TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Hogy megtudjuk, miért küldetett Krisztus az Atyától s mit hozott nekünk, három dolgot kell leginkább benne szemlélnünk: prófétai tisztét, királyságát és papságát.

1. Helyesen mondja Augustinus, hogy bár az eretnekek hirdetik Krisztus nevét, mindamellett nem közös alapjuk ez nekik a hivőkkel, hanem Krisztus megmarad az egyház tulajdonának; mert ha gondosan megvizsgáljuk mindazt, ami Krisztusra vonatkozik, Krisztus csak neve szerint lelhető náluk, valósággal azonban nincs köztük jelen. Így manapság a pápistákra, bár ajkukon szüntelen hangzik, hogy Isten fia a világ megváltója, mindamellett, mivel a név üres emlegetésével megelégedve, erejétől és méltóságától megfosztják, valóban ráillik Pálnak az a szava, hogy a fő hiányzik náluk (Kol. 2:19). Hogy tehát Krisztusban a hit az üdvösség szilárd alapját megtalálja s így benne megnyugodjék, fel kell állítanunk azt az alapelvet, hogy az a tisztség, melyet az Atya reá bizott, három részből áll. Mert Őt nekünk Isten prófétánkul, királyunkul és papunkul adta, jóllehet, ezeknek a neveknek tudása nem nagy haszonnal járna ránk nézve, ha hozzájuk nem járulna céljuknak és hasznuknak ismerete. Mert ezeket a neveket a pápások is hangoztatják, de hidegen és nem nagy haszonnal, mert ott nem tudják, hogy a nevezettek közül melyik mondás mit foglal magában. Megmondottuk fentebb, hogy bár Isten a népet sohasem hagyta hasznos tudomány nélkül és mind anélkül, ami az üdvösségre elégséges, mert szakadatlan sorozatban küldötte prófétáit, egyiket a másik után: a kegyeseknek lelke mégis el volt telve azzal a meggyőződéssel, hogy az értelem teljes világosságát végül a Messiás eljövetelével kell remélnünk. Úgy annyira, hogy ez a vélekedés egészen a samaritánusokig eljutott, akik előtt pedig az igaz vallás sohasem volt ismeretes. Nyilvánvató ez a samáriai asszony eme szavaiból: „A Messiás, mikor eljövend, mindenekre megtanít minket” (Ján. 4:25). S ezt a zsidók nem csak úgy ok nélkül vették eszükbe, hanem úgy hittek, amint a biztos jóslatok tanították őket. Egyebek közt kiváló Ézsaiás vélekedése (Ézs. 55:4): „Íme nemzetség bizonyságául adtam őt, vezérül és tanító mesterül a nemzetségeknek”. Aminthogy más helyütt angyalnak s Isten nagy tanácsa megmagyarázójának mondotta (Ézs. 9:6). Ennélfogva az apostol az evangéliumi tudomány tökéletességét magasztalva, midőn azt mondotta, hogy Isten régente sok rendben és sokképen szólott az atyáknak a próféták által, menten hozzácsatolja, hogy az újabb időkben szólott nekünk az ő szeretett Fia által (Zsid. 1:1). Mivel pedig a prófétáknak közös feladatuk volt, hogy az egyházat jó reménységben tartsák és támogassák a közbenjáró eljöveteléig, ezért azt olvassuk, hogy a hivek szétszórtságukban keservesen panaszkodtak afelett, hogy ettől a rendes jótól megfosztatnak s így szólnak: „A mi jeleinket nem látjuk, nincsen immár próféta és nincs közöttünk, aki tudná, meddig tart ez” (Zsolt. 74:9). Mikor pedig már nem nagyon messze volt a Krisztus, Dániel számára időpont volt meghatározva a látomás és prófétálás megpecsételésére, nemcsak azért, hogy az akkor szóban forgó jóslásnak szilárd tekintélye legyen, hanem, hogy a hívek egy ideig nyugodt lélekkel nélkülözzék a prófétákat, mivel minden kijelentésnek teljessége és bezárulása közel volt.

2. Meg kell továbbá jegyeznünk, hogy Krisztus (= felkent) neve erre a három tisztre vonatkozik. Mert tudjuk, hogy a törvény alatt szent olajjal kenték meg úgy a prófétákat, mint a papokat és királyokat. S ezért adták ez ünnepélyes Messiás nevet is a megigért közbenjáróra. Megvallom ugyan, hogy Krisztust kivált királyi tisztére való tekintettel mondották Messiásnak (amint ezt egyebütt is kimutattam), mindamellett prófétai és papi fölkenése is megtartja jelentőségét és egyiket sem szabad elhanyagolnunk. Ami a prófétai kenetet illeti, arról világosan szól Ézsaiásnál ezekkel a szavakkal (61:1): „Az Úr Istennek lelke van én rajtam, azért kent meg engem az Úr, elküldött engem, hogy a szegényeknek evengéliumot hirdetnék, hogy a foglyoknak szabadulást hirdetnék, hogy az Úr jókedvének esztendejét hirdetném”, stb. Ime látjuk, hogy prófétai lélekkel volt megkenve, hogy hirnöke és tanúja legyen az Atya kegyelmének és pedig nem a közönséges szokás szerint, mivel a többi tanítóktól, akiknek hasonló feladatuk volt, meg van különböztetve. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy ő a kenetet nemcsak magért vette el, hogy a tanítói hivatalban eljárjon; hanem az ő egész testéért is, hogy az evangélium folytonos hirdetésében a lélek ereje is megmaradjon. Föltétlenül igaz azonban az, hogy az általa hozott tudomány tökéletességével minden próféciának véget vetett, úgy, hogy Krisztus tekintélyén ütnek csorbát mindazok akik az evangéliummal meg nem elégedve, valami külsőséget toldoznak ahoz. Mert az a szózat, amely az égből hallatszott alá: „Ez az én szerelmes fiam, őt hallgassátok” (Mát. 3:17), kiváló előjoggal emelte őt mindeneknek rendje fölé. Aztán ez a kenet magáról a főről a többi tagokra szétáradott, amint azt Jóel megmondotta (Jóel 3:1): „Prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, a ti ifjaitok látásokat látnak”, stb. Amit pedig Pál mond (I. Kor. 1:30), hogy t. i. Krisztus nekünk bölcseségünkül adatott és másutt, hogy ő benne vannak elrejtve a tudásnak és értelemnek minden kincsei, annak valamivel más értelme van: hogy t. i. kivülötte nincs, amit megismernünk érdemes volna, és mindazok, akik hittel ismerik meg, hogy milyen ő, a mennyei javaknak minden teljességét magukhoz veszik. Ezért másutt ezt irja (I. Kor. 2:2): „Nem végeztem magamban egyebet tudni ti köztetek, hanem a Jézus Krisztust, azt pedig, aki megfeszíttetett”. És ez a legteljesebbb mértékben igaz, mivel az evangélium egyszerűségén túl haladni nem szabad. És Krisztus prófétai tiszte arra irányul, hogy tudjuk, hogy annak a tudománynak összegébe, amelyet ő tanított, bele van foglalva az egész tökéletes bölcseség.

3. Áttérek a Krisztus királyságára, amelyről haszontalanul folyna a szó, ha az olvasókat eleve nem figyelmeztetnők annak lelki természetére, mert csak ebből érthetjük meg, minő jelentősége van annak, minő haszonnal jár ránk nézve s csak ebből ismerhetjük meg egész hatalmát és örökkévalóságát. Azt az örökkévalóságot pedig, melyet Dánielnél (2:44) az angyal Krisztus személyének tulajdonított, az angyal Lukácsnál méltán alkalmaztatja a népnek üdvösségére (Luk. 1:33). De ez is kétféle, vagy kettős módon állapítandó meg. Mert az egyik örökkévalóság az egyház egész testére vonatkozik, a másik pedig minden egyes tagnak sajátja. Az elsőre vonatkozik az, amit a zsoltárban olvasunk (89:36 stb.): „Egyszer megesküdtem Dávidnak az én szentségemre, nem hazudom. Az ő magva örökké megmarad és az ő királyi széke mint a nap én előttem és mint hold megmarad örökké és mind az ezekben való tökéletes bizonyságok.” Mert kétségtelen, hogy Isten e helyen arra nézve tesz igéretet, hogy fia által lesz örök kormányzója és védelmezője az egyháznak. Mert ennek a jóslatnak igazsága nem található másutt, mint Krisztusban. Mivel Salamon halála után menten nagyobb részben szétomlott a királyi méltóság és Dávid családjának szégyenével magánemberre szállott, aztán fokról-fokra lassanként kisebbedett, mig végre gyászos és szégyenletes pusztulással ért véget. Ugyanily jelentősége van Ézsaiás ama felkiáltásának is (Ézs. 53:8): „Az ő nemzetségét kicsoda beszélhetné meg?” Mert úgy jelenti ki, hogy Krisztus a halál után is élni fog, hogy összeköti őt az ő tagjaival. Valahányszor tehát azt halljuk, hogy Krisztus örök hatalommal fegyvereztetett fel, mindig gondoljuk meg, hogy e segítség az egyház örökkévalóságát támogatja, hogy zavaros viszontagságai között, melyek folytonosan zaklatják, azok között a súlyos és félelmes mozgalmak között, melyek számtalan veszéllyel fenyegetik, mégis ment maradjon. Így, midőn Dávid az ő (Zsolt. 2:2) ellenségei vakmerőségét neveti, akik Istennek és az ő Krisztusának igáját le próbálják szaggatni és azt mondja, hogy a királyok és népek hiába lázadoznak, mivel támadásaik megtörésére elég hatalmas az, aki az égben lakozik, a kegyes lelkeket az egyház örök megtartatásáról biztosítván, a jó reménységre biztatja őket, valahányszor látják, hogy az egyház szorongattatik. Így másutt (Zsolt. 110:1), mikor Isten nevében ezt mondja: „Ülj az én jobb kezem felől, miglen vetem a te ellenségeidet zsámolyul a te lábaid alá”, arra figyelmeztet, hogy bármily sok és hatalmas ellenség esküszik is össze az egyház megostromlására, még sincs elég hatalmuk arra, hogy Isten változhatatlan rendeletével megmérkőzhetnének, mellyel fiát örök királlyá rendelte. Ebből következik, hogy az ördög a világ minden fegyverzetével se képes arra, hogy valaha megsemmisítse az egyházat, mely Krisztus örök királyi székén alapul. Ami pedig az egyes hivek külön hasznát illeti, kell, hogy ez az örökkévalóság a boldog halhatatlanság reményére indítson bennünket. Mert látjuk, hogy minden, ami földi s ebből a világból való, ideiglenes, sőt mulandó. Krisztus tehát, hogy reménységünket az égig emelje, azt hirdeti, hogy az ő országa nem ebből a világból való (Ján. 18:36). Egy szóval, mihelyt közülünk valaki azt hallja, hogy Krisztus országa lelki, ez ige által indíttatva jusson el a jobb élet reménységére s mivel most Krisztus keze oltalmazza, a jövő világban várja ennek a kegyelemnek teljes gyümölcsét.

4. Azt mondottuk, hogy Krisztus királyságának erejét és hasznát fel nem foghatjuk másként, csak ha elismerjük, hogy lelki ország. Ebből is eléggé nyilvánvaló, hogy mivel egész életpályánkon a kereszt alatt kell harcolnunk, a mi állapotunk kegyetlenül nyomoruságos. Mit használna tehát nekünk, hogy e mennyei király uralma alá gyűjtetünk, ha ennek gyümölcse nem a földi élet határán túl várna ránk. S ezért tudnunk kell, hogy mindaz a boldogság, ami nekünk Krisztusban igértetik, nem külső javakban rejlik, hogy t. i. vig és nyugodalmas életet éljünk, földi javainkban duskálkodjunk, minden bajtól mentek legyünk s azokban a gyönyörűségekben bővelkedjünk, melyeket a test szokott kivánni, hanem mindezek az igéretek tulajdonképen a mennyei életre vonatkoznak. Valamint pedig ezen a világon a nép boldog és kivánatos állapota egyrészt minden javak bőségében s a benső békében, másrészt azokban az erős védelmi eszközökben áll, melyek minden külső erőszak ellen biztosan megvédik, úgy Krisztus is meggazdagítja övéit mindazokkal a javakkal, melyek a lelkek örök üdvösségéhez szükségesek és ellátja erővel, melynek következtében megingathatlanul állanak a lelki ellenségek bárminő rohamaival szemben. Ebből megértjük, hogy Krisztus úgy külsőleg, mint belsőleg inkább uralkodik a mi javunkra mint a magáéra, hogy t. i. a lélek ajándékaival, melyek természetszerüleg hiányoznak belőlünk, amennyiben Isten ránk nézve hasznosnak tudja, eltelve, ezekből az első zsengékből érezzük, hogy mi Istennel valóban összeköttettünk a teljes boldogságra. Továbbá, hogy ugyanannak a léleknek erejében bízva ne kételkedjünk abban, hogy az ördög, a világ és bárminő ártalom ellen mindig győztesek leszünk. Ide céloz Krisztusnak az a válasza is, melyet a farizeusoknak adott (Luk. 17:21): „Mivel Isten országa közöttünk van, nem jő úgy el, hogy valaki eszébe vehetné”. Mert hihető, hogy mivel magát oly királynak vallotta, aki alatt Isten legfőbb áldását kellett várni, gúnyból felszólították őt, hogy hozza elő jelvényeit. Ő pedig, hogy Isten országát balga módra ne keressék külső fényben (mert a földi dolgokra anélkül is hajlandóbbak voltak a kelleténél) felhivja őket, hogy hatoljanak be saját lelkiismeretükbe, mivel Isten országa igazság, békesség és öröm a Szentlélekben (Róm. 14:17). Ezekből tanuljuk meg röviden, hogy Krisztus országának minő haszna van ránk nézve. Mivel ugyanis nem földi, vagy testi ország, hogy romlásnak volna alávetve, hanem lelki: az örök életre emel fel minket, hogy e mi életünket a nyomorúságokban, éhségben, fagyban, megvetésben, gyalázatban s egyéb nehézségek között türelemmel hordozzuk mindenkor, megelégedve azzal az egy vigasztalással, hogy minket a mi királyunk soha úgy el nem hagy, hogy nyomorúságaink között segítségünkre ne jönne, mig végre harcainkat befejezvén, diadalra nem hiv minket. Mert az ő kormányzásának módja az, hogy velünk mindazt közölje, amit az Atyától vett. Mivel azért immár felöltöztet és felfegyverez minket hatalmával, felékesít tisztességgel és dicsőséggel, meggazdagít javaival, ebből elég, sőt igen bő okunk van a dicsekvésre, sőt még bizalommal is megerősíttetünk, hogy rettegés nélkül harcoljunk az ördöggel, bünnel és halállal. Végül, hogy az ő igazságába felöltözve, bátran legyőzzük a világ minden szidalmát és valamint ő minket ajándékaival bőkezüleg eláraszt, úgy mi viszont gyümölcsöt teremjünk az ő dicsőségére.

5. Ennélfogva nem olyan királyi felkenetését adja elénk a Szentirás, mely olajból és egyéb füszerekből készült, hanem Isten Fölkentjének neveztetik, mivel a bölcseség, tudás, tanács, erő és Isten félelmének lelke ő rajta nyugodott meg (Ézs. 11:2). Ez az öröm olaja, mellyel a zsoltár szerint (45:8) megkenetett az ő társai előtt. Mert hogyha benne ilyen kiválóság nem lett volna, valamennyien nyomorúltak és éhezők volnánk. Mert (amint megmondatott) nem önmagáért volt gazdaggá téve, hanem hogy gazdagsággal az éhezőket és elepedteket elárassza. Meg van irva, hogy az Atya a fiúnak nem mérték szerint adta a lelket (Ján. 3:4) s ezzel nyilván ki van fejezve az a cél is, hogy mi valamennyien az ő bőségéből vegyünk kegyelmet is a kegyelemért (Ján. l:16). Ebből a forrásból származik az a bőkezüség, amelyet Pál említ, (Ef. 4:7) s melynek értelmében a kegyelem a hiveknek különbözőképen osztogattatik, Krisztus ajándékozásának mértékéhez képest. Mindez a legteljesebb mértékben bebizonyítja, amit mondottam, hogy t. i. Krisztus királysága lélekben és nem földi gyönyörüségekben és külső fényben áll s ezért, hogy e királyságnak részesei lehessünk, a világról le kell mondanunk. Ennek a szent felkenésnek látható jelképe is megmutattatott Krisztus keresztségében, mikor ő rajta nyugodott meg a Szentlélek galamb alakjában (Ján. 1:32; Luk. 3:22). Hogy pedig a lélek és annak ajándékai felkenés névvel neveztetnek (I. Ján. 2:20), ez sem újnak, sem képtelenségnek nem tünhetik fel, mert erőnket innen kapjuk s nem egyebünnen. Ami pedig kiváltképen a mennyei életet illeti, arra nézve nincs bennünk egy cseppnyi egyéb erő sem, mint amit a Szentlélek belénk csepegtet, aki székhelyét Krisztusban választotta, hogy belőle bőven áradozzanak ránk azok az égi kincsek, melyekben mi oly szegények vagyunk. Ezért, mivel egyrészt a hivek az ő királyuknak erejébe felöltözve győzhetetlenül állnak, másrészt, mivel az ő lelki kincsei azokra bőven kiáradnak, nem ok nélkül neveztetnek keresztyéneknek. Egyébként annak az örökkévalóságnak, amelyről szóltunk, egyáltalán nem mond ellent Pálnak ez a mondása (I. Kor. 15:24–28), hogy Krisztus a királyságot egy időben átadja Istennek és az Atyának; hogy maga a Fiú is alá leszen rendelve s eként Isten leszen minden mindenekben, mert e szavak nem akarnak egyebet jelenteni, csak azt, hogy a királyság kormányzása ama tökéletes dicsőségben nem olyan lesz, amilyen most. Mert az Atya minden hatalmat a fiúnak adott, hogy ő általa kormányozzon, tápláljon s tartson meg bennünket, hogy az ő védelme alatt óvjon és segítsen bennünket. Így bármennyire elbolyongunk is Istentől, Krisztus közénk és Isten közé áll, hogy lassanként elvezessen az Istennel való szilárd összeköttetésre. S az is, hogy az Atya jobbja felől ül, bizonyára éppen annyit jelent, mintha az volna mondva, hogy ő az Atya követe, akinél az uralkodás teljes hatalma van, mivel Isten az ő személyében akarja közvetve (hogy így szóljak) az egyházat kormányozni és védelmezni. Épen így magyarázza Pál is a dolgot az efezusiakhoz irott levél első részében (20. v. stb.), mikor azt mondja, hogy Krisztus az Atya jobbja felől helyeztetett, hogy az egyháznak, mely az ő teste, feje legyen. Ide céloz az is, amit egyebütt tanít (Fil. 2:9), hogy t. i. Krisztusnak adatott oly név, mely minden egyéb névnél följebbvaló, hogy Krisztus nevére minden térd meghajoljon és minden nyelv az Atya dicsőségének vallja őt. Mert ezekben a szavakban is oly rendjét mutatja Krisztus országának, mely jelen erőtlenségünk mellett nekünk szükséges. Így helyesen következteti Pál, hogy Isten önmaga lesz akkor az egyház fejévé, mivel akkorra betöltötte Krisztus a maga tisztét az anyaszentegyház oltalmazásában. Ugyanezért nevezi az Irás lépten-nyomon Úrnak, mivel Isten azzal a rendeltetéssel állította őt fölénk, hogy uralmát általa gyakorolja. „Mert, jóllehet sok uraság van a világon, mindazáltal nekünk egy Istenünk vagyon, amaz Atya, akitől mindenek vannak, mi is abban vagyunk és egy urunk a Jézus Krisztus, ki által mindenek vannak, mi is ő általa”, mondja Pál (I. Kor. 8:5 stb.). Ebből könnyen megérthetjük, hogy ő ugyanaz az Isten, ki Ézsaiás által (33:32) kijelentette, hogy ő az egyháznak királya és törvényhozója. Mert, bár mindenütt az Atya jótéteményének és ajándékának nevezi mindazt a hatalmat, ami csak birtokában van, de ezzel nem jelent semmi egyebet, mint, hogy ő isteni hatalommal uralkodik, mivel a közbenjáró személyét azért öltötte magára, hogy az Atya kebeléből és a megfoghatatlan dicsőségből leszállva, hozzánk közeledjék. Annyival méltányosabb tehát, hogy mi valamennyien egy értelemben övezzük föl magunkat engedelmességre és minden szolgálatunkat a legnagyobb serénységgel szabjuk az ő akaratához. Mert, valamint a király és pásztor tisztjét összecsatolja a hivekkel szemben, akik önként engedelmességre adják magukat, úgy viszont azt halljuk, hogy vaspálcát hordoz, mellyel minden engedetlent úgy megtör, mint a fazekas cserepeit (Zsolt. 2:9). Halljuk azt is, hogy pogányoknak itélő birája lesz, hogy a föld szinét holttestekkel borítja be s hogy minden vele szemben álló magasságot ledönt (Zsolt. 110:6). Ennek a dolognak némely példáit manapság is látjuk, teljes valósulása azonban az utolsó itélet alkalmával fog végbemenni, amit tulajdonképen úgy is lehet tekinteni, mint uralkodásának utolsó cselekedetét.

6. A papságról röviden azt kell tartanunk, hogy ennek az a célja és haszna, hogy a közbenjáró minden szeplőtől tiszta levén, szentségével kiengesztelje Istent irántunk. Mivel azonban az Istenhez való menetelt a megérdemlett átok teszi lehetetlenné és Isten, mint itélő biró haragszik reánk, hogy a pap az Isten haragját lecsendesítse és számunkra kegyelmét megszerezze, szükséges, hogy engesztelő áldozat jöjjön közbe. Ezért, hogy Krisztus ezt a tisztet betöltse, áldozattal kellett közre lépnie. Mert a törvény alatt nem volt megengedve a papoknak, hogy a szent helybe véráldozat nélkül lépjenek be, hogy ebből megértsék a hivek, hogy a pap, jóllehet közbenjáró szószólóul van rendelve, mindamellett Isten csak akkor lesz irgalmas, ha a bűnök megengeszteltettek. Erről a dologról bőségesen szól az apostol a zsidókhoz irott levél 7. részétől a 10. résznek majdnem végéig. Előadásának lényege mégis az, hogy a papság tiszte egyedül Krisztust illeti meg, mivel halálának áldozatával bünösségünket eltörülte és vétkeinkért eleget tett. Hogy pedig e körülmény mily fontos, figyelmeztet arra minket Istennek ünnepélyes esküje, melyet úgy mondott, hogy soha meg nem bán: „Te vagy örökkévaló pap, Melkisédeknek rende szerint” (Zsolt. 110:4). Mert ezzel bizonyára azt a fő hitcikket akarta megerősíteni, amelyről tudta, hogy üdvösségünkre nézve legfontosabb. Amint ugyanis megmondottuk, sem magunk, sem kéréseink Istenhez nem járulhatnak, ha a pap, miután büneinkből megtisztított, meg nem szentel és meg nem szerzi számunkra azt a kegyelmet, amelytől minket büneinknek és gonosz tetteinknek tisztátalansága elzár. Így látjuk, hogy Krisztus halálával kell kezdenünk, ha azt akarjuk, hogy az ő papságának hatása és haszna ránk is kiterjedjen. Ebből az következik, hogy Krisztus örökkévaló szószólónk, kinek védelme folytán kedvességet szerzünk. Ebből viszont nemcsak a könyörgés iránt való bizalom, hanem az istenfélők lelkiismeretére csendesség is származik, midőn Isten atyai megbocsátásában megnyugosznak, teljesen meg lévén győződve afelől, hogy Istennek mindaz tetszik, amit a közbenjáró megszentelt. Mivel pedig Isten a törvény alatt azt parancsolta, hogy neki barmokkal áldozzanak, az áldozásnak egészen más és új módja volt a Krisztusban, hogy t. i. az áldozat ugyanaz, aki a pap. Mert sem a bünökért egyéb megfelelő elégtétel nem volt található, sem nem volt senki oly nagy tisztségre méltó, hogy egyszülött fiát áldozhatta volna föl Istennek. Krisztus pedig a papi tisztet viseli és pedig nemcsak azért, hogy az engesztelés örök törvénye szerint kegyelmessé és irgalmassá tegye velünk szemben az Atyát, hanem azért is, hogy ennek a nagy tisztességnek társaságába minket is elhívjon (Jel. 1:6).

Mert, bár mi magunkban meg vagyunk fertőztetve, benne mégis papok vagyunk, magunkat és mindenünket föláldozzuk Istennek, az égi szentélybe szabadon megyünk be, hogy kedvesek és jóillatúak legyenek Isten szine előtt a tőlünk eredő kéréseknek és magasztalásoknak áldozatai. Krisztusnak ama mondása: „Érettük szentelem én még magamat” (Ján. 17:19), ily messzire terjed, mivel az ő szentségével elárasztva, mikor minket magával együtt az Atyának áldozott, akik egyébként gyülöletesek vagyunk előtte, akkor mint tiszták, ékesek, sőt szentek tetszést találunk az Úr előtt. Erre vonatozik a szent helynek ama megkenése, melyről Dánielnél van említés (9:24). Mert meg kell jegyeznünk, hogy minő ellentét van e közt a megkenés között s ama másik, akkor gyakorlatban lévő képletes, között. Mintha az angyal azt akarná mondani, hogy a példázatok eltüntével Krisztus személyében lesz világos igazsággá a papság. Annyival kárhozatosabb tehát azoknak hazugsága, akik Krisztus papságával meg nem elégedve, önmagukat merészelték felkészíteni Krisztus megáldozására, amint ez naponként történik a pápista egyházban, ahol a misét úgy tekintik, mint Krisztus feláldozását.