Az egyház formálódása

A reformátor életének utolsó tíz évét hatalmas felvirágzás jellemezte. A politikai viszonyok Genfben hirtelen megváltoztak. 1555-ben azzal, hogy a Kálvin-követők pártja először tudta kivívni a többséget a genfi tanácsban, Kálvin reformációja elnyerte a világi felsőbbség védelmét is. A konzisztórium bizonyos mértékű függetlenségét is elismerték. 1560-tól a nagytanács tagjai közül is választhattak presbitereket. Egy évvel később aztán a lelkészek véleményezésre is megkapták a lelkészjelöltek listáját, és a gyülekezeti tagok is megismerhették legalább a nevüket. Ez az új gyakorlat természetesen még nagyon messze volt attól a presbiteri egyház-értelmezéstől, amit Kálvin Institutiója utolsó könyvében felvázolt. Annak megvalósulását ő már nem élhette meg.

A presbitérium azonban viszonylag önállóan tudta végezni a munkáját. A város erkölcsi színvonala észrevehető módon emelkedett. A házasságkötéseket megkönnyítették; a köztudomásúan henyélő embereket munkára kényszerítették; az árakat ellenőrizték, a csalást és az uzsorát büntették. A koldulást megtiltották; az utcákat tisztán kellett tartani; a politikában az ősi, gazdag polgár-családok megvesztegetésen és protekción alapuló összefonódásait felszámolták, a túlzásba vitt fényűzést korlátozták. A kéménnyel nem rendelkező házakban a tűzveszély miatt megtiltották a tűzgyújtást; a többemeletes házak ablakain és teraszain Kálvin tanácsára rácsozatot és mellvédet kellett elhelyezni a játszó gyerekek biztonsága érdekében; az orvosok mellett Kálvin „egy foghúzó embert” is alkalmazott; a nyilvános prostitúciót megszüntették és további társadalmi reformokat is megvalósítottak.

Jóllehet Kálvin szabadabban láthatott hozzá az egyház átformálásához, a további vitákat és összeütközéseket nem takaríthatta meg. Művei kinyomtatásához ezután is, mint korábban, el kellett nyernie a tanács cenzori hivatalának engedélyét. Az 1561. évi egyházi rendtartás új változata figyelembe vette ugyan a lelkipásztorok egyes kívánságait, azonban alig csökkentette az állam egyházi ügyekben való teljhatalmát. A tanvitákat sem lehetett elkerülni. Különösen az itáliai menekült gyülekezet vált olyan teológiai csírasejtté, amely átvette és továbbfejlesztette Servet Szentháromságtan-ellenes elveit. Az antitrinitáriusok vezetőit, Valentino Gentilét, Matthäus Gribaldit és Georg Blandratát perbe fogták, és az eljárás azzal végződött, hogy kiutasították őket az országból. Az elűzöttek Lengyelországban telepedtek le. Amikor később Gentile visszatért Svájcba, neki is Servet sorsa jutott osztályrészül, 1566-ban Szentháromság-tagadó nézetei miatt a berni tanács kivégeztette.

1558 és 1559 között Lausanneben súlyos egyházi belviszályokra került sor a kálvinista lelkészek és a berni felsőbbség között, mivel a berniek vitatták az egyházközség jogát a kiközösítés és feloldozás ügyében. A harc azzal végződött, hogy több mint negyven lelkipásztort űztek el Waadtlandból. Az elűzött lelkipásztorok közül legtöbben Genfbe mentek, ami a Rhon­-parti város jelentős teológiai fellendülését eredményezte. Ez a növekedés lehetővé tette Kálvinnak egy régóta ápolt terve megvalósítását: az akadémia megalapítását.

A genfi tanügyi viszonyok még mindig reformot igénylő állapotban voltak. A visszás körülmények eddig akadályozták az alapvető változásokat. Mindenekelőtt a megfelelő tanítók hiányoztak. A reformáció francia nyelvű területe számára a teológiai képzésről 1537-től egészen eddig a berni tanács által alapított és működésének első húsz éve alatt nagy hírnévre szert tett Luasannei Akadémia gondoskodott. Kálvin korábbi tanára Mathurin Cordier és későbbi utódja Théodore de Bèze, akivel szoros barátságban volt, Peter Viret és más tudósok alapozták meg ennek a főiskolának a nagy tekintélyét. Bern azzal, hogy elbocsátotta legjobb teológusait, most már akaratlanul is megalapozta Genf növekvő hírnevét. Elsősorban ugyanis a Waadtlanból elűzött professzorok alkották az új Genfi Akadémia kiváló tantestületét.

Kálvin egyházrendszerében kezdettől szerepelt a doktorok tisztsége, és már 1541-ben kijelentette, hogy nyilvános előadásokat kell tartani. „Azonban mivel az ilyen előadások akkor eredményesek, ha a hallgatók előzőleg nyelvi ismereteket és általános képzést kapnak és mivel szükséges a jövendő idők számára ilyen módon utánpótlásról gondoskodni, egy gimnáziumot is létre kell hozni, amelyben a tanulókat mind az egyházi, mint a világi hivatalokra előkészítik.” Azonban Kálvin csak 1555-től számíthatott a világi felsőbbség segítségére, amire szükség volt az átfogó oktatási rendszer kialakításához.

A Genfi Akadémia lett bizonyos tekintetben a kálvini reformáció művének a koronája. Pedig ez sem volt eredeti kálvini gondolat. Párizsi tanítója Mathurin Cordier és a strasbourgi példa ösztönözte, ahol egykor ő maga is működött tanítóként. 1556-ban újból oda utazott, hogy behatóan tanulmányozza a strasbourgi tanintézeteket, és kikérje Johann Sturm tanácsait. Azután munkához látott. Sikerült megnyerni szándékának mind a tanácsot, mind Genf lakosságát. Az adománygyűjtés során, amelyet meghirdetett, meglepetésre a nép minden rétegéből érkeztek adományok, és ezek fedezték egy új épület költségeit.

A Genfi Akadémia Kálvin elképzelésének megfelelően két szintre tagozódott. Az első volt a „schola privata”, annak egyesítése, amit manapság általános és középiskolának nevezünk. Itt mindenekelőtt olvasást és írást, francia, görög, latin nyelvet és a bölcselet alapelemeit tanították, végül hébert is és a szabad művészeteket is /Artes/, legfőképpen pedig filozófiát és irodalmat. Ez az iskolai szint hét évig tartott. Aki ezt sikerrel végezte el, a második fokozatba, a „schola publica”-ba léphetett. A magasabb osztályokban főiskolai elméleti és gyakorlati oktatás folyt. Itt a teológia állt előtérben, mindenekelőtt az Ó- és Újtestamentum magyarázata. Az akadémia fő célja az egyházi utánpótlás képzése volt.

Az akadémiát 1559. június 5-én nyitották meg a polgármester, a tanács és természetesen a hallgatók jelenlétében a teljesen megtelt Szent Péter templomban. Kálvin tartotta a meg­nyitó beszédet. Jóllehet ő volt ennek az intézménynek az alapítója, amely, mint Genfi Egyetem ma is virágkorát éli, nem ő állt annak élére. A főiskola vezetését Kálvin Théodore de Bèzére bízta, akinek vállalkozó szellemisége és körültekintő vezetése nyomán azt a következő évtizedekben orvosi-, jogi- és filozófiai tanszékek létesítésével teljes egyetemmé építették ki.

A főiskola jelentőségét és hatását nem lehet eléggé nagyra értékelni. Kezdettől sajátosan nemzetközi jellege volt: hallgatói számos országból verbuválódtak. Számuk néhány évvel a megnyitás után már 1500 fő, és ez Kálvin halála után még emelkedett.

Az akadémián szigorú lelki fegyelemben képezték ki a kálvinizmus színe-javát, akik magukkal vitték szerte a világba a reformátor eszméit és meg is valósították azokat. Nagy neveket találunk a genfi diákok között. Már a főiskola megnyitásától kezdve Kálvin előadói emelvénye előtt ült Guy de Brès, az 1567-ben kivégzett belga reformátor. Neki köszönheti a németalföldi egyház a Con­fes­sio Belgicat /Belga Hitvallást/. Olevianus Gáspár is látogatta az akadémiát, és ottani előkészületei nyomán készítette el a híres Kurpfalzi Egyházi Rendtartást, amellyel III. Frigyes választófejedelem idejében Pfalzban megszervezte az első református nemzeti egyházat a Német Birodalom területén. Itt nyert kiképzést a St. Algedondéből származó Philipp Marnix is, aki a holland függetlenségi háború vezetője és I. Orániai Vilmos titkára volt. Megfordult itt Florent Chrestien, IV. Henrik király nevelője és Thomas Bodley, a híres Oxfordi Bodleien Könyvtár megalapítója, melyet aztán róla neveztek el.

Kálvin legbuzgóbb és leghatékonyabb tanítványai egyike volt John Knox, aki Stuart Mária ellenére megvalósította a reformációt Skóciában, megírta a Confessio Schoticát /Skót Hitvallást /, és a Genfi Egyház mintájára megalapította a Skót Egyházat. Ezek mellett mindenekelőtt a francia protestantizmus vezetőiről kell még szólni, nekik kellett a legtöbb próbával járó utat megjárniuk. Kálvin ezt írta a francia gyülekezeteknek: „Küldjetek suhángokat, mi nyilakat készítünk belőlük és visszaküldjük őket.”

A Genfi Akadémia így gondoskodott szabályosan és kiválóan képzett lelkészekről a Francia Református Egyház számára. A fennmaradásukért folytatott küzdelmükben így megőrizték a lehetőséget, hogy szilárd rendszert és formát teremtsenek maguknak. Jóllehet a „Chamre ardente” /Rendkívüli Büntető Törvényszék/ és az inkvizíció kérlelhetetlenül tovább folytatta üldözésüket, az egyház törvényen kívüli állapota ellenére egyre jobban gyarapodott, mivel Genfből folyamatosan küldtek nekik új prédikátorokat. Helyzetük egyre inkább stabilizálódott, ami legalább is a nantesi ediktum XIV. Lajos által történt érvénytelenítéséig megteremtette egyházi és szellemtörténeti folytonosságukat, ami annyiban különbözött a genfi mintától, hogy szabad volt az állam követeléseitől és befolyásától.

Az akadémia első éveiben jórészt magának a reformátornak köszönhette hírnevét. Az intézmény szigorú, haladó és tökéletes szerkezete az ő műve volt. Különös vonzerőt jelentett Kálvin saját oktatói tevékenysége a schola publica felsőbb osztályaiban. A hallgatók létszámának megnövekedése miatt Kálvinnak már 1562-ben a Mária templomban kellett megtartania előadásait. Ebben az azóta „L´Auditoire” /az Auditórium/ névvel jelelölt templomban érte el Kálvin akadémiai tevékenysége fénylő csúcspontját.

Korán edzett és soha csődöt nem mondó emlékezete, szokatlan teljesítőképessége lehetővé tette a reformátornak, hogy előadásait írásbeli felkészülés nélkül, szabadon tartsa. Hogy ennek ellenére teológiai tantevékenységének valamennyi alkotása a Szentírás könyveihez írt magyarázatok formájában ránk maradt, az mindenekelőtt Kálvin hosszú évekig tevékenykedő magántitkárának, Claude de Jonvil­lernak köszönhető, aki kiválóan gyakorlott gyorsíró munkatársai segítségével lejegyeztette a reformátor szóbeli előadásait.

Kálvinnak a Tizenkét kispróféta könyvéhez írott magyarázata előszavában egészen pontosan tudósít munkamódszerükről: „Mindegyikük előkészítette a papírlapjait, olyan gyakorlatiasan felvágva és összehajtogatva, amennyire csak lehet, és mindegyikük jegyezte az előadást, amilyen gyorsan csak tudta. Ha aztán valamelyikük elvétett egy szót, ami előfordulhatott, különösen, ha Kálvin tűzbe jött a rögtönzésszerű előadások közben, amelyekbe egészen beleadta magát, akkor azt a többiek közül valaki bizonyára feljegyezte. Mihelyt befejeződött az előadás, a már említett Jonviller a saját lapjaihoz hozzátette a többiekét. Ezután valamennyi lapot átvizsgálta és gyorsan összehasonlította. Ezután az előadás alapján készített jegyzetet amilyen gyorsan lehetett, másvalakivel leíratta. Végül az egészet ő maga még egyszer kijavította, hogy ezt a szerző a következő napon saját maga átnézhesse. Ahol hiányzott valami, Kálvin könnyedén kiegészítette. Vagy ha úgy gondolta, hogy egyes részletek nem eléggé kielégítők, kijavította a magyarázatot. Az előadásokat ilyen körültekintő gondosság után jelentették meg..."

Kálvinnak az előadásokról készített írásmagyarázatai a Corpus Reformatorumban /CR = Reformátorok Művei/ több mint harminc ívrét alakú könyvkötetet ölelnek fel, amibe nincsenek beszámítva Kálvin saját, francia nyelven készített kiadásai. Az Újtestamentumban a János mennyei jelenésekről írott könyv és az Ószövetségnek egy kis része kivételével az egész Szentírást tudományosan végigmagyarázta. Írásmagyarázati munkájában teljesen eltávolodott a középkori skolasztikus módszerektől. A megismerés humanizmus által kínált eszközeinek segítségével törekedett a szöveget annak a történelemhez való viszonyulásában megérteni és teológiai nézőpontja szerint magyarázni. Bibliamagyarázatai ezért gyakran meglepően modernnek hatnak. Kálvin exegetikai művei még ma is nélkülözhetetlenek a teológusok és az igehirdetők számára.

Ennek az egész hatalmas szellemi teljesítménynek, akárcsak a reformáció egészének az alapja az a rendíthetetlen meggyőződés, hogy a Szentírásban Isten igéje szólal meg. Kálvin a reformációt kizárólag az igének ehhez a mércéjéhez akarta igazítani. Kálvin is ebben találta meg az egyház és a közélet formálásának a zsinórmértékét és kritériumait. Az a hely, ahonnan a reformáció kiindult és ahová, mint életforráshoz állandóan újra visszatért, nem az egyetemi tanszék, hanem a szószék volt. Mert itt, a szószéken nem magyarázták, hanem hirdették Isten szavát, éspedig azzal az igénnyel, hogy az minden emberre kötelező érvényű. Az igehirdető szava a próféták és az apostolok bibliai bizonyságtételével van kontinuitásban Kálvin szerint is Isten szava, ezért embereket mentő cselekedet. Az evangélium prédikálása üdvösséget mun­kál azoknak az életében, akik hallgatják és hiszik. A prédikáció a bűnök bocsánatát, jövendőt nyitó életet ígér, és módjában áll a jelenvaló világ viszonyait is megváltoztatni. Az igének ezt az erejét Kálvin nem csak hitte, hanem műve kibontakoztatásában, amire elhívatott, meg is ta­pasztalta.

Jóllehet Kálvint először csak teológiai tanárként alkalmazták Genfben, nem sokára, talán már 1536-tól kezdve prédikált is. A városvezetés valószínűleg már 1536 decemberében véglegesítette is a Szent Péter templom lelkészeként. Kálvin haláláig ezt a katedrát betöltve reformálta és alakította a rábízott egyházat az ige hirdetésével és a sákramentumok kiszolgáltatásával. Vasárnaponként rendszerint kétszer prédikált. Ezen kívül minden második héten hétköznaponként is tartott prédikációt. A reggeli istentisztelet nyáron hat órakor kezdődött, télen egy órával később. A vasárnap délutáni istentiszteletet három órakor tartották. A korabeli viszonyokhoz mérten Kálvin nem prédikált hosszan. Míg zürichi lelkésztársa, Heinrich Bullinger Zwingli szószékén alkalmanként két óránál is tovább prédikált, addig Kálvin prédikációi alig tartottak tovább negyvenöt percnél.

Kálvin viszonylag rövid prédikációi ellenére nem beszélt gyorsan, hanem, hallgatói szerint megfontoltan és szüneteket tartva. Ez tette lehetővé az ügyes gyorsíróknak, hogy Kálvin szavait írásban rögzítsék. 1548-ben a francia menekültek Genfben saját pénzükön hivatásos gyorsírót alkalmaztak azzal a céllal, hogy Kálvin prédikációit lejegyezze és hozzáférhetővé tegye a francia gyülekezetek számára is. Ez az ember, Denis Raguneau 1560-ban bekövetkezett haláláig Kálvin csaknem minden prédikációját leírta. Mások, részben általunk nem ismert egyetemi hallgatók folytatták tovább ezt a munkát. Ezen a módon a reformátornak több mint ezer prédikációja maradt ránk, miközben a leírások nagy része a 19. században megsemmisült.

Legjobb tudomásunk szerint Kálvin prédikációit sem írta le előre. A vacsora utáni időt a következő napon tartandó prédikáció alapigéjén való elmélkedésre használta fel, hogy azután az istentiszteleten szabadon beszéljen, amint ezt az előadásokon is tette. Sürgős teendői miatt, egyes vélemények szerint nem mindig volt ideje elcsendesedésre, vagy késő éjszaka készült el szolgálataira. „Ennek ellenére Kálvin prédikációi a Biblia kijelentésének mélyen átgondolt, önmagában gyökerező magyarázatai voltak, amelyeket ugyanakkor tudatosan puritán, az egyszerű emberek által is érthető nyelven fogalmazott meg, úgy hogy azok ma is és még sokáig a keresztyén ismeretek kimeríthetetlen forrásai” /G. Gloede/.

Amilyen határozottan meg volt győződve Kálvin arról, hogy Isten Igéjének legitimitása egyáltalán nem megkérdőjelezhető, hogy tehát az Ige hirdetése hitet ébreszt és engedelmességet követel, olyan erőteljesen hangsúlyozta, hogy a prédikátor személyének egyáltalán nincs döntő szerepe. A prédikáció nem az egyén, hanem az egész gyülekezet ügye. Éppen ezért létrehozott Genfben egy szervezetet, amelyben a prédikátorok, tanárok és diakónusok a gyülekezet részvételével közös megbeszélés, tanácskozás és kritikai munka keretében dolgozták fel a Szentírás szövegeit.

A „Vénérable Compagnie des Pasteurs” /tiszteletes lelkésztestület/ rend­szeresen péntekenként ülésezett, mint „kongregáció”. Itt nagyon újszerű, hatékony formában, közösen dolgozták ki a bibliai textusokat és kölcsönösen kritikát gyakoroltak egymás fölött, tisztázták a félreértéseket és különbségeket, és így törekedtek közös szándékok megfogalmazására az egyház reformációja érdekében. Itt tárgyalták meg a napi kérdéseket is, ahogyan az evangélium egyetemes igényéből eredően Kálvin reformációjának mindig volt kapcsolata a közélettel, és annak ügyeit is szívén viselte. A reformátor nem csak 1555-től kezdve, hanem a tanáccsal vívott legkeményebb küzdelmek idején sem vonakodott a politikát felvinni a szószékre. A genfi választás és Corne városi pénztáros lemondása alkalmával - mivel tízezer tallér hiány keletkezett a tanács pénztárában, ezt írta Kálvin barátjának, Viret-nek 1545. február 12-én: „Harcolnom kell a sötétben alakoskodó képmutatás ellen… Már majdnem tíz prédikációban beszéltem a városi belpolitikai viszonyainkról.”

Vallási beszélgetés Poissyben 1562 szeptemberében.  /7. kép/

Kálvin a halálos ágyán.  /8. kép/

Azonban nem csak a „város belpolitikája”, hanem a többi nép sorsa is nagymértékben foglalkoztatta Kálvint, különösen is a reformáció lehetőségei más országokban, az evangéliumi egyházak alkotmánya és egymással való viszonyuk.

Nem csak Genf, hanem Európa nagy részének is reformátora volt, műve kisugárzása következtében. Írásai gyorsan elterjedtek nyomtatásban és fordításban majdnem minden európai országban. Diákjai, az akadémia hallgatói eljutottak Svájcba, Franciaországba, Angliába és Skóciába, Lengyelországba és Magyarországra, hogy megvalósítsák a genfi templomokban és előadótermekben nyert ismereteiket saját egyházukban. Nem utolsó sorban kiterjedt levelezése volt az, ami különösen élete végén nemzetközi jelentőségűvé tette Kálvin alakját. Ami a Corpus Refor­ma­torum tizenhárom kötetében fennmaradt, csupán csekély töredéke ténylegesen levelezésének. Ez azonban mégis bepillantást enged a kor fondorlatainak és politikai összefonódásainak hátterébe, ugyanakkor tanúskodik véleményalkotásának helyességéről, barátai iránti szeretetéről, az üldözöttekkel való együttérzéséről, a nehéz helyzetekben való bölcs tanácsadásáról és levelezésében legszembetűnőbb módon a reformátor meggyőző emberségéről.

Levelezett Kálvin kora fejedelmeivel, mint pl. az angol VI. Edvard királlyal, a lengyel Zsigmonddal és a dán Keresztélyjel, tudósokkal, mint Philipp Melanchthonnal, reformátorokkal, mint Lutherrel, egyházvezetőkkel, mint Bullingerrel, a francia protestantizmus vezetőjével, von Coligny tengernaggyal és von Condé herceggel, de sok más magas- és alacsonyrangú emberrel is. A genfi reformátornak összesen több mint háromszáz levelezési kapcsolatáról tudunk.

A levelezés ragyogóan nyilvánvalóvá teszi azokat az ökumenikus alapelveket, amelyeket Kálvin az egyház formálásában igyekezett érvényesíteni. Bizonyosan hatottak a reformátor és gyülekezete ökumenikus eszméire a külső adottságok is. A lutheránus és zwing­liánus reformációval ellentétben, amelyek legalábbis Közép-Európában zárt népegyházi közösségekben élték életüket, és külső rendjüket a világi felsőbbség jogrendjéhez igazíthatták, a kálvinista egyházak kezdettől fogva nem nemzeti, vagy népegyházak, hanem csaknem kivétel nélkül diaszpórában élő és menekült gyülekezetek voltak.

Különösen azok, akiket üldöztek, egyházi rendtartásukat kénytelenek voltak maguk megalkotni, ami egyébként mindenképpen megfelelt Kálvin teológiai meggyőződésének. Ennek következtében a nemzeti vagy eszmei értékek, mint például nemzet, szülőföld vagy haza, egyházi szerkezetükben legfeljebb másodlagos módon érvényesülhettek példaként vagy eszményként. Kálvin 1561. augusztus 18-án Franciaországba küldött, az evangéliumról szól írásában semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a haza iránti szeretet minden esetben alá van rendelve az Isten iránti engedelmességnek.

Az egyház formálása Kálvin számára azt is jelentette, hogy annak egysége látható legyen. Egyetlen egy reformátor sem szenvedett annyit egyházszakadások miatt, mint ő és azok kiküszöböléséért sem fáradozott senki annyit, mint a genfi reformátor. „Szétszaggatva, szétszórt végtagokkal fekszik az egyház teste a földön. Ami engem illet, szívesen átkelnék tíz tengeren, csakhogy orvosolhatnám ezt a nyomorúságot” - írta 1552 április végén a canterbury érseknek. Hogy reformátori feladatnak tekintette az evangélium megjelenítését az egyház formálásában, az természetesen abból is következik, hogy Zwinglinél és Luthernél tudatosabban tapasztalta meg a Tridenti Zsinaton a harcos katolicizmus megerősödését a jezsuita rendben és az ellenreformációban.

Csak egyetlenegy, osztatlan egyház van. Kálvin ezt a korai keresztyén elnevezésnek megfelelően „katolikus”-nak /egyetemes/ nevezi. „Katolikus” alatt azt is érti, amit mi ma „öku­­me­ni­kus”-nak /az egész földre kiterjedt/ mondunk, de nem abban az értelemben, hogy az egyház egysége kívánatos cél vagy az ökumenikus fáradozás eredménye lenne, egy isteni ígéret várható beteljesedéseként. Az egyház egysége már Istentől való előfeltételként megadatott. Ezért „katolikus” az egyház és ezt nem is kell bizonyítani. Itt az Újtestamentum alapján történő értelmezésről van szó, hogy tudniillik a Krisztusban hívők mindnyájan – a különböző hitvallásúak is – az Úr testét alkotják. Ez az előfeltételezett egységet amennyire lehetséges, láthatóvá kell tenni, „mert Isten nem akarja, hogy csodálatos hatalmának tétlen szemlélői legyünk” /Levél a lengyel királynak, 1549. V. 23-án/.

E teológiai felismerés alapján Kálvin a legnagyobb erőfeszítésekre vállalkozott, hogy tudatossá tegye Európában az evangéliumi keresztyének belső egybefonódottságát. A német lutheránusokat állandóan figyelmeztette az egyházi közösség szükségszerűségére a különböző hitvitákon, amelyeken strasbourgi évei folyamán vett részt. 1556 szeptemberében a Majna melletti Frankfurtba utazott, ahol a lutheránus városi lakosság mellett a száműzetés keserű kenyerét ette egy francia-, holland-, és angol református menekült gyülekezet is, hogy tudakozódjon a városban megvalósítható ökumenikus egymás mellett élés lehetőségéről. Nem kevesebbszer, mint ötször járt Zürichben és más svájci városokban, hogy személyes beszélgetésekkel segítse az államszövetségi egyházak közösségeit.

Az utazások mellett az ökumenikus kommunikáció fontos eszköze volt számára az intenzív levelezés. A látókörébe került egyházi és politikai események ugyanúgy foglalkoztatták, mint a sajátjai. 1559 májusában értesült róla, hogy a szívéhez oly közelálló francia gyülekezetek egységes hitvallás alapján akarnak egyesülni első nemzeti zsinatukon. Óvta honfitársait az elhamarkodott döntéstől, és egy levelet mellékelt harmincöt hitvallásos tétellel, amelyet gyorsan vetett papírra, s amelyet feltehetően barátai közreműködésével állított össze. Ezt a tervezetet a Párizsi Zsinat csekély változtatással és kiegészítéssel elfogadta: ez a híres „Con­fession de Foi”-t /Hitvallás/, amely a következő időkben a Hugenotta Egyház teológiai gerincét képezte és az első harminc évben történt száz fölötti nyomtatott újrakiadásával egyike a legelterjedtebb református hitvallásoknak. Így lett történelemformáló mű a reformátor egy levélmellékletéből.

A református egyházak Rómával való újraegyesülése lehetőségét Kálvin eleinte nem zárta ki, azonban a hitvitákon való részvétele óta egyre jobban kételkedett az elképzelés megvalósíthatóságában. Hangsúlyozta a közösséget a keresztségben, mint a két felekezetet összekapcsoló sákramentumban, azonban az igazság érdekében érvényesítette teológiai felismerésének azt a követelését, hogy a pápaság alá van rendelve a Szentírásnak. Itt vonta meg az ökumenikus közösség határait.

Kálvin az ökumenikus közösség semmiféle lehetőségét nem látta az újrakeresztelkedőkkel, spiritisztákkal és a Szentháromság-tagadókkal. Véleménye szerint ezek a keresztyén hit alapját rendítik meg, amennyiben a keresztséggel vagy Isten Szentháromságával kapcsolatban tagadnak valamit vagy ha elutasítanak mindennemű gondoskodást a világi szempontból fontos dolgok iránt. Ezen túl a reformátort veleszületett radikalizmus-ellenessége is gátolta abban, hogy készséges magatartást tanúsítson e csoportok amaz igénye iránt, hogy evangéliumi jellegűnek tekintsék őket.

Nagyon jó kapcsolatot tartott fenn Kálvin az anglikán egyházzal. Hevesen bírálta ugyan az angol liturgia hagyományosan római katolikus elemeit és a Common Prayer Book-ot, azonban teológiai lényege szerint evangéliuminak tartotta az anglikánizmust, ami elegendő volt számára ahhoz, hogy szoros kapcsolatot keressen ezzel az egyházzal. Ézsaiás könyvéhez írt magyarázata szívből fakadó ajánló előszava ellenére, amelyet Erzsébet királynőnek koronázási ajándékként dedikált sem tudta azonban megakadályozni a Genf és Anglia közötti viszony egyre erősödő elhidegülését.

Ennek azonban nem ő volt az oka, hanem tanítványa, Knox János, aki a Kálvin által gyakran kifogásolt radikalizmusa miatt arra ragadtatta magát, hogy egyik vitairatának ezt a címet adta: „Első trombitaszó a szörnyűséges asszony-uralom ellen”. Jóllehet, a gúnyiratot nem Erzsébet, hanem sokkal inkább elődje, a „véres Mária” ellen fogalmazta, az angol uralkodónő bizalma megrendült Kálvin és reformációja iránt. Ettől kezdve a zürichi Heinrich Bullinger lett az Anglikán Egyház teológiai tanácsadója.

Hogy a német lutheránusokkal nem valósult meg egyházaik egysége, ez Kálvinnak, aki vértanú egyháza révén nyugaton a lutheránus Közép-Európát területileg is biztosította nem csak fájt, hanem nem is értette, „hogy ők azt az embert, aki a közös ügy védelmében buzgón fáradozik - és akit nekik inkább segíteniük kellene -, oldalba és hátba támadják” /Előszó a Zsoltárok könyve magyarázatához/.” Annyival inkább meglepő volt számára, hogy a zwing­liánusokkal, akiktől teológiailag egyre távolabb vélte magát, sikerült a megegyezés.

Szívélyes összeköttetésben állt Kálvin a Kelet-Európában lévő evangéliumi gyülekezetekkel. 1557-ben a Lengyelországba szóló sürgető meghívást egészségügyi okok miatt le kellett mondania. Johannes a Laskoval, Kelet-Frízia reformátorával és más lengyel nemesekkel állandóan levelezett. 1549-ben a Zsidókhoz írt levél magyarázatát II. Zsigmondnak, Lengyelország királyának ajánlotta. A magyar és cseh keresztyénekkel is élénk levelezésben állt és bensőségesen érdeklődött sorsuk iránt. Kálvin Kátéja már 1562-ben megjelent magyar nyelvre fordítva.

Kálvinnak nagyon határozott elképzelései voltak az egyház egységéről és annak lehetőség szerinti megvalósításáról. Az egységet olyan alaphitvallással határozta meg, amely tanbeli szempontok alapján jelöli meg az egyház és szekta közötti kritikai határt. Közösen kell vallani: „Egy Isten van, Krisztus Isten és Isten Fia, Isten irgalmassága alapján van üdvösségünk /Inst. IV,1,12/. Ez a minimális és feladhatatlan dogmatikai fundamentum. Az összes többi tantétel mellékfejezet, az eltérő vélemények ezen túl tolerálhatóak és nem érik el az egyház fogalmának kritikus határát.

A teológiai különbözőségek az úrvacsora-tan vagy a predestináció tana vagy az egyház külső rendje tekintetében, a szertartás, a püspöki vagy presbiteriánus felfogás, az egyházfegyelem kérdésében és így tovább, nem jelenthet elválasztó tényezőt a különböző felekezetek között. Kálvin egész életében semmilyen utalás nincs arra, hogy egy másik egyházra akarta volna rákényszeríteni saját tanformuláit vagy a genfi egyházalkotmányt, vagy hogy ilyen kikötéseket tett volna az egyházi közösségvállalás előfeltételévé. Ebben segítette előkelő, finom érzéke, ami meghatározta a többi egyházzal való érintkezését. Minden esetre tudta, hogy az ökumenizmushoz nem utolsó sorban a tapintat is hozzátartozik, mivel a közösségteremtés előfeltétele a partner elismerése és megbecsülése.

A reformátort ebben az önmérséklet /moderatio/, a partner jogainak elismerése, /aequitas/, az emberségesség /hu­­ma­­nitas/ és szerénységre épülő fegyelmezettség /modestia/ - mint az ökumenikus beszélgető partner szükségszerű erényei - jellemezték. Még mielőtt Kálvin „Második védekezés West­phalia ellen” című művét a Németországban élő összes lutheránusnak ajánlotta volna, hogy éppen ezzel magyarázza meg a reformáció ökumenikus jellegét, 1554 júliusában Mózes Első Könyvéhez írt magyarázatát a szász lutheránus fejedelemnek ajánlotta. Ebben pontosan kifejti az ökumenikus igyekezet módszereit, szükségszerűségét és célját, amikor azt mondja: „Az volt számomra a legfontosabb indítóok, hogy ez a művet Méltóságodnak ajánljam, hogy ezáltal az egymástól távol lévő egyházak között egyre inkább erősítsük a szent testvéri egységet. Mert ha mi is kevés jóindulattal vagyunk és restek vagyunk az egymás iránti szeretetszolgálatban és a kölcsönös közösségben, úgy mégis arra kell kényszerítsen minket a keresztyén világ szörnyű pusztulása, hogy ismét ápoljuk a kegyes egyértelműség szándékát.”

Az egyházak közötti „egy, szent, testvéri egység” megszilárdítása kapcsán Kálvin nem egy Róma mintájára történő egységesített szuperegyházra gondolt. A dolog lényege, hogy a protestáns egyházak sajátosságaikat megőrizve maradjanak meg, azonban keressék és tartsák meg az egymással való közösséget és szabályos időközökben találkozzanak egymással nemzetközi zsinaton. Az ilyen protestáns zsinaton aztán a lutheránus, zwingliánus, anglikán és kálvinista egyházak teológiai különbségeit nyíltan meg kell vitatni, és ha lehetséges, közös hitvallást kell összeállítani és így láthatóvá tenni az egyház Krisztusban meglevő egységét. Thomas Cranmer, canterbury érseknek írta Kálvin 1552-ben: „Bár elérhetnénk, hogy a legjelentősebb egyházakból a legkomolyabb férfiak összegyűlnének és a hit egyes pontjait szorgalmasan megbeszélnék, hogy utódainknak az Írás határozott tanítását hagyományozzuk, mindannak a figyelembevételével, ami közös számunkra. Azonban korunk legnagyobb visszásságai közé tartozik, hogy az egyes egyházak olyannyira elkülönültek egymástól, hogy már emberi kapcsolatokról is alig lehet beszélni köztünk, nem is szólva a szentek közösségéről, amit jóllehet szájjal vallunk, de tettekkel alig gyakorolunk.”

Gyakorlatilag Kálvin az 1540-ik évi Consensus Tigurinuson kívül semmit nem ért el felekezetközi síkon. Ökumenikus fáradozásaira a németországi lutheránus lelkészek csak mérges vitairatokkal válaszoltak és a szász fejedelem a Mózes Első Könyve ajánlásának elfogadását ellentmondást nem tűrően megtagadta. Az ökumenizmus problémája négyszáz évre álomra szenderült, és ez a körülmény is mutatja, hogy ezen a ponton mennyire megelőzte Kálvin a korát. Elkezdődött a területi nemzeti államok korszaka és ezzel együtt a felekezeti népegyházaké. Az a fejlődési folyamat, amire Kálvin vágyott, de ami iránt vallásüldözött menekültként egyáltalán nem kapott megértést, és amelyért szenvedélyesen harcolt is, nem következett be. Tekintete tovább látott az általa megismert Kelet-Európánál, ahol a Vilnában élő Radziwillel levelezett, Brazíliáig, ahová 1555-ben misszionárius prédikátorként küldte ki néhány egyetemi hallgatóját, akik legtöbben mártírhalált szenvedtek. Mindebbe beleadta teljes erejét, hogy az ökumenében is tovább folytassa a rábízott munkát: az egyház formálását.