A személyiség

Végezetül vessünk még néhány pillantást a reformátor személyiségére. Ennek körvonalai mindenekelőtt annak a nagy korszaknak a hátterén rajzolódnak ki, amelyben Kálvin élt és működött. A kezdődő ellenreformáció az a történelmi összefüggés, amely különösen is formálta személyiségét. A humanizmus nagy kulturális átalakulása, amelynek ő maga is részese volt, a bizonytalankodás rövid időszaka után, mindenekelőtt vezérének, Rotterdami Eras­mus­nak a visszavonulása által a konzervatív reakció oldalára állt. A protestantizmusnak semmiféle egységre nem sikerült jutnia, ellenben tanvitái és a területi felekezetieskedés következtében Közép-Kelet Európában történt viharos előnyomulásuk is elakadt. Az evangéliumi kezdeményezéseket Itáliában és Spanyolországban gyorsan elfojtották; a francia protestantizmus máglyákon vérzett el.

Martin Luther, a hatalmas kisugárzó erővel rendelkező a német reformátor 1546-ban eltávozott az élők sorából. Ugyanebben az évben nyitotta meg III. Pál a tridenti „Ökumenikus Zsinatot”, mellyel a római egyház megkezdte saját megreformálását és a modern katolicizmus felépítését. Ezen kívül az újonnan alapított jezsuita rend vezetésével ellentámadásba lendültek, hogy lehetőség szerint érvénytelenítsék a reformáció vívmányait. Ekkor történt az, amit Peter Vogelsanger találóan így fogalmazott meg: „a halálosan fenyegetett reformációs mozgalomba Isten egy olyan embert állított, akinek erősen izzó hite, nagyszerű értelme, hajlíthatatlan akarata, példátlan munkabírása, csodálatosan széles látóköre, gyakorlati szervezőkészsége és tökéletes odaszántsága a megrémült nyájat a zavarodottságból megmentette és lelki világosságra vezette, megfelelő formát és eleven ösztönzést kölcsönzött számára, így a válságot legyőzve a protestantizmust a szabad nyugat első történelemformáló erejévé tette”.

Ki volt ez az ember? A megmaradt képmások csak igen közvetett benyomásokat nyújtanak, mivel majdnem mindet a reformátor halála után készítették és túlnyomó részben az öreg Kálvint ábrázolják. Bambergernek e könyv borítóoldalán látható képe kivételével a képek egy beteg, szenvedő ember szinte kimerült, fájdalomtól barázdált arcát mutatják, ami vonásait szigorúvá és aszketikussá /önmegtartóztató/ teszik. A fej keskeny és hosszúkás. A magas, világos homlok megfontoltságról, szellemi munkát végző emberről tanúskodik. A szigorúan és határozottan néző szemek mandulaformájú szemgödörben ülnek. Az orr határozottan egyenes formája szigorúságot kölcsönöz az arcélnek. A keskeny ajkak és a valamicskét kiemelkedő áll látványából energikusságra és akaraterőre lehet következtetni. Ezek a megfigyelések természetesen semmiféle végkövetkeztetésre nem jogosítanak. Kálvin lénye csak igen nehezen ismerhető meg. Olyannyira visszahúzódik hatalmas műve mögé, hogy személye csaknem láthatatlan marad. Legmegbízhatóbban még levelezése árul el valamit, többet, mint az arckifejezések és az arcvonások együtteséből összeállított bizonytalan képek, és többet, mint amit művének hűvös racionalitása sejteni enged: egy érzékeny léleknek, de kemény és olykor meghasonló jellemnek az emberségességét.

Már ifjú korában gazdag szellemi képességekkel felvértezve, egyetemi hallgatóként vas­fegyelemmel tett szert olyan alapos és átfogó ismeretekre, amelyek kiváló előfeltételt jelentettek későbbi nagy munkái fáradhatatlan megalkotásához. Ugyan úgy a fejébe véste a Bibliát, mint a patrisztika és a középkor magyarázatainak hatalmas gyűjteményeit. Képes volt emlékezetből idézni a görög és latin költőket, történészeket és filozófusokat ugyanúgy, mint kora humanistáit és teológusait. Előadásait és prédikációit kézirat nélkül tartotta. Ebben a korán elkezdett szellemi edzés és csődöt később sem mondó emlékezete segítette, amit eredményesen alkalmazott a hitviták és a félelmetes vitapartnerek kihívására folytatott disputációk során is. A jogtudományban való egyetemi képzettsége, a különböző jogi hagyományok pontos és átfogó ismerete képessé tette rá, hogy városa, Genf számára törvénytervezeteket készítsen és az egyházjogban is új utakra lépjen, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai etika terén is úttörő módon munkálkodjon. Ő, aki egyik alkalommal azt mondta, hogy „a nyelvnek a szellem kifejeződési formájává kell lennie”, ezt meg is valósította, s Institutiójában, leveleivel és imádságaival a nyelvi megformálás mesterműveit alkotta.

Ebben a sokoldalú és mély szellemiségben Kálvin mindvégig megmaradt humanistának. Az ókori kultúra iránt nyitott, a tudományról és képzésről való véleménye pozitív. Az értelem nagyrabecsülése Kálvinnál nem jelentette a lelki dolgok alábecsülését. A pengeéles intellektualitás és a mélységesen érzékeny lelkiségű ember látszólagos ellentmondását, amint ez gyakran megnyilvánul leveleiben, a rendíthetetlen hit oldja fel. Kálvin mélységesen kegyes ember volt, akinek lénye ellentmondó vonásait istenhite centrumában összpontosította, és e hitnek vetette alá. Életét az Istentől való kiválasztás bizonyossága határozta meg, ami sem logikailag nem vezethető le, sem az érzelmekkel nem ragadható meg, amit csak hinni lehet.

Jelleme nem volt mentes hiányosságoktól. Kálvin meg sem próbálta titkolni vagy szépítgetni ezeket. Édesapjától pikardiai vérmérsékletet örökölt, ami hevülékenysége miatt olykor indulatkitörésekben nyilvánult meg. Hihetetlen keménységgel próbálta meg olykori méltatlan hevességét kordába szorítani. Ehhez járult, hogy saját bevallása szerint születésétől fogva indokolatlan félelmek gyötörték, amelyek olykor a gyávaság határát súrolták, jóllehet döntő pillanatokban képes volt arra, hogy kizárólag bátorságával és tekintélyével, fegyverek nélkül egész népfelkelést verjen vissza, mint ahogyan az 1547 decemberében Genfben történt.

Irtózott a nézeteltérésektől és vitáktól, amelyeknek egész életében ki volt téve, de képes volt ezeket is kezelni. Félt a testi kínoktól, bár egész életében beteges volt és hihetetlen türelemmel hordozta a folytonos fájdalmakat. Csendes viszolygással tekintett hivatala gyakorlati feladataira, mint aki kívánatos célként a tudós lét csendes elvonultságát tűzte ki maga elé, jóllehet egyetlen más reformátorhoz sem hasonlítható mértékben sikerült az egyház gyakorlati életét megszerveznie. Személyes környezetében alkalmanként rideg és összeférhetetlen volt, noha barátainak a világ minden részébe hihetetlenül meghitt leveleket tudott írni. A tömeggel való érintkezés ellenére volt arisztokratikus jellemének, mégis tiszteletteljes hódolatig tudta lelkesíteni prédikációival és előadásaival a tömegeket.

Lénye komplexitását /összesség, foglalat/ az Istentől való kiválasztottság küldetéstudata tartotta össze és határozta meg. Ez az uralkodó vonás kölcsönözte és táplálta benne azt a ha­talmas erőt, ami képessé tette, hogy legyőzze személyisége gyengeségeit és elvégezze mun­káját. Ebben nem keveset segítettek egyéniségének hiányosságaival szembeni kiváló képességei. Édesanyjától örökölt bensőséges lelkülete és a másik ember helyzete iránti veleszületett érzékenysége kitűnő lelkigondozóvá tette. Barátaihoz, a fenyegetett prédikátorokhoz, a Franciaországban üldözött gyülekezetekhez, az 1553-ban Lyonban halálra ítélt egyetemi hallgatókhoz, Estei Renátához és sok más, szükségében hozzá forduló emberhez írott levelei megható tanulságai annak, ahogy a lelkigondozás művészetének mestereként az egész világra kiterjedő nagy gyülekezetéről gondosodott.

Megnyerő embersége is elénk tárul egyik levelében, amelyet a regensburgi hitvitáról írt annak az apának, akinek a fia fiatalon halt meg pestisben, s aki strasbourgi otthonában lakott: „Amint megkaptam a hírt fia haláláról, lelkemben úgy megdöbbentem és összezavarodtam, hogy napokig semmi mást nem tudtam tenni, csak sírni. Amikor pedig Isten jelenlétében egy kissé megerősödtem és megkönnyebbülést találtam segítségében, amelyet nehéz időkben mindig megtapasztalhatunk, mégis úgy tűnt, mintha nem is saját magam lennék az emberek előtt. Fájdalom és szomorúság ragadott meg amiatt, hogy egy olyan nagy reményekre jogosító fiatalember, amilyen az Ön fia volt, elvétetett és kiragadtatott tőlünk élete virágzása kezdetén. Úgy szerettem őt, mint a tulajdon fiamat és ő is tisztelt engem, mintha második atyja lettem volna” /de Richebourg úrnak 1541. április elején/.

Személyiségének talán a leglényegesebb ismertetőjele: a forma. Kálvin a szó eredeti értelmében reformátor volt, mivel munkájának célja mindenekelőtt az egyház igaz formájára való visszaalakítás volt a célja. Ennyire értett ez a férfi a formáláshoz! Fegyelmezett és szellemes előadásmódja sohasem kalandozott el, és mindig a lényeget fejezte ki, a viták során mindig elevenén találta vitapartnerét, nagy gyülekezetek előtt mondott prédikációi, teológiai egyházi művei eredeti alakjukban is évszázadokra maradandóknak bizonyultak.

Minél inkább elterjedt élete folyamán hírneve Európában, maga az ember annál inkább magányosabb lett. Életszükségleteit aszketikusan lecsökkentette. Felesége és gyermeke halála után lemondott a családi boldogságról. Fáradhatatlanul végzett, gyakran tizennyolc óráig is tartó napi munkát csak szegényes étkezések és négy-öt órás éjszakai alvás szakították félbe. Testét szinte állandóan heves fej-és gyomorfájdalmak gyötörték. Gyakran napokat, olykor egy hetet is ágyban kellett töltenie, amikor is ágya végénél titkárai ültek, akiknek leveleket és más írásokat diktált. Élete vége felé láz és vesegörcsök próbálták meg a különben is beteges embert. Ezt is mélységes alázattal viselte.

1561-ben írta Johann Wolffnak Zürichbe: „Ha Isten jónak tartotta, hogy többi betegségemet még reumával és megtoldja, azt atyai neveléseként fogadom.” 1563. augusztus 5-én pedig Charlotte de Colignynak írja: „Betegségeink nem csak alázatossá tesznek bennünket, miközben szemünk elé tárják testi fogyatkozásunkat, hanem önvizsgálatra is ösztönöznek, hogy megismerjük gyengeségeinket és fogadjuk el menedékünkként Isten irgalmasságát.” Végül tüdőbaj és tüdővérzés támadta meg. Most már majdnem csak az ágytól az íróasztalig tudott elvánszorogni. Mégis, kínok között is tovább dolgozott egészen a testi önfeladásig. Már vinni kellett a templomba és az előadóterembe, mégsem hagyta abba feladata teljesítését. A kiválasztottak szenvedélyes hite táplálta mindvégig a reformátori aktivitás lángját.

Élete ötvennegyedik évében fizikai ereje már kimerült. 1564. február 2-án ment fel utoljára katedrájára, a Szent Péter templom szószékére pedig utolsó alkalommal február 6-án, aztán a tanács épületébe vitette magát, hogy búcsút vegyen világi elöljáróitól. Húsvétkor még egyszer elvitték a templomba, ahol a gyülekezettel együtt utoljára vette magához az úrvacsorát.

Március 24-én betegágyánál gyűlt össze a „Vénérable Compagnie”. Április 28-án megható búcsút vett a genfi prédikátoroktól, utolsó szavakként ezt mondva nekik: „Sok hibámat kellett elhordoznotok. Igen, mindannak, amit tettem, semmi értéke sincs. A gonoszok majd a maguk javára használják e szavaimat. De még egyszer mondom nektek, hogy mindannak, amit cselekedtem, semmi értéke sincs, és én nyomorult teremtmény vagyok. De elmondhatom, hogy a jót akartam, rossz tulajdonságaimmal mindig hadilábon álltam, az istenfélelem gyökere pedig mindig ott volt a szívemben. Magatok tanúsíthatjátok, hogy a jóra törekedtem, ami pedig rossz volt bennem, kérlek, bocsássátok meg.” A következő napokban és hetekben a reformátor világos elmével és állandó imádság közben várta a halált. Közben megválasztott utódja, Théodore de Bèze naponta meglátogatta. A hetvenöt éves Guillaume Farel még egyszer Genfbe sietett, hogy elbúcsúzzon barátjától, akit harminc évvel ezelőtt ő hívott el genfi szolgálatára, és aki őt oly sok dologban felülmúlta. Gyülekezete és a város bensőséges együttérzéssel állt nagy reformátora mellett. 1564. május 27-én este nyolc órakor Kálvin János csendesen és békességben elhunyt. A következő napon a lakosság nagy részvételével temették el Genfben a Plainpalais temetőben.

Végrendeletében megtiltotta, hogy sírját kővel vagy más emlékjellel jelöljék meg. Sírhalmát csaknem teljesen elegyengették, és kevéssel ezután már a genfiek sem tudták megmutatni az idegenből jött látogatóknak a helyet, ahol reformátoruk hamvai nyugszanak. Ez ismét csak arról tanúskodik, hogy személye mennyire visszahúzódott műve mögé, amelyet megadatott elvégeznie. Halála után is igazolódott, hogy Kálvin önmaga jelentőségét csekélynek értékelte azzal az igazsággal szemben, amely életét meghatározta, hogy egyedül Istené a dicsőség.