A HEIDELBERGI KÁTÉ RÖVID TÖRTÉNETE ÉS JELENTÕSÉGE

A Heidelbergi Káté és a Pfalzi Egyházi Rendtartás keletkezése

Heidelberg a nagy német fejedelemség, Pfalz fõvárosa volt. Ez az ország majdnem akkora volt, mint Erdély. Abban is hasonlít a mi hazánkra, hogy 1563-ban a fejedelemség legtöbb lakosa református volt. Erdélyben is, Pfalzban is az 1540-es években kezdõdött a reformáció, és nagyon hamar el is terjedt.
A reformáció Ottó Henrik fejedelem idejében ment végbe. Ez úgy történt, hogy a lelkipásztorokat kötelezték:

1. Csak a Biblia alapján prédikáljanak. De nem latinul, hanem úgy, hogy a nép is értse.
2. A gyermekeket is oktassák vallásra - a templomban is, az iskolában is. A gyermekek tanulják meg a kátét, de nem azt, amelyet a római katolikus papok tanítottak, hanem azt, amit Luther, Melanchthon, Brenz és más német reformátorok írtak.
3. Világosítsák fel az embereket arról, hogy a képekre festett szentek elõtt ne imádkozzék senki. Csak Istenhez kell imádkozni, akit nem lehet és nem szabad kiábrázolni. A templomokból el kell távolítani a képeket. 4. Az úrvacsorát úgy osszák ki a gyülekezetnek, ahogy azt Krisztus az utolsó vacsorán meghagyta. Nem a papok, s nem a gyülekezet tagjai "áldoznak": az úrvacsorát azért vesszük, mert Krisztus feláldozta magát érettünk.Ottó Henrik alatt a lelkipásztorok többféle istentiszteleti rendet tartottak, különbözõ kátékat és hitvallásokat használtak, s az úrvacsorát is eltérõen magyarázták. Ez rengeteg vitára adott okot. Kiélezõdtek az egyházi ellentétek és napirenden voltak a teológiai viták. 1559-ben javában dúlt az úrvacsoravita, amikor a következõ fejedelem, III. (Kegyes) Frigyes trónra lépett. Õ legfõbb feladatának azt tekintette, hogy országában tegye egységessé a reformációt.

A mûvelt és bölcs Frigyes olyan tankönyv bevezetésével gondolta megvalósítani az egységet, amelybõl a gyermekek is tanulhatják a vallást, amelyre mint egy hitvallásra a lelkipásztorokat is fel lehet esketni, de amelybõl minden hívõ ember megtanulhatja a mindennapos vallási vitákban használható helyes (bibliai) választ. Ebben a munkában buzgó és tudós lelkipásztorokra, teológiai tanárokra támaszkodott. Munkatársai között voltak híres teológiai professzorok, vezetõ lelkipásztorok, udvari tanácsosok, s még a fejedelem háziorvosa is. Õk mind humanista mûveltségû írástudók voltak. Ilyen munkatársakkal megvalósíthatta tervét: a Szentírásra támaszkodó hitvallás, és egy ezt tükrözõ egyházi rendtartás megszerkesztését.Frigyesnek és munkatársainak ennél a tervnél az volt az elsõdleges szempontja, hogy a pfalzi gyülekezetek belsõ rendjét megerõsítsék. Az erre irányuló munkát 1562 folyamán egy katekizmus-bizottság végezte. A bizottsági munka eredményes volt, év végére elkészült a káté.

Mire támaszkodott a bizottság? Forrásmunkaként biztosan felhasználták az akkoriban virágzó kátéirodalom jó néhány darabját. Különösen Ursinusnak két saját munkája tükrözõdik vissza a Heidelbergi Kátéban, mindkettõ 1562 folyamán keletkezett: a Catechesis Minor és a Summa Theologiae (az úgynevezett Catechesis Major).
1563. január 11-17. között ülésezett a zsinat, amelynek a fejedelmen és egyházi tanácsosain kívül a kilenc szuperintendens és néhány más lelkipásztor volt a tagja. Ez elé terjesztették a bizottság által összeállított kátét. Annak szövegét és tartalmát Olevianus, mint teológiai ügyekben illetékes tanácsos, ismertette. A zsinat tagjai - két lutheránus esperes kivételével - változtatás nélkül jóváhagyták a kátét, majd január 18-án a tagok aláírásukkal hitelesítették a jóváhagyást. A fejedelem január 19-én keltezte a kátéhoz írt elõszót, s ezt a napot szokták a káté "születésnapjának" tartani. Valószínû, hogy február elsõ napjaiban már készen voltak az elsõ nyomtatott példányok. A "Katekizmus, avagy keresztyéni tanítás, ahogyan az a pfalzi választófejedelemség templomaiban és iskoláiban gyakorlatban van" példányait a fejedelem megküldte minden szuperintendensnek, lelkésznek és iskolamesternek, és elrendelte annak istentiszteleti bevezetését.

Márciusban megjelent a káté újabb kiadása, s ez már tartalmazta a 80. kérdést. Ez a kiadás szolgált alapul az elsõ fordításokhoz: 1563-ban a három német nyelvû kiadás mellett két latin, két holland és egy szász dialektusban írt kiadása volt a káténak Heidelbergben, sõt egy krakkói kiadásról is van tudomásunk. Olevianus elküldött egy-egy példányt Kálvinnak Genfbe és Bullingernek Zürichbe. A két neves ember reakciójáról is beszámoltak a kortársak: Kálvinról, aki már súlyos beteg volt, azt jegyezték fel, hogy a káté felolvasása után egész nap ragyogni látszott az arca az örömtõl; Bullinger pedig "a legjobb káté"-nak nevezte, "amit valaha is olvasott".
Augusztusban ismét ülésezett a zsinat, amelyik már januárban foglalkozott az egyházi rendtartással (ágendával), amelynek most már kézzelfogható alakot kellett öltenie. Ennek összeállításánál valószínûleg Olevianusé volt az oroszlánrész. Kevés formulát vett át a rendtartás a megelõzõ, Ottó Henrik idejében kiadott ágendából. Mindenesetre a keresztelés és úrvacsora rendje teljesen új, s ami a legsajátosabb: az új káté teljes szövegét tartalmazza. A november 19-én keltezett ajánlás arra enged következtetni, hogy az új rendtartás még abban az évben meg is jelent. A káténak ez immár a harmadik, legteljesebb kiadása, a másodikkal szemben csak lényegtelen javításokat tartalmaz.

A hivatalos elfogadással párhuzamosan haladt a gyülekezeti befogadás. A káté alapján már tavasz óta katekizmusi prédikációkat tartottak. Heidelbergben a kátét tanító prédikációkat nem a lelkipásztorokra, hanem a tudós Ursinusra bízták. 1564-ben a fejedelem vizitációt szorgalmazott, amely már az új helyzetet mérte fel s azt vizsgálta meg, hogy mindenütt az új ágenda és káté szerint folyik-e az istentisztelet. Ezzel a káté és a rendtartás elõállása lezárult, s megkezdõdött annak diadalútja, amit sem a kezdeti, sem a késõbbi teológiai támadások nem állíthattak meg.

2. A Heidelbergi Káté szerzõi

   A káté ajánlásában ezt írja Frigyes: "egész itteni teológiai fakultásunknak, összes szuperintendenseinknek és legkiválóbb lelkészeinknek tanácsával és hozzájárulásával" készült el "az Isten igéje szerinti vallásról szóló összefoglaló tanítás, avagy katekizmus". Mivel a kátébizottság és a zsinat jegyzõkönyvei és egyéb feljegyzések elpusztultak, mindig fejtörést okozott a kérdés, hogy kik voltak név szerint azok, akiknek "tanácsával és hozzájárulásával" a fejedelem a kátét elkészítette. Olevianus és Ursinus vezetõ szerepe a munkában mindig tudott volt, de kié volt a nagyobb rész és kik voltak a többiek?Ezt a kérdést teljesen tisztázni máig sem sikerült. Hogy a következõkben Frigyes, Olevianus és Ursinus munkásságát ismertetjük, akkor ezt csak azért tesszük, hogy legalább a biztosan ismert "fõszereplõk" teológiai-egyházi hátterének ismeretében a káté tartalmához, világához közelebb jussunk.

   Annyi azonban bizonyos, hogy a káté közösségi teljesítmény, divatos angol kifejezéssel team-work. Ha valaha teljes bizonyossággal ki is derülne, hogy Ursinus volt a káté egyedüli írója, ez akkor sem csökkentene annak a ténynek a jelentõségén, hogy egy teológiai-egyházi bizottság foglalkozott vele, s a fejedelem a kátét a reformált egyház doktorai és pásztorai hozzájárulásával adta át a gyülekezeteknek. A fejedelem szerepét jobban megértjük, ha tudjuk: a német reformációra jellemzõ volt, hogy a világi felsõbbség (a városi tanács vagy a fejedelem) a maga hatalmával az egyház dolgaiba is beavatkozott. Ennek ellenére ki kell emelni az elõkészítésben a teológiai fakultás és a lelkipásztorok együttes munkáját, az elfogadásban pedig a gyülekezetek jelentõségét. Ez utóbbit aláhúzza az a körülmény, hogy a harmadik kiadás, az úgynevezett textus receptus, egybefoglalja az egyház istentiszteleti rendtartását és a tanítás alapiratát.

   A káté szerkesztésével megbízott bizottság összetételérõl kevés bizonyosat tudni. Név szerint a fejedelem, Ursinus és Olevianus, mellette az orvos, Thomas Erastus ismeretes. Õ nemcsak buzgó érdeklõdésével, hanem sokszor meglepõen mély teológiai tudásával is kitûnt, már a korábbi teológiai viták során. A bizottság többi tagját - a fejedelem elõszava alapján - a teológiai fakultás tagjai, valamint a vezetõ lelkészek és tanácsosok között kell keresni. Az akkor Heidelbergben mûködõ ismert férfiak felsorolása olyan színvonalas bizottságra enged következtetni, amilyent az akkori egyetemeken és udvarokban máshol aligha lehetett volna találni:

   Tremellius Immánuel, az ószövetség professzora, aki Kálvin Institutióját héber nyelvre fordította;Boquinus Péter, az Újszövetség professzora; Diller Mihály, Olevianusszal s Boquinusszal együtt a fejedelem teológiai tanácsosa, udvari prédikátor;Zuleger Vencel, világi tanácsos; Eheim Kristóf, jogász, fejedelmi tanácsos;Dathenus Péter, a bujdosó, és Pfalzban menedéket talált németalföldi gyülekezet lelkésze.

   III. Frigyes pfalzi választófejedelemnek a munkában való részvételérõl kevés adatunk van. A januári és novemberi elõszó mellett a 80. kérdés beiktatása neki tulajdonítható, még akkor is, ha a fogalmazás az Olevianusé. Ezen kívül, saját szavai szerint, "némely javításokat" alkalmazott rajta. Hogy mik lehettek ezek a némely javítások, azt közelebbrõl nem tudjuk. Bizonyosan tudni viszont, hogy a 78. kérdésnek Frigyes adta meg végleges formáját.

   A fejedelem fõ érdeme azonban a káté és az egyházi reform kezdeményezése, patronálása és országos érvényesítése - fejedelmi tekintélye révén.
   1515-ben született a pfalzi-pomerániai II. János herceg legidõsebb fiaként. Elõkelõ (katolikus) nevelésben volt része. Valószínûleg csak házassága révén, de legkésõbb 1546-ban került kapcsolatba a reformációval. Evangéliumi hitét és meggyõzõdését nemcsak Melanchthon hatásának lehet tulajdonítani, akit sokra becsült, és akinek a tanácsát sokszor kikérte, hanem egyéni bibliaolvasásának és alapos szentírásismeretének is. 1557-tõl II. Frigyes pomerániai hercegként irányítja tartományában a lutheri reformációt. Heidelbergbe kerülve lutheránusként kezdi meg uralkodását, de melanchthoniánusok és reformátusok egyaránt bizakodva tekintenek reá. Az úrvacsora vita még elmélyültebb tanulmányozásra készteti, hogy egyéni ítéletet tudjon alkotni a vitás kérdésekben. Bár saját bevallása szerint Kálvint sohasem olvasta, mégis eltávolodik a szigorú lutheri iránytól, és a reformátusok felé hajlik, akiket attól kezdve pártfogol.

   A Heidelbergi Kátét, létrejötte pillanatától, minden alkalommal védelmébe veszi, gyakran nevezi így: "az én kátém". Õ maga személyesen száll szembe a lutheránus fejedelmekkel és Miksa császárral, akik megpróbálták rávenni, hogy vonja vissza a kátét. Az 1566-os ágostai birodalmi gyûlésen, amely a református egyház és a káté számára hasonló jelentõségû, mint az 1530-as országgyûlés a lutheránusok számára, a fejedelem a következõ szavakkal kelt "kátéja" védelmére: "Ami az én katekizmusomat illeti; ahhoz én ragaszkodom, és érte kezeskedem. Ez a széljegyzetekben a Szentírás fundamentumaival oly erõsen fel van fegyverezve, hogy megdönthetetlen maradt; és bár egynémely teológusok megpróbálták, mégis alul maradtak, és reménységem szerint Isten segítségével ezután is megdönthetetlen marad." Frigyes 1576-ban bekövetkezett halála után ismét lutheránus fejedelem ült a trónra, s ezzel Pfalzban a kálvini reformáció egy idõre megtorpant.
   Olevianus Gáspár (1546-1587) Trierben született jómódú polgári családból. Párizsban és más francia egyetemeken jogot, majd 1556-tól Genfben, Kálvin tanítványaként, teológiát tanult. Kálvinhoz egész életében szoros kapcsolat fûzte, akivel levelezett is. Barátságot tartott fenn Farel Vilmossal és Béza Tódorral, majd zürichi tanulmányai idején megismerkedett Bullinger Henrikkel és Vermiglius (Mártír) Péterrel is. Tanulmányai után szülõvárosában a reformáció vezetõje lett. Reformkísérlete kudarcba fulladt, a trieri érsek õt is, társait is letartóztatta. A trieri börtönbõl (és valószínûleg a mártírhalálból) váltotta ki õt 1560-ban, más protestáns fejedelmek támogatásával, III. Frigyes, és bízta meg Heidelbergben a Collegium Sapientiae (fõgimnázium), valamint az egyetem Loci Communes (dogmatikai) tanszékének vezetésével. Mindkét tisztségben Ursinus követte õt. Olevianus 1562-tõl a városi gyülekezet (Szent Lélekrõl elnevezett) templomának lelkésze és szuperintendens lett. A gyakorlati lelkipásztori munka jobban vonzotta, mint a teológiai tanszék, mert ezen a területen szervezõ készségét jobban tudta érvényesíteni.

   Olevianus teológiailag Kálvinhoz állott a legközelebb. Ezt mutatja nemcsak a 80. kérdés megfogalmazása az úrvacsora és a mise éles szembeállításával, hanem maga az egyházi rendtartás, amely egyértelmûen magán viseli Olevianus kezenyomát. A fiatal, jogászból lett lelkipásztor kiváló szervezõ és lelkigondozó-nevelõ volt. Ez tükrözõdik a rendtartás beosztásán és az egyes részek tartalmán. Az a körülmény, hogy a káté gondolatmenete és központi üzenete alkalmazást nyert minden istentiszteleten és az egész gyülekezeti életben, nemcsak a káté kiválóságának tulajdonítható, hanem a Kálvin iskolájában járt Olevianus egyéniségének is. Olevianus katekéta-képességeirõl maga Ursinus így vallott: "A tanításra alkalmas és gyakorlott férfiú õ, aki azzal tûnik ki, hogy az együgyû nép és az ifjúság értelmének megfelelõ módon tud beszélni."

   Teológiai munkásságának központi kérdése Isten szövetsége volt. Ennek a tanításnak az alapjait Zürichben sajátította el, s azzal fejlesztette ki, hogy bevezette a "kegyelmi szövetség" kifejezést. A kegyelmi szövetség a teremtésben nyert szövetséget váltotta fel. Az Ószövetségben ismert ugyan a törvény alatti szövetség fogalma is, de Olevianus szerint ez nem több, mint az Izráel számára sajátosan kötelezõvé tett természeti szövetség. Coccejus János, a szövetség-teológia atyja, úgy hivatkozik Olevianusra, mint ebben a tanításban egyik elõfutárára. A kegyelmi szövetség tana a kátéban nem jutott kifejezetten szóhoz, de közvetve igen: nagymértékben meghatározta a Krisztus közbenjáró voltáról szóló gondolatot.
   Kegyes Frigyes halála után a Szentlélek-templom lelkészét Herbornba hívták lelkésznek, majd az ott felállított teológiai fõiskola (Hohe Schule) elsõ tanára lett. Herbornban halt meg 1587-ben. Isten kegyelmi szövetségérõl szóló fõmûve Genfben jelent meg 1585-ben.

   Ursinus Zakariás 1534-ben született a sziléziai Boroszlóban (Breslau, ma: Wroclaw). A lutheránus hitre tért városban patríciusok és tudós humanisták környezetében nevelkedett, ahol Melanchthon hatása és tekintélye nagy volt. Alig tizenhat évesen Wittenbergbe megy az egyetemre, ahol hét teljes esztendõt tölt, Melanchthon Fülöp tanítványaként és pártfogoltjaként. Ez a hét esztendõ kitörölhetetlen nyomot hagyott teológiai felfogásában és további fejlõdését meghatározta. Wittenbergben megismerkedett Laski (a Lasco) Jánossal, aki szintén hatással volt reá. Ottléte alatt két úrvacsoravita zajlott le az egyetemen, s ez felkeltette érdeklõdését nemcsak az úrvacsorakérdés tanulmányozása iránt, hanem a külföldi protestantizmus megismerése iránt is. 1557-ben peregrinációs útra indult. Strassburg, Bázel, Lausanne után Genfbe érkezik, ahol Kálvin erõteljes egyéniségének és tanításának hatása alá került. Más francia egyetemeket is meglátogatott, majd Zürichben szoros barátságot kötött Vermiglius (Mártír) Péterrel. 1558-60 között a boroszlói gimnáziumban tanított, de az úrvacsoráról vallott református felfogása miatt el kellett hagynia szülõvárosát. Újra Wittenbergbe ment, de mivel Melanchthon idõközben meghalt, továbbment Zürichbe, ahol a svájci reformáció kiforrott képviselõjévé lett. Innen hívták meg Heidelbergbe, 1561-ben. Frigyes, Olevianus tanácsára, Vermigliust szerette volna meghívni, de õ öregségére hivatkozva, nem fogadta el a meghívást, hanem maga helyett Ursinust javasolta, aki szívesen is ment abba a Heidelbergbe, amelyrõl a református táborban egyre több jót lehetett hallani.

   A káté megírása elõtt Ursinus két nagyobb és két kisebb munkát publikált Heidelbergben, mindegyik az 1562-es év folyamán keletkezett: a Catechesis minor, a Summa theologiae (vagy ahogy a kutatók késõbb elnevezték: a Catechesis major), a Jézus Krisztus közbenjáró tisztérõl írt doktori disputáció, valamint egyetemi székfoglaló beszéde, amely "Az egyházi tanítás feladatáról és módszerérõl" szólt.
   A bátor és agilis Olevianusszal szemben Ursinus megjelenésre csendesebb, visszahúzódóbb egyéniség volt, kortársainak vallomása szerint melankóliára hajlamos. Befelé forduló lélek volt, aki már kora ifjúságától fogva szigorúsággal kényszerítette magát a munkára, és dolgozószobája csendjében termékeny irodalmi munkásságot folytatott. Tudós széleslátással figyelt minden jelentõs teológiai eseményre, és kiemelkedõ mûre. 1563-ban, nem sokkal a káté megjelenése után, az õ fordításában nyomtatták ki Heidelbergben Kálvin Genfi kátéját. Tekintettel arra a sokféle irodalmi hatásra, amelyet a Heidelbergi Káté jótékonyan egyesített magában, fel kell tételeznünk azt - írja Paul Jacobs, múlt századi német teológus -, hogy szerzõinek, vagy szerzõjének nemcsak a Szentírás és az egyházatyák ismeretében kellett jártasnak lennie, hanem a korabeli reformációs kátéirodalomnak, Melanchthon írásainak jelentõs részeit kellett szinte könyv nélkül tudnia, hogy a káté szövegezésekor kéznél legyen. Az egyháztörténész August Lang jellemzése szerint "a reformátorok utáni nemzedéknek Ursinus volt a legjelentõsebb és legnagyobb hatású tudós teológusa, legalábbis a német református protestantizmus területén". Ezt a hatást ott fejtette ki, ahol kitartó szorgalommal tanított: a collegium sapientiae-beli tanszékén, majd az egyetem loci communes (dogmatika) tanszékén. S közben, mint tudjuk, a Szentlélek-templomban sorozatos kátéprédikációkat is tartott. A nehéz és fárasztó munka hamar felõrölte erejét, s ezért 1568 februárjában a loci communes elõadásokról le kellett mondania. Kegyes Frigyes halálakor neki is távoznia kellett Heidelbergbõl. Neustadt an der Hardtban telepedett le, ahol 1576-tól 1583-ban bekövetkezett haláláig az ottani kollégiumban tanított és folytatta irodalmi munkásságát. Mûveit csak halála után jelentették meg. A kátéhoz írt terjedelmes teológiai magyarázata (Explicationes Cathecheticae) több nyelven rengeteg kiadást megért. Ennek a mûnek magyar fordítása a közeljövõben fog megjelenni itt Kolozsvárt.

    

3. A Heidelbergi Káté forrásai

   A káté szerzõinek kilétét megismerni nem pusztán történelmi hûség kérdése. Ezen keresztül ahhoz a teológia-történeti kérdéshez akarunk eljutni: a reformátoroknak és a korabeli hitvallás- és kátéirodalomnak milyen közvetlen és közvetett hatása érezhetõ rajta? Azaz: kik és mik a Heidelbergi Káté forrásai és elõdei? Az a körülmény, hogy a káté fõ szerzõje Ursinus, még nem cáfolja meg a csoportos szerzõség általánosan elfogadott korábbi nézetét. A Heidelbergi Kátét a pfalzi fejedelem hitvalló lelkipásztori és teológus-közössége által szerkesztett egyházi konfessziónak kell tekintenünk. Ursinus kiemelt szerepe a szerzõségben csupán támpontot és segítséget akar nyújtani a források iránti érdeklõdéshez. A szerzõk tanítóinak, szellemi elõdjeinek ismerete, teológiai és hitvalló álláspontjuk nem õket, hanem a Heidelbergi Kátét állítják jobb megvilágításba.

   A kutatás kezdettõl hangsúlyozta azt, hogy a Heidelbergi Káté a reformátori teológia közös eredményeit összefoglaló munka. M. A. Gooszen és A. Lang száz évvel ezelõtt megjelentetett kritikai szövegkiadásai kilenc, illetve négy korabeli, 1563 elõtt megjelent kátét sorakoztatnak fel a káté szövege mellett. Mindkettõjüknél megtalálható Ursinus két "elõmunkálata": a Minor és a Major. Lang ezen kívül közli Leo Judas Zürichi Katekizmusát (1534), valamint Laski János londoni segítõtársának Marten de Cleyne-Microniusnak az 1552-es kátéját, mint amelyeknek a Heidelbergi Kátéhoz való rokonsága nyilvánvaló. Gooszen Leo Judasnak még egy kátéját közli, az 1535-ös Nagyobb Katekizmust, Bullingernek egy latin nyelvû kátéját, Kálvin Genfi Kátéját, két angol nyelvû kátét, amelyet az üldözött németalföldi gyülekezetek is használtak, és végül az emdeni gyülekezet kátéját (1554). Nyilvánvaló, hogy a sort folytatni lehetne, hiszen a reformáció elsõ fél évszázadának nagy kátétermése volt, s ezek közt egész sor olyant találhatunk, amelyek tartalmilag közel állnak egymáshoz. A felsorolást August Lang egy felnémet katekizmussal és a Strassburgi Kátéval egészíti ki, s újabban Walter Hollweg kutatásának köszönhetõen Béza két kátéjáról tudjuk, hogy a Heidelbergi Káténak forrásul szolgált. S természetesen nem hagyhatók ki a vizsgálásból a nagyobb hagyományú lutheri káték sem, elsõsorban a Kis Káté, vagy a Johannes Brenz württembergi kátéja, amelyek Pfalzban korábban használatban voltak. Ugyanígy forrása káténknak az Examen Ordinandorum és Melanchthon több más mûve is, amelyeket a hûséges tanítvány, Ursinus, ha nem is szó szerint, vagy tudatosan, de tartalmilag továbbvitt a Heidelbergi Kátéban.
   Alapos teológiai és dogmatörténeti tanulmányokra volna szükség, hogy kimutatható legyen: melyik irányból milyen hatás vagy gondolat érezhetõ a Heidelbergi Kátén. Sok igazság van abban, amit Max Goebel egyháztörténész száz évvel ezelõtt így fogalmazott meg: "A Heidelbergi Káté négy jó tulajdonságot egyesített magában: lutheri bensõségességet, melanchthoni világosságot, zwingliánus egyszerûséget és kálvini tüzet." De ha nem is lehet a kátéban egyesített különféle hatásokat jól elkülönítve felismerni, a fõ kérdések tekintetében tudható, hogy kire vezethetõ vissza egyik vagy másik tanítás.

   a) Már a kiinduló kérdésnél szerencsésen érvényesül a Heidelbergi Kátéban a lutheri-melanchthoni hatás. Luther és Melanchthon kátéi erõsen gyakorlati és lelkigondozói jellegûek voltak. Innen erednek káténkban a "Mit használ nekünk?", "Mi további vigasztalást veszünk?" típusú kérdések. Maga a "vigasztalás" (consolatio) kifejezés kétségkívül melanchthoni eredetû. Az Examen Ordinandorum 1552-es német kiadásában a Trost (= vigasztalás) szó nem kevesebb, mint negyvenszer fordul elõ. Melanchthon egyik tanítványának 1547-es göttingai kátéja hasonló kérdéssel kezdõdik: "Micsoda vigasztal téged leginkább ezen a földkerekségen?" Ursinusnak az a két tankönyve, amelybõl a Heidelbergi Káté végleges szövege kialakult, szintén ezzel a kérdéssel kezdõdik: "Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?"
   A Melanchthon által használt teológiai fogalmak közül gyakran viszontlátjuk a kátéban Krisztus üdvajándékai jelölésére a "jótétemények" kifejezést (20, 53, 60, 86). A kifejezés jól ismert Melanchthon dogmatika tankönyvének sokat idézett tételébõl: Krisztust megismerni annyi, mint megismerni az õ jótéteményeit.

   b) Kálvin hatása a káté beosztásában is érvényesül, de különösen egyes fejezetek magyarázatában: az Apostoli Hitvallás második bekezdésének értelmezésében és a Tízparancsolat alkalmazásában. Ursinus két elõmunkálata és maga a káté az 1545-ös Genfi Katekizmussal van a legközelebbi rokonságban, bár a consolatio fogalmával és azzal, hogy a hívõ ember "hasznára" tekint, inkább Melanchthont követi. Kálvinnál ugyanis a kiinduló kérdés az emberi élet fõ céljára tekint. Kátéjában túlteng a tan, és háttérbe szorul (Lutherhez és Melanchthonhoz képest) a gyakorlati-lelkigondozói hangsúly. A Genfi Káté két lényeges vonását tartották szem elõtt a Heidelbergi Káté szerzõi. Az egyik a katekétikai anyag egységes szempont szerinti összefoglalása, a másik pedig a teológiai mondanivaló céltudatos és biztonságos megfogalmazása.
   A reformáció korabeli káték, középkori örökség nyomán, öt fejezetben ("ágazatban") taglalták a hit kérdéseit: Tízparancsolat, Apostoli Hitvallás, Miatyánk, Keresztség és Úrvacsora. A legtöbb káté ezt a kapott "anyagot" tetszõleges sorrendben - legtöbbször a fenti sorrendben - nyújtotta. Ilyen volt a korabeli kátéirodalom nagy többsége, például Luther Kis Kátéja is. Kálvin kátéja, és annak nyomán a Heidelbergi Káté is, az úgynevezett elemzõ káték közé tartozik. Ezek a káték a hagyományos anyagot egységesen foglalják össze az általánosan emberi és a sajátosan keresztyéni szempontok figyelembevételével, és reávilágítanak arra, hogy mi a fundamentuma mindennek. Kálvin elõtt az ilyen káték-a sorban az elsõség a cseh testvérek és a valdensek kátéit illeti meg-egyik közös vonása az volt, hogy kiindulásuk antropologikus: Mi vagy te? Ember vagyok. Kálvin is az embertõl indul el, de ezt a kiindulást úgy fogalmazza meg, hogy a tanító a gyermeket az élet célja felõl kérdezi ki. Ez a cél: Istent megismerni, azaz benne igazán hinni, neki engedelmeskedni, õt imádni, és neki hálákat adni. "Az egykori humanista Zwingli és Kálvin számára Isten felségének megismerése jelenti elsõsorban a választ arra a kérdésre: Mi az emberi élet végsõ célja? Isten megismerése pedig teljes embert követelõ, az ember határozott aktivizmusát feltételezõ életprogram"-mondja Barth Károly.

   Ez a fõ célkitûzés határozza meg a Genfi Káté felépítését, s ebben követte Kálvint a Heidelbergi Káté is: a hit (az apostoli hitvallás) kifejtése megelõzi a törvényt (a dekalógust). A hit Istennek az evangéliumban tett ígéretét közli, és azt egyúttal meg is ragadja. Ezért a hit az istenismeret alapja. A törvény pedig Istennek reánk vonatkozó igényét jelenti be, s ezért az istenismeret útján, a hitben újjászületett életbe vezet. Ez az úgynevezett tertius usus legis, a törvény református értelmezése.
   A Genfi Káté másik nagy értékét, a világos, határozott teológiai megfogalmazást is átvette a Heidelbergi Káté. Ennek a körülménynek okát és magyarázatát mindkét káté születési helyével és címzettjeivel kell magyarázni. Arról van szó, amit a Genfi Káté a mottóul választott igével, 1Pt 3,15-tel fejezett ki: "Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tõletek a bennetek lévõ reménységrõl." A Heidelbergi Káté is, de még inkább a Kálvin kátéja olyan harci helyzetben született, amelyben a gyülekezet tagjainak gyakran kellett megküzdeniük személyes és hitbeli egzisztenciájukért. Aki a Péter levelében említett készséget és felelõsséget el akarta sajátítani, annak jól kiállított bibliai-teológiai eszköztárral kellett rendelkeznie.
   A Heidelbergi Káté abban is követte genfi elõdjét, hogy vasárnapokra van felosztva. Mindkét katekizmust arra (is) szánták, hogy az év folyamán "végigprédikálható" legyen.

   
   c) A Heidelbergi Káté forrásai után kutatva, a keresõ arra a felfedezésre jut, hogy annak egyik legsajátosabb értéke, a nyomorúság-megváltás-hálaadás címszavak alá foglalt hármas felosztás is visszavezethetõ a reformátori irodalom korábbi mûveire. Ezt a hármas diszpozíciót követi már a Catechesis Minor is, s Ursinus ezt Melanchthontól tanulta, akinél ez a törvény-evangélium-jó cselekedetek formájában központi teológiai tanítás. Csakhogy Melanchthonnál a törvény inkább bûnt leleplezõ, úgynevezett pedagógiai értelemben fordul elõ, a jó cselekedeteket pedig a Megengesztelõdés címszó alatt tárgyalja.
4. d) Míg Ursinus a Catechesis Minor anyagát a fõ gondolatmenet köré csoportosította, amely a nyomorúság-megváltás-hálaadás hármas felosztásban közvetlenül bekerült a Heidelbergi Kátéba is, addig a Catechesis Major fõ gondolatmenete - a szövetség-teológia - csak közvetve található meg a kátéban. A káté felosztása, a megváltásról, Krisztus hármas tisztségérõl és az úrvacsoráról szóló tanítás mind részeit képezik egy olyan teológiai gondolkodásrendszernek, amelyet késõbb a szövetség-teológia református mûvelõi építettek. Ezt a teológiai látásmódot Ursinus Melanchthontól és Kálvintól kölcsönözte, de fõleg a Bullingertõl, Vermigliustól és Olevianustól tanult szövetség-teológiával termékenyítette meg és vitte önállóan tovább.
   A több szerzõtõl származó és még több kútfõbõl merítõ Heidelbergi Káté azonban nem veszett el a "sok bába között". Ellenkezõleg, olyan "kompiláció" lett ez, amely mélyebb és gazdagabb tartalmilag is, formailag is, mint bármelyik mintája, olyan tanítvány, aki túlnõtt mesterén. Megjelenésekor sok és heves vitát váltott ki, pedig a vitás kérdésekben is mérsékelt álláspontot foglalt el. Olyan sákramentumtant tartalmaz - például - amely fölött lutheránusok és reformátusok, évtizedes viszálykodások után, békejobbot nyújthattak volna egymásnak. Sajnos, a Luther és Zwingli, illetve a Wittenberg és Zürich közötti ellentétek elmélyültebbek voltak, semhogy a Heidelbergi Káté ebben a kérdésben unióhoz vezethetett volna. Megjelenése évtizedében nem tudtak igazán egymásra hallgatni a felek, s így ez is meghallgatás nélkül maradt. Az ellentéteknél azonban sokkal mélyebbre nyúlt a közös evangéliumi fundamentum: az a hit, hogy Isten, Krisztusért, ingyen kegyelembõl a hit által megigazított engem, bûnös embert. "Az a tény, hogy a reformáció történetének második korszakában a Heidelbergi Kátéban ez a tan még egyszer olyan hamisítatlan, azaz eredeti, lényegre törõ, találó, s ezért hathatós kifejezést nyert, … mindig újból - és joggal - csodálkozásra késztet." (G. A. Benrath)

5. Evangéliumi hitünk kérdéseinek a Heidelbergi Káté szerinti újabb átgondolása nemcsak a hûség parancsából történik, amely református egyházunk megõrzött, és minket megõrzõ drága öröksége iránti engedelmességre késztet, hanem abból a tiszteletbõl is, amelyet az egész evangéliumi protestantizmus közös ügye és közös atyái iránt kell tanúsítanunk. A Heidelbergi Káté forrásainak ismerete szerint ezek az atyák a Heidelbergi Káté atyjai is.

    

4. A Heidelbergi Káté az egyházban

   A) A káté és a Pfalzi Istentiszteleti Rendtartás

   A januári kátéval el lehetett indulni az egységes hitvallás és tanítás felé. Ám a reformáció fejedelmi tervében az egységes istentisztelet is benne volt. Ezt kívánta megvalósítani az ugyanazon év novemberében kiadott istentiszteleti és egyházi rendtartáskönyv. Ennek az volt a sajátossága, hogy az istentiszteleti szövegek közé felvették az 52 vasárnapra osztott káté teljes szövegét is. Az elõszó (ezt is II. Frigyes írta!) meg is indolkolta, miért: hogy minden vasárnap egy-egy kijelölt szakasz alapján tartsanak úgynevezett kátéprédikációt. A gyülekezet tagjait vértezzék fel - a rendes prédikációs istentiszteletek mellett - ezek a tanítások is az engedelmes keresztyén hitre és életre. Kálvin gyülekezetében, Genfben is így tanítottak a Genfi Káté alapján.
   A káté szövege a keresztelési istentisztelet rendje és a keresztelési tanítás után következik, majd a káté után az úrvacsora ágendája. Barth Károly értékelése szerint ez azért van így, hogy az a vigasztalás, amelyrõl az elsõ kérdés alapján az egész hitvallás beszél, a keresztség és az úrvacsora között, a tanításnak a gyülekezet életében betöltött szerepe felõl nyerjen különös megvilágítást.

   Bár a novemberi istentiszteleti rendtartás elõtt a káténak Heidelbergben két kiadása és egy újranyomása jelent meg, mégsem mondhatjuk, hogy a káté elõször egymagában született meg, majd ehhez "hozzáírtak" egy rendtartást. A keresztyén tan és az egyházi élet megújítása egyszerre foglalkoztatta III. Frigyest és munkatársait. Csak a sürgetõ szükség késztette õket arra, hogy - mivel a katekizmus már januárban készen állott - elõször külön a kátét adják közre. Ugyanazon a zsinati ülésen, amelyen a tagok a kész kátét január 18-án aláírásukkal elfogadták, foglalkoztak a készülõben levõ egyházi rendtartással is. A kátét tehát eleve ennek szerves részéül szánták.
   A tanítás és az élet egységét híven tükrözi ez a rendtartás. Felépítése a következõ:

   1. Elõkészület a prédikációra és felhívás az imádkozásra

   2. A tanítás és a prédikáció

   3. A szent keresztség

   4. A katekizmus

   Mivel indokolták a tanítás szükségességét?

   "A keresztyén vallásunk szerinti katekizmus rövid és egyszerû szóbeli beszámolót jelent a keresztyén tan legfõbb részeirõl, amelyben az ifjaktól és együgyûektõl számon kérik és meghallgatják, mit tanultak. Mert az istenfélõ emberek a keresztyén egyház kezdete óta mindig is szorgalmasan nevelték a gyermekeiket az Úr félelmére, otthon, az iskolában és az egyházban. Három érv támasztja ezt alá:

   a) Elõször is az istenfélõ emberek tudatában voltak annak, hogy a velük született gonoszság eluralkodna és mind az egyházat, mind a világi kormányzatot megrontaná, ha nem nyújtanánk idejekorán gyermekeinknek az üdvözítõ tanítást.

   b) Másodszor Isten kifejezett parancsa is ezt követeli: "És ezek az igék, amelyeket a mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekrõl, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz" (2Móz 12,13; 5Móz 4, 6.11)

   c) Végül pedig, úgy amint Izráél gyermekeit, körülmetélésük után, ha értelmesebbek lettek, kioktatták a szövetség ezen jegyének és Isten szövetségének a titka felõl, ugyanúgy szükséges a mi gyermekeinket is a nyert keresztségrõl, az igaz keresztyén hitrõl és bûnbánatról kioktatni, hogy - mielõtt az Úr asztalához bocsátanánk õket - az egész keresztyén gyülekezet elõtt hitükrõl vallást tehessenek.

   5. Az úrvacsoráról szóló rész magában foglalja az ünnepet elõkészítõ bûnbánati istentiszteletek rendjét is. Úrvacsorát a sátoros ünnepeken kívül legalább havonta kell ünnepelni.

   6. Az úrvacsorai istentisztelet rendjét követõen, de nem külön fejezetcímen találjuk az egyházfegyelem kérdését.

   7. A gondnokok (= önkéntes diakónusok).

   8. Az imádság

   9. Az ünnepnapok rendje. Karácsony 1. és 2. napján, Újév napján, Húsvét 1. és 2. napján, Krisztus mennybemenetele ünnepén, valamint Pünkösd 1. és 2. napján a vasárnapi rend szerint kell istentiszteletet tartani.

   10. A házasságkötés megáldása háromszori kihirdetés után a gyülekezet elõtt történik.

   11. A templomi éneklés és az igehirdetõk öltözete. Az éneklés nemcsak szóval, hanem szívvel történjék, a gyülekezet épülésére. Anyanyelven kell énekelni, mert "a lélek nem dicsérheti Istent olyan énekkel, amit nem ért". Az egyházi szolgák "tisztességes és szerény, de szokásos ruhában végezzék hivatalukat".

   12. A lelkigondozói feladatok közül a beteglátogatásról, haldoklók vigasztalásáról és a foglyok meglátogatásáról rendelkezik az ágenda.

   13. A temetésnél minden "babonás ceremóniát" kerülni kell. A temetésre hívó harangszó egyformán megillet gazdagot és szegényt. Minden temetésen igét kell hirdetni.

   A pfalzi Kirchenordnungnak ez a rövid ismertetése is rávilágít elõször arra, hogy a káté és az egyházi rend összetartozása nem pusztán formai kapcsolat. Miután a januárban kiadott katekizmus az ifjúság tanításában mutatkozó hiányokat, rendetlenséget és visszaéléseket volt hivatott helyrehozni, úgy most a teljes ágenda akar "a ceremóniában, a sákramentumok kiszolgáltatásában, és egyéb istentiszteleti gyakorlatban helyes és egyöntetû" rendhez segíteni. Sem az egységes tan, sem az egységes rend nem öncél. Mindkettõnek az a szándéka, "hogy ezáltal mind a tanításban, mind a külsõ ceremóniákban Isten igéjének és akaratának igaz ismeretére vezettessenek egy olyan úton, amely az isteni akarattal megegyezik és a Szentíráson alapszik". Ez a szándék az istentiszteleti rendtartásban csak úgy valósulhatott meg, ha a káté benne nem laza függelék, hanem a gyülekezet minden életmegnyilvánulásában rámutat "Isten igéjének és akaratának igaz ismeretére".

   A Heidelbergi Káté gyors elterjedéséhez és közkedveltségéhez nemcsak jól felépített teológiája járult hozzá, hanem ugyanolyan mértékben az a gyülekezetépítõ, gyakorlatias szándék is, amellyel az istentiszteleti rendtartásban lépten-nyomon találkozunk. Ugyanaz a káté, amely a 17-18. században sok dogmatikai magyarázatot és tankönyvet ihletett, bölcsõje és kiindulópontja lett az élõ gyülekezeti kegyességnek, ébredési mozgalmaknak, sõt a pietizmus egyes ágainak is. Az a gyülekezetépítõ, imádkozó kegyesség, amely például a svájci Stähelin "Catechizmusi házi kints"-ében (18. század), vagy késõbb a holland-német Kohlbrügge népszerû káté-kérdéseiben (19. század) átütõ erõvel jelentkezett, arra a Heidelbergi Kátéra épített, amely már a pfalzi egyházi rendtartásban is példamutatóan végezte a gyülekezetépítés és vigasztalás feladatát.

5.  

B) A Heidelbergi Káté mint hitvallás

Amint az eddigiekbõl is kitûnt, a Heidelbergi Káté hármas szerepet tölt be az egyház-ban.
Egyrészt olyan valláskönyv, amelynek segítségével a gyermekeket oktatját és a felnõtt keresztyén életre felkészítik. Ez a feladata minden káténak.

Más-részt a Heidelbergi Káté olyan hitvallási irat is, amelyre minden vele azonosulni tudó egyház úgy hivatkozhat, mint bibliás hitének kifejezõjére. Egyházunk törvény-könyve is kimondja: Az erdélyi református egyház "a teljes Szentírás alapján, hitének kifejezõjéül a Heidelbergi Kátét és a Második Helvét Hitvallást ismeri el".

Harmadszor élõ hitvallásként hangosan recitálhatja is az istentiszteleti gyülekezet, ahogy ezt egyházunkban meg is teszik ott, ahol az elmúlt években bevezették az új rendtartást. A gyülekezet hol az Apostoli Hitvallással, hol a Káté 1. kérdésével-feleletével vallja meg hitét.

Ez a hármas célkitûzés már III. Frigyes fejedelem és a többi szerzõ szándékában is megvolt. III. Frigyes elõszava ezt így fogalmazta meg: "…hogy ilyenformán ne csak az ifjúság nyerjen a templomban és iskolában istenfélõ oktatást és megfelelõ nevelést, hanem a prédikátorok és iskolamesterek maguk is, egy biztos és állhatatos formát és mértéket kapjanak, amelyhez az ifjúság oktatásában igazodjanak, és ne eszközölhessenek naponta a saját tetszésük szerinti változtatásokat, és ne tanítsanak ellenkezõ módon".

A hitvallás - bármelyik fenti szerepében-emberi felelet Isten igéjére, s ezért a különbözõ korokban a különbözõ egyházak más-más formában, gyakran eltérõ terjedelemben fogalmazták meg hitüket.

A Bibliából ismerjük például azokat az õshitvallásokat, amelyekkel Isten választottai - akár egyénileg, akár közösen-Isten megszólítására feleltek: "Halld, Izráel, az Úr a mi Istenünk, egy Úr!" (5Móz 6,4); "Te vagy a Krisztus, az élõ Istennek Fia" (Mt 16,16); "Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia" (ApCsel 8,37).

Az ilyen rövid hitnyilatkozatok késõbb bõvültek, majd a 3-4. században kialakultak a máig ismert és használt Szentháromság-hitvallások: a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás és az Apostoli Hitvallás. Mindkettõ ma is egyetemesen elismert és használt hitvallásunk.

A reformáció századában különösen sok új hitvallást írtak-hitvédelmi célból. A római egyház és a világi felsõbbség elõtt ezekkel igazolták, hogy a lutheri vagy kálvini hatásra reformált gyülekezetek nem új vallást hirdetnek, hanem az egyetemes, régi és közös hitet vallják. (Ez az oka annak, hogy kerüljük és elutasítjuk azt a római katolikus szóhasználatot, amelyben a reformációt "hitújításnak" nevezik.) A reformáció korabeli hitvallások mégis felekezeti hitvallássá váltak, mert kiderült, hogy a római egyházat ezekkel nem gyõzték meg, és a tõle való elszakadás elkerülhetetlenné vált.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy minden hitvallás csak emberi felelet a Szentírás megszólítására. Nem örök érvényû mércéje a hitnek, hiszen ilyen mérce (= kánon) csak a Biblia lehet. A hitvallás, a hitvallási irat, a káté viszont javítható, újra és újra átírható. Van olyan, amelyet rövidebb-hosszabb használat után újjal helyettesítettek, s aztán ez az "új" is rég feledésbe merült.

A Heidelbergi Káté viszont már 440 éve használatban van.

A magyar református egyházban is megismertük, elfogadtuk, a gyakorlatba bevezettük. 1564-ben elõször latin nyelven vette birtokába az egyház, majd 1577 után, Huszár Dávid pápai lelkipásztor fordításában, magyar nyelven is. A Káté 17. és 18. századi története Magyarországon is, Erdélyben is egyre gazdagodó irodalomról (rövidített vagy teljes kátékiadások, kátémagyarázatok, prédikációk) szól. Késõbb, szinte száz éven át, csökkent, majd teljesen elapadt a Káté iránti érdeklõdés. Többen próbáltak más katekizmust írni helyette, s a 19. századi felvilágosult liberalizmus még a többi hitvallást is mellõzni szerette volna.

Ám a 19. század végén, a 20. század elején a Heidelbergi Káté nálunk felébredt Csipkerózsika-álmából, és már közel száz éve újra használjuk-gyermekeink épülésére, református családjaink és a református világ-család örömére, Isten dicsõségére.