7

NEMES ANDRÁSNÉ

BEVEZETÕ GONDOLATOK

„Emlékekbõl él az ember, s múltból él az emlékezet.

Kinek nincs múltja, nem lehet jelene, s jövõje sem.”

Báró Eötvös József gondolata áthatja e könyv megszületésének minden pillanatát. A Kecskés László Társaság – névadónk, Laci bácsi nyomdokait követve -, céljául tûzte ki Felvidék múltjának és jelenének bemutatását.*

A magyarság 20. századi történelme tragédiák sorozata, melyek hiábavalóan érték nemzetünket, ha nem ismerjük meg azokat a maguk valójában, ha nem vonunk le belõlük értelmes következtetéseket, ha nem tudatosítjuk gyermekeinkben, unokáinkban a „miérteket”.

Társaságunk mint civil szervezet csak a „mi volt akkor” és a „hogyan éltem át” kérdésekre válaszoló visszaemlékezések megjelentetésében tud a maga szerény eszközeivel segíteni. A történészeknek, kutatóknak kell ezekbõl az anyagokból meríteniük, az elmondottakat feldolgozniuk. A politikusok felé pedig legkisebb elvárásunk, hogy megismerjék a történéseket.

Nagyon keveset tudtam jómagam is a felvidékiek hármas tragédiájáról, csak annyit, amennyit egy átlagolvasó ismer. Olyan emberek között éltem eddig, olyan emberekkel beszélgettem, tréfálkoztam, akikrõl nem tudtam, hogy gyermekkoruk vagy kora ifjúságuk egy pillanata, egy napja vagy egy éve leírhatatlan szenvedést, megérthetetlen bántást, feldolgozhatatlan traumát jelentett. S amikor kezemben tartottam, leírtam a beérkezõ anyagokat, nagyon nehéz volt, többször állt meg a kezem a billentyû felett: megállt körülöttem az idõ, s én is futottam a befagyott Dunán menekülõvel, feküdtem betegen a vagonajtó mögött, álltam az embervásáron és szöktem az embertelenségbõl. Ami eddig számokból és betûkbõl állt, az keserves emberi sorsokká elevenedett.

Még ma is, több mint ötven évvel az események után, többen kérdezik, minek feleleveníteni a múltat, minek felhánytorgatni hiábavalóan, ugyan kit érdekel, mi történt velünk. Sokan, nagyon sokan, félnek visszatekinteni, félnek a felidézés fájdalmától, félnek az eltemetett múlttól. Sokan küszködnek lelki problémákkal, sokuk szülõje, nagyszülõje belerokkant, nem élte túl a kisemmizést, megalázást, megszégyenítést.

Igen, elfogadom, hogy a hiábavaló feltárulkozás terméketlen. S igen, elfogadom, hogy a fiataloknak, utódoknak nehéz elmondani, az unokák a nagyszülõk történetét sokszor hitetlenkedve fogadják. Mégis könyvet adunk a kezükbe, lásd gyermekem, mit éltek át a szomszédaink, mit éltek át a taksonyiak, a szentpéteriek, a hetényiek, olvasd el, érezd a szavak erejét, ez volt a valóság.

Egyik kedves levélírónk így írt, keserûen fogalmazva: a fiatalabbaknak ’orruk tõle fokhagymás’, nem érdekli õket, mi történt a Felvidéken! Erre csak azt tudtam válaszolni, hogy két felnõtt gyermekemnek 2000 karácsonyára megírtam családunk történetét, benne nagyszüleik második világháborús és 1956-os szenvedéseit, annak reményében, hogy amikor minõsíteniük kell azokat az idõket, a személyes sorsokat is figyelembe véve ítélhessenek. Nekünk a lehetõséget kell biztosítanunk a gyermekeknek, hogy ha késztetést éreznek, ha kicsit érettebb fõvel mégis kíváncsiak lesznek, akkor megtalálhassák a tudás forrását. Ezért hirdettük meg pályázatunkat, s ezért kívánjuk folytatni a gyûjtést, mindaddig, amíg Isten segítségével megtehetjük. Azért, hogy semmilyen részlet ne veszhessen el, az igazság legkisebb eleme sem, s nem lehetünk keserû vállrándítók, ha életünk egy-egy szakaszában érdektelenséget tapasztalunk az ifjabb korosztály részérõl.

Mindnyájunk együttes erõfeszítésével tudjuk csak rábírni a mindenkori hatalmasságokat az igazság elfogadtatására, s az igazság alapsejtje az egyes ember sorsának megismerése. Sok egyéni sorsból állhat össze az igaz történet, s hiszem, megérjük még, hogy az igaz történetet fogják tanítani az ifjúságnak a történelemórákon. S ekkor minden visszaemlékezõ elmondhatja, az õ sorsa is formálta a tananyagot, formálta az emlékezetet.

• Köszönet az MTA Kisebbségkutató Intézetének, amely a felvidéki magyar kitelepítettek visszaemlékezéseinek feldolgozásával, megszerkesztésével és rendszerezésével segítségünkre volt a kötet megjelentetésében.

8

Hármas tragédiát írtam, teljesen laikusként, csak az emlékezések alapján: a szülõföldrõl Magyarországra kitelepítettek, a kényszermunkára deportáltak, és a magukat, családjukat kényszerbõl szlováknak vallók tragédiáját. Hármas erõszakot követtek el ellenük, csak azért, mert magyarok voltak.

Az akkori hatalmak nem mérlegeltek, nem vizsgálódtak, nem kérdeztek, csak büntettek. A módosabbakat megfosztották vagyonuktól, a kevésbé tehetõsebbeket kényszermunkára kötelezték, s még sok esetben a magyarságukat megtagadók sem maradhattak otthonaikban, nem tarthatták meg javaikat.

A felvidékiek sokáig hallgattak, hordozták a rájuk sütött „bûnös, mert magyar” bélyeget, s a méltatlan bánásmódot, amely itthon is érte õket. A demokratikus fordulat sem hozott számukra sem megértést, sem kárpótlást. Néhányuk kereste a kárpótlás fórumait, de sikertelenül. Sokan, nagyon sokan várják Európától és a mindenkori magyar kormánytól, hogy a beneąi bélyeg következményeit elszenvedõ, ma már idõs, többségében beteg, fáradt generáció és gyermekeik megkaphassák az õket jogosan megilletõ erkölcsi és anyagi elégtételt. Társaságunk arra vállalkozott, hogy lehetõséget, megszólalási fórumot teremt az üldöztetés áldozatainak. Évrõl-évre egyre többen és egységesen valljuk meg, nem maradhat büntetlen ami történt a 20. században, nem hagyhatja figyelmen kívül, s nem hallgathat róla a 21. század egységesülõ Európája. A kollektív bûnösség elvén alapuló meghurcoltatás terhét nem viselheti és a végrehajtott kisemmizést sem hordozhatja jogrendjében a magát kisebbségvédõnek tekintõ és a mindennemû megkülönböztetést elítélõ Európa. Ha nem szólunk, ha nem mondjuk, ha nem írjuk le, ma, holnap, holnapután, akkor Európa azt hiheti, beletörõdtünk. Azt hiheti, Beneąnek igaza volt, nem érdekel sem minket, sem gyermekeinket, mi is történt a Felvidékkel.

Milyen lesz a közös jövõnk, ha közömbösek vagyunk a múltunk iránt? Milyen lesz közös a jövõnk, ha nem ismerjük meg közös múltunkat? Milyen lesz a közös jövõnk, ha szótlanul élünk a múlt görcseivel terhes jelenünkben?

„A szó veszélyes fegyver, s van, aki fegyvertelen…” Nem mindegy, ki, mikor és kihez és hogyan szól.

A történelemírók szavai a legfontosabb szavak, mert az ifjúsághoz szólnak. Akadnak olyankok, akik azt gondolják, hogy a múlt megváltoztatható. Ne adjunk lehetõséget a hazugságírásra hajlamosoknak azzal, hogy letesszük a szó fegyverét! A visszaemlékezések, dokumentumok közreadásával szeretnénk megteremteni a lehetõséget a felvidéki magyarok nehéz múltjának teljesebb megismerésére. Nekünk, civileknek ez a legerõsebb fegyverünk, az igaz szó, az igaz szó erõs hangja, s ezzel a könyvvel is ezt a fegyvert tartjuk a kezünkben, megteremtve a múlt megismerésének lehetõségét gyermekeink számára.

Amíg az élet fénye ég, a gyökerek el ne szakadjanak…