Az állam és a politikai szabadság

Kálvin a konzisztórium segítségével kísérletet tett arra, hogy az egyházat ne állami, hanem lelki ismérvek szerint reformálja és formálja, és mintegy alapvető felfogásának jeleként a kon­zisz­tórium üléseit vezető genfi polgármestert 1560-tól rávette, hogy a jogart, mint állami hatalma jelét az ülésterem előtt helyezze el. Az egyház államtól való elválasztása azonban Kálvinnál teológiailag lehetetlen, mivel az Institutióban a felsőbbséget ugyancsak Istentől való rendnek tekintette. Ebből következőleg a hatáskörök elkülönítése ellenére is, az egyház és az állam kapcsolata szerinte szükségszerű.

E kapcsolat fenntartásának szellemi háttere Kálvinnál abban ismerhető fel, hogy éles tekintete - Zwinglitől és Luthertől különbözően - az abszolu-tisztikus államrend mindenhatóságát látta maga előtt, és ezt minden eszközzel relativizálni akarta. Ebből fakad kritikája a nyugat-európai állam-egyházi rendszer és a német tartományok fejedelmi egyházkormányzati rend­szerével szem- ben. Ezért akarta elkülöníteni az állam és az egyház illetékességi köreit. Átvette Luther két birodalomról szóló tanítását, de azt teokratikus hangsúllyal módosította, hogy ezzel az állam általa előre látott szekularizációja ellen hasson.

Az állam nem az emberek bűne okán vagy bűne miatt jött létre, hanem Kálvin szerint Isten kegyelmes rendelése. Mindenekelőtt az a feladata, hogy Isten parancsát nyilvánvalóan érvényre juttassa, és elősegítse Isten országának gyarapodását. Eredete Isten akaratában van. A felsőbbség Isten és az alattvalók között áll, és mindkettő iránt felelősséggel tartozik. „Mivel Isten iktatta be, Isten által gyakorolja hivatását, számadással is neki tartozik. Továbbá a felsőbbség szolgálata az alattvalók javára történjen. Ezért nekik is adós” – mondja Kálvin a Róm 13,4-hez írt magyarázatában.

A felsőbbség és az alattvalók közötti viszonyt mindenekelőtt a kötelességek határozzák meg. E meghatározást Kálvin a hagyomány „mutua obligatio” /kölcsönös kötelességek/ fogalmából meríti. A felsőbbség köteles gondosodni a békéről, a tulajdonról, az életről és a tisztességről az alattvalók élete területén. A felsőbbség háború esetén követelheti az élet feláldozását, szükség esetén az adókat. Kálvin hisz a jogok és kötelességek egymáshoz rendeltségében, mindkettőt találóan megfogalmazva, mikor azt mondja, hogy az államban minden „az olyan szabadságot szolgálja, amelyet az önmérséklet jellemez és jogilag megalapozott.”

A „suum cuique” /mindenkinek a magáét/ természetjogi ismérve közösségi vonatkozásban megköveteli a jogos és méltányos jogi formák érvényesítését. Az ember bűne azonban lehetetlenné teszi a pusztán a természetjogra korlátozódó jogrendet. Ezt ki kell egészíteni a pozitív, az államhatalom által biztosított jogrend- del, és eszerint értelmezni és alkalmazni.

Ez a „jogállam”, lényegének magvaként tartalmaz- za a „kölcsönös kötelességeket” /mu­tua obligatio/, a természetjogi alapelveket és a teremtés rendjének megfelelő alá- és fölérendeltségi viszonyokból fakadó társadalmi alapszerződést, amelyet a felsőbbség és az alattvalók kölcsönös kötelességei és jogai határol körül és szabályoz. A „mutua obligatio” egyáltalán nem számol önálló jogokkal és kötelességekkel, hanem az egyénnek a közösség iránti elkötelezettségével, amely mindkettőjük az Isten előtti felelősségéből következik.

A szövetség gondolata egyáltalán nem új keletű az államról alkotott felfogásban. Kálvin egy Aristotelestől Nicolaus von Cuesig végigvonuló hagyományt korrigál, ami­kor az alávetettséggel kapcsolatos közmegegyezést és a társadalmi szerződés összekapcsolását a népszuverenitás dogmájával, - mindenekelőtt azonban annak a fenntartásnak a gondolatát, amely szerint valamelyik szerződő fél csak addig tartozik kötelezettségét a másik féllel szemben teljesíteni, amíg ez a másik fél tartja magát a szerződéshez, tudatosan kiiktatja. Kálvin ezért állandóan hangsúlyozta, hogy a keresztyén ember a kötelességéről megfeledkező uralkodónak is engedelmességgel tartozik. Mindazonáltal ennek az lett a messze ható következménye, hogy Kálvin a szerződés gondolatát teológiájába is beépítette. „A szerződés /Kálvin/ számára a fő és a tagok közötti organikus viszony gondolati eszköze volt, amely viszonyban a megalapozott kötelességek és jogok érvényesülni képesek, éspedig oly módon, hogy a két szerv közötti megállapodások kötelességekre vonatkozó része kötelező törvények formájában, az egyéni jogokra vonatkozó része a felsőbbség által biztosított és garantált szabadságjogok formájában jelenik meg” /Josef Bohatec/.

Ezért nem meglepő, hogy Kálvin különböző-képpen értékeli az egyes államformákat. A genfi reformátor a Róm 13 alapján a politikai hatalom minden alakját Istentől származónak fogta fel, előnyben részesítette azonban az arisztokratikus-demokratikus formát. A népuralmi jogok által korlátozott arisztokrácia felel meg leginkább a Szentlélek működéséről vallott felfogásának. Az örökletes monarchiával szembeni ellenérzéseit is abból következően lehet megérteni, hogy Isten Lelke, aki a legkiválóbb képességeket ajándékoz- za a politikai hatalom gyakorlóit, nem örökölhető. Ellenvetését nyilvánította ki az abszolút demokráciával szemben is. Az emberek teremtés szerinti egyenlőtlensége és lelki adományaik különbözősége igényli a tiszta népuralmi elv korlátok közé szorítását. Ezért követelte Kálvin az egyetemes aktív szavazati jogot, a passzív választójogot ellenben szerette volna arisztokratikus szempontok szerint korlátozni. A politikai formációk e különböző megítélésének célja a politikai szabadságra törekvés volt.

Az Institutiónak abban a fejezetében, amelyben Kálvin a különböző államformákról ír, az arisztokratikus-demokratikus keverékforma előny- ben részesítését, a szabadság-fogalommal ala- pozza meg: „A kormányzatnak nincs szerencsé- sebb formája, mint az, ahol a szabadság megfelelő önfegyelemmel társul és bölcs módon állandó tartósságra rendezkedik be. Magam is azokat tartom a legboldogabbaknak, akiknek megadatott, hogy ezt az állapotot élvezzék… Igen, a felsőbbségnek arra kell törekednie a legnagyobb erőfeszítéssel, hogy a legkisebb mértékben sem engedjék meg, hogy csökkentsék vagy megsértsék azt a szabadságot, aminek megvédésére őket iktatták be. Amennyiben ebben a vonatkozásban hanyagok vagy túlságosan kevés gonddal látják el feladatukat, akkor hűtlenek hivatalukban és szülőföldjük árulóivá lesznek” /Inst. IV,20,8/.

Azt a vitatott kérdést, hogy vajon elősegítette-e Kálvin a politikai szabadság kibontakozását, nem lehet elválasztani a modern demokratikus jogállam princípiumainak kérdésétől. Emile Doumergue nagy gondot fordított annak kimutatására, hogy Kálvin politikai alapelvei már a „szabadság, egyenlőség, testvériség” címszavaival értelmez- hetők és magyarázhatók. Ernst Troltsch úgy vélte, hogy Genfben az egyházközségnek az állami köztársasággal való összefonódottsága hatott a népuralmi gondolatokra. Walther Köhler úgy fogalmazott, hogy a kálvinizmus a köztársaság előhírnöke.

Josef Bohatec Doumergues értelmezését lényegesen leszűkítette azzal az utalással, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fogalmai, amelyek mind előfordulnak Kálvinnál, nem értékelhetők a modern demokrácia értelmében. Másrészt viszont ennek ellent mond Erik Wolf azzal a tétellel, hogy Kálvin számára „az Istentől nyert szabadság, az Isten előtti egyenlőség, a felebaráttal való testvériség éppen úgy az igazi állam alapvető vonása, mint a zsarnokságtól való szabadság, a törvény előtti egyenlőség és a múlandó javak kezelésében való testvériség.” Természetesen elfogult vélemény Kálvint a modern demokratikus politikai rendszer atyjának nevezni. Ez a megítélés ezenfelül a felvilágosodás történelmi szerepét is kisebbítené. De ugyanilyen egyoldalúság Kálvint sötét zsarnoknak beállítani.

Itt csak tételszerűen mondjuk el Kálvinról a következőket: Először is, nem csak törekedett az egyház állami gyámkodásától való megszabadítá- sára, hanem meg is kísérelte, hogy ez törvényes keretek között megtörténjék. Másodszor, a jog önfegyelme és kötöttsége alatti politikai szabadságot követelt, ezzel szemben élesen elítélte a jogi szabadsággal való visszaéléseket. Harmadszor, védelmezte a hivatásválasztás szabadságát. Negyedszer, megvalósítandónak tartotta a törvényes keretek között működő általános választójogot, mint kívánatos politikai gyakorlatot. Ötödször, nem csak elméletileg tárgyalta az ember Isten és törvény előtti egyenlőségét, hanem a genfi konzisztóriummal ezt meg is valósította.

Mai szempontból ezzel szemben negatívan értékelhető: először, hogy Kálvin a vallásszabadságot Genfben nem gyakorolta, jóllehet elvileg követelte; másodszor, ahogy Kálvinnak idegen volt a vallási türelem gondolata a közösségen belül, úgy a többi egyházzal szemben sem tudott türelmes lenni; harmadszor, hogy a népszuverenitás tanát államtanában tudatosan elhallgatta, és negyedszer, hogy alapvetően kétségbe vonta az egyes polgárok politikai ellenállásának jogát.

Mégis kétségtelen, hogy Kálvint politikai vonatkozásban is a modern világ útkészítői közé kell sorolni. Genf egyházának konzisztoriális alkotmánya rendkívül vonzó volt arra, hogy utánozzák. Nem csak a református egyház számára szolgált példaként, hanem az a benne rejlő törekvés, hogy elveit a politika területére is átültessék, különös történelmi értéket adnak neki. Olyan alkotmány-mintát teremtett, amely a politikai konstitúció /összetétel, felépítés/ megalkotása terén is eszményképként szolgált. A kálvinista egyházmodellt a francia protestantizmus politizá- lása révén a hugenották már a vallásháború folyamán ténylegesen meg is valósították. A hugenotta egyház egyfajta állam volt az államban, ami a köztársaság egyik for­mája a monarchiában. Alkotmányos rendjüket a nantesi ediktum formailag is elismerte.

Ez az alkotmány igen figyelemre méltó volt egy olyan világban, amelynek politikai berendezkedé- se túlnyomórészt abszolutisztikus és dinasztikus volt. Lényege abban áll, hogy Kálvin is előkészítette az egyenlőség, testvériség és szabadság elméletét. Így ír erről az egyházi rendtartásra vonatkozó első javaslatában, az 1537 januárjából való beadványában: a fel- állítandó konzisztóriumnak testvérileg kell figyelmeztetni mindenkit, „aki hibázik, bárki legyen is az”. A születési vagy szociális előjogok érvényüket vesztik. Ez egyformán vonatkozik Kálvin családjára Genfben és IV. Navarrai Henrik királyra is. Nehezen vitatható, hogy Kálvin itt a korszerű jogállam egyik alapelvét fektette le, amennyiben nem csak a magas állású személyek elleni esetenkénti büntetőeljárást követelte, hanem az egész közösséget úgy tekintette, mint amelyre az Istentől való törvény előtti egyenlőség érvényes.

A genfi gyülekezet egyházalkotmánya a testvériség elvének is alapul szolgált, amivel Kálvin a felsőbbség és az alattvalók közötti viszonyt körülírta. Ez abból indul ki, hogy „mindenki az egész közösség tagja”, tehát felelősséggel tartozik a felebarátért és a közösség egészéért. Ezt a felelősséget különösen a diakonátus tisztségének viselői gyakorolták. A genfi gyülekezet kitűnő szegénygondozási rendszert létesített - ami szükségtelenné tette a koldulást, aztán megalapította a híres főiskolát, példaszerű polgári és büntetőtörvényt, új ipari létesítmények felállítását ösztönözte, különösen a textil ipar terén, a vallási menekülteknek menedékjogot biztosított, és így tovább. Kálvin Genfben egyházi-társadalmi berendezkedést teremtett, ami a várost magas szellemi és erkölcsi színvonalra emelte és gazdasági virágzással együtt járó jóléttel ajándékozta meg.

Mivel a gyülekezet pneumatikus alkotmánya az önrendelkezés jogát is szükségessé tette, előfeltétezte végül az egyén szabadságát. Kálvin azt mondta erről a szabadságról, hogy ez az élet felénél is többet ér, és szentségtörést követ el, aki megtagadja az emberektől. E szabadsága megvédéséhez mindenkinek joga van. Ezt alkotmányilag kell biztosítani: „libertas… rite constitua” /szabadság… ünnepélyes megállapo- dás alapján/. Ez érvényesült állami területen is. Kálvin a gazdasági szabadságot is előmozdította, amint azt részletesen kifejtettük az előző fejezetben.

Végezetül a genfi egyház négy hivatalt meghatározó szabályzata például szolgál az államhatalmi ágak szétválasztására is. Ez nem azt jelenti, hogy Kálvin Montesquieu előfutára lenne. Mégis, a genfi egyházvezetőség a prédikációt, tanfegyelmet, gyülekezeti gazdálkodást, erkölcsi nevelést, a szegények gondozását és lelki- gondozást elválasztotta egymástól. Ezeknek a szerveknek a megosztása, egyúttal összekapcso- lása lehetővé tette és megkövetelte a kölcsönös ellenőrzést. Az egyenlőség, testvériség és szabadság hátterében a szerződés gondolata állt, amit Kálvin megalapozott természetjogilag és bibliailag is.

A kálvinizmus minden intézményt pártfogolt, amely gyakorolta az ellenőrzési jogot. Ennek legelismertebb példája a Mayfloweren kötött szerződés, amelyet 41 zarándokatya kötött 1620. november 11-én az észak-amerikai tengerparton. Ebben föderális teológiai és teokratikus elemeket sűrítettek politikai formába. Ez volt az észak-amerikai demokrácia születésnapja. Egyébként pedig nem véletlen, hogy református származású volt a korszerű társadalomtudomány előharcosai- nak és a monarchomachosoknak igen nagy része, többek között Jo­han­nes Althusius, Thomas Hooker, Hugo Grotius, John Locke, Jean Jacques Rousseau. Mindenesetre a kálvinizmus négyszáz éves történetében elősegítette a modern jogállam eszméjének kibontakozását, amely perelhető joggal definiálja, megosztja és ellenőrzi a politikai hatalmat.