Michael Servet

A Servet ügy már nem is annyira történelem, mint inkább paradigma. Ehhez járul, hogy a róla elterjedt vélemények, elképzelések, hamisítások, védőbeszédek, türelmi programok és ehhez hasonlók miatt a történésznek nehéz a tulajdonképpeni tényállást kideríteni. Ha ez mégis sikerül, akkor pedig olyan tényekkel találja szembe magát, amelyek nem támasztják alá, hogy itt a 16. század valamilyen rendkívüli eseményéről lenne szó.

Ebben az időben egy német birodalmi város világi bíróságának ítélete egy tanait vissza nem vonó eretnek kivégzéséről, „V. Károly Büntető Törvénykönyvének” 106. törvénycikkelye szerint, semmi rendkívülit nem jelent annak a sok ezer embernek az ítéletével összehasonlítva, akiket az inkvizíció máglyáin végeztek ki, és hitükért hasonlóképpen kínhalállal haltak meg Itáliában, Franciaországban, Hollandiában és Angliában. Ki ismeri a nevüket? Ki ismeri az újrakeresztelkedők nevét, akiket Zwingli Zürichben vízbe fojtatott, és akiket a lutheránus hatóságok végeztek ki a Szász Választófejedelemségben és máshol?

Servet nevét azonban mindenki ismeri. Mi ennek az oka? Bizonyára az a megmagyarázhatatlan körülmény, hogy a történelemnek valamilyen példára van szüksége, hogy egy eszme érvényesüljön. Servet nevére a hitbeli ügyekben tanúsítandó tolerancia eszméje lobbant lángra, később pedig, különösen Nyugat-Európában a szabad vallásgyakorlás jogáé. Így Servet élete feláldozásával felbecsülhetetlen szolgálatot tett az utókornak. Ami ezen túl felejthetetlenné teszi a nevét, az a körülmény, hogy ezt az áldozatot Genf­ben kellett meghoznia, Kálvin szeme láttára és helyeslésével.

Ha nem sikerült volna Ser­vetnek a viennei börtönből megszöknie, valószínűleg csak egy lenne az inkvizíció megszámlálhatatlan és névtelen áldozata közül, akikre alig gondol már valaki is. Albert Rilliet mondta: „Az az utólagos felháborodás, amelyet ez a kivégzés kiváltott, olyan elismerés, ami a reformáció szellemének adózik. Servet úgy halt meg, hogy ez által egy ügy képviselőjévé és egy alapelv mártírjává lett.” Ez semmiképpen nem igazolása annak, ami Genfben történt, hanem csak kísérlet annak indoklására, hogy az utókor emlékezetében a hitükért meghalt vértanúk névtelen tömegéből miért éppen Michael Servet neve maradt fenn.

Servet spanyol származású volt. Születésének pontos dátuma ismeretlen, mivel az erre vonatkozó adatok ellentmondóak. Apja arra a balga gondolatra jutott, hogy kasztráltassa a fiát, ami egyéniségét kétség kívül állhatatlanná tette, és túlzott önbizalmat eredményezett. A teológia és a csillagászat mellett orvostudománnyal foglalkozott, és Európában először ő bizonyitotta be a vér tüdön keresztül való keringését.

 Michael Servet  /5. kép/  Francia kálvinisták kivégzése Amboisében az 1560. március 15-én meghiúsult felkelés után.  /6. kép/

Teológiai munkássága keretében mindenekelőtt a hagyományos dogmatika, különösen a Szentháromság-tan kritikájával foglalkozott. A vi­en­nei püspök házi orvosaként Franciaországban, ahol látszatra jó katolikusként viselkedett, titokban írt egy könyvet, amely nem egyéb, mint a katolikus és a reformátori alaptanok rágalmazása. A Szentháromságot háromfejű szörnyszülöttnek nevezte, a gyermekkeresztséget „átkozott utála- tosságnak és a Szentlélek meggyilkolásának”; további polémiája kiterjedt az örökletes bűnről szóló egyházi tanításra, a református meg- igazulástanra, valamint a katolikus és református egyház további alapvető tanításaira. Ezen kívül csatolt vitairata mellé függelékként még harminc levelet, amelyeket Kálvinhoz intézett, és amelyekkel annak tanait támadta. Az egész művet a szerző nevének megjelölése nélkül, 1553-ban, Restitutio Christianismi /”A keresztyénség helyreállítása”/ címmel jelentették meg, a címadást tekintve is kétség kívül Kál­vin Institutiójával /”A keresztyén vallás rendszere”/ szemben. Mivel Servet munkáját annak végén M.S.V. kezdőbetűkkel jelölte meg, nem volt nehéz felfedezni a szerző kilétét.

Genfben tartózkodott ebben az időben Wilhelm de Trie francia menekült, aki egyébként Budénak, a híres humanistának a sógora volt. Ezt rokonai szemrehányással illették református magatartása miatt azzal az utalással, hogy Genfben egyáltalán nincs vallásosság. De Trie indulatosan válaszolta, hogy Genfben a vallás nagyszerűen újra kibontakozott, és éppen Franciaországban égetik meg az evangélium hitvallóit, miközben védelmezik a leggonoszabb eretnekeket, mint ezt a Servetet is, aki ráadásul álnéven a püspök közvetlen környezetében alázatoskodik. Ez az adat leleplezte a spanyolt. Ennek ellenére határozottan tagadott; a végrehajtott házkutatás sem hozott napvilágra túl sok terhelő anyagot. Az inkvizíció megkísérelte tehát a de Trietől származó bizonyítékot megszerezni.

De Trie ezért Kálvinhoz fordult, hogy megkap- hassa Servetnek a reformátorhoz intézett leveleit. Kálvin vonakodott ettől, mindenekelőtt azzal az indoklással, hogy: „Kötelességem az eretnekség ellen inkább tanításokkal küzdeni, mint ilyen eszközökkel.” Azonban de Trie, amint erről maga tudósít, nem tágított: „Sürgettem őt és közöltem vele, hogy könnyelműséget tanúsítana velem szemben, ha nem segítene, úgy hogy végül is mégis engedett.” Jóllehet ez az anyag nem titkos dokumentáció, mint gyakran állítják, hiszen csak levelekről van szó, amelyeket már maga Servet is megjelentetett művében, a „Restitutio”-ban, Kálvin mégis lelkiismerete ellen cselekedett azzal, hogy ezeket bizonyítékként kiszolgáltatta a bírónak.

A reformátornak ezt a hibáját nem menti az sem, hogy Servet évek óta bosszantotta dühödt támadásaival, és hogy célja elsősorban az volt, hogy a lyoniak de Trie és Genf elleni támadásainak élét elvegye. Kálvin nem adhatta volna át a leveleket de Trienek, mert tudnia kellett, hogy azok terhelőek Servetre nézve. Servet a biztos máglyahalál elől elmenekült Franciaországból. Lelke furcsa és érthetetlen elvakultságában éppen Genfbe menekült. A perben való későbbi magatartása alapján feltételezhető, hogy egy esetleges hirtelen fordulat kicsikarása révén Kálvin helyét akarta elfoglalni, és hogy pontosan ezzel a céllal érkezett Genfbe. Tudta, hogy Kálvin állása ebben az időben hajszálon függött. Hogy volt-e szándékában összeesküvést szítani, azt pontosan nem lehet megállapítani. Nem tudjuk, hogy vajon csak a Kálvinnal szembefordult ellenzék erejét akarta-e józanul kipuhatolni, vagy esetleg túlzott érvényesülési vágyában a Kálvin feletti biztos győzelemről ábrándozott? Mindazáltal még 1553. szeptember 22-én is ezt írta a börtönből a tanácsnak: "Mint varázslót, mivel ő az, kell őt /Kálvint/ nem csak elítélni, hanem ki is irtani, és városából elűzni, javait pedig nekem átadni, mint kárpótlást, mivel a magamét az ő bűne miatt vesztettem el."

Augusztus 13-án Servetet a Magdolna templomban, ahol meghallgatta Kálvin prédikációját, felismerték és később letartóztatták. Ebben a perben, ellentétben a korábban Franciaországban tanúsított magatartásával, már semmit sem tagadott. Ehelyett kihívó hangot használt és elérte, hogy Philibert Bertheliert is meghallgassák, néhány más emberrel együtt. Kálvint szólították fel, hogy állítsa össze a teológiai vádpontokat, aki azonban a bíróság előtt tartott szóbeli vitáig nem vehetett részt a perben. A vádat Rigot főállamügyész képviselte – Kálvin egyik elszánt ellenfele és az ellenzéki párt tagja –, aki a vádlott ellen a harminc vizsgálati pont között igazságtalan vádpontokat is felsorolt, mint például zsidó származás, féktelen életmód és az ifjúság tévútra vezetése. A tanács attól sem riadt vissza, hogy kikérje Viennéből a Servetet terhelő anyagot. Ezt azonban a római inkvizíció elutasította és azt követelte, hogy szolgáltassák ki neki az eretneket. Amint ezt Servet meghallotta, könnyezve kérte, hogy Genf­ben maradhasson. Túlzottan reménykedett ugyanis Berthelierben, akinek a befolyását azonban túlbecsülte.

Egy további, ezúttal teológiailag elhibázott döntéssel Servet egyetértett, azzal a javaslattal, hogy tanairól szerezzenek be szakvéleményt a többi egyháztól. Ebben minden sváj­ci egyház közreműködött és követelte az eretnek elítélését, a berniek kifejezetten a tűzhalált. Hogy ebben az esetben a Bolsec-perrel ellentétben a többi egyház szakvéleménye egyhangú volt, bizonyos mértékben jogilag előkészítette a genfiek ítélethozatalát. A városban érvényben lévő birodalmi jog alapján a kistanács 1553. október 26-án Michael Servetet megégetés általi halálra ítélte.

Az ítélet meghozatalában nem csak dogmatikai nézetei voltak irányadók, hanem Ser­vet azon állítása is, hogy az ember nem követhet el bűnt húsz éves kora előtt. Ebből a tanács az ifjúságra gyakorolt veszedelmes és veszélyes befolyásra következtetett. Kálvin ezt az ítéletet, akárcsak a többi egyház képviselői, helyeselte, azonban személyisége egész súlyát latba vetette a tanácsnál, hogy a kivégzést az enyhébb jellegű lefejezéssel hajtsák végre. Ezt a követelését azonban nem sikerült érvényre juttatnia. Október 27-én Servet szerencsétlen körülmények láncolata folyományaként különösen kegyetlen kínhalált halt. Azon a helyen, ahol megégették, ma emlékmű áll, amelyen ez a felirat olvasható: „Mi, nagy reformátorunknak, Kálvinnak hűséges és hálás utódai, akik azonban elítélünk egy tévedést, amely az ő évszázadának tévedése volt, és akik a reformáció és az evangélium igazi szellemében elszántan kiállunk a lelkiismeret szabadsága mellett, állítottuk ezt az engesztelő emlékművet 1903. október 27-én.”

Az ítéletet nem csak a svájci, hanem a német egyházak is helyben hagyták. Philipp Me­lanchthon ezt írta Kálvinnak: „Hálát adok Isten Fiának, aki ebben a harcban döntést hozott. Adó­sod az egyház, és mindenkor az is marad. Kijelentem, hogy hatóságotok helyesen járt el, amikor ezt az istenkáromlót szabályos bírósági ítélet alapján kivégezte.” A katolikus inkvizíció, kárpótlásul az elmaradt látványosságért már korábban máglyát rakatott, amelyen megégették Servet arcképét és könyveit.

Egy bosszúállója mégis támadt a Servetnek: Sebastian Castellio. Ezt az alkalmat tartotta alkalmasnak arra, hogy szabad teret adjon Kálvin ellen rég óta felgyülemlett ellenérzéseinek. Martin Bellius álnéven 1554-ben Bázelben kiadott egy iratot az eretnekek erőszakos üldözéséről. Ez kiragadott idézeteket tartalmaz, Kálvin műveiből is, amelyek a hitbeli különbözőségeket illetően óvnak az erőszak alkalmazásától. Bármennyire fogyatékos is azonban ez az összeállítás, a történésznek meg kell állapítania, hogy Castellio ezzel a könyvvel a hitbeli dolgokban szükséges tolerancia előharcosainak egyikévé lett. Ezzel az eszmével kétség kívül megelőzte korát. A kálvinizmuson belül később a holland arminiánusok is alátámasztották Cas­tellio érveit, akik szakítva a teokratikus elvekkel, kivívták hitbeli szabadságukat. Ebben a történelmi fejlődésben, amely nem csak Castelliótól, hanem magától Kálvintól is származik, érzékelhető egy késői engesztelés a serveti áldozat miatt.

Amikor a per kezdetén úgy látszott, hogy az Servet javára fog eldőlni, ami az antikál­vinista ellenzék végérvényes győzelmét jelentette volna, Kálvin foglalkozott azzal a gondolattal, hogy elhagyja Genfet. Bullinger, zürichi barátja minden befolyását érvényesítette, hogy eltérítse Kálvint ettől a gondolatától. Mindenekelőtt azonban az döntött, hogy a perrel párhuzamosan három olyan esemény történt, amelyek biztató fordulatot jelentettek Kálvin javára.

Az első, amelyről már volt szó, a Philibert Berthelierrel kapcsolatos úrvacsora-ügy, ami szeptember 3-án, tehát a per csúcspontján történt. Míg ez idő tájt Kálvin politikai befolyása mélypontjára jutott, egyháza világi felsőbbséggel szembeni önállóságát sikerült megszilárdítania. Nagymértékben megerősítette Kálvin helyzetét Genfben, hogy a tanács ellenében kinyilvánították a gyülekezet kiközösítési jogát. Jó egy évvel később, 1555. január 24-én az állam ünnepélyesen elismerte a konzisztórium függetlenségét.

A második esemény a per része volt. Amint Genfben köztudottá lett, hogy Perrin, Ber­thelier és egyes követőik engedtek Servet csábításának és szövetkeztek az eretnekkel, a nép, köztük a Kálvin-ellenes ellenzék nagy része is, tömegesen elpártolt vezetőitől. Az emberekben ösztönös gyanú ébredt, hogy ez a titkolt esemény Kálvin Servet általi leváltását célozza, és ez a Kálvin iránti rokonszenv váratlan növekedést eredményezte. A Kálvin-ellenes csoport egy ideig még tudta tartani magát a kormányzatban, és 1555-ben egy puccs vagy városi forradalom, de legalább is egy tüntetés révén – hogy pontosan mit terveztek, azt ma már nem lehet egyértelműen kideríteni a jegyzőkönyvi adatok alapján – megpróbálták megszilárdítani a lábuk alatt megingott talajt.

Az összeesküvés meghiúsult és végül ez lett a Kálvin-ellenes párt hattyúdala. Perrinnek és Bertheliernek menekülnie kellett, a többi hangadót letartóztatták és közülük négyet halálra ítélt a tanács. Az ítélet politikai demonstráció is volt, elsősorban Bernnel szemben csak úgy, mint 1540-ben az artikulánusok kivégzése. A kálvini reformáció tragikuma, ámde, mint később bebizonyosodott, előnye is volt, hogy a világra nyitott jellege politikailag felelőssé tette, és éppen ennek következtében kényszerült olykor a véres pártviszá-lyokba is beavatkozni. A tanácsi választásokon először 1555-ben szerzett többséget a kálvini párt a városi parlamentben. Kálvin majdnem húszévi harc után és halála előtt csupán kilenc évvel nyerte el az állami felsőbbség támogatását műve megvalósításához, legalábbis Genf városában.

A harmadik esemény, amely röviddel a Servet per előtt következett be, s amely lényegesen befolyásolta Genfben a hangulat megváltozását: öt ifjú református teológus megégetése Lyonban 1553. május 16-án. Őket Genfben és Lausanneben képezték ki és Dél-Francia­or­szág­ban kellett volna szolgálatot végezniük. Azonban még mielőtt elérték szolgálati helyüket, elárulták, bebörtönözték és halálra ítélték őket. Miközben a lángok már magasba csaptak, ők az új zsoltárokat énekelték és hálaimával ajkukon szenvedték el a gyötrelmes tűzhalált. Példák hosszú sorából kiemelkedve ez az esemény mélységes hatást váltott ki Genfben. Ez az áldozat önkéntelenül kiváltotta a kérdést, hogy volt-e egyáltalán értelme, különös tekintettel erőszakos kimenetelére?

A kérdésre csak Kálvin adhatott választ, akire ezekben az években az a történelmi feladat hárult, hogy feltartóztassa az ellenreformációt Nyugat-Európában. E kérdésre azonban csak az evangélium ismert igazságainak megvallásával tudott érdemben válaszolni. Ha ez az evangélium olyan igaz, hogy érdemes érte meghalni hitvallásképpen, akkor azt nem csak a Franciaországi máglyákon kell ismertté tenni, hanem saját városában is. Ha itt Genfben sikerül döntő csapást mérni az evangéliumra, az áldozathozatal odakint elveszíti értelmét és akkor közel a vég. Az üldözések gyűrűt vontak a város köré és evangéliumi területekre csak tengeri úton lehetett eljutni. Nem utolsó sorban e vérrel és könnyel öntözött háttér miatt őrizte meg a Servet-per szomorú, de élesen ható jellegét. Mindez nem szolgál Kálvin mentségére. Kétség nem fér hozzá, hogy akarta az eretnek halálát. Épp ennyire kétségtelen azonban az is, hogy a per és annak kimenetele történelmi szükségszerűség volt.