MEGISMERÉS

Származása és ifjúkora

Annak az embernek a történetét, aki a 16. században rányomta lelki bélyegét Nyugat-Euró­pára és később az Újvilág egy részére, a sajátos körülményekre való utalással kell kezdeni. A reformációt nem Kálvin indította el, hanem műve már abból következett. Martin Luther német reformációja nélkül Kálvin el sem képzelhető, ahogyan ennek az ellenkezője is igaz: Luther reformációja Kálvin nélkül történelmi mellékesemény maradt volna. A nyugat-európai kálvinizmus azonban megtörte az ellenreformáció támadását, márpedig a német protestantizmus Nyugaton e nélkül a védelem nélkül nehezen vészelte volna át a harmincéves háborút.

Kálvin művét a francia szellem alakította. A 16. század kezdetén Franciaországban egészen más politikai rend uralkodott, mint Németországban. Míg Németországban a tartományok megerősödése következtében a birodalom egysége kezdett felbomlani, addig a francia korona kiharcolta országa politikai és nemzeti egységét. I. Ferenc uralkodása alatt Franciaország teljesen más államrend keretében lépett a reformáció korszakába, mint Németország. Hogy ez az állam - amely egyre inkább abszolutisztikus berendezkedésre törekedett - végül is a reformáció ellen foglalt állást, egyik külső történelmi okává lett a kálvinizmus harcos jellege kialakulásának. A nemzeti erősödéssel párhuzamosan olyan mértékű hanyatlás következett be az egyházi és erkölcsi életben, amilyet nehezen lehet nem megdöbbenéssel szemlélni.

A megújulásra törekvő erők természetesen megmozdultak Franciaországban is. Ezeknek lelki téren Jacques Lefèvre d´Etaples volt a vezető egyénisége, aki Jacob Faber Stapu­len­­sisre latinosította a nevét. Kálvinhoz hasonlóan picardiai volt, szegény származású és nyomorék testalkatú, de nemes jellemű, mély kegyességű és kiemelkedő tudományos képességekkel megáldott férfi. A nagy humanista Párizsban maga köré gyűjtött tanítványi közössége egy reformmozgalom csirasejtje lett. A konzervatív Sorbonne rossz szemmel nézte és üldözte e csoportot, amely ezért áttelepült Meaux püspöki városba. Itt adtak egymásnak találkát a korabeli Franciaország legkiválóbb koponyái. Közülük Guillaume Briçonnet reformpüspökre úgy tekintettek, mint a kezdődő francia reformáció reménységére, ő azonban az első máglya hatására meghátrált. Ezután Gérard Roussel, a későbbi oroloni püspök akart szakadás nélküli reformot végrehajtani a holtpontra jutott korabeli egyházban.

Szintén ehhez a körhöz tartozott François Vatable, a Collège de France kiváló hebraistája, akit 1545-ben kiadott Bibliája tett híressé. A Meauxban élő ünnepelt udvari költő, Clément Marot is rokonszenvezett ezzel a közösséggel. Marot a későbbiekben a francia reneszánsz kiemelkedően nagy alakjaként jutott el az evangéliumhoz. Szívében református keresztyén volt, hite azonban nem volt képes legyőzni epikureus életfelfogását. Ez az elmés és szellemes dél-franciaországi ember, akinek nyugtalan életéről elmondható, hogy „a királyi udvar, a börtön és a hívők háromszö­gében telt el”, értékes örökséget hagyott a Franciaországi Református Egyházra, a híres hugenotta zsoltárokat. Vatable adta Marot kezébe a zsoltárok héberből való tudományos fordítását, ami lehetővé tette számára, hogy költői és énekelhető formába öntse az ótestamentumi imádságokat.

Nem szabad elfeledkezni ebben a körben a korai humanizmus legjelesebb képviselőjéről Guillaume Budèról, a Collège de France professzoráról és a Nemzeti Könyvtár megalapítójáról, akivel Kálvin ugyan később szembekerült, de akinek befolyása alól soha nem került ki teljesen. Stapulensis Faber környezetében azonban a legfontosabb személyiség mégis csak Guillaume Farel volt, Nyugat-Svájc és a francia valdens térség reformátora. Nélküle Kálvin műve nem jutott volna történelmi nagyságára. Végül még egy nevet meg kell említeni a reformereknek ebből a köréből, François Rabelaisnak ennek a zseniális kópénak a nevét, aki óriási tudással, reformeszményekkel felvértezve, csiszolt modorával, minden tréfának, csínynek, blaszfé­mikus csúfolódásnak és vaskos tréfának kedvelőjeként, elpusztíthatatlan derűlátásával olyan típust képviselt, amit csak a francia szellem képes létrehozni.

Befolyásos támogatóra talált e kör Navarrai Margit, I. Ferenc király testvére személyében. Ő második házasságában Navarrai Henrikhez ment feleségül, aki az ország dél-nyugati részében, a kis pireneusi államban uralkodott. Leánya Johanna d´Albret révén nagyanyja lett IV. Henriknek, aki a nantesi türelmi rendelettel évszázadokkal késleltette ugyan a francia protestantizmus megsemmisítését, elhíresült mondásával: „Párizs megér egy misét” azonban kifejezésre juttatta opportunizmusát. Nem így gondolkodott vele szemben a nagyanyja, aki okos, képzett és kegyes asszony volt. Elsőrangú költőnő, hajlamos a misztikára, és mindenekelőtt készséges annak a közösségnek a megvédésére, amely megkísérelte Franciaországban a régi egyház megújítását. Befolyásának köszönhető, hogy a király legalább néhány évig eltűrte e vallási megújító mozgalmat. 1535-től azonban elvesztette az udvarra gyakorolt hatását. Gérard Roussel segítségével ugyanakkor arra törekedett, hogy kicsiny államában új egyházi lelkiséget honosítson meg. Leánya, Johanna d´Albret azután szabályos reformációt valósított meg.

A nevezettek alkották azt a kört, amely nem csak céljául tűzte ki és tervezte Franciaországban az egyház reformját, és nem csak vitázott róla, hanem megkísérelte ennek első lépéseit is megtenni. Ezekhez a kezdeti lépésekhez Kálvinnak még semmi köze sem volt. Amikor viszont rájuk talált, akkor ő is bekapcsolódott a szellemi vitába. Roussel ezt a kezdetet Fa­relnek írott egyik levelében az „illustratio evangelii”-nek, azaz az „evangélium felragyogásának” nevezte. Ezt körülbelül 1521-re keltezhetjük. Azonban a francia protestantizmus történetéhez kezdettől hozzátartozott a vérengző reakció is. 1523. augusztus 8-án Jean Vallièret ágostonrendi szerzetest nyilvánosan megégették a párizsi sertésvásártéren. Ő a református egyház első vértanúja, aki megnyitotta a mártírok sorát, akiknek számát még csak felbecsülni sem lehet.

Az események folyamata 1521 óta világosan mutatta, hogy ebben az országban az egy­ház reformja megvalósíthatatlan királyi hatalom nélkül. Legkésőbb 1535 januárjától pedig nyilvánvaló volt, hogy I. Ferenc nem hajlandó támogatni a megújulást. Az evangéliumi mozgalom még nem volt eléggé erős sem kifelé a politika terepén, sem vallási formáló erejét tekintve. Ehhez hozzájárult, hogy az uralkodó egyház elzárkózott az újításoktól, hogy a Sorbonne megmaradt a teológiai meddőség állapotában, és hogy Briçonnet visszautasította a fran­cia protestantizmus őt illető vezetését, és az is, hogy a haladó nagy szellemiségek nem léptek túl a humanizmuson, mindenekelőtt pedig, hogy a korona kitartott a vallás gallikán értelmezése mellett. Mindezek következtében a református keresztyének szerencséjükre kénytelenek voltak megmaradni hitük voltaképpeni alapjain. Így azonban csak a vértanúk egyháza jöhetett létre.

De hogy ez az egyház létrejöjjön és megmaradhasson, ahhoz szüksége volt vezetésre és ösztönzésre, az evangélium prédikálására, sákramentumainak szigorú rendjére. Szükség volt szabályszerűen képzett prédikátorokra, hitüket összefoglaló tiszta tanra és szigorú lelki vezetésre is, hogy a menedékek és rejtekhelyek ideiglenessége közepette az Ige és a kereszt jegyében Jézus Krisztus hitvalló egyházává formálódjék. Elérkezett Kálvin ideje!

Akire ez a munka várt, 1509. június 10-én született Noyonban, Picardia egyik kisváro­sában. Édesapja Gérard Cauvin, a káptalan vagyon- és pénzügyi igazgatásában, világi állásban tevékenykedő püspöki hivatalnok volt. Édesanyjáról, egy Cambraiból való vendégfogadós lányáról, Jeanne Lefrancről csak annyit tudunk, hogy kegyes asszony lehetett. Korán meghalt, és az apa másodszor is megházasodott. János volt a második fiú a hét főt számláló gyermekseregen belül. Szülőháza az első világháborúban elpusztult.

A fiú a capettesi kollégiumban, szülővárosa székesegyházi iskolájában kezdte el tanulmányait. Itt sajátította el a latin nyelv alapjait, amelyet később oly mesterien használt. Ugyancsak fontos lett számára a nemesi családokkal való érintkezés. Ez a társadalmi kapcsolatokban korán kialakította a világfi egyéniségét, ami később megkönnyítette a világ nagyjaival való találkozásait. Apja közbenjárására még 12 éves kora előtt elnyerte a noyoni székesegyház Gèsine-oltára jövedelmének negyedrészét. 1521. május 19-én vált e javadalom kedvezményezettjévé, és megkapta az ezzel járó tonzúrát, a klerikusok egyetlen jelét, amit viselt, anélkül, hogy valaha is gyakorolta volna az evvel járó kötelességeket. Ez az egész különös fejlemény egyedül a késő középkori egyházi javadalmi állapotok zűrzavaros viszonyaiból következik.

A javadalomból származó jövedelem tette lehetővé az ifjúnak, hogy különösebb pénzügyi gondok nélkül végezhesse tanulmányait. Tizennégy évesen iratkozik be a párizsi egyetemre, ahová édesapja küldi tanulmányai végzésére. A kor szokása szerint latinosította a nevét: Jean Cauvinról, ahogyan valójában hívták, Johannes Calvinusra. Csak rövid ideig volt diák a de la Marche kollégiumban, ahol az általa nagyra becsült Mathurin Cordier előadásait hallgatta. Erre az időszakra való szíves emlékezetből hívta meg később Kálvin a megbecsült tanárt Genfbe rektornak. 1550-ben Cordiernek ajánlotta az 1Thessalonikai levél magyarázatát, amelynek előszavában ezt írta egykori tanára elismeréseként: „az Öntől kapott képzés és munkamódszer mindmáig olyan jó szolgálatot tett, hogy készségesen bevallom és elismerem, hogy minden ebből származó hasznomat és előmenetelemet Önnek köszönhetem.”

Feljebbvalója parancsára Kálvint igen hamar áthelyezték a de Montaigu kollégiumba, ahol öt évig folytatta tovább tanulmányait. Ez a kollégium híresebb volt, mint a de la Marche kollégium, ahhoz képest azonban hihetetlenül silány állapotban volt. Rotterdami Erasmus, aki szintén itt tanult, a primitív körülmények miatt a gúny áradatát zúdította rá. És a senkihez nem hasonlítható Rabelais, ugyancsak ennek a kollégiumnak egykori hallgatója, később ezeket a szavakat adta házitanítójuknak, Gargantuának a szájába: „Nem hiszi el nekem, mit éltem át abban a vacak kollégiumban, amit Montaiguinak neveznek…. Jobban tartották a bebörtönzött rabszolgákat a móroknál és a tatároknál, a gyilkosokat a fegyházban, sőt, még a házőrző kutyákat is, mint a ’fajankókat’ ezen a főiskolán. Ha párizsi király lennék, hát az ördög vinne el, ha nem vetnék csóvát arra a kalibára, és nem égetném meg a rektort és a tanárokat…”

Ebben a kollégiumban, amelyről később Erasmus azt mondta, hogy ott teológia helyett csak megfázást és tetűt kapott, szigorú fegyelem uralkodott. Suhogott a korbács, beszélgetni csak suttogva lehetett, megkövetelték az éjszakába nyúló szigorú lelkigyakorlatokat. A túlzásba vitt böjtölési gyakorlatok következtében az étkezési fejadagokat a létminimum alá csökkentették. Ezek a barbár viszonyok Kálvinnak olyan gyomorbajt okoztak, amelyből halálig nem tudott megszabadulni. Az iskola Kálvin beiratkozása előtt az ismert Natalis Béda vezetésével működött, aki az erasmusi humanizmus és a kezdeti francia protestantizmus elleni küzdelemben tett szert kétes hírnévre. Kálvin tanára volt a skót Johann Mayor, aki Petrus Lombardus kora-középkori teológiájába és Augustinus gondolatvilágába vezette be. Másik tanára a spanyol Antonio Coronel volt. Ő avatta be Kálvint Arisztotelész filozófiájába, a sztoa, az epikureusok és Platon tanaiba. A későbbi reformátor itt vetette meg, naphosszat és éjszakába nyúlóan folytatott tanulmányai során alapos, mélyreható filozófiai és patrisztikai képzettsége alapjait.

Ehhez járult a skolasztikus vitatkozó művészetekben való képzés, amin Kálvin később ironizált. Jóllehet ezt itt egészen balga módon túlzásba vittek, később azért hasznára vált Kálvinnak. Az elvi vitában való küzdelem művészetét, az elemzés, a definiálás képességét, a hitvitákban az ellenfél nyomon követését és sarokba szorítását később mesterien alkalmazta. Ezt a képességet jó és soha csődöt nem valló emlékező képessége segítette, amit Kálvin naponként úgy edzett, hogy minden reggel hajnalban fejből elismételte, amit az előadásokon tanult. Kétségtelen, hogy mindezt természetes képességei is elősegítették. Kálvin szerette a „raison”-t, az ésszerű és világos tételeket és gondolatokat.

Párizsban kötött Kálvin néhány olyan barátságot is, amely élete végéig megmaradt. Így a Cop családdal és unokatestvérével, Robert Olivétannal való kapcsolata is. Amint elhagyta 1528-ben a de Montaigu kollégium kőkemény iskolapadjait, ahol párját ritkító testi és lelki próbatételekben volt része, egy olyan ember ült a helyére, hogy itt képezze magát, akiről szintén sokat fog még hallani a világ: Ignatius von Loyola. Kálvin a szabad művészetek mestereként hagyta el a de Montaigu kollégiumot. A tulajdonképpeni egyetemi tanulmányokat csak most kezdhette el. Apjának, aki második fiát eredetileg teológusnak szánta, közben megváltozott a véleménye és felszólította fiát, hogy kezdjen jogi tanulmányokat. Kálvin ezt a véleményváltozást azzal magyarázta, hogy apja a jogi karriert jövedelmezőbbnek tartotta. A fiú engedelmeskedett. Mivel Párizsban csak a kánonjogi fakultás működött, Kálvin Orléansba költözött, ahol kiemelkedő képességű jogászok oktattak.

Kálvin főleg von Pierre de l´Estoile /Petrus Stella/ vonzásába került, aki akkoriban valóban fényes csillagként ragyogott az egyetem egén. Stella az evangéliumi mozgalmak ellenfele volt, később a francia parlament elnöke lett. Ugyancsak itt tanított Nicolas Bérauld, Gaspard de Coligny nevelője. Orleansban humanista tanulmányokra is nyílt lehetőség. Éppen ebben az időben került az egyetemre Rott­weilból Melchior Volmar, a kiváló humanista, német származású görög nyelvész, aki nyitott volt az új vallási gondolatok iránt. Talán ennek a tanárnak a közvetítésével, akitől a görög nyelvet tanulta, találkozott Kálvin először Luther nézeteivel. Volmar házában ismerte meg az akkor még kilenc éves Théodore de Bèzét, későbbi munkatársát és utódát. Erről a tanáráról is, aki kétségtelenül nagy befolyást gyakorolt a hallgatókra, jó emlékeket őrzött Kálvin. 1546-ban neki ajánlotta a 2Korinthusi levél magyarázatát.

1530-ban Volmar a bourgesi egyetemre távozott, ahová Kálvin is követte. A római jogot humanista szellemben tanító kiváló olasz professzornak, Andreas Alciatinak a tanítványaként Kálvin elmélyítette egyetemi tanulmányait, hogy azokat a jogtudomány licenciátusi fokozatával fejezze be 1532-ben.

Jogi tanulmányai Kálvin életművében köztudottan mély nyomokat hagytak. A polgárjogi eljárásokról szóló szakvéleményei, törvénytervezetek és más jogi munkák is igazolják, hogy kitűnő jogász volt. Az a sokszor hangoztatott állítás, hogy Kálvin a régi jogi iskola követője volt, erősen egyoldalú vélemény. Később elutasította, hogy a római jogot a megváltozott viszonyok figyelembevétele és a nép jogszokásaira való tekintet nélkül kötelező jelleggel alkalmazzák. Kálvin jogi egyetemi tanulmányai vége felé új területen találkozott a humanizmussal, mint tudománnyal, amellyel korábban közvetlenül és inkább a régi szerzőkkel való humanista játszadozásként ismerkedett meg. Ezt a tudományágat Kálvin egész életében nagyra becsülte. Kétség nem fér hozzá, hogy jogi tanulmányait megkönnyebbült sóhajjal fejezte be.

1531. május 26-án meghalt Kálvin édesapja. Fia ott volt betegágya mellett. Az a mód, ahogyan apja haláláról beszámol, megmagyarázza egymástól való eltávolodásukat, amely időközben igen elmélyült. Kálvin tehát immár szabadon választhatta meg foglalkozását. Egyelőre azonban nem vállalt kereső foglalkozást, hanem ismét egyetemi tanulmányokba kezdett. I. Ferenc király Budè tanácsára alapította a Collège Royal-t a régi Sorbonne kollégiumának ellensúlyozásaként. Ebben a Collège de France néven ma is működő főiskolán minden lehetőség megnyílt a humanizmus előtt. Erasmust hívták meg rektornak, aki azonban a meghívást elutasította. Vatable tanította a héber nyelvet. Ebben a kollégiumban Kálvin alapos humanista képzésben részesült. Etienne de la Forge posztókereskedő házában találkozott egy hozzá hasonló gondolkozású, Gérard Roussel vezette közösséggel. Fáber eszméit vitatták meg, és itt kezdett formát ölteni a reformmozgalom. Amennyire foglalkoztatta a párizsi kört az egyház megújítása és amennyire ez a reformmozgalom a francia reformáció előfeltételévé lett, olyan kevéssé tekintették Roussel körét ebben az időben ténylegesen reformista csoportnak. Ezt Kálvin magatartása is igazolja. Semmiféle reformátori próbálkozásba nem kezdett, hanem abban látta életcélját, hogy Budè és Erasmus nyomdokaiban járva humanista és irodalmi életpályát fusson be.

Kálvin ilyen irányú törekvéseinek termése első könyve, amely Seneca „De clementia” értekezéséhez készített magyarázat. A könyvecskét kora francia humanista stílusában írta, amely előtt igen nagy tekintélye volt a sztoikus etikának. Ebből a keretből sehol sem lépett ki a teológia területére. Bizonyos fokú érdeklődése a természeti vallások, a gondviselés sztoikus felfogása, különösen pedig a szociális élet és állametika alapvető kérdései iránt azonban már magukban hordozza a reformátor későbbi teológiájának kezdeményeit. Azt azonban a legfigyelmesebb olvasó sem sejthette, hogy a szerző az egyébként ragyogó latin nyelven megírt tanulmány után mindössze három évvel megírja az Institutiót. Kálvin azt remélte, hogy első műve felkelti a humanizmus vezetőinek, Budènek, Fábernek vagy éppen Erasmusnak az érdeklődését, de nagyot csalódott. A könyv elfekvő áru lett és szerzőjének nagy erőfeszítésébe került, hogy a nyomtatási költségek ne sodorják pénzügyi válságba.

Végig tekintve a tanulmányok e nagyjából tíz esztendeig tartó folyamatát, amely 1532-ben első könyvének megjelenésével zárult, felvetődik a kérdés: miként lett ez az ember reformátorrá, olyan reformátorrá, akinek megadatott, hogy a restauráció és ellenreformáció korszakában biztosítsa a reformáció fennmaradását és előrehaladását?

Megtérése

1534. május 4-én Kálvin lemondott mindkét egyházi javadalmáról. Június 10-én lett 25 éves, és az egyházjog előírása szerint gyakorolnia kellett volna a javadalmakkal egybekapcsolt hivatali kötelezettségeket. Lemondásával azonban kivonta magát ezek alól, és kérelmezte, hogy a javadalmakat két másik egyházi személy javára folyósítsák, akik közül az egyik rokona volt. A javadalmakról való lemondást a római egyházzal való szakítás külső jeleként kell értékelni. Azokról az indítóokokról, amelyek Kálvint a reformáció útjára vezették, a lemondási nyilatkozat azonban nem mond semmit. Valószínűleg nem gondolható el ez másként, hanem csak úgy, hogy ezt a belső megtérés előzte meg. E megtérés részleteit nem ismerjük. Mivel Kálvin erről igen kevés adatot hagyott hátra, csak általános képet alkothatunk róla.

Jakob Sadolet bíborosnak 1539-ben írt híres válaszában a reformátor ilyen általános képet vázolt fel. Kálvin ebben az írásában a reformáció egyik követőjét jellemzi, aki megtéréséhez vezető tapasztalatairól tudósít. Amennyiben ez a tudósítás életrajzi beszámoló, akkor el kell fogadnunk, hogy megtérését valóságos és súlyos lelkiismereti harc előzte meg. Lutherhez hasonlóan Kálvinnál is a megkötözött lelkiismeretet felszabadító evangélium határozta meg a régi egyházzal való szakítást. Az egyház bűnbocsánatszerző közreműködése és emberi érdemszerzés képtelen ezt a szabadítást véghezvinni.

Abban, hogy teljes nyíltsággal hirdesse az evangéliumot, nyilvánvalóan Kálvinnak az egyház iránti mélységes tisztelete és általa erőteljesen hangsúlyozott autoritása állt útjába. Isten Igéje azonban erősebbnek bizonyult. Az Igével találkozást úgy élte meg, hogy abban Isten közvetlenül szólítja meg az embert, és ígéri bűnei bocsánatát, ami lehetővé teszi számára a megtisztult lelkiismeret szerinti életfolytatást. A történetiség szilárd talaján állunk, ha ezt a beszámolót Kálvin egyetlen hiteles önvallomásaként olvassuk megtéréséről.

1557-ben, a Zsoltárok könyvéhez írt magyarázatának előszavában így tudósít a reformátor: „Még gyermek voltam, amikor atyám már azt akarta, hogy majd teológus legyek. Amikor azonban látta, hogy a jogtudomány azoknak, akik azt művelik, nagyobb hasznot hajt, ennek reményétől vezérelve megváltoztatta tervét. Így mondtam búcsút a filozófiai tanulmányoknak, és váltottam át a jogtudományra. Atyám akaratának engedelmeskedve megkíséreltem ugyan ebbe minden erőmet beleadni, Isten azonban gondviselésének láthatatlan gyeplőjével más irányba terelte életpályámat. Először ugyanis engem, aki annyira megátalkodottan azonosultam a pápista tévtanokkal, hogy nem lett volna könnyű ennek mocsarából kihúzni, értelmemet, amely ekkorra már eléggé megmerevedett, egy hirtelen bekövetkezett megtérés révén tanulékonnyá tette. Miután ilyen módon ráéreztem az igazi kegyesség ízére, olyan szenvedély lobbant bennem ebben elmélyülni, hogy egyéb tanulmányaimat nem hagytam ugyan abba, de tempójukat mérsékeltem. Nem telt bele egy esztendő, és hozzám, aki újonc és kezdő voltam, már tanulni jöttek mások. Én, természetemnél fogva bátortalan voltam, a csendet és a magányt kedveltem, és szerettem volna visszavonultan élni. Ez azonban annyira kevéssé sikerült, hogy végül minden rejtekhelyem nyilvános iskolává lett” /CR 59,21/.

A voltaképpeni megtérés-élményről Kálvin itt azt mondja, hogy Isten egy hirtelen történt megtérés által /„subita conversie”/ tanulékonyságra /„ad docilitatem”/ kényszerítette. A „tanulékonyság” szó, amit itt Kálvin használ, az ő nyelvhasználatában a tanulói-hallgató viszonyt fejezi ki. „Tanulékonyságra kényszeríteni” azt jelenti, hogy az ember olyan állapotba kerül, amelyben képes a hallásra és a tanulásra. Isten kényszerítette, így értelmezi Kálvin ezt az élményt, amely kiváltotta, hogy megnyíljon az evangélium előtt, és kész legyen belőle tanulni. A Sadoletnek küldött nyílt levelében is hasonlóképpen vázolta ezt az eseményt. Isten ezt az élményt „conversio”, azaz megtérés által vitte véghez, amely Kálvint világos és megkerülhetetlen döntés elé állította, amit meg is hozott. Várt rá a szolgálat, amivel Isten megbízta.

Kálvinnak ebből az önvallomásából megtérése lényegét többé-kevésbé megismerhetjük, maga az esemény azonban történetileg ismeretlen marad számunkra. Hogy mikor és hol történt a „hirtelen megtérés”, nem tudjuk. Az egyháztörténeti kutatás számos feltételezést fogalmazott meg, meggyőző eredményre azonban mindeddig nem jutott, különösen nem az időpontot illetően. A fentebbi utalások alapján vélhető, hogy Kálvin megtérése már jogi tanulmányai folyamán megtörtént, azaz 1530 előtt. Luther írásainak olvasása, unokatestvérének Olivétannak és tanárának Volmarnak a befolyása Kálvint ebben az időben valóban a reformáció útja felé terelgethették. Ugyanakkor ellentmond ennek a feltevésnek az, hogy az 1532-ben írt Seneca kommentár jelét sem adja a reformátori gondolatoknak.

Van azonban néhány hely ebben a könyvben, amely sejteni engedi, hogy Kálvinnak az egyházzal való viszonya nem teljesen zavartalan. Az ifjú szerző szembefordul a külső kegyességgel és kendőzött szavakkal az ereklye- és bűnbocsánat kereskedelemmel is. Ezt azonban egy katolikus humanista is megtehette volna. A Seneca kommentárt tekintetbe véve a megtérést legkorábban 1533-ra tehetjük. Van is okunk feltételezni, hogy Kálvin ennek az évnek az őszén konvertált. Ez az azonban csak akkor helytálló, ha Nikolaus Cop november 1-én elmondott rektori beszédét, amelyre hamarosan visszatérünk evangéliumi és főleg Kálvin fogalmazta szövegként értékeljük. A legtöbb kutató hajlik arra a nézetre, hogy Kálvin útja a reformációhoz lassan ment végbe, több évig tartó érési folyamatként. Ennek a tételnek azonban ellene mond az, hogy Kálvin azon az egyetlen egy helyen, ahol megtéréséről beszél, azt mint „subita conversiot” jelöli meg és nem mint fejlődést.

A datálás kérdését tehát óvatosan kell kezelnünk. A Kálvin beszámolója végén elhangzó mondatot, amelyben arról beszél, hogy az új hit sok követője jött hozzá, hogy tanítsa őket, időrendileg 1534-re kell tennünk. Először ebben az évben látjuk Kálvint a reformátori mozgalom értelmében tevékenykedni. Ezért megtérése eseményét bizonyára csak az 1534. év elejére vagy legfeljebb 1533 őszére tehetjük. Minden egyéb idői megjelölés csak az előzményekre, de nem magára a megtérésre vonatkozhat. Az időpontot mindenképpen 1534. május 4-e előttre kell tennünk, amikor Kálvin lemondott egyházi javadalmáról. A reformátor megtéréséről szóló egész beszámolójából az következik, hogy azt úgy értelmezi, mint Isten igéje melletti hitvallást, amely az embert teljesen a maga szolgálatába állítja. Kálvin arra törekedett, hogy életét összhangba hozza az őt elkötelezően megragadó evangélium igazságaival. Már csak ezért sem keltezhetjük a megtérést túlságosan távolra a javadalomról való lemondástól. Természetesen el kellett telnie bizonyos időnek a nyilvános lépésig, és a hagyománytól való eltávolodásig, ez azonban nem tarthatott évekig. Ez ellent mondana Kálvin jellemének. Amit konverzióként megjelölt, sem 1528-ban, sem 1532-ben nem történhetett meg.

1533 szeptemberében Kálvin visszatért Párizsba. A városban megmozdulások voltak és nyugtalanság uralkodott. Kálvin kapcsolatba lépett Gérard Roussel követőivel, akinek kis traktátusait terjesztette a városban. Ekkor belekeveredett egy eseménybe, amelynek a háttere máig sem tisztázódott maradéktalanul. Barátját Nikolaus Copot, a királyi udvari orvos Eras­mussal rokonszenvező fiát, a párizsi egyetem orvosprofesszorát választották rektornak.

A rektor beszédét hagyományosan mindenszentek napján tartotta. Cop közel állt az evangéliumi mozgalmakhoz, és a bátor egyetemi tanár felhasználta az alkalmat, hogy világosan kifejtse meggyőződését az összegyűlt professzorok és egyházi méltóságok előtt. Cop rektori székfoglalója Erasmusnak az Újtestamentum harmadik kiadásához írt előszavából és Luther egyik prédikációjából való összeállítás volt, utóbbit a Martin Butzer által fordított egyházi szentbeszéd- és prédikációgyűjteményből vette át. A jóllehet nem különösebben eredeti beszéd ebben a helyzetben gyakorlatilag evangéliumi gondolkozásra és cselekvésre való felhívásként hangzott. A hatás rendkívüli volt. Zavargás támadt, és a rektornak menekülnie kellett. Háromszáz livre-t tűztek ki a fejére. 1534 januárban épségben megérkezett Bázelbe. Mivel Kálvin jó barátságban állt a rektorral, őt is keresték, hogy elfogják. Tudta, hogy élete veszélyben forog, ezért ő is elmenekült. Hogy már annak idején is gyanították-e, hogy Kálvin szerkesztette a rektori székfoglalót, az nem tudható. Cophoz hasonlóan több mint egy tucat barátjának szintén menekülnie kellett.

Mégis, már Kálvin első életrajzírói, Théodore de Bèze és Colladon feltételezték, hogy a későbbi genfi reformátor volt a szerző. Ezt erősítette, hogy Genfben megtalálták a beszéd egy részét Kálvin kézírásával. Ez természetesen lehetett másolat is. Ha pedig reformátori tanúvallomásnak tartjuk ezt az Erasmustól és Luthertől származó összeállítást, és ha ehhez az is hozzájárul, hogy Kálvin a szerzője, akkor megtérésének 1533. november 1. előtt kellett bekövetkeznie. Mégis bizonyára helytálló az a vélekedés, hogy a rektori székfoglalót nem lehet minden további nélkül Kálvin művei közé sorolni, és ezzel együtt eggyel több a bizonytalansági tényező Kálvin megtérésének időbeli meghatározása körül.

Az 1534. év volt az utolsó, melyet Kálvin hazájában töltött. A párizsi egyetemen történt kellemetlenség után Dél-Franciaországba menekült, ahol Charles d ́Espeville álnéven rejtőzködött. Majd Angoulêmebe ment tovább, ahol barátjánál, Louis du Tilletnél, a Claix-i való papnál és énekkarvezetőnél talált menedékhelyet. A kényszerpihenő idejét alapos tanulásra fordította. Barátja gazdagon berendezett könyvtára lehetővé tette számára az egyházatyákkal, különösen is Augustinusszal való elmélyült foglalatosságot. A későbbi reformátor műveiben négyezernél több augustinuszi hivatkozás bizonyítja az egyházatya alapos ismeretét. Itt ismerkedett meg Kálvin Zwingli korai latin írásaival is. Egy 1534-ből való, Dániel barátjának Orléansba küldött levele tudósít a tudományokban és az evangélium ismeretében való előhaladásáról. Du Tillettel együtt fejezte be görög nyelvi tanulmányait is.

Kálvin sokat utazott is ebben az évben. Kapcsolatba lépett a Poitiersben és Párizsban működő evangéliumi körökkel. Ő maga nem volt reformátori mozgalmak kezdeményezője sem itt, sem később Strasbourgban és Genfben sem; az ő nagy kegyelmi ajándéka a már meglévő kezdemények továbbformálása volt. Áprilisban Kálvin Néracba utazik, ahol akkor Gérard Roussel működött Navarrai Margitnak, a király testvérének védelmében, és ahol utolsó menedékhelyét találta meg az agg Faber Stapulensis. A hagyomány szerint a 80 éves humanista az ifjú Kálvinnak a következőket mondta, amikor az meglátogatta: „Te az Úr eszközének vagy kiválasztva. Isten általad fogja megvalósítani országunkban királyi uralmát.” Ha e szavak legendaszerűnek tűnnek is, Navarrai Margit II. Frigyes pfalzi választófejedelemnek küldött tudósítása szerint bizonyos, hogy Faber Stapulensis behatóan ismerte a Franciaországban elkezdődött reformációt.

Az őt fenyegető veszély ellenére Kálvin még egyszer visszatért Párizsba. Nem más, mint Michael Servet hívta megbeszélésre, aki akkor álnéven tanult Párizsban. Megállapodtak abban, hogy a Rue Saint-Antonieben találkoznak, Servet azonban nem jelent meg a találkozón. A spanyol férfi elmulasztotta az alkalmat, hogy egyeztesse Kálvinnal a már akkoriban is zavaros és túlzó nézeteit. Kálvin így tudósít erről: „Kész voltam életemet kockáztatni Párizsban, hogy ha lehetséges, megnyerjem őt Üdvözítőnknek; ő azonban, jóllehet látta készségemet, nem akart élni vele” /CR 36,481/.

Kálvin titokban visszatért Orléansba. Itt írta „Psychopannychia” (a „lelkek ébrenléte”) címmel első teológiai munkáját. A mű anabaptisták elleni vitairat, és azoknak a lélek alvását valló tanítása ellen lép fel, akik szerint az ember lelke a halál után alvó állapotba jut, amiből csak a legutolsó napon fog felébredni. Kálvin ezzel a nézettel olyan eszkatológiát állít szembe, amelyben ragaszkodik ahhoz, hogy a lélek a halál után is éberen tovább él.

Kálvin még egyszer elmegy Claixba, hogy felkeresse barátját, du Tilletet. Azonban ebben a városban sem maradhatott most már biztonságban. A két barát Poitiersben együtt keres búvóhelyet az evangélium szerint gondolkodók közösségében. Kálvin prédikál a titkos-összejöveteleken, és evangéliumi módon úrvacsorázik ebben a rejtőzködve élő gyülekezetben. Ez év őszén ismét heves üldözések kezdődnek. Újra fellángoltak a máglyák országszerte, melyeken elevenen égették el az evangélium hitvallóit.