ILLÉS ÚTJA KÁRMELTŐL ISTEN DICSŐSÉGÉBE[1]

Elias Gebet um Regen wurde erhört…

Bibellesezettel des Diakonissenmutterhauses Aidlingen

http://www.bibel.com/BLZ/index-111.html

Fordította:

dr. Pótor Imre.

Vásárosnamény, 2010.

----
 

II./ ILLÉS VÁLSÁGBAN, MAJD TALPRA ÁLLÍTÁSA (2-5.r.)

2./ Illés válságos állapotban

„Amikor Aháb elmondta Jezábelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal, Jezábel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt!Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdai Beérsebába. Legényét ott hagyta,ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél!Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt. Az ÚR angyala másodszor is visszatért, megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! Ő fölkelt, evett és ivott, és annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig. Itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az ÚR igéje: Mit csinálsz itt, Illés?Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. Az ÚR ezt mondta: Jöjj ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az ÚR nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál. Egy hang pedig így szólt hozzá: Mit csinálsz itt, Illés? Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. Ekkor azt mondta neki az ÚR: Menj, kelj ismét útra a pusztán át, Damaszkuszba, és amikor odaérsz, kend fel Hazáélt Arám királyává. Azután Jéhút, Nimsi fiát kend fel Izráel királyává; Elizeust, az ábél-mehólái Sáfát fiát pedig kend fel prófétává a magad helyébe! És aki majd megmenekül Hazáél kardjától, azt Jéhú öli meg, és aki megmenekül Jéhú kardjától, azt Elizeus öli meg. De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg a Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg azt.” 1Kir19, 1-18.

a./ Ez a történet olyan életkrízis mintaképe, amire máig rábukkanunk újra és újra önmagunkban is. Rémület, bátortalanság és embertől való félelem fogta el a prófétát. Jóllehet Illés állhatatos próféta volt, aki sokat követelt magától, de nem volt „felsőbbrendű ember”. Isten embere tapasztalatokat szerzett azzal kapcsolatban, hogy milyen a csalódás, csüggedés, magánosság, kimerültség és levertség.

b./ Isten országa történetében nem kevés embert találunk, akik Illéshez hasonló dolgokat éltek át. „Isten szolgáinál is csak egy kis lépés van az állástól a bukásig. Mint Isten valamennyi szolgáját, akikről a Szentírás beszél, Illést is emberként ábrázolja; nem csinált festett szentet belőle.” (H. Lamparter).

c./ Isten nem felsőbbrendű emberekkel építi az országát, hanem sebezhető, törékeny emberekkel. Egyik magyarázó ezt írja e bibliai szakasszal kapcsolatban: „Törékenységünk annyira nyilvánvaló és kézzelfogható, annyira konkrét és személyre szabott, hogy alapjában el sem lehet képzelni, hogy túl sok más egyebet lehetne róla gondolni. Izráel fejedelmei és prófétái, akiket kiválasztottak és áldásban részesültek, mindnyájan törékeny életet folytattak.”

(Ehhez lásd: Zsolt 34,19: „Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti;

Zsolt 51,19: „Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!;”

Ézs 57,15: „Ezt mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét.”)

d./ Elgondolkozunk azon, vajon miért éppen a Kármel hegyen történt hatalmas győzelem után jutott Illés ilyen súlyos ínségbe? Először gondolkozzunk el azon az öt indokon, amik Illést ebbe a nehéz helyzetbe hozták. Aztán vegyünk szemügyre az Úr segítő támogatásait, amik változásokhoz vezetnek.

/1./ Illés már nem gondolkozott reálisan, már nem is rendelkezett világos előretekintéssel (1-2.v.);

/2./ Lemondott az erősítő és bátorságot adó kapcsolatokról (3.v.);

/3./ Egy nagy győzelem utóhatásában érezte magát (1Kir 18, 45k.);

/4./ Testileg kimerült és érzelmileg kilúgozódott (4.v.);

/5./ Önsajnálatában tévútra jutott (4b. v.).

3./ Illés menti az életét

„Amikor Aháb elmondta Jezábelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal, Jezábel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt! Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdai Beérsebába. Legényét ott hagyta.” 1Kir 19, 1-3.

a./ Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét. Majd megérkezett a júdai Beér­sebába. Legényét ott hagyta. Illés megijedt Jezábel halálos fenyegetésétől, és bizonyára nem vette számításba, hogy ez az asszony melyik táborból való. Nem tudott tárgyilagosan reagálni, mivel foglyul ejtették a fenyegetések, és nem volt Illés számára egyértelmű, hogy nem Isten volt az, aki ilyen borzalmasan megfenyegette.

b./ Ki volt Jezábel királynő Isten szemében? Ki uralkodott valójában? Ez az asszony vagy a mindenható Isten?

(Lásd: Zsolt 145,13: „Országod örökkévaló ország, uralkodásod nemzedékről nemzedékre tart”;

Zsolt 8,2: „Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet!”)

Támadásban és kísértésben hasznos, ha feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket. Nem mondhatott volna-e Illés bizalomteljes imádságot Istennek ahelyett, hogy elfusson és elhidegüljön Istentől? Nem kellett-e tudnia saját tapasztalata alapján, hogy Istennél valóban semmi sem lehetetlen?

(Vö.: Lk 1,37: „Mert az Istennek semmi sem lehetetlen;”

1Móz 18,14: „Van-e valami lehetetlen az ÚR számára? Egy esztendő múlva visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának”;

Jer 32,27: „Én vagyok az ÚR, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?”)

Minden lehetséges kérdést szeretnénk Illés fejéhez vágni és szemére vetni: Te vagy a bűnös ezért az összeomlásért! Hiszen tudhattad volna…

c./ Isten azonban nem tesz szemrehányást követének, semmiféle adósság-kivetést nem nyilvánít. El kell ismernünk, „hogy a nagy tapasztalatok is, a legerősebb hit sem jelent semmiféle biztonságot a mélypontokkal, a depresszióval, a legsúlyosabb kételkedésekkel és a legkeményebb kísértésekkel szemben” (H. Lamparter).

d./ Mikor Illést elfogja az embertől való félelem, menekülni kezd. Ez bizonyára nem volt hőstett, de ki tudja garantálni magának, hogy nem hasonlóképpen járt volna el. Egyszer már Illés „elmenekült”, mindenesetre Isten utasítására („Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre!” 1Kir. 17,3). Most ezt önhatalmúlag teszi. „Minél tovább viszik a lábai, annál súlyosabb teherré válik számára ez a kérdés: Elhagyhatom-e most a helyemet, most, ahol az számít, hogy az egész országban újból érvényesüljön az igaz istentisztelet” (H. Lamparter). Ismerjük mi is a kínzó lelkiismeretet, ami lecsap, ha önhatalmú döntéseket hozunk? Ezek nem Isten közelébe visznek, hanem eltávolítanak tőle

(Vö.: Jón 1,1-5: „Így szólt az ÚR igéje Jónáshoz, Amittaj fiához: Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ott, mert feljutott hozzám gonoszságának híre! El is indult Jónás, de azért, hogy Tarsísba meneküljön az ÚR elől. Elment Jáfóba, talált ott egy hajót, amely Tarsísba készült. Kifizette az útiköltséget, és hajóra szállt, hogy a rajta levőkkel Tarsísba menjen az ÚR elől. Az ÚR azonban nagy szelet bocsátott a tengerre. Nagy vihar támadt a tengeren, és már azt hitték, hogy hajótörést szenvednek. Félelem fogta el a hajósokat; mindegyik a maga istenéhez kiáltott, és a hajóban levő holmikat a tengerbe dobták, hogy így könnyebbé tegyék azt. Jónás pedig lement a hajó mélyébe, és ott feküdt mély álomba merülve.”)

4./ Elég most már, Uram!

„Ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél! Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt.” 1Kir19, 4-6.

            a./ Elég nagynak kellett lennie Illés kétségbeesésének, mivel hátrahagyta szolgáját, hogy még mélyebbre jusson a pusztában. A félelemhez és kimerültséghez most az egyedüllét is csatlakozik. Elbátortalanodott emberek gyakran magányos emberek. Illés azonban nem csak magával nincs beszélő viszonyban, mindezzel szemben azt is tudja, hogy mindent elmondhat Istennek (4.v.) „Már az komoly vigasz és fél győzelem, ha egy ember úgy, mint Illés, az Úr lába elé teszi le kudarcait és csüggedéseit” (H. Lamparter);

(Vö.: 1Móz 21,14-17: „Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és Hágárnak adta. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, odatette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek. Ott ült vele szemben, és hangosan sírt. De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van.)

b./ A kimerültségtől elaludt a prófétát Isten erősítő étellel lepi meg, nem pedig ítéletes prédikációval. Ez egyébként kétszer történik meg. Isten egészen gyakorlatiasan törődik „kiégett” szolgájával.

c./ „Szokás szerint azok a legsebezhetőbb pillanataink, amikor egy nagy győzelem után vagyunk, különösen, ha ez a győzelem olyan Istennel való csúcsélmény, amelyben Illés is részesült” (C. Swindoll). A Kármelen fordulatot jelentő esemény után Illésnek „elfogyott az ereje.” Így elnyűtt fizikai és pszichikai ereje sodrásából a pusztába vonult.

d./ És mégis ott volt az az egyetlenegy személy, Aki megerősítette, és Aki bátorságot öntött bele, és Aki ismét talpra állította. Isten története Illéssel folytatódhatik. A mélypontok az Úr számára nem végpontok, hanem megállási pontok. Túl fontosak vagyunk Isten számára ahhoz, hogy „szakítson velünk.”

e./ Illés testi és lelki erői kilúgozódtak az Isten és népe iránti igényes szolgálatban. Az Úr tudta ezt, és új találkozást készített szolgájának önmagával. Az Istennel való találkozásban sajátságos segítség van a kimerült emberek számára.

(Ehhez vö.: 4Móz 23,4: „Isten találkozott Bálámmal, aki ezt mondta neki: Hét oltárt állítottam fel, és bikát meg kost áldoztam mindegyik oltáron;”

Zsolt 59,1-5: „A karmesternek: A ’Ne veszíts el’  kezdetű ének dallamára. Dávid bizonyságtétele abból az időből, amikor Saul embereket küldött, hogy tartsák szemmel a házát, és öljék meg. Ments meg ellenségeimtől, Istenem, védj meg támadóimtól! Ments meg a gonosztevőktől, szabadíts meg a vérszomjas emberektől! Mert ólálkodnak körülöttem, életemre törnek a hatalmasok, pedig se bűnöm, se vétkem, ó URam! Bár nincs semmi bűnöm, sietnek, hogy rám rontsanak. Serkenj föl, jöjj ide, láss meg!”;

Ám 4,12k: „Ezért bánok így veled, Izráel! És mivel így bánok veled, készülj Istened elé, Izráel! Mert aki hegyeket formál, és szelet teremt, aki tudtára adja szándékát az embernek, aki hajnalt és alkonyatot alkot, és a föld magaslatain lépked, annak neve: az ÚR, a Seregek Istene.”

5./ Kelj fel!

„Ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél! Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt. Az ÚR angyala másodszor is visszatért, megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! Ő fölkelt, evett és ivott, és annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig. Itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az ÚR igéje: Mit csinálsz itt, Illés?” 1Kir19, 4-9 5.

a./ Ott a bokor alatt találjuk a prófétát a pusztában, önsajnálatába bonyolódva, ahol kiöntötte a szívét az Úr előtt. Már csak meghalni akar. Isten teljesíti kívánságát, de nem úgy, ahogy Illés gondolta. Hanem úgy, kihozza ebből a szerencsétlen helyzetből. A próféta olyan tapasztalatra tett szert a bokor alatt, ami nekünk is ismerős, ha mi is önsajnálatba bonyolódunk. Megállapítjuk, hogy ez „egészségtelen” érzelem, ami határtalan, túlzó és becsap bennünket.

(Vö.: Jón 4,1-11: „Ez azonban nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott. Így imádkozott az ÚRhoz: Ó, URam! Gondoltam én ezt már akkor, amikor még hazámban voltam! Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, nagy a szereteted, és még a rosszat is megbánod. Most azért URam, vedd el az én életemet, mert jobb meghalnom, mint élnem! Az ÚR azonban ezt kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?! Azután kiment Jónás a városból, letelepedett a várostól keletre, készített ott magának egy kunyhót, és odaült az árnyékába, hogy lássa, mi történik majd a várossal. Az ÚRisten pedig úgy intézte, hogy egy bokor nőjön Jónás fölé, árnyékot tartva a feje fölött, és megvédje a rosszulléttől. Jónás nagyon örült a bokornak. Isten azonban úgy intézte, hogy másnap hajnalhasadáskor egy féreg megszúrja a bokrot, és az elszáradjon. Amikor kisütött a nap, Isten úgy intézte, hogy tikkasztó keleti szél támadjon. Jónás napszúrást kapott, ájuldozott, a halált kívánta magának, és azt mondta: Jobb meghalnom, mint élnem! Akkor Isten ezt kérdezte Jónástól: Igazad van-e, amikor haragszol emiatt a bokor miatt? Ő így felelt: Igazam van! Haragszom mindhalálig! Az ÚR ezt mondta: Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél; amely egy éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én meg ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott a sok állat is!”)

b./ Isten azonban ki akarja hozni embereit a csüggedtség (levertség, deprimáltság, depresszív állapot) és önsajnálat gödréből.

(1.) Az Úr megérinti Illés fájó pontjait. („(Illés) itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az ÚR igéje: Mit csinálsz itt, Illés? Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni.” 1Kir 19,9-10.v.)

(2.) A próféta kifejti, milyen odaszántan harcolt az Úrért: és titokban szemére veti, hogy nem éppen jogos, hogy éppen őt, aki egyedül hűséges maradt az Úr iránt, halálosan megfenyegették. Illés most még csak a negatívumokat látja. A többi hívő kikerült a látóköréből.

(1Kir 18,3k: „Ekkor Aháb hívatta Óbadjáhút, a palota felügyelőjét. Óbadjáhú igen félte az URat. Mert amikor Jezábel megölette az ÚR prófétáit, Óbadjáhú magához vett száz prófétát, és elrejtette őket ötvenenként egy-egy barlangba, és ellátta őket kenyérrel és vízzel.”)

c./ Az Úr kinyilatkoztatja magát Illésnek, mint aki az egyetlen Isten.

(1Kir 19,11 és 13: „Az ÚR ezt mondta: Jöjj ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál. Egy hang pedig így szólt hozzá: Mit csinálsz itt, Illés?”)

Ez igaznak bizonyul akkor, amikor minden Isten ellenes hatalmasságot megremegtet és megsemmisít (szélvész, földrengés, tűz). Azonban sajátságos lényét, szeretetét és hűségét a csendben akarja feltárni Illés előtt. Ha megérintheti szívünket az Úr szelíd hangja, szorosságból tágasságba emel minket.

(Lásd: 2Sám 22,17-20: „Lenyúlt a magasból és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Megmentett engem erős ellenségemtől, gyűlölőimtől, bár erősebbek voltak nálam. Rám törhetnek a veszedelem napján, de az ÚR az én támaszom. Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.”

Ézs 49,9b-10: „Útközben lesz élelmük, még a kopár hegyeken is lesz legelőjük. Nem éheznek és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez.”)

d./ Az Úr új megbízatásokat készít elő Illés számára.

(1Kir 19,15-19: „Ekkor azt mondta neki az ÚR: Menj, kelj ismét útra a pusztán át, Damaszkuszba, és amikor odaérsz, kend fel Hazáélt Arám királyává. Azután Jéhút, Nimsi fiát kend fel Izráel királyává; Elizeust, az ábél-mehólái Sáfát fiát pedig kend fel prófétává a magad helyébe! És aki majd megmenekül Hazáél kardjától, azt Jéhú öli meg, és aki megmenekül Jéhú kardjától, azt Elizeus öli meg. De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg a Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg azt. Amikor elment onnan, rátalált Elizeusra, Sáfát fiára, aki éppen szántott. Tizenkét iga ökör volt előtte, ő maga a tizenkettediknél volt. Amikor Illés elment mellette, rádobta a palástját.”

Illés meg le se győzte a csalódását („Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni” (1Kir 19,14), Isten már feloldja munkatársát a békétlenségből, miközben új megbízatásokat ad neki. Olyan ez, mintha azt mondta volna Isten követének: Ne maradj magad mellett állva. Használni akarlak; mert szeretlek.