V.  Akarsz-e meggyógyulni magányosságodból?

- Nincs emberem!

Ebben a válaszban nemcsak az elhagyott ember haragja görcsösödik, hanem benne kong magányossága is.

Az emberi élet egyik legfélelmetesebb "élménye" a magányosság, az egyedülvalóság érzése, átélése. A félelem mellett talán a legfélelmesebb, ha valakire rászakad ez a "sivatag-érzés." Lehet, hogy egy nagy város közepén, népes családban, vagy zajos társaságban történik meg. Sőt éppen ilyen helyeken történik meg a leggyakrabban.

Magány. Magányosan!...

Milyen szomorú szó ez már önmagában! De más nyelveken is olyan tompa zenéje van, mint Chopin gyászindulójának: Seul, solo, alone, állein... - mintha koporsóra göröngyök görögnének.

A magányosság érzését, a sivatag-élményt nemcsak felnőtt élheti át.

Egy nagy magyar pszichológus, Szondi Lipót, kísérletekkel bizonyította be, hogy a kisgyermekek hatvan-hetven százaléka magányos. Szomorúan vagy tragikusan egyedül érzik magukat. Bár lehet, hogy a szülők éppen azért engedték megszületni, mert be nem vallottan ugyan, de egymás mellett magányosnak érezték magukat. Az eredmény: a harmadik "magányos". Egy szomorú szemű kisgyermek.

Milyen magányos lehet egy tizenhat éves fiú!

Íme, idézet egy levélből:

"Szüleim úgy bánnak velem, mint egy kisgyermekkel. Csak azzal törődnek, hogy köhögök-e, de a lelkemmel nem. Nekik fogalmuk sincsróla, hogy én ki vagyok. Egészen más vagyok, mint amilyennek képzelnek. Vidámnak látszom, pedig ha egyedül vagyok, még sírok is.

Sokszor úgy szeretném elmondani, ha akarnám... Hiába, ők nem tudnak megérteni..."

Alig van felnőtt, aki át ne élte volna ezt gyermek- majd serdülőkorban. És milyen kevesen okulnak belőle, ha szülőkké lesznek!

Vajon a házasságban megoldódik-e ez a kérdés? Hiszen a Teremtő tudta: "Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat" (1Móz 2,18).

Milyen keserű, szinte cinikus Paul Valéry, a nagy francia író megjegyzése: "Azért adta Isten Ádám mellé Évát, mert Ádám nem volt eléggé magányos."

- Sajnos, a házasság nem oldja fel "automatikusan" a "sivatag-érzést" és nem ment meg mindig a magányosságtól.

Hadd beszélhessen erről még az élet:

Vezető állású férfi. Kiváló szakember. Kedves modoráért, jó szívéért szeretik is: igen népszerű. Sokan keresik fel az élet apró-cseprő bajaiban jó szóért, tanácsért. Egyszer észreveszi, hogy az emberek kerülni kezdik, a folyosón zavart mosollyal sietnek el mellette. Végül is megtudja, hogy egy befolyásos kolléga "fúrja" - az állásáért.

Kinek panaszkodjék? Kivel ossza meg bánatát? Kinek mondja el, hogy egyedül maradt a munkahelyén, mindenki szétrebbent körülötte?

A feleségének! Persze, de jó is lesz belekapaszkodnia!

Este mindent elmond neki. Felesége arca egyre komorabb. Végül is felcsattan:

- Mert te olyan élhetetlen vagy! Tudod, hogy gazsulálni" kellett volna

X. Y.-nak, de te mindig csak "lefelé" törődtél az emberekkel

- "felfelé" nem. Már pedig, vedd tudomásul, hogyha kidobnak, akkor én... stb., stb.

Eloltják a lámpát. Hajnalodik. A férfi mereven nézi a beszűrődő szürke fénypászmákat... és úgy érzi magát, mint az eltévedt gyermek a sivatagban: egyedül...

Egy asszony húsz évig él a férje mellett. Húsz év! Haja megfakul, alakja csontos lesz, szeme fénytelenebb, keze érdes az ingyen-cselédmunkától - majd a két-műszaktól. Férje egy este nem jön haza. És a következő nap sem. És a következő héten sem. Összeköltözött egy fiatal lánnyal. Aki olyan, mint ő volt húsz évvel ezelőtt...

Kirámolja gyógyszeres fiókját és válogatás nélkül beszed mindent. Alig tudják kimosni belőle. Szédelegve, kiégett szívvel tántorog haza azzal a reménységgel, hogy legalább öreg kutyája vár rá. A szomszédok azzal fogadják, hogy a kutyát "meg kellett mérgezni", mert "öreg volt már" és "ugyan ki adott volna neki enni". Különben is azt gondolták, hogy ő meg fog halni.

Nézi-nézi az öreg, kopott akácfa tövét, ahol elásták utolsó barátját, és úgy érzi, hogy minden sivatag. Kívül és belül minden. Hogy egy sivatagban tulajdonképpen nem lehet élni.

Idős leány. Heten voltak testvérek, apjuk korán meghalt. Anyjuk betegeskedett. Ő volt a testvérkék "kisanyu"-ja. - Főzött, mosott, vasalt rájuk. Kijavította leckéjüket éjjel. Amikor azok szórakozni mentek, ő otthon vacsorával várta őket. A szomszédból egy kedves

asztalos megkérte a kezét. Hozzáment volna, de akkor "mi lesz a gyerekekkel?" Aztán férjhez adta húgait, megkötötte öccsei esküvői nyakkendőjét. Mire mind elment, s anyja is meghalt - egyedül maradt.

Valami munkát vállalt. És dolgozik, hogy ehessen, és eszik, hogy dolgozhasson - és a kettő mögött a Magány! A halálos, az üres, a kongó magány !

Egy asszony mondotta el: Idősebb leány-korában ment férjhez. Félt az öregség magányától, hozzáment egy férfihoz, akit "ajánlottak" neki. A nő műveltebb valaki volt. A férfi idősödő iparos. Házasságkötésük után való napokban kirándultak a hegyekbe. Séta közben hangzott el a következő párbeszéd:

- Érzed, kedves - fordult a férjéhez -, hogyan illatozik az őszi avar?

- Ugyan, nem avar az, hanem valami rohad itt.

Arrébb: - Hallod, hogy zeng a föld, a fa, a táj?

- Már megint romantikázol! A város lármája szűrődik föl ide!

A hegytetőn: - Nézzed, kedves, nézzed azt a felhőt, mintha vágtató lovak rohannának!

- Ugyan! Eső lesz, ennyi az egész!

És akkor könnybeborult az asszony szeme.

- Egyedül maradtam - mondotta -, pedig vidáman, fütyörészve lépkedett mellettem a férjem. Tudom, nem tehet róla, de azóta is egyedül élek:

egy férfi oldalán, egyedül, halálomig!...

Vannak, akik az egyedülvalóság érzései ellen narkotikumokat használnak: könyvet, társaságot, mozit, zenét, alkoholt. Vagy kutyát, mint az öreg Nagy Frigyes. Van, aki morfiumot. De hiszen mind "csak morfium"! Ideig-óráig kábít, ringat, lebegtet. Aztán nem lehet meglenni nélküle és van, amibe bele is lehet halni.

De nézzünk újra befelé!

Átéltük-e már egy csöndes vasárnap délután, amikor kint szemerkélt az eső és egyedül ültünk szobánkban, hogy keringeni, forogni kezdett körülöttünk a csönd és a magány? És riadtan nyitottuk ki a rádiónkat, hogy pár perc múlva újra elhallgattassuk?! Vagy nem is voltunk egyedül, csak éppen a másik újságot olvasott, vagy szótlanul horgolt, tett-vett, és úgy éreztük, hogy fel kell ugranunk és rohanni kellene valahová?!... De hová? És minek is? És kihez is? És ülve maradtunk és percről-percre nőtt bennünk a fojtogató magányosság – körülöttünk pedig a sivatag.

(A mélylélektan ma már nevet is ad ennek az érzésnek:

"szoba-idegesség". Máskor: "vasárnapi-idegesség"... - Érdemes volna elgondolkozni azon, miért éppen egy tétlenül és otthon eltöltött vasárnap rohanja meg ez az érzés az embereket? Az-e a megoldás, hogy vasárnap "agyon kell ütni" valamivel az időt?)

Amilyen kibírhatatlan a valamire, valakire vágyó, magányos lelkek számára a vasárnap, olyanná válhat a "valahová vágyó" magányosok számára a karácsony. "Mindent beleadnak" - csak éppen maguk maradnak ki belőle. S akárhol, ss akárkikkel töltik a karácsony-estét: magányosok, árvák és elvágyók. Akkor is, ha magukra mosolyt erőltetve támaszkodnak egy ajtófélfának és nézik a vidám arcokat - nem látva senkit, semmit. Akkor is, ha egyre fokozódik ingerültségük - úgy, hogy mindenkinek elrontják az ünnepét.

(Érdemes elgondolkozni azon is, hogy miért és honnan ez a karácsonyi idegesség?)

De hagyjuk a magányosság részleteinek leírását. Aki már átélte, annak nem kell tovább magyaráznunk. Akiben már megoldódott vagy föloldódott, az már tudja, mi a megoldás. Az már tudja, miért nem kell levelet várnia, amikor úgyis tudja, hogy nem érkezik. Vendéget, amikor úgysem kopogtat be. Induló vonatnak integetnie, amikor azon nem utazik ismerős. És pályaudvaron őgyelegni, amikor nem érkezik senki. Az már tudja, hogy miért nem ideges vasárnaponként!

Mi hát a magányosság-érzésnek, a sivatag-élménynek a lélektani magja?

Valami kínos hiányérzet.

Talán így írhatnánk körül ezt az alig megfogalmazható, sejtelmes érzést:

1. Valamit, valakit keresek, de jaj, mit is, kit is?

2. Valaki után vágyom. Valahova kívánkozom. De jaj, ki után és hova?!

Ehhez gyakran még az a szorongó érzés is hozzájárul, hogy olyasmit keresek, amim már megvolt. Valakit keresek, akit már ismertem. Oda vágyom, ahova tartozom! De hova, kihez is?...

Vannak órák, pillanatok, amikor a vágyó, kereső ember úgy véli: - Most megvan! Megtaláltam!... - Nincs hiányérzete! Oszlik a magányossága!

Oázisra bukkant a sivatagban!

Az ébredő szerelemben - a házasság kezdetén - éli át ezt a legtöbb ember. Sőt van, aki sokáig azt vallja: - Én nem vagyok magányos!

Protestálok! Rajtam nem uralkodik el ez az érzés! Van kivétel a vas-törvény alól!

Vannak azonban szakaszai az életnek, amikor a legboldogabb szerelmesre, házaspárra is érvényes a vas-törvény: a magányosság.

Magára hagyják, mert magára kell, hogy hagyják!...

Amikor a legjobb emberi akarat és a legforróbb szeretet sem osztja meg magányosságát.

A nyári forróságban sebesen zötykölődik a villamos. A nyitott peron lépcsőjén kapaszkodik vőlegény és menyasszony. Nevetve, napsugarasan.

A vőlegény egy pillanatra elengedi menyasszonyát, pénzéért nyúl. Egy hirtelen kanyar és a fiatal leány - repül, repül, szörnyű repüléssel - ki a halálba. A fiatalember dermedten, majd őrjöngve nézi. Leugrik, rohan - de azt a repülést, azt a halálos pár percet már nem felezheti meg szerelmével.

Megáll házunk előtt a vöröskeresztes mentőautó, hordágyra teszik azt, akit legjobban szeretünk, és megyünk vele - a műtőajtóig. Tovább nem!

Mert azt az órát, órákat neki, egyedül neki kell végigélnie.

Egyedül jöttünk a világra és egyedül távozunk. És a két nagy egyedüllét között hányszor és hányszor kell egyedül maradnunk - egyszerűen azért, mert vannak megfelezhetetlen percek és órák!

Amikor egyedűl kell maradnunk!

Ezt a témát fejti ki bővebben Gyökössy E. A magányosság porciója c. könyvecske (Kézfogás a magasból 9. kötete)

Azt mondottuk, hogy a magányosság másik alapérzése: - Valahová vágyom!... Egy kicsit a honvágy rokona ez az érzés. Felülni a vonatra és menni, menni... De hová? Haza! De hol van ez a "haza"?!

Egy amerikai magyar fél életen át vágyott haza, az Óhazába. Vágyott látni faluja határát. A régi kis fehér templomot, a páston csipegető kis libákat. Házuk előtt a bodzafát, ahol Julisnak egyszer keszkenőt adott. (Julis mégis máshoz ment feleségül.) Otthagyta hát kis farmját, mögötte a hidegvizű tóval, és hazajött.

A bodzafát kivágták. A páston vágóhíd épült. És minden, de minden olyan kicsi, olyan "más" lett. Hónapokig akart maradni, de néhány nap múlva visszautazott.

És míg utazott, vonaton, hajón, maga előtt látta kis farmját Amerikában: a fákat, a fehérre festett alacsony kerítést, és egyre szebbnek látta mindezt! Ám amikor egy hajnalon megérkezett, már az sem volt olyan, mint képzeletében élt!

Kibotorkált a tóhoz... - Másnap csak egy kalap meg egy táska jelezte a tóparton, hogy "hazatért" az, aki sem az ó-, sem az újhazában nem talált "haza" De talán jobb, ha abbahagyjuk a magányos lelkek lepke-táncának leírását, ahogy fényt keresve összetörik magukat bezárt életük üvegén.

Talán csak annyít még, hogy az ornitológusok, madárkutató tudósok megfigyelték, hogy Afrika madarai Dél-Amerikába szálltukkor az óceán egyik szakasza fölött órákig köröznek, csivogva: valamit keresnek.

Többen azt állítják közülük: egy elsüllyedt óhazát, Atlantisz szirtjeit keresik, ahol tízezer évekkel ezelőtt madárőseik félúton megpihentek.

Ha nyugtalan a szívünk, s riadtan köröz az életünk, valami után vágyunk, de magunk sem tudjuk, hogy mi után; tudjuk meg, hogy a lelkünk legmélyebb rétegeibe süllyedt "óhaza" után: Isten és világa után vágyunk szüntelen. Csak magunk sem tudjuk már. Pedig úgy vagyunk teremtve, hogy két világ vándora legyünk: az anyagi és szellemi

világé. Isten és az Ő világáé is. S míg Őt és az Ő világát ebben az életben meg nem találjuk: nyugtalan és magányos a szívünk.

Sivatagérzés vagy "honvágy" gyötör. Csak nem tudjuk sokszor, ki után és hová vágyunk? Csak magát a gyötrő, kínos hiányérzést érezzük, és majd beleszakad a szívünk.

Hallgassuk végre: hogyan jelentkezik és oldódik meg Jézus Krisztus életében ez a mély emberi nyugtalanság? Hiszen az Isten Fia Emberfia is volt!

"De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok " (Jn 16,32).

Egyedül!... - Ám hallgassuk csak: "...de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van!"

Valaki azt mondhatná: - Igen, de mivel Jézus Krisztus Isten Fia is volt - "könnyű neki!"

Akkor hallgassuk csak Pált. Tímótheusnak írja halála előtt: "Első védekezésem alkalmából senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak... "

Démás például a "jelenvaló világhoz ragaszkodván elhagyta."

Barátaitól, a gyülekezettől elszakítva raboskodik az apostol, s rajta is törvény a magányosság vas-törvénye! De ez a vastörvény az ő életében mégis másképp érvényesül, mint sok-sok magányos ember életében.

Ennek a másképp-nek a titka pedig kettős. Először is olyannak ismeri az embert, amilyen. Nem csodálkozik azon, hogy a bajban magára hagyják. Íme: "Neů számíttassék be nekik!"

Másodszor: Annak ismeri Jézus Krisztust, Aki: "De az Úr mellettem állott és megerősített engem... " (2Tim 4,16-17)

Az az Úr, Aki a damaszkuszi úton elébe állott - most mellé áll. Pál ezért tudta az emberi életnek ezt a vas-törvényét másképpen elhordozni. És annak ismerte Jézust, Aki, következésképpen másképp ismerte az embert is! Mert jobban ismerte az embert, meg tudott bocsátani nekik. Röviden: ismert egy erősebb törvényt a vas-törvénynél: Jézus Krisztus szeretetének a törvényét. Ennek is kettős titkát:

Ha mindenki elhagy is - aZ Úr nem hagy el!... Gondoljunk csak a vakon született és meggyógyított emberre! Amikor mindenki elhagyja a zsidóktól való félelem miatt - még szülei is! - Jézus újra megállt mellette, felfedte magát neki és az "leborulva imádta Őt"  (vö. Jn 9,35-38).

Ha már senki sem állhat mellettünk, Ő akkor is mellettünk marad! Mint Pál mellett. Mint István mellett, zúgó kövek záporában. Mint millió és millió követője mellett kétezer év óta, akik segítségül hívták az Ő nevét. És éppen ez az örömhír, a gyógyító örömhír a

vas-törvény-szorongatta ember számára: az emberek elhagyhatnak vagy magunkra hagyhatnak, vagy el kell, hogy hagyjanak életünk mélypontjain, talán megfelezhetetlen óráin - de Jézus Krisztus nem hagy el! Ő velünk lehet és lesz, akkor is, amikor senki már!

Hogyan, miképpen?

Úgy, hogy Ő magára vette a magányosságunkat már a Gecsemáné-kert magányosságában, majd egészen és teljesen a kereszten, amikor így kiáltott fel: "Én Istenem, miért hagytál el engemet?!" (Mt 27,46) Egyedül maradt miattunk, helyettünk, érettünk: hogy mi ne maradjunk egyedül - hogy velünk lehessen. Ahogy abban a pillanatban máris Vele volt az Atya, amikor nem Róla, hanem Neki panaszkodott a kereszten.

Hogy nagy magányosságainkban, a sivatag-élmények tikkasztó nyomorúságában, az egyedülvalóság vas-törvényének szorításában mi is behívhassuk Őt magányunkba, "sivatagunkba." És megtapasztalhassuk, hogy máris nem vagyunk egyedül! Se most, se vasárnap, se karácsonykor, se halálunk óráján.

Ahogy a bethesdai beteg megtapasztalja, mihelyt így szól: - Nincs emberem! Már ott is volt: a gyógyító, magányosságból is kimentő Emberfia, Jézus Krisztus.

Ahogy megtapasztalhatjuk mi is, ha Vele beszélni kezdünk. Ha imádkozunk, ha szavát olvassuk, vagy halljuk, vagy népe között vagyunk.

Tudnunk kell, hogy Ő bennünket keres a mi magányosságunk óráiban.

Tudom már, Uram, hogy Téged kereslek, amikor nyugtalan, otthontalan és magányos az életem. Köszönöm, hogy Te is engem kerestél, most is, míg magamról és Felőled olvastam.

Itt vagyok, Uram! Ugye Te is itt vagy?! Köszönöm !

Milyen más így kettesben! Hadd maradhassak Veled! Szüntelen!

Ámen.