14./ IDŐS, HÍVŐ, TANÚSÁGTÉVŐ - AZ ÉN BÉKESSÉGEMET ADOM NEKTEK

„Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen” (Jn 14, 27)

Elköltözött Testvérünk számos, szép éveket kapott Istentől. Elmondhatjuk, hogy bizony olyan életkort ért meg, amilyet csak remélhet az ember idős korában. Ez rendben van ugyan, azonban eltávozása veszteség azoknak, akik szoros kapcsolatban álltak vele. 

Mégis, hálásak is lehetünk Istennek, hogy Testvérünknek nem kellett tovább megpróbáltatások, testi gyengeségek miatt szenvednie. Búcsú vételünkkor ezt az igeverset vizsgáljuk meg alaposabban. „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen” (Jn 14, 27).

1./ Az Isten békessége.

Ha arra gondolunk, ahogyan Testvérünk Jézus Krisztussal találkozott, elképzelhetjük, miért volt neki olyan fontos ez a vers. Kétségbeesett és zaklatott állapotában találkozott vele Jézus Krisztus. Így jutott nyugalomra, mélységes békesség áradt be az életébe. Olyan békesség, amit nem adhat a világ. „Az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja...”

Ez nem olyan békesség, ami esetleg tárgyalások útján érhető el. Ez nem olyan békesség, amit a világ többnyire csak fegyverszüneti egyezménnyel ideig-óráig biztosít. De Testvérünk megismerte azt a békességet, amit csak Jézus tud ajándékozni. Tulajdonképpen ezt azok értik meg, akik megkapják az Isten békességét.

Olyan békesség ez, ami Isten irántunk való megengesztelődéséből, megbékéléséből származik. Testvérünk tudta, hogy ezért a békességért küzdött Jézus a kereszten. Már az Ótestamentumban van utalás arra, amit tenni fog Jézus: „Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért” (Ézs 53,4-6). Szerettetek minden bűnét letehette és így békességre talált e földi létre és az örökkévalóságra vonatkozóan is. Ezzel Isten megoldotta élete legfontosabb kérdését. Tehát elrejtettségben van Istennél.

Sajnos, manapság kevesen foglalkoznak komolyan ezekkel a fontos kérdésekkel. Talán azért, mert egyszerűen túl jól megy a sorunk. Olykor bizonyára jobb lenne, ha mint Testvérünk is, kiúttalan helyzetbe jutnánk. Akkor talán megnyílnánk az élet legfontosabb kérdései számára. De nem kell feltétlenül rossz sorunknak lennie. Sokkal jobb az természetesen, ha jó időkben tesszük fel magunknak ezeket a kérdéseket.

Remélem, senki nem jár úgy közülünk, mint az egykori király.

Volt egyszer régen egy király, aki kora szokása szerint udvari bolondot tartott. Ennek joga volt ahhoz, hogy megmondja az igazat a királynak és a fejedelmeknek akkor is, ha az keserűen esett nekik. Egyik nap a király egy arany csengettyűvel ellátott ezüst bohócpálcát ajándékozott a bolondnak, és azt mondta: „Biztosan te vagy a legnagyobb bolond a világon. Ha egyszer egy nálad is nagyobb bolonddal találkozol, annak add tovább ezt a pálcát.” A bolond évekig használta a pálcáját – egészen addig, amíg megtudta: halálán van a király. Akkor szökdécselve bement a szobájába és azt mondta: „Király, hallom, hogy nagy utazásra akarsz menni.” „Nem akarok, muszáj” - válaszolta neki a király. „Óh, muszáj. Van tehát mégis egy olyan földi hatalom, amely fölötte áll a legnagyobbaknak is. -- De biztosan nem sokára visszatérsz.” „Nem”, nyögött a király. „Ahova én utazom, onnan nem tért vissza senki.” „Nahát, nahát” – vélte a bolond higgadtan –„akkor biztosan jól felkészültél erre a hosszú útra. Bizonyára gondoskodtál arról, hogy királyi módon fogadjanak abban az országban, amelyikből nem lehet visszatérni.”

A király csak csóválta a fejét. „Ezt elmulasztottam. Nem szakítottam elég időt arra, hogy megfelelően felkészüljek erre az utazásra. - „De hát biztosan tudtad, hogy eljön a pillanat, amikor útra kell kelned.” „Igen, tudtam én ezt, de ahogy mondtam, nem szántam elég időt arra, hogy megfelelően törődjek a felkészüléssel.”

Akkor a bolond letette a pálcáját a király ágyára, és azt mondta: „Egyszer megparancsoltad, hogy annak adjam ezt tovább, aki még tőlem is nagyobb bolond. Király, vedd a pálcát! Tudtad, hogy az örökkévalóságba kell térjél, és tudtad, hogy nem lehet onnan visszatérni. És mégsem gondoskodtál arról, hogy feltáruljanak előtted az örökkévalóságba vezető ajtók. Király! Te vagy a legnagyobb bolond!”

Ezzel szemben elköltözött Testvérünk pontosan tudta, hogy hova megy és mindenre a legjobban felkészült.

2./ Ne hagyjátok, hogy hitetekben megrendítsenek!

Ez a békesség vezette testvérünket ahhoz, hogy semmi és senki sem tudta igazán megingatni a hitét. Ne hagyjátok, hogy bárki is megrendítsen hitetekben, és ne hagyjátok magatokat elbátortalanítani! Egészen különös volt a Jézus iránti állhatatossága és hűsége. Élete tanúságtétel volt arról, hogy nem engedte, hogy bármi is eltántorítsa Jézustól. Hű és odaadó maradt Ura, Jézus Krisztus iránt.

Elfogadta, hogy próbát bocsátott rá az Úr. Mivel Jézus is sok szenvedést viselt értünk, ő is vállalni tudta fájdalmait. Tudta, hogy az Úr kijelölte azt az időt, amikor meghal, és erre teljesen készen állt. Állhatatosan és hűségesen imádkozott újra és újra családtagjaiért és mindazokért, akiket Isten a szívére helyezett.

Befejezés

Kedves Szerettetek befejezte földi életét. A hitet megtartotta és utolsó leheletéig hű maradt Jézushoz. Aki őt és példáját buzgón követni akarja, hívja be az életébe Jézust. Mert azt is bizonyítja elköltözött testvérünk élete, hogy sem hitben élő, sem hűséges sem lehet az ember saját erejéből.

„Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk” (Róm 10,9k.). Testvérünk tudta, hogy halála nem az utolsó állomás, mivel az örök élet, amivel Isten megajándékozta, erősebb, mint a halál. Ezért mondta Jézus: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Ján 11,15).

Ez a vigasztalásunk: Testvérünk él, jóllehet meghalt. És mindnyájan, akik osztozunk a hitében, viszontlátjuk őt az örökkévalóságban a teremtő Istennél. – Ámen.