belsõ telepítések során a dél-szlovákiai telepítési körzetekbe betelepített 5900 szlovákiai családnak, a lakosságcsere során ugyanoda betelepült 9200 magyarországi szlovák gazdasági egységnek, összességében mintegy 65 ezer szlovák nemzetiségû személynek a Csehországba deportált, Magyarországra kitelepített vagy elmenekült mintegy 110-130 ezer szlovákiai magyar házaiba, földjére való betelepítése alapvetõen megváltoztatta a dél-szlovákiai városok, falvak etnikai arculatát. S ehhez járult hozzá a délszlovákiai régióknak – a mintegy háromszázezer reszlovakizált nyelvi, nemzetiségi átnevelését, egynyelvûsítését célzó politika. Ebbe a folyamatba tartozott a települések nevének megváltoztatása, a családnevek elszlovákosítása, a korábbi kétnyelvû gyakorlat szigorú tiltása, a magyar nyelvnek az iskolai nevelésbõl és az egyházi életbõl való kitiltása, a magyar kisebbségi közösség tilalmakkal való megbénítása, a magyar nyelvûség és a magyar nyelvû kultúra minden nyilvános formájának büntetése.

A kötetünkben közreadott visszaemlékezésekbõl, interjúkból, családi és települési történetekbõl, tanulmányokból egyértelmûen kiderül, hogy a létezésének elsõ húszéves periódusában igen öntudatos, jól szervezett kisebbségi magyar közösségnek a jogfosztásokkal szembeni magatartásának jórészt csak elszigetelõdött helyi akciókban volt nyoma a legnagyobb üldöztetések idején: példaként a feketenyéki, himnuszt éneklõ körmenetet vagy a csehországi deportáltak egyre nyíltabb szervezkedéseit említhetjük. A szlovákiai magyarok, még az ellenállást hirdetõk is a kisebbségi közösség jogainak védelmét alapvetõen Magyarországtól várták.

A vesztes Magyarország kormánya az elsõ csehszlovákiai jogsértésektõl kezdõdõen igyekezett minden lehetséges eszközt felhasználni a tiltakozásra és a csehszlovákiai magyarság védelmére. Memorandumok, jegyzékek sorozatával hívta fel a magyarországi Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság képviselõinek, a nyugati szövetségeseknek, a Szovjetunió kormányának figyelmét mindarra, ami Csehszlovákiában a magyarokkal szemben történt.

1945 szeptemberében-októberében a csehszlovák és szlovák hivatalok nyíltan azzal a céllal kezdték el a dél-szlovákiai magyar munkaképes lakosság Cseh- és Morvaországba deportálását, hogy „az illetékes magyar szerveknél szorgalmazzák a magyaroknak saját hazájukba való elszállításról kötendõ államközi egyezményt”. Gyöngyösi János magyar külügyminiszter 1945 decemberében jelezte, hogy a magyar kormány csak a területtel együtt képes és hajlandó befogadni a Csehszlovákia számáéra nem kívánatos szlovákiai magyarokat.

 Tiltakozások a jogfosztások és a kényszertelepítések ellen

 A csehszlovák kormány által kikényszerített lakosságcsere-egyezmény, amelyet 1946. február 27-én Budapesten Gyöngyösi János külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár írt alá, a két fél kezdettõl fogva eltérõen értelmezte.* Míg Prága és Pozsony számára az egyezmény „a magyar kérdés megoldásának legésszerûbb formáját”, a magyar kisebbségnek „nemzetközi határozat alapján megvalósuló megbüntetését”, a kérdés „átgondolt rendezését” jelentette, a magyar fél számára a csehországi deportálásokkal kikényszerített, egyenlõtlen megállapodás maradt. Ezzel együtt az egyezmény aláírásával Magyarországnak sikerült lefékeznie a magyar kisebbség vagyonának konfiskációját, a folytatódó jogvesztést, a belsõ széttelepítés alternatívájának megvalósulását. A lakosságcserére kijelölt szlovákiai magyarok számára biztosította ingóvagyonuk megõrzését, rendezett körülmények között a magyarországi áttelepülést.

A csehországi kényszermunkára rendõri-katonai erõszakkal elhurcolt magyarok ügye a magyar kormány, a Magyarországra áttelepült felvidékiek csoportjai és a pozsonyi magyar baloldali értelmiségiek részérõl erõs ellenállást, szervezett ellenlépéseket, nemzetközi tiltatkozási akciók beindítását váltotta ki.

Ezek mellett néhány fiatal szlovákiai magyar lelkészt, egyetemistát is arra indítottak a felgyorsuló események, hogy Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség néven szervezett mozgalmat alapítson

 27 ©utaj:1993, 105–106.  * Az egyezmény szövegét lásd a mellékletben.

 17 a kisebbség sérelmeinek dokumentálására, a jogfosztottak és a magyarországi hivatalok tájékoztatására.

Paksi László pozsonypüspöki katolikus káplán kezdeményezésére Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula pozsonyi magyar egyetemisták 1945-1946 folyamán egész hálózatot építettek ki a dél-szlovákiai magyarlakta településeken. A hálózat, amelynek alapját a Pozsonyban, illetve a Budapesten tanuló szlovákiai magyar egyetemisták, valamint a fiatal katolikus káplánok és papok, református lelkészek alkották, rövid idõn belül a Varró István, Krausz Zoltán és Hajdú László vezette gömöri – vagy ahogy õk nevezték magukat: keleti – csoporttal egészült ki.28

A Népi Szövetségnek kezdetben az volt a legfontosabb célja, hogy a jogfosztott szlovákiai magyar kisebbséget helyzetérõl pontos információkkal lássa el. Ennek érdekében Lédecen és Pozsonyban Gyepü Hangja, Rozsnyón pedig Észak Szava címmel illegális újságot adtak ki. A mozgalomhoz 1946 folyamán csatlakozott Arany Albert László, pozsonyi fõiskolai tanár, aki – különösen a mozgalomba bekapcsolódott pozsonyi egyetemisták és a Pozsony-környéki katolikus lelkészek közt – kezdettõl fogva elismert tekintélynek, természetes irányító személyiségnek számított. 1947 májusában a Szlovák Egyetem magyar szemináriumának helyiségében õ szervezte meg az a találkozót, amely arról döntött, hogy Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség jogvédõ tevékenységét kérdõíves adatgyûjtéssel alapozzák meg.

Elhatározták azt is, hogy Magyarországon elsõsorban Mindszenthy József, esztergomi hercegprímás folyamatos tájékoztatására helyezik a hangsúlyt, s rajta keresztül próbálják informálni a szlovákiai magyarok helyzetérõl a nyugati nyilvánosságot is.

1945 nyarán Lipcsey Gyula és Hentz Zoltán 1946 folyamán húsznál több alkalommal illegális lapot jelentettek meg Gyepû Hangja címmel. A másik lap, az Észak Szava – mint Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség „idõszaki közlönye”– 1946 húsvétján már szintén létezett, amint azt a „Húsvét tanulsága” címû írást tartalmazó egyoldalas, dátum nélküli lapszám is bizonyítja.29

A számozás nélkül megjelent elsõ lapszámok valójában inkább egy-egy aktuális kérdéskörre vonatkozó írásokat tartalmaztak. Így pl. a pozsonyi magyarság 1945 májusában elkezdõdött tömeges kiutasításáról, az erdélyi magyarság helyzetének változásairól és a szlovákiai helyzettõl eltérõ fejleményeirõl, a csehszlovák népbíróságok magyarokat sújtó mûködésérõl készültek egyoldalas elemzések, beszámolók.

Az Észak Szava 1946 májusának elején megjelentetett kétoldalas húsvéti száma a pozsonyi magyarok ligetfalusi táborba való kiüldözésérõl szóló híradás mellett igyekezett reményt önteni olvasóiba és azt tanácsolta, hogy kerüljék a nyilvános konfrontációt: „Légy óvatos! Nyilvános helyen ne politizálj! Át kell vészelned még ezt a kis idõt! A fiatal magyar demokráciának nem holt mártírok, hanem dolgos magyarok, a munka hõsei kellenek.”