TIZENHARMADIK FEJEZET. Krisztus lényeg szerinti, igazi testet öltött magára.

1. Krisztus istenségéről, melyet egyebütt világos és erős bizonyítékokkal mutattunk ki, most ha nem csalódom, felesleges volna ismét tárgyalni. Hátra van tehát annak megvizsgálása, hogy testünket felöltve, mi módon töltötte be közbenjárói tisztét. Valóságos emberi természetét ugyan régente úgy a manichaeusok, mint a marcioniták tagadták. S ezek közel az utóbbiak azt koholták, hogy Krisztus teste csak látszólagos volt, az előbbiek pedig azt képzelték, hogy Krisztus mennyei testet vett magára. De a Szentirásnak mindakettő ellenében sok és erős bizonyítéka van. Mert Isten a maga áldását nem mennyei magban, vagy látszólagos emberi arc alatt igéri, hanem Ábrahám és Jákób magvában (I. Móz. 22:18 és 26:4). S nem valami égi embernek igértetik az örök trón, hanem Dávid fiának és az ő ágyéka gyümölcsének (Zsolt. 45:7). Ezért mikor testben megjelent is, Dávid és Ábrahám fiának hivatik (Máté 1:1). Nemcsak azért, hogy bár a Szentlélek által nemzetve szűznek méhéből született, hanem mivel Pál magyarázata szerint (Róm. 1:3) test szerint Dávid magvából származott, amint más helyütt ugyanez az apostol azt tanítja, hogy a zsidók közül való volt (Róm. 9:5). Ezért maga az Úr nem elégedvén meg az ember nevezettel, gyakran nevezi magát ember fiának is, világosabban akarva jelezni, hogy ő igazán ember magvából származott ember. Mivel a Szentlélek ennyiszer, ennyi eszköz által, ily nagy szorgalommal és egyszerűséggel adta elő ezt a dolgot, mely magában sem homályos, ki gondolta volna, hogy lesznek valaha oly szemérmetlen emberek, akik ennek a dolognak elhomályosítását is meg merjék kisérelni? És vannak még más bizonyítékok is, ha többet akarunk felhozni. Ilyen Pál ama kijelentése (Gal. 4:4), amely szerint Isten elbocsátotta fiát, aki asszonytól született. Számtalan bizonyíték van arra nézve, hogy Krisztus éhségnek, szomjúságnak, hidegnek és természetünk egyéb gyöngeségeinek alá volt vetve. De e sok bizonyíték közül csak a legkiemelkedőbbeket kell kiválasztanunk, melyek leginkább szolgálhatnak arra, hogy a lélek az igaz bizalomban erősödjék. Ilyen pl. az a bizonyíték (Zsid. 2:16), melynek értelmében Krisztus az angyalokat nem tisztelte meg annyira, hogy azoknak természetét vette volna föl, hanem a mienket vette föl, hogy húsban és vérben való halál által döntse meg azt, akinél a halál hatalma volt. Ugyancsak itt olvassuk (2:11), hogy az ő vele való közösségünkért testvéreinek tartatunk. Itt olvassuk azt is (4:15), hogy az ő testvéreihez azért kellett hasonlóvá lennie, hogy irgalmas legyen és hűséges közbenjáró; mert nem oly főpapunk van, ki erőtlenségünk érzésén meg ne indúlna s több efféle. Ide tartozik az is, amit kevéssel ezelőtt érintettünk, hogy t. i. büneinknek testünkben kellett megengeszteltetniük, amit Pál világosan tanít (Róm. 8:3). És bizonyára azért vonatkozik ránk mindaz, amit csak az Atya Krisztusra ruházott, mivel Krisztus a fő, amelyből az egész test izek által összekötve növekvést veszen (Ef. 4:16). Sőt különben az az állítás sem állhatna meg (Ján. 1:16 és 3:34), hogy neki a Szentlélek mérték nélkül adatott, hogy mi mindnyájan az ő teljességéből merítsünk, mivel nincs képtelenebb gondolat, mint hogy Isten az ő valóságában idegen ajándékkal gyarapodnék. Ezért mondja maga Krisztus egyebütt (Ján. 27:19): „Én érettük szentelem meg magamat”.

2. Amely szentirási helyeket pedig tévelygésük igazolására felhoznak, azokon nagy erőszakot tesznek és semmit nem érnek el léha elménckedésükkel, mikor azokat a dolgokat próbálják megsemmisíteni, melyeket részünkről már felhoztam. Marcion azt képzeli, hogy Krisztus test helyett valami tüneményt öltött magára, mivel egy helyütt azt mondja az Irás, hogy hasonlatos lett az emberhez és alakjáról ismerték meg, hogy ember. De így egyáltalán nem veszi fontolóra, hogy Pál az említett helyen mit vitat.

Mert az olvasót nem arra akarja tanítani, hogy Krisztus minő testet vett fel, hanem hogy mikor istenségét joggal kimutathatta, nem így viselkedett, hanem csak úgy, mintha elvetett és megvetett ember volna. Mert, hogy példájával alázatosságra buzdítson minket, azt mutatja meg, hogy dacára istenségének s dacára annak, hogy dicsőségét azonnal nyiltan megmutathatta volna a világnak, jogából mégis engedett és magát önként megüresítette, t. i. szolgai alakot öltött magára és ezzel az alacsony állapottal megelégedve, engedte, hogy a test leple elrejtse isteni mivoltát. E helyen bizonyára nem arra tanít, hogy mi volt Krisztus, hanem, hogy miként viselkedett. Sőt az egész szövegből könnyű megértenünk, hogy Krisztus az igazi emberi természetet úgy vette magára, hogy magát megüresítette. Mert mit akar kifejezni ezekkel az igékkel: „Olyannak találtatott ő az ő ábrázatában, mint ember”, ha nem azt, hogy egy ideig isteni dicsősége nem tündöklött, hanem csak az emberi alak mutatkozott hitvány és megvetett állapotában. Nem állana meg másként Péternek ama kijelentése sem (I. Pét. 3:18), hogy Krisztus testben meghalt és lélekben ismét megelevenedett, ha Isten fia az emberi természetben erőtlen nem lett volna. Ezt Pál még világosabban megmagyarázza, mikor azt mondja, hogy Krisztus a test erőtlensége szerint szenvedett (II. Kor. 13:4). És ide tartozik a fölmagasztaltatás is, mivel nyilván ki van mondva, hogy Krisztus új dicsőséget nyert, miután magát megüresítette, ami pedig egyáltalán nem illenék másra, csak testtel és lélekkel felruházott emberre. A manichaeus valami légies testet formál, mivel a Szentirás azt mondja, hogy Krisztus második és égi Ádám az égből (I. Kor. 15:47). De maga az apostol itt sem tulajdonít neki mennyei lényeget, hanem olyan lelki erőt, mely Krisztusból kiáradva, minket megelevenít. Ezt pedig, amint látjuk, úgy Péter, mint Pál külön választja az ő testétől. Sőt inkább ebből a helyből igen jó megerősítést nyer az a tudomány, mely a Krisztus testéről az igaz hivők között érvényben áll. Mert, ha Krisztusnak teste szerint nem volna ugyanaz a természete mint nekünk, hiábavaló volna az az okoskodás, melyet Pál oly hévvel folytat (I. Kor. 15:13): „Ha a halottaknak föltámadásuk nincsen, a Krisztus is nem támadott föl s ha Krisztus föltámadott, mi is föltámadunk”. Bárminő menedéket keressenek tehát a régi manichaeusok, vagy azoknak új tanítványai, mit sem nyernek vele.

Gyalázatos menekvés az, mikor azt hazudják, hogy Krisztus csak annyiban neveztetik ember fiának, amennyiben embereknek igértetett. Mert nyilvánvaló, hogy a zsidó beszédmód szerint az igazi ember neveztetik ember fiának. Krisztus pedig minden bizonnyal megtartotta anyanyelvének kifejezési módját. Hogy Ádám fiai alatt mit kell értenünk, vita tárgyát nem képezheti. És hogy tovább ne menjünk, a nyolcadik zsoltárnak az a helye, melyet az apostolok Krisztusra vonatkoztatnak, bőven elégséges lesz számunkra (Zsolt. 8:5): „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az embernek fia, hogy meglátogatod őtet”. E szólásmód nyilván kifejezi előttünk Krisztus igazi ember voltát, mivel, bár nem halandó atya nemzette közönséges módon, mindamellett eredete Ádámtól származott. Nem állna meg másként az sem, mit fentebb idéztünk (Zsolt. 2:14), hogy t. i. Krisztus testben és vérben részesült, hogy magához gyermekeket gyüjtsön az Isten iránt való engedelemre. Ezek a szavak nyilván velünk együtt ugyanazon természet részesének mondják Krisztust. Ez értelemben mondja az apostol azt is, hogy úgy a megszentelés szerzője, mint azok, akik megszenteltetnek, ugyanattól az egytől származnak. Mert, hogy ez a természetben való közösségre vonatkozik, a szövegből bebizonyúl, mivel menten hozzá csatolja e szavakat is (Zsid. 2:11): „Ezért nem szégyenli azokat atyafiainak nevezni ”. Mert, ha előbb azt mondotta volna, hogy a hivők Istentől származnak, ebben a nagy méltóságban minő oka lett volna Krisztusnak arra, hogy minket szégyelljen? De, mivel Krisztus végtelen kegyelméből a fertelmes és gyalázatos emberekkel egy társaságba adja magát, azért mondja az Irás, hogy nem szégyenlette őket. Hiába vetik azt is ellenünk, hogy így az istentelenek is testvéreivé lesznek Krisztusnak, mivel tudjuk, hogy Isten fiai nem testből és vérből, hanem a lélekből születnek hit által. Eként a testvéri összeköttetést nemcsak a test teszi. Jóllehet az apostol ezt a tisztességet csak a hivőknek tulajdonítja, hogy Krisztussal együtt azon egyből származnak, mindamellett sem következik, hogy a hitetlenek test szerint nem ugyanazon eredetüek. Mint mikor azt mondjuk, hogy Krisztus azért lett emberré, hogy minket Isten fiaivá tegyen, ez a kijelentés még nem terjed ki bárkire, mivel közbe van vetve a hit, mely minket lelkileg Krisztus testébe beolt. Az elsőszülött névről is civódást kezdenek tudatlanul. Mert azt mondják, hogy Krisztusnak mindjárt kezdetben Ádámtól kellett volna születnie, hogy az atyafiak között elsőszülött legyen. Mert az elsőszülöttség nem a korra, hanem a tisztelet fokára és az erény kiválóságára vonatkozik (Róma 8:29). Semmivel sem különb az, hogy Krisztusról azt fecsegik, hogy azért vett föl emberi alakot és nem az angyalokét, mivel az emberi nemet fogadta kegyelmébe. Mert az apostol, hogy megmutassa, minő tisztesség volt az, amelyre minket Krisztus méltatott, az angyalokhoz hasonlít, akik e tekintetben alattunk állottak (Zsid. 2:16). És ha Mózes bizonyságát, ahol azt mondja, hogy az asszonynak magva megrontja a kigyónak fejét (I. Móz. 3:15), helyesen értelmezzük, mindenféle vitának azonnal vége szakad. Mert ezen a helyen nem csak Krisztusról, hanem az egész emberi nemről van szó. Mivel számunkra a győzelmet Krisztusnak kellett megszereznie, ezért mondja Isten általánosságban, hogy az asszony maradékai győzedelmet vesznek az ördögön. Ebből következik, hogy Krisztus az emberi nemzetségből származott, mivel Istennek az volt a szándéka, hogy Évát, akit megszólít, jó reménységgel felemelje, hogy kétségbe ne essék.

3. Azokat a bizonyítékokat, melyekben Krisztus Ábrahám magvának és Dávid ágyéka gyümölcsének neveztetik, éppoly balgán, mint gonoszúl képes-beszédeknek mondják. Mert, hogyha a mag szó képletesen használtatott volna, Pál ezt bizonyára nem hallgatta volna el, mikor tisztán és képes-beszéd nélkül erősíti (Gal. 3:16), hogy Ábrahám fiai közül nincs több megváltó, hanem csak az egy Krisztus. Semmivel sem ér többet az, amit felhoznak ellenünk, hogy Krisztus nem egyébért mondatik Dávid fiának, hanem mivel megigértetett és a maga idejében meg is jelent. Miután ugyanis Pál Krisztust Dávid fiának nevezte (Róm. 1:3), menten utána teszi, „hogy test szerint” s ezzel bizonyára a természetet jelöli. Igy a kilencedik részben is (5. v.), mikor Krisztust áldott Istennek nevezi, külön megjegyzi, hogy ő test szerint a zsidóktól származott. Már most, ha valójában nem Dávid magvából származott, mit ér az a beszéd, hogy ő a Dávid ágyékának gyümölcse leszen? Mit jelent ez az igéret (Zsolt. 132:11): „A te ágyékodnak gyümölcséből származik az, ki mindig megmarad a te királyi székedben?” Krisztus nemzetség-tábláját is, amint az Máténál elő van adva, álbölcsek módjára magyarázzák. Mert, bár e lajstrom nem Máriának, hanem Józsefnek őseit számlálja elő, mégis, mivel oly dologról beszél, mely akkor általánosan ismert volt, elégnek tartja megmutatni, hogy József Dávidnak magvából származott, mivel eléggé ismert dolog volt az is, hogy Mária ugyanebből a családból eredt. Még nyomatékosabban mondja ezt Lukács, mikor azt tanítja, hogy a Krisztus által hozott üdvösség az egész emberi nemzetséggel közös, mivel Krisztus, az üdvösségnek szerzője, Ádámtól, minden emberek közös atyjától származott. Elismerem ugyan, hogy a nemzetség-lajstromból másként nem lehet megmagyarázni, hogy Krisztus Dávidnak fia, hanem csak annyiban, amennyiben a szűztől született. De az új marcioniták tévelygésük elpalástolása végett, t. i., hogy bebizonyítsák, hogy Krisztus az ő testét semmiből nyerte, felettébb büszkén vitatják, hogy az asszonyok magtalanok; és így a természetet magát forgatják föl. Mivel azonban ez a vita voltaképen nem theológiai s fölhozott bizonyítékaik oly hitványak, hogy minden fáradság nélkül megcáfolhatók; azt, ami a bölcsészetre, vagy orvosi tudományra vonatkozik, nem érintem s megelégszem annak megcáfolásával, amit a Szentirásból hoznak fel ellenünk, hogy t. i. Áron és Jojada a Juda-törzséből vettek feleséget és így ha az asszonyban nemzetségszerző mag volna, a nemzetségek egymással összeelegyedtek volna. De hát eléggé ismert dolog, hogy ami a polgári rendet illeti, a férfiúi magból származók neveztetnek utódoknak, de a férfinemnek ez az elsőbbsége még sem akadályozza azt, hogy a nemzésben az asszonynak magva közre ne munkáljon. Ez a megfejtés az összes nemzetség-lajstromokra kiterjed. Gyakran, mikor a Szentirás az emberek lajstromát adja elő, pusztán a férfiakat nevezi meg, de hát ezért azt kell-e mondanunk, hogy az asszonyok semmik? Hisz a gyermekek is tudják, hogy az asszonyok a férfiak neve alá vannak foglalva. Ezért mondják, hogy az asszonyok szülnek az ő férjeiknek, mivel a család nevét mindig a férfiak adják meg. Amint azért a férfi-nemnek kiválóságáért Isten megengedte, hogy a fiak az atyák állapota szerint tartassanak nemeseknek, vagy nemteleneknek, úgy a rabszolgaságban született a jogtudósok szerint anyját követi. Ebből megállapíthatjuk, hogy a sarjadék az anyai magból is származik s a nemzetek közszokása régen elfogadta már, hogy az anyákat szülő-anyáknak (genetrix) nevezzük s ezzel Isten törvénye is összhangban van, mely egyébként helytelenül tiltaná, hogy a nagybátya nőtestvérének lányát vegye feleségül, mivel közöttük semmi vérrokonság nem volna. S a férfiúnak is szabad volna saját anyjától való hugát is házastársúl venni, ha azt más atya nemzette. Amint azért elismerem, hogy az asszonyoknak a nemzésben szenvedőleges erőt kell tulajdonítanunk, úgy állítom, azt is, hogy amit az Irás a férfiakról mond, ugyanazt mondja róluk is. Mert Krisztusról magáról sem mondja az Irás (Gal. 4:4), hogy asszony által lett, hanem, hogy asszonytól. És némelyek a marcioniták közül minden szemérmet félretéve, vakmerően azt merik kérdezni, hogy azt akarjuk-e mondani, hogy Krisztus a Szűznek tisztátalan magvából származott? Mert én viszont azt kérdem, hogy nem az ő anyjának vérében nőtt-e fel, amit ők kénytelenek elismerni. Máté szavaiból tehát igen helyesen lehet következtetni, hogy Krisztus, mivel Máriától született, annak magvából is származott, amint mikor arról van szó, hogy Boáz Rákhábtól született (Máté 1:5), ez hasonló módon való nemzést jelent. És bizonyára Máté nem úgy szól itt a Szűzről, mint valami csatornáról, melyen Krisztus áthaladt, hanem megkülönbözteti a szülésnek ezt a csodálatos módját a közönségestől, mivel Krisztus Mária által született Dávid magvából. Mert ugyanazon okból amiért azt mondjuk, hogy Izsák Ábrahámtól, Salamon Dávidtól és József Jákóbtól született, mondjuk azt is, hogy Krisztus az ő anyjától született. Mert a beszéd rendjét az evangélista így szőtte egybe és mikor azt akarja bizonyítani, hogy Krisztus eredetét Dávidtól vette, megelégszik azzal az eggyel, hogy Máriától született. Ebből következik, hogy általánosan ismert dolognak vette, hogy Mária Józsefnek rokona volt.

4. Azok a képtelenségek, melyekkel minket terhelni akarnak, tele vannak gyermekes rágalmakkal. Azt gondolják, hogy Krisztusra nézve gyalázatos és rút dolog, ha eredetét embertől vette, mivel így nem vehető ki a közös törvény alól, mely Ádámnak minden maradékát kivétel nélkül a bűn alá zárja. Ezt a csomót azonban könnyen megoldja az ellentét, melyet Pálnál olvasunk (Róm. 5:12): „Miképen egy ember által jött a világra a bűn és a bűn által a halál, úgy egy embernek igazsága által gyarapodott meg a kegyelem is”. Ennek a mondásnak felel meg ama másik is (I. Kor. 15:47): „Az első ember földből való és földi, a második mennyből való és mennyei”. Ezért, midőn ugyanez az apostol másutt (Róm. 8:3) azt tanítja, hogy Krisztus a bűnös test hasonlatosságában azért küldetett, hogy a törvénynek eleget tegyen, őt nyilván kiválasztja a közönséges emberek sorából, mint olyat, ki bűn és romlás nélkül való igazi ember.

Itt ismét gyermekesen fecsegnek s ezt mondják, ha Krisztus minden mocsoktól tiszta és a Szentlélek titkos működése által született Mária magvából, akkor tehát nem az asszonynak magva tisztátalan, hanem a férfié. Mert mi Krisztust nem azért mondjuk minden mocsoktól mentnek, mivel csak anyától született férfiúval való érintkezés nélkül, hanem azért, mivel a Szentlélektől szenteltetett meg, hogy születése tiszta és tökéletes legyen, aminőnek Ádám esete előtt kellett volna lennie. Általában jegyezzük meg jól, hogy valahányszor Krisztus tisztaságáról beszél az Irás, ezzel valódi emberi természetét jelzi, mivel azt, hogy Isten tiszta, felesleges volna mondani. Annak a megszentelésnek sem volna helye az isteni természetben, melyről János ev. 17. részében van szó. Azt sem mondjuk azonban, hogy Ádámnak kettős magva volt, habár állítjuk is, hogy Krisztushoz semmi szenny sem jutott el. Mert az ember születése magában véve nem tisztátalan, vagy bűnös, hanem az ő tisztátalansága az eset következtében csak esetleges, ezért nem csoda, ha Krisztus, aki által ártatlanságunknak vissza kellett állania, az általános romlottságból kivétetett. Amit képtelenség gyanánt megint ránk erőszakolnak, hogy t. i. ha Isten igéje testet öltött, tehát a földi testnek szűk börtönébe van rekesztve, ez is merő nyelveskedés, mivel bár az ige végtelen lényege egy személlyé forrott össze az emberi természettel, de, hogy ez bebörtönözés volna, nem állítjuk. Mert Isten fia csodálatosan szállt le az égből, anélkül azonban, hogy az eget elhagyta volna; azt akarta, hogy a Szűz csodálatosan hordozza méhében, hogy csodálatosan járjon e földön s függjön a keresztfán, hogy e világot, mint kezdettől fogva, mindenkor betöltse.