TIZENNEGYEDIK FEJEZET. A közbenjáró két természete mint alkot egy személyt.

1. Továbbá, amit a Szentirás mond (Ján. 1:14), hogy az Ige testté lőn, ezt nem úgy kell érteni, mintha vagy testté változott volna, vagy zavarosan testtel vegyült volna, hanem mivel a Szűznek méhéből vett emberi testet magára templomul, hogy abban lakozzék; és ő, ki Isten fia volt, ember fiává lőn, de nem a lényeg összezavarodása, hanem a személy egysége által. Azt állítjuk ugyanis, hogy istensége az emberi természettel aként köttetett össze és úgy egyesült, hogy mind e két természet külön-külön megtartotta a maga valódi sajátságát s mégis a kettőből egy Krisztus lett. Ha az emberi dolgokban lehet valami hasonlót lelni ehez a nagy titokhoz, úgy látszik, hogy az emberről vett hasonlóság áll ehez legközelebb, kiről látjuk, hogy két valóságból van összetéve, de ezek közül egyik sem vegyült el annyira a másikkal, hogy a maga természetének sajátosságát meg ne őrizte volna; mert sem a lélek nem test, sem a test nem lélek. Ezért állíthatunk külön a lélekről olyat, ami a testre semmiképen nem vonatkozhatik, viszont a testről olyat, ami a lélekre nézve semmi módon meg nem áll s ezért mondhatunk az egész emberről is olyat, amit sem a lélekről külön, sem a testről a józan észnek megfelelőleg nem fogadhatunk el. Végül a lélek sajátságait át szokták vinni a testre s a test sajátságait a lélekre, mindamellett a testből és lélekből álló lény csak egy ember és nem több. Az ilyen szólásmódok pedig egyrészt azt jelentik, hogy az ember csak egy személy, aki a két különböző valóságból van alkotva, másrészt, hogy két különböző természet az, mely ezt az egy személyt alkotja.

Igy szól a Szentirás Krisztusról is, mert néha oly dolgokat tulajdonít neki, melyeket egyszerűen emberi természetére kell vonatkoztatnunk, máskor ismét olyanokat, amelyek kiválólag isteni természetét illetik meg, majd megint oly dolgokat, melyek mind a két természetet magukban foglalják, de külön egyikre sem illenek eléggé. És a két természetnek Krisztusban való egyesüléséről oly tisztán és világosan szól az Irás, hogy szerinte a két természet a maga tulajdonságait néha egymással közli, gyakran össze is cseréli; s ezt a képesbeszédet a régiek Communicatio idiomatum (a tulajdonságok közlése) szavakkal szokták kifejezni.

2. Mindez azonban nem volna oly bizonyos, ha a Szentirásnak igen sok lépten-nyomon szemünkbe ötlő kifejezése nem bizonyítaná, hogy nincs bennük semmi, amit ember talált volna ki. Amit Krisztus magáról mondott: „Minekelőtte Ábrahám volna, én vagyok” (Ján. 8:58), semmiképen sem illik ember voltára. Jól tudom, minő fecsegéssel szokták elferdíteni ezt a helyet a tévelygő lelkűek, hogy t. i. Krisztus minden időknél előbb megvolt, mivel már akkor eleve elismertetett Megváltóúl úgy az Atyának tanácsában, mint a kegyes embereknek elméjében. Mivel azonban az ő testben való megjelenésének napja és örök lényege között oly nyilvánvaló megkülönböztetést tesz és kifejezetten régi eredetére akarja a maga hatalmát alapítani, mellyel még Ábrahámot is fölülmulja, ezzel nyilván olyasmit tulajdonít magának, ami az isteni természetnek sajátja. Hogy Pál azt mondja felőle (Kol. 1:15), hogy minden teremtés között elsőszülött, ki miden dolog előtt létezett és aki által jött létre minden s hogy ő maga is azt mondja magáról (Ján. 17:5), hogy neki a világ teremtése előtt dicsősége volt az Atyánál s ő az Atyával együtt munkálkodott (Ján. 5:17) ez sem vonatkozik semmivel sem inkább emberi természetére. Bizonyos tehát, hogy ezeket és a hasonló mondásokat egyedül csak isteni természetére lehet vonatkoztatni. Hogy pedig őt az Irás az Atya szolgájának nevezi (Ézs. 42:1 és más helyeken), hogy felőle az van mondva, hogy életkorban és bölcseségben Istennél és embereknél növekedett (Luk. 2:52), hogy saját állítása szerint nem keresi a maga dicsőségét (Ján. 8:50), nem tudja az utolsó napot (Márk. 13:32), hogy nem magától beszél (Ján. 14:10 és 6:38), hogy nem a saját akaratát teszi, hogy őt látták és kézzel érintették (Luk. 24:39): mindez egyedül ember voltára vonatkozik. Mert amennyiben ő Isten, semmi dologban nem növekedhetik, mindent magáért cselekszik, előtte semmi rejtve nincs, mindent saját akarata itélete szerint intéz s emellett láthatatlan és kézzel érinthetetlen. Mindezeket a dolgokat nem tulajdonítja külön az ő emberi természetének, hanem úgy veszi magára, mint amelyek a közbenjáró személyére tartoznak. A tulajdonságok közlése pedig az, amit Pál mond (Csel. 20:28), hogy t. i. Isten az ő vére által szerezte az anyaszentegyházat s hogy a dicsőség Ura feszíttetett keresztre (I. Kor. 2:8). Ugyanily értelme van annak is, amit János mond (I. Ján. 1:1), hogy t. i. az életnek beszédét a mi kezeinkkel tapasztaltuk. Istennek bizonyára nincsen vére, nem szenved és kézzel nem érinthető, hanem, mivel az, aki igaz Isten és ember volt, a Krisztus, kiontotta az ő vérét érettünk a keresztfán, azok a dolgok, melyek az ő emberi természetében mentek végbe, bár nem tulajdonképen, de mégis nem ok nélkül vitetnek át isteni természetére. Hasonló példa, mikor János azt tanítja (I. Ján. 3:16), hogy Isten életét adta érettünk. Ezen a helyen is az emberi természet sajátsága közöltetik a másik természettel. Viszont, mikor Krisztus még a földön volt és azt mondta (Ján. 3:13), hogy senki a mennybe fel nem ment, csak az embernek fia, ki az égben vala, bizonyára akkor még emberi mivolta és a test szerint, melyet felöltött, nem volt az égben, hanem, mivel maga egyúttal Isten és ember volt, a kettős természet egyesülése folytán az egyik természetnek tulajdonította azt, ami a másikat illette.

3. De Krisztus igaz valóságát legvilágosabban azok a szentirási helyek fejezik ki, melyek egyszerre mindkét természetét összefoglalják, aminőket János evangéliumában igen sokat találunk. Mert sem isten-voltának, sem ember-voltának külön nem tulajdoníthatjuk, hanem egyszerre mindakettőnek, amit az evangéliumban olvasunk, hogy t. i. az Atyától hatalmat vett a bünök megbocsátására, a halottak feltámasztására, az igazság, szentség és üdvösség osztogatására, hogy ő az igaz biró, aki az elevenek és holtak felett áll, hogy őt olyan tisztelet illeti, mint az Atyát, végre hogy a világ világosságának, a jó pásztornak, az egyetlen ajtónak, az igazi szőlőtőnek neveztetik (Ján. 1:29 és 5:21 stb., 9:5 és 10:7 stb., 15:1 stb.). Mert Isten fia ily kiválóságokkal és előjogokkal volt felruházva, mikor testben megjelent, melyeket noha a világ teremtse előtt az Atyával együtt birt, mindazonáltal nem oly módon s nem oly alakban, mint azután s amelyeket senkinek, aki csak puszta ember volt, nem lehetett volna adni. Ugyanily értelemben kell vennünk, amit Pálnál olvasunk (I. Kor. 15:24), hogy t. i. Krisztus, miután az itéletet végrehajtotta, az uralmat viszaadja Istennek és az Atyának. Mert Isten fia uralmának, amint kezdete sohasem volt, úgy vége sem lesz soha, hanem amint a testi alacsony állapotba rejtőzött és magát megüresítette (Fil. 2:7) szolgai alakot vevén magára és fensége külső fényét levetvén, az Atyával szemben engedelmesnek mutatta magát és az ily megalázkodást végrehajtván, végül dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztatott (Zsid. 2:7) és felemeltetett a legfőbb uralomra, hogy előtte minden térd meghajoljon (Fil. 2:10), úgy akkor azt a nevet, a dicsőségnek azt a koronáját s mindazt, amit az Atyától csak vett, az Atya hatalma alá adja, hogy Isten legyen minden mindenekben (I. Kor. 15:28). Mert mely célra volt adva neki a hatalom és az uralkodás, ha nem arra, hogy az Atya az ő kezével kormányozzon minket? Ez értelemben mondja az Irás azt is, hogy ő az Atya jobbján ül. Ez pedig csak bizonyos ideig tart, mig istenségét közvetlen szemlélettel élvezzük. És ezen a helyen nem lehet menteni a régieknek tévelygését, akik midőn a közbenjáró személyére nincsenek figyelemmel, majdnem teljesen elhomályosítják annak az egész tanításnak eredeti értelmét, amelyet János evangéliumában olvasunk és magukat mindenféle hurkokba bonyolítják. A helyes értelmezésnek tehát az legyen a kulcsa ránk nézve, hogy mindaz, ami a közbenjáró tisztére vonatkozik, sem nem kizárólag az isteni természetről, sem nem kizárólag az emberi természetről van mondva. Krisztus tehát mindaddig uralkodik, mig csak a világ itélő birájaként meg nem jelenik, amikor is erőtlenségünk csekély mértéke szerint minket az Atyával egyesít. Mikor pedig mi, mint az égi dicsőség részesei, meglátjuk Istent, aminő, akkor a közbenjáró tisztét elvégezve, megszünik az Atya követe lenni és megelégszik azzal a dicsőséggel, amely meg volt néki már a világ teremtése előtt. S az Úr elnevezést sem tulajdoníthatjuk sajátlag Krisztus személyének, hanem csak annyiban, amennyiben közép helyet foglalt el Isten között és közöttünk. Erre vonatkozik Pál eme mondása (I. Kor. 8:6): „Egy Istenünk van, akitől mindenek és egy Urunk van, aki által mindenek vagynak”, akire t. i. az ideiglenes uralkodást az Atya rábizta, mig szinről-szinre látható nem lesz az ő isteni fensége s akinek, ha ezt a hatalmat az Atyának visszaadja, annyira nem lesz kisebbségére, hogy még tündöklőbben jelenik meg. Mert akkor aztán Isten is megszünik Krisztus feje lenni, mivel magának Krisztusnak istensége önmagából fog tündökölni, mig ez ideig mintegy fátyollal volt bevonva.

4. És ez a megfigyelés igen alkalmas lesz sok nehézség megoldására, ha az olvasók helyesen alkalmazzák azt. Mert csodálatos, hogy nemcsak a tanulatlanokat, hanem még azokat is, akiknek mégis van valami képzettségük, mennyire gyötrik, kinozzák az oly szólásmódok, melyekről azt látják, hogy Krisztusnak tulajdoníttatnak, de sem istenségére, sem emberi mivoltára kellően nem alkalmazhatók, mert nem veszik fontolóra, hogy az ilyen kifejezések az ő személyére, amelyben Isten és ember gyanánt jelent meg és közbenjárói tisztére vonatkoznak. És általában látni való, hogy mindezek az egyes kifejezések mily szépen összefüggenek egymással, csak legyen józan magyarázójuk, aki ezeket ily nagy titkokhoz illendő vallásos buzgósággal vizsgálja.* Nincs azonban semmi, amit a dühöngő és önfejü szellemek össze ne zavarnának. Előkapják az emberi mivoltára vonatkozó jelzőket, csak azért, hogy istenségét eltöröljék; viszont azokat a jelzőket, melyek istenségére vonatkoznak, arra használják, hogy ember-mivoltát megsemmisítsék. Amit pedig az Irás mindkét természetre vonatkozólag oly szoros összefüggésben mond, hogy külön egyik természetre sem illik, azt mindkét természet megsemmisítésére használják. Ez pedig mit jelent egyebet, mint azt vitatni, hogy Krisztus nem ember, mivel Isten, nem Isten, mivel ember, se nem ember, se nem Isten, mivel ember is, Isten is egyuttal?

Megállapítjuk tehát, hogy Krisztus, mint Isten és ember, aki két egyesült, de nem összezavart természetből áll, a mi Urunk és Istennek igazi fia emberi mivolta szerint is, bár nem emberi mivolta következtében. Távol kell tehát magunktól tartanunk Nestorius tévelygését, aki azzal, hogy Krisztus két természetét inkább szétszakítani, mint elkülöníteni akarta, kettős Krisztust koholt; mivel látjuk, hogy az Irás nyiltan ellene mond ennek a tévelygésnek, midőn az Isten fiának nevét annak tulajdonítja, aki a szűztől születik és magát a szüzet is a mi Urunk anyjának nevezi (Luk. 1:32.43). Óvakodnunk kell az Eutyches-féle őrjöngéstől is, hogy mig a személy egységét akarjuk bizonyítani, mindkét természetet le ne romboljuk. Mert annyi bizonyítékot hoztunk már eddig fel, melyekben az isteni természet az emberitől el van választva, annyi más fordul elő az irásban lépten-nyomon, hogy még azok száját is bedughatnók, akik legjobban szeretnek vitázni. Nemsokára felhozok néhányat ezek közül, melyek ezt a koholmányt még alaposabban megdöntik. Jelenleg elég lesz egy szentirási hely. Mert Krisztus bizonyára nem nevezte volna testét templomnak, ha az istenség abban külön nem lakozott volna (Ján. 2:19). Ezért, amint az efézusi zsinaton méltán kárhoztatták Nestoriust, szintúgy méltán kárhoztatták utóbb a konstantinápolyi és chalcedoni zsinaton Eutychest is, mivel Krisztus két természetét éppoly kevéssé szabad összezavarni, mint szétszakítani.

5. A mi korunkban is támadott azonban egy éppily veszélyes szörnyeteg, Servet Mihály, aki Isten fiának helyébe egy koholt alakot állított, melyet Isten lényegéből, lélekből, testből és három nem teremtett elemből rakott össze. Első sorban is tagadja, hogy Krisztus valami egyéb ok miatt volna Isten fia, hanemha azért, mert a Szűz méhéből és a Szentlélektől született. Ez az agyafurtság arra tör, hogy Krisztus kettős természetének megkülönböztetését megdöntve Krisztus valami vegyülék legyen Istenből és emberből, de azért sem Istennek, sem embernek ne legyen tartható. Mert egész eszmemenete annak bebizonyítására szolgál, hogy mielőtt Krisztus testben megjelent, Istenben csak árnyszerű alakok voltak, melyeknek valósága vagy hatása csak akkor lépett előtérbe, mikor az az ige, mely erre a tisztességre el volt rendelve, valósággal Isten fia kezdett lenni. Mi is valljuk ugyan, hogy a közbenjáró, aki a Szűztől született, tulajdonképen Istennek fia. Az ember-Krisztus nem is volna Isten megbecsülhetetlen kegyelmének tükre, ha nem volna rá ruházva az a méltóság, hogy Isten egyszülött fia legyen és annak neveztessék. Emellett azonban szilárdan megáll az egyháznak ama meghatározása, hogy Krisztust Isten fiának azért tartjuk, mivel az az ige, mely az időknek előtte az Atyától született, úgy vette föl az emberi természetet, hogy azt az ő isteni természetével személyében egyesítette (unio hypostatica). A személyi egyesülésen pedig oly összeköttetést értettek a régiek, mely két természetből egy személyt alkotott. Ezt a kifejezést Nestorius őrjöngésének megcáfolására találták ki, mivel ő azt költötte, hogy Isten fia úgy lakozott a testben hogy mégsem volt ember.

Servet azzal rágalmaz minket, hogy mikor mi azt mondjuk, hogy az örök ige, még mielőtt a testbe öltözött volna, már Isten fia volt, kettőssé tesszük Isten fiát; mintha mi valami mást mondanánk, mint, hogy Isten fia testben jelent meg. Mert ha az ige Isten volt, mielőtt emberré lett, azután nem kezdett új Istenné lenni. Egyáltalán nem képtelen dolog az, hogy Isten fia megjelent testben, mert hiszen öröktől való születésénél fogva mindig meg volt az a sajátsága, hogy Fiu. Ezt fejezik ki előttünk az angyalnak Máriához intézett szavai: „Az a szent, aki tőled születik, Isten fiának neveztetik” (Luk. 1:35). Mintha csak azt mondaná, hogy az Isten fia elnevezés, mely a törvény alatt homályosabb volt, most nyilvánvaló és általánosan ismert lesz. Ennek felel meg Pál ama mondása (Róm. 8:15): „Mivel most Krisztus által Isten fiai vagyunk, szabadon és bizvást kiáltjuk: Abba, azaz szerelmes Atya.” Nem számították-é a régi atyákat is Isten fiai közé? Hiszen épen ebben bizakodva hivták Istent, mint atyjukat, segítségül. Mivel azonban, amióta Istennek egyszülött fia megmutattatott a világnak, ama mennyei atyaság világosabban megismerhető lett, Pál ezt Krisztus uralkodásának mintegy előjogául tünteti fel. Mindamellett azonban állhatatosan meg kell maradnunk amellett, hogy Isten soha nem volt atyja sem angyaloknak, sem embereknek, hanemha egyszülött fiára való tekintetből és hogy kivált az emberek, akik önnön hamisságuk folytán voltak gyülöletesek Isten előtt, csupán abból az ingyenvaló kegyelemből fogadtattak fiakká, mivel Krisztus természet szerint való Fiú. S nem is a fiúsítástól függ ez, mint Servet felhozza, melyet Isten magánál elhatározott; mert itt nem képesbeszédről van szó, mint ahogyan a megengeszteltetés a barmok vérével volt példázva. Hanem mivel az atyák a törvény alatt a dolog természetéhez képest nem lehettek Isten fiai, ha örökbe fogadásuk nem volt a főre alapítva, minden észszerüségnek hiján van a főtől azt vonni el, ami a tagokkal közös volt. Tovább megyek: mikor a Szentirás az angyalokat Isten fiainak nevezi (Zsolt. 82:6), kiknek e nagy méltósága pedig a jövendő megváltástól nem függött, Krisztusnak a rendben szükségképen meg kell előznie őket, hogy őket az atyával összekösse. Röviden ismét megismétlem a dolgot és az emberi nemről ugyanazt teszem hozzá. Miután úgy az angyalok, mint az emberek, azzal a rendeltetéssel voltak teremtve eredetüktől fogva, hogy Isten mindkettőjüknek közös atyjuk legyen, ha igaz Pálnak az az állítása (Kol. 1:15), hogy az összes teremtmények között mindig Krisztus volt a fő és elsőszülött, hogy az elsőség mindenben az övé legyen, úgy látom, hogy helyesen vonhatom le azt a következtetést, hogy Isten fia megvolt a világ teremtése előtt is.

6. Ha Krisztus fiuvá tétele (hogy így fejezzem ki magamat) akkor kezdődött volna, mikor testben megjelent, ebből az következnék, hogy emberi természete szerint is Isten fia volt. Servet és a hozzá hasonló balgák szerint az a Krisztus Isten fia, aki testben megjelent, mert e névvel testen kivül nem nevezhető. Feleljenek meg nekem arra a kérdésre, hogy vajjon mindkét természet szerint és mindakettőre nézve fiu-é? Ők ugyan így fecsegnek, Pál azonban egészen másként tanít. Mi azt valljuk, hogy Krisztus az emberi testben nem akként neveztetik fiunak, mint a hivek, t. i. csak fiuvá fogadásból és kegyelemből, hanem igazán és természet szerint s épen ezért egyetlen úgy annyira, hogy ez a jegy különbözteti meg minden mástól. Mert minket is, akik új életre születtünk, a fiu elnevezésre méltat Isten, de az igaz és egyszülött fiu elnevezést egyedül Krisztus számára tartja fenn. Hogyan lehet pedig egyetlen fiu a testvérek e roppant seregében, ha nem úgy, hogy természeténél fogva birtokában van az, amit mi ajándék gyanánt kaptunk? S ezt a tisztességet a közbenjáró egész személyére kiterjesztjük, hogy valóban és sajátképen legyen Isten fia az, aki szűztől született és a kereszten áldozatúl adta magát az Atyának. Mindamellett azonban isteni természetére való tekintetből, amint Pál tanít (Róm. 1:1 stb.), mikor azt mondja, hogy ő elválasztatott Isten evangéliumára, amelyet azelőtt az ő fiáról megigért, aki test szerint született a Dávid magvából és Isten fiául megbizonyíttatott hatalmánál fogva. Mi szükség volt arra, hogy midőn test szerint világosan Dávid fiának nevezi őt, még külön kijelenti, hogy megbizonyíttatott Isten fiául, ha ezzel azt nem akarná jelezni, hogy ez egészen mástól függ s nem magától a testtől? Mert amely értelemben másutt azt mondja (II. Kor. 13:4), hogy a test erőtlensége szerint szenvedett és feltámadott a lélek erejében, úgy most megkülönböztetést állított fel a két természet között. Mindenesetre meg kell engednünk, hogy amint Krisztus anyjától vette a természetet, mely szerint Dávid fiának neveztetik, úgy atyjától van az a természete, melynek következtében Isten fia és hogy ez az emberi természettől eltérő és különböző.

A Szentirás kettős névvel ékesíti őt fel, midőn váltogatva, majd Isten, majd ember fiának nevezi őt. A második elnevezésre nézve nem lehet vita, hogy ő a közönséges zsidó nyelvszokás szerint neveztetik ember fiának, mivel t. i. Ádám maradéka közül való. Ezzel szemben állítom, hogy Isten fiának isteni mivolta és örök lényege alapján neveztetik, mivel nem kevésbbé észszerü, ha az isteni természetre vonatkoztatjuk azt, hogy őt Isten fiának nevezik, mint, hogyha az emberi természettel hozzuk összefüggésbe azt, hogy ember fiának mondják. Egyszóval, azon a helyen, amelyet idéztem, Pál épúgy azt érti, hogy az a Krisztus, aki test szerint Dávidnak magvából született, megbizonyíttatott hatalommal Isten fiául, mint ahogyan más helyütt (Róm. 9:5) azt tanítja, hogy Krisztus, aki test szerint zsidók közül származott, áldott Isten örökkön-örökké. Ha tehát a kettős természet különbsége mindkét helyen jelezve van, miért akarják tagadni, hogy isteni természetére való tekintetből Istennek fia az, aki test szerint embernek fia is?

7. Bizonyára lármásan próbálgatják védeni tévelygésüket azzal, hogy az Irás szerint Isten tulajdon fiának nem kedvezett, s hogy Isten az angyalnak megparancsolta (Luk. 1:32), hogy aki a Szűztől születik, a Magasságban lakozó fiának neveztessék. De hogy ezzel a silány ellenvetéssel felettébb ne kérkedjenek, vegyék egy kissé fontolóra velünk, mennyit ér okoskodásuk? Mert ha helyesen következtetnék, hogy Krisztus a fogantatástól fogva kezdett Isten fia lenni, mivel a fiu nevet az hordozza, aki fogantatott, ebből az következnék, hogy az ige csak testben való megjelenésétől kezdett létezni, mivel János (I. Ján. 1:1) azt mondta, hogy ő az életnek amaz igéjéről ad hirt, melyet kezei megtapasztaltak. Hasonlóképen, amit a prófétánál olvasunk (Mik. 5:2): „Te Betlehem, Juda földje, bár kicsiny vagy a Juda ezrei közt, belőled származik nékem, aki uralkodik az Izraelen, akinek származása régi keletű, az ősidő napjaiból való”, hogyan kényszerülnek magyarázni, ha ilyen módon akarnának bizonyítani? Mert, hogy mi Nestoriussal, ki kettős Krisztust koholt, nem vagyunk egy nézeten, azt már bebizonyítottam, mert a mi tanításunk értelmében minket Krisztus az atyafiuság erejével tett Isten fiává, mivel abban a testben, amelyet tőlünk felvett, ő Istennek egyszülött fia. És Augustinus* bölcsen figyelmeztet arra, hogy Isten csudás és kiváló kegyelmének fénylő tüköre az, hogy Krisztus, mint ember, oly tisztességet nyert, melyet meg nem érdemelhetett volna. Ezért Krisztus anyjának méhétől fogva még test szerint is azzal a kiválósággal volt felékesítve, hogy ő Isten fia.

Mindamellett a személy egységében nem kell oly vegyülést koholni, mely az istenségtől elvegye a maga tulajdonságát. Ép így abban sincs semmi képtelenség, ha Isten örök igéjét és Krisztust, a két természetet egy személyben egyesítvén, különböző módokon Isten fiának nevezzük, mint, ha különböző szempontok szerint most Isten, majd emher fiának nevezzük. Nem ver le jobban bennünket Servet másik rágalma sem, hogy t. i. Krisztus, mielőtt testben megjelent, soha sem neveztetett Isten fiának, legfelebb képletesen, mivel bár akkor homályosabb volt leirása, mégis, mivel világosan bebizonyult, hogy nem másképen örök Isten, hanem csak azért, mivel Ő az Atyától öröktől fogva született ige és az a név, melyet felvett, nem illik egyébként a közbenjáró személyére, hanem csak azért, mivel Isten jelent meg testben és hogy Isten nem neveztetett volna kezdettől fogva atyának, ha már akkor is nem állott volna fenn fiához való kölcsönös viszonya, akitől származik minden rokoni és atyai összeköttetés a földön és égen ebből könnyű levonnunk azt a következtetést, hogy Krisztus a törvény és próféták alatt is Isten fia volt, mielőtt ez a név az egyházban hiressé lett volna. Hogyha pusztán a szóról foly a vita, Salamon Istennek végtelen fenségéről szólva azt állítja, hogy úgy fia, mint maga megfoghatatlan (Péld. 30:4): „Mondd ki nevét, ha tudod – úgy mond – vagy fiáét”. Tudom, hogy a vitázni szeretők előtt ennek a bizonyítéknak nincs nagy súlya és én se helyezek rá nagy súlyt, csak mivel bebizonyítja, hogy rosszakaratulag fecsegnek azok, akik azt mondják, hogy Krisztus csak annyiban Istennek fia, amennyiben emberré lett. Tegyük hozzá, hogy az összes régi irók egy szájjal és egy szivvel oly világosan bizonyították ezt, hogy nem kevésbbé nevetséges, mint kárhozatos azoknak a szemérmetlensége, akik velünk szemben Irenaeust, vagy Tertullianust merészlik felhozni, jóllehet, mind a ketten megvallják, hogy Istennek fia, aki aztán láthatólag megjelent, láthatatlan volt.

8. Jóllehet pedig Servet oly borzasztó szörnyűségeket halmozott össze, melyeket talán mások nem helyeselnek, mégis, ha közelebbről vizsgáljuk a dolgokat, észre vehetjük, hogy mindazok, akik Isten fiát csak testben ismerik, mindnyájan megengedik, hogy ő nem másként Isten fia, hanem csak azért, mivel a Szűz méhében a Szentlélektől fogantatott. Ekként hazudozták hajdanában a manichaeusok, hogy az ember az ő lelkét Isten nemzéséből veszi, mivel azt olvassák (I. Móz. 2:7), hogy Isten Ádámba élő lelket lehelt. Mert oly mohón kapnak a fiu név után, hogy a két természet között semmi különbséget nem hagynak, hanem zavarosan kiabálják, hogy az ember-Krisztus Isten fia, mivel emberi természete szerint Istentől nemzetett. Eként a bölcsességnek örök nemzése, melyről Salamon prédikál, megsemmisül és vagy isteni természete nem marad meg a közbenjáróban, vagy emberi természete helyébe állíttatik valami káprázat. Servet durvább szemfényvesztéseit, melyekkel magát és némelyeket elbűvölt, hogy e példán okulva, a kegyes olvasók józanságukat és szerénységüket annál jobban megőrizzék, megcáfolni hasznos dolog volna ugyan, mindamellett, mivel ezt egy külön könyvben megtettem, feleslegesnek tartom. Okoskodásának lényege az, hogy Isten fia kezdetben csak valami eszme volt és már akkor el volt határozva, hogy mint ember, Istennek valóságos képe legyen. Az isteni igét tehát nem ismeri másként, csak külső csillogásában. S azt mondja, hogy az volt az örök születés, hogy fia nemzésére öröktől fogva meg volt Istenben az akarat, mely magában a teremtésben tettel is kifejezésre jutott. E közben a Lelket összekeveri magával az igével, mivel Isten a láthatatlan igét és Lelket szétosztotta a testbe és lélekbe. Végül Krisztus ábrázolása nála a születés szerepét tölti be; de – úgy mond – aki akkor csak jelkép által jegyzett fiu volt, az született végül az ige által, melynek a mag szerepét tulajdonítja. Ebből az következik, hogy a disznók és kutyák nem kevésbbé Isten fiai, mivel Isten igéjének eredeti magvából teremtettek. Jóllehet, Krisztust három nem teremtett elemből alkotja össze, ami szerinte annyit tesz, hogy Isten lényegéből származott, mindamellett úgy koholja elsőszülett voltát a teremtmények között, hogy a köveknek is ugyanaz a valóságos istenségük van a maguk rendje szerint. Hogy pedig oly szinben ne tünjék fel, mint aki Krisztust istenségétől meg akarja fosztani, azt állítja, hogy teste Istennel egylényegü és hogy az ige az által lett emberré, hogy a test Istenné változott. Így, midőn Krisztust másként nem képes Isten fia gyanánt felfogni, csak ha teste Isten lényegéből származott és ismét istenséggé változott, megsemmisíti az ige örökkévaló személyét s elveszi tőlünk Dávid fiát, aki nekünk megváltónkul igértetett. Gyakrabban ismétli ugyan, hogy a Fiu Istentől született ennek tudása és eleve elrendelése által, végül pedig emberré lett abból az anyagból, amely kezdetben Istennél tündöklött a három elemben s amely aztán a világ első világosságában, a tüzes felhőben és a tűzoszlopban megjelent. Hogy azonban eközben önmagával mily rútul ellentétbe jut, szerfölött hosszadalmas volna elmondani.

Ebből a rövid vázlatból megértik a józaneszü olvasók, hogy ennek a tisztátalan ebnek agyafurt csalásai az üdvösségre irányuló reményt egészen kioltották. Mert ha a test az istenség maga volna, megszünnék annak temploma lenni. Nem is lehet senki megváltónk, aki nem Ábrahámnak és Dávidnak magvából született s test szerint valóban emberré nem lett. Helytelenül hivatkozik Jánosnak ama szavaira is: „Az ige testté lőn”, mert e szavak, amint ellenkeznek Nestorius tévelygésével, úgy azt az istentelen hazugságot sem támogatják, melynek szerzője Eutyches volt, mivel az evangélistának nem volt más szándéka, mint, hogy megmutassa a két természetben a személy egységét.