III. Akarsz-e meggyógyulni félelmeidből?

Most a félelemről szeretnék "példázatokat" mondani. A félelemről, mert szinte biztos, hogy a bethesdai beteg ember félt. Félt is! Így is mondhatnám: negatív gondolatainak töltése a félelem volt. Félt a "más"-tól, aki "előtte lép be" a vízbe. Félt az "ököljogtól". Félt az élettől, az embertől, a haláltól. Hadd mondjak "példázatokat" a különböző félelmekről, hogy mindenekelőtt tudjuk: miféle is az a félelmes "félelem"? A félelem, ami megfelezi, hasítja, szétszakítja az embert. Tudnunk kell, hogy van olyan félelem, ami Isten óvó, féltő ajándéka.

Így is mondhatnám: Isten csengettyűje: - Vigyázz! Édesanya, vigyázz gyermekedre, fogd meg a kezét: villamos alá ne fusson! - Férj vigyázz, csöngetek a szíveden! Ki ne mond "azt" a szót a feleségednek, mert az megsebzi a házasságotokat! - Kiránduló, vigyázz, még egy lépés és lezuhansz! - Orvos, vigyázz, ne vágj mélyebbre! - Politikus, vigyázz, még egy lépés és: háború! Ha a haláltól fájdalommal óv, csönget vele testünkben a Teremtő, félelemmel is óvhat. Isten féknek szánta ezt a fajta félelmet, hogy ne legyünk féktelenek, ne rohanjunk vesztünkbe, ne fussunk lejtőre. Tehát a félelem lehet Isten féltő, óvó ajándéka is.

Van azonban egy másféle félelem, amit nehezen lehetne ajándéknak tekinteni. Egy szorongató érzés, ami világrajövetelünk pillanatától, az ősfélelemtől kezdve a halál pillanatáig, a halálfélelemig végtelen széles skálán szinte aláfesti életünket. Csak a kisgyermek félelmeinek negyvenkétféle változatát ismeri a gyermeklélektan! Van tehát félelem, ami már nem mindig hasznos, nem "jó" félelem. Mint ahogy jó a fék, de nem jó, ha mindig fékez. Attól is felborulhat az autó. Ilyen életet-fékező, túlfékező, felborító félelem az, amikor annyira félünk valamitől vagy valakitől, hogy szinte foglya leszünk félelmünk tárgyának. Amikor úgy megragadja életünket a félelem, hogy már azt is mondhatnánk: az ragadott meg minket. Valaki annyira félt a ráktól, hogy halálfélelmében öngyilkos lett. Felboncolták: nyoma sem volt benne a ráknak.

Ismerős tény lelkigondozók és pszichiáterek előtt, hogy kezdő művészek első koncertjük előtt ínhüvelygyulladást kaphatnak. Annyira félnek attól, hogy nem sikerül a lehető legjobban a koncert, annyira "begyulladnak", hogy a szó fizikai értelmében is gyulladásba jön az ínhüvelyük. Vannak, akik minél szebben akarnak elmondani valamit, annál inkább dadognak. Vannak olyan asztmások, akik megérzik, hogy "holnap" rohamuk lesz. És mert várják, félnek tőle - a félelem vonzza a félelem tárgyát! - a roham jelentkezik is. Vagy félünk, hogy "holnap rossz napunk lesz" - és az lesz.

Ez a boszorkánykör, amelyből csak FELFELÉ van menekvés. Olvastam egyszer egy idegorvos tréfásan-halálos-komoly receptjét, hogyan lehet idegbajt kapni és szanatóriumba kerülni: - Keresd meg azt a félelmet, ami leginkább megfelel természetednek és tarts ki hűségesen mellette! (Például: elveszíted az állásod.

Följelentenek valamiért. Megcsal a párod, stb.....) Gondolj rá minél gyakrabban. Lehetőleg evés és lefekvés előtt! - Ezt fűszerezd meg a napi változatos apróságokkal: feladtál egy levelet, de nem tettél rá bélyeget. Nyitva felejtetted a víz- vagy a gázcsapot. Tele van a város (akácfavirág helyett) bacilussal és vírussal. Számítsd ki, mennyi lehet egy légköbméterben? Tegnap főnöködnek mondtál valamit, s az biztosan megsértődött. Egy jó barátod nem úgy köszönt, miért? Stb., stb..... - Aki csak egy ideig betartja ezt, szinte biztos lehet az eredményben: idegösszeomlás. Vannak, akik háromszor kerülnek szembe félelmük tárgyával: 1. mielőtt jön; 2. amikor éppen jelen van; 3. amikor már elment vagy elmúlt.

Egyszeri találkozással még kibírható a félelem, háromszorival már alig. De mint látjuk, a múltból és a jövőből is lehet importálni a félelmet. De ezek a félők még legalább meg tudják nevezni félelmük tárgyát vagy személyét. Ami még megnevezhető, az könnyen elnevezhető, imádságban exportálható. Rosszabb a félelemnek az a formája, amikor valaki már nem tudja megmondani, mitől, kitől fél, csak fél. Fél életet, félelmes életet él. Állandó szorongásban van. Maga sem tudja, miért, de egyszerre csak szorítást érez. Belülről indul ez az érzés, egyre inkább elhatalmasodik rajta és - fél. Felületesen lélegzik, fulladozik és - fél. Az ilyen megnevezhetetlenül és mindig, mindenkitől félő ember mindenben a bajt látja. Fél orvoshoz menni, és fél el nem menni. Fél megtenni valamit, és fél meg nem tenni.

Egy asszony szép bundát kapott férjétől. Első szava volt: - Ó, Istenem, beleesnek a molyok! A molyoktól nem látta a bundát. Vannak, akik mindennek csak a fonákját, a tövisét, rossz oldalát látják. Nem jó így élni, és szinte nem is érdemes! De érdemes és lehetséges ebből meggyógyulni, és belső félelmek nélkül élni. Valaki egy levélben írta: borzasztó, hogy minden dolgok méhében ott érzi a halált, s csak a halált. Mintha valaki az őszi tölgyerdőben csak a lehulló faleveleket látná, a továbbélő termetes fákat nem. Csak a halált - az életet nem. Csak a nagypénteket - a húsvétot nem.

Jób könyve így írja le ezt a félelmet: "Éjjeli látásokon való töprengések között, amikor mély álom fogja el az embereket, félelem szállt rám és rettegés, és megreszketteti minden csontomat." (Jób 4,13-14)

Íme az "életfélelem ". Amikor egyszerre csak az élet maga válik nyomasztóan, szorongatóan félelmessé. A belül hordozott és kívül reánk váró élet egyaránt. Egy életfélelemmel telített ember így vall erről: "Úgy érzem magamat, mintha kisgyermek volnék, és őserdő mélyén titokzatos ház zárt ajtaja előtt állnék, s a halk neszek között be kellene nyitnom, de nem merek, és visszafordulni sem merek, és felnézni a falra sem, és futni sem, és tovább ott maradni sem, és kiáltani sem, és csöndben maradni sem, és nem merem a szemem behunyni, és nyitva tartani sem!

Minden olyan valószerűtlen. Mintha mögöttem lenne, aminek lennie kell, de nem merek a semmi mögé nézni; mert hátha a semmi mögött sincs semmi. Hátha minden és mindenki mögött csak a semmi van!

Az üres semmi.

És ha valami van? Jaj, mi van?

Az ismeretlen iszonyat??!!"

Az életfélelem okozója általában - az Ismeretlen.

Az ismeretlen bennünk-való.

Az ismeretlen kívül-való.

Milyen félelmes élmény, amikor rádöbben az ember, hogy él benne valami, ami erősebb nála! Ami megnyergelheti, felzabolázhatja és véresre sarkantyúzhatja! Nem kis szorongással írhatta Pál ezeket a sorokat: "Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a roszszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn." (Róm 7,19-20) Pál meg is nevezi ezt a nála "erősebbet": "Nem én, hanem a bennem lakozó bűn".

Még megnevezni is félelmes. Ha kikerülöm a nevét, és nem akarom vagy már nem is tudom megnevezni: még félelmesebb. Minél ismeretlenebb - annál félelmesebb. Az ismeretlen kívül-való éppoly félelmetes lehet, mint az ismeretlen belül-való. Valami vagy valaki, amit vagy akit nem lehet "kiszámítani". Lehúz vagy fölemel, vádol vagy fölment. Kikerülni nem lehet. Ádám bokorba bújt előle. (vö. 1Móz 3,8) Mi szavak mögé bújunk. Ilyen szavak mögé: Sors, Végzet, Természet. Akár elnevezzük, akár néven nevezzük: "Isten" - félelmetes; mert más. Be sok emberi lélek csapódik úgy a külső és a belső félelem között, mint pingponglabda két ütő között! Csapódik, míg ketté nem reped. Ezt az ide-oda csapódást nevezhetnénk - menekülésnek. A két félelem között menekülővé lesz az ember. Menekül önmagától, mert szorongatja valami ismeretlen "belül-való, ami nála erősebb. Menekül a csendbe. De nem bírja azt sem, mert a csend is megcsendül, és hangotad.

Agyonlapítással fenyegeti, mint Adyt a Jó Csönd-herceg. "Fütyörésznie" kell, hogy az rá ne lépjen és el ne tiporja. Menekül - a menekülők közé! Megkísérli velük együtt "agyonütni" az időt. Mert az is félelmes. De minden "agyonütött idő" után még félelmesebb a csend és önmaga társasága és az a sötét felebarát, akit önmagában hordoz, s aki mégis félelmetesen ismeretlen.

Majd szükül a kör. Megkísérli az Ismeretlen Kívül-valóhoz a menekülést. Sors! Végzet! Isten!... Jajgat, kiabál, imádkozik és káromkodik. És újra jajgat. És mint a barokk zenében: da capo alne - ismétlés újra és újra, elejétől a végéig... Mert amihez vagy akihez jajgat, kiabál, imádkozik és káromkodik: épp olyan komor, megfoghatatlan, elérhetetlen, kiszámíthatatlan, mint az a félelmetes belül-való, ami hozzá űzi. Ez az életfélelem fokozódik, lassan kibírhatatlanná válik - és az ember nem egyszer eldobja az életet, hogy megszabaduljon a kettős félelemtől. Milyen kísértetiesen tükröződik például ez a kettős félelem Adyban, aki hangot mert adni ennek a szorongásnak:

"Ó, Istenünk, borzasztó cethal...

sok félelmemet vedd el,

melyek velőimbe befújnak...

Ó minden és vigasztalan,

egyetlen és borzalmas Isten..."

Az életfélelem dadogós, ijedt rikoltozása ez, a külső és belső félelem között elvacogott, őszinte sorokban.

 Egyelőre azonban foglaljuk össze a félelemről mondottakat:

- Van óvó félelem,

- Van megnevezhető félelem,

- és van megnevezhetetlen félelem.

- A megnevezhetetlen félelem egy sajátos ága" az életfélelem. Félelem az ismeretlen belülés kívülvalótól.

A félelem az emberi élet legkínzóbb ellensége. (Kivéve az óvó-félelmet.) Tulajdonképpen semmitől nem kellene úgy félnünk, mint a félelemtől.

A félelem az alkotó, a teremtő erő ellentéte. Szűkíti az ember látóhatárát, valóságos és átvitt értelemben egyaránt. Szétszórttá, esetleg széthasítottá teszi az egyéniséget. Elzsibbaszt, esetleg megbénít teljesen. Először munkaképtelenné, majd életképtelenné tehet. Itt kell megemlítenünk azt a sajátos félelmet, amit az úgynevezett "átmeneti" korok idéznek elő - amikor százados életformák úgy töredeznek szét, mint tavon tavasszal a jég. Minél inkább benne gyökerezik valaki a múlt életformájában, minél mélyebbek gazdasági, zármazási és lélektani gyökerei, annál félelmesebb számára az átmeneti kor. A szakadozó gyökerű ember reakciója erre a félelemre nem mindig "akciós". Igen gyakran mélylélektani jelenség – cselekvés nélkül. Lelkígondozói segítségre szorul.

Képzeljük el, mi történne azzal az emberrel, aki állandóan maga fölé tartaná a kezét, mintegy védekezésül? Elzsibbadna! Megdermedne! De a lélek is el tud zsibbadni és az idegzet is tönkre tud menni, ha állandóan védekezik. Sőt, mindez "áttételeződik" a testre is. A krónikus félelem (a "gond-itisz"), pl. krónikus álmatlanságot, depressziót, sírógörcs-rohamokat, dühkitöréseket, kiborulásokat, szív-és emésztési zavarokat, szédülést, vérnyomás-ingadozást, pajzsmirigy-zavarokat, stb. okozhat.

Mivel védekezhetünk a félelmek ellen?

1. Egy megfigyeléssel.

2. Egy mozdulattal.

3. És hittel!

Egy megfygyeléssel: Jegyezzük fel, csak egy hónapon át (de pontosan!), mitől félünk. Ha a hónap végén átnézzük a feljegyzéseket, kitűnik: amitől féltünk, annak csak egy kis része következett be. És ami bekövetkezett, az elhordozható volt. Attól roppanunk össze, amitől félünk - és nem következik be. A MAI nap gondja, félelme alatt még senki sem roppant össze. Csak a holnap és holnapután félelmei miatt! "Minden napnak elég a maga baja" (Mt 6,34), amelyekhez "elég nekünk az Ő kegyelme " (vö. 2Kor 12,9). Ha nem elég, akkor elégünk.

Egy mozdulattal, azzal a mozdulattal, amelylyel Jézus Krisztus egyszer szembefordult az Őt megkövezni akarókkal (vö. Jn 8,59). Nevét segítségül híva forduljunk szembe félelmeinkkel!

Ha a víztől félünk: menjünk bele.

Ha a beszédtől: beszéljünk.

Ha a hangos imádságtól: imádkozzunk minél gyakrabban hangosan.

Ha egy embertől: ne kerüljük el, keressük fel és beszéljünk vele.

Ha a haláltól: kössünk vele barátságot.

Ha futunk a félelem elől, utolér, befog és ő használ minket: kihasznál és elhasznál. De ha szembefordulunk vele, akkor mi használjuk fel a félelmet, mint a sas a rázúduló vihart: szembefordul vele és fölébe emelkedik - éppen a vihar ereje segítségével. Minden legyőzött félelem fölfelé emel !

Gondoljunk csak Jézus Gecsemáné-kertbeli éjszakájára, amikor az alvó tanítványok mellett félelmesen elhagyatva vért verejtékezett – mert emberi teste félt. És akkor imádságában szembefordul a félelemmel, a szenvedéssel és így szól: "Keljetek fel és menjünk! " (Mk 14,42) Szembe a kereszttel. Legyőzött félelme átviszi a halálon, és így szerzett nekünk is "kitaposott utat" a halálon át az életre.

Hittel: Azzal a hittel, hogy sorsunk nem vaksors! "Szem" van mögötte. Mindent együttlátó és rendező intelligencia: Isten. Csak egyetlenegy példát mutatok a végtelen sok közül: Jónásét. Jónás, Isten szolgája, engedetlen. Ninivébe kellene mennie, szolgálni - és ő menekül Isten parancsa elől. Az Ige szerint Isten az ellenkező irányba haladó hajónak elébe "áll" egy viharral. Ekkor a hajósok, akik "sors-hívők" meg akarják tudakolni a sorsot, miért van rajtuk a veszedelem.

"Egymásnak pedig mondák: - Jertek vessünk sorsot, hogy megtudhassuk: mi miatt van rajtunk a veszedelem! És sorsot vetének, és a sors Jónásra esék. " (Jón 1,7) Mint egy görög sors-tragédia - és mégsem az. Nem vaksors labdázik itt a hajóval és a benne ülőkkel! Minden arról beszél ebben a kis bibliai könyvben, hogy Jónást egy ellenállhatatlan AKARAT vezeti, sőt neveli. Tengerbedobástól a végcélig: Ninivéig.

Minden sor arról beszél ebben a kis könyvben ů is, hogy minden félelmetes, érthetetlennek, sőt értelmetlennek látszó "sors" mögött Rend van. Fönséges, irányító, céltudatos, nevelő Rend. Hogy sorsunk nem vak sors, legfeljebb mi vagyunk vakok, ha nem ismerjük fel a Rend Urát! Aki felismeri, az már kezd meggyógyulni félelmeiből. Mindenekelőtt a legfélelmetesebb félelemből: élet-félelméből. Ha gyógyulásában hittel továbbjut, és felismeri, hogy Aki sorsunkat a kezében tartja, szerető szemmel néz bennünket: egészen meggyógyulhat. Ide pedig Jézus Krisztus által, Igéje és Lelke által juthat el. Mert Jézus Krisztus maga az Üzenet erről. Ezt az üzenetet Ő bemutatta, elénk élte. "Sorsa" a legszenvedőbb és legtragikusabb minden emberfia közül. És mégis a kereszten elhangzott utolsó diadalszaváig: "Elvégeztetett" - azt "mutatja be", hogy Ő nem a vak sors csapásai alatt lebukó tragikus hős - hanem Valaki, Aki egész életét az Atya kezében tudja, és magán érzi az Atya szerető szemének tekintetét. Jézus Krisztus nem a vaksors félelmetes nihiljébe hull, hanem az Atya kezébe simul bele, Annak szerető tekintete alatt. Az Atya szerető Rendjébe. Es ez a rend = ÜDVREND.

Nincs félelem-oldóbb, az életfélelemből kimentőbb élmény, mint az a Hit, amellyel elfogadjuk sorsunk elhordozásának egyetlen emberi és méltó módját: Sorsunkat az Atya kezéből venni és szerető tekintete alatt hordozni - Jézus Krisztus szerint. Jézus Krisztus oldhat fel bennünket az "ismeretlen belülvaló és az  "ismeretlen kívülvaló félelmétől is. Hittel kell hallanunk a kereszten elhangzott első szavát: Atyám! - Nem Adonáj, nem Jehova! Nem Ady "Cethal-istene"! ATYA!

Ha hittel halljuk, a keresztről hallgatjuk ezt a szót: a "távoli" egyszerre közel kerül, a Nagy Ismeretlen egyszerre ismerőssé válik. S nem félelmetes már az "ismeretlen kívülvaló". De hallgassuk csak tovább: "...bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek... " A gyilkosokért könyörög, s mert Ő könyörög: van bocsánat a bűnre! Aki ezt hittel meghallja, annak meg kell hallania ebből azt is, hogy van valami, ami nagyobb az "ismeretlen belülvalónál", a bűnnél: a BOCSÁNAT! Van megoldás, van feloldás a belülről szorongató félelmekkel szemben is: Jézus Krisztus által.

Van megbékélés! A golgotai kereszt kettős félelmünk közé is ékelődött, s széttárt egyik kezével az Atyáét fogja: "Atyám!" - másik kezével a miénket: "bocsáss meg nekik... " És utolsókat dobbanó szívével megbékélteti az Atyát a fiakkal. És a fiakból kiveszi a félelmet az Atyával szemben. Így vált meg bennünket a félelemtől is.