TIZENKETTEDIK FEJEZET. Krisztusnak, hogy közbenjárói tisztét elvégezhesse, emberré kellett lennie. 1 - 7

TIZENKETTEDIK FEJEZET. Krisztusnak, hogy közbenjárói tisztét elvégezhesse, emberré kellett lennie.

1. Igen fontos volt az ránk nézve, hogy az, aki nekünk közbenjárónk leend, egyaránt Isten és ember legyen. Ha az ember ennek szükséges voltát vizsgálja: nem volt ez a dolog természetéből folyó, vagy (mint közönségesen szokták mondani) feltétlen, hanem abból a mennyei rendelésből eredt, melytől az emberek üdvössége függött. Egyébként kegyelmes atyánk azt határozta, ami reánk nézve legjobb volt. Mert mikor vétkeink, melyek olyanok voltak, mint valami felhő, közöttünk és Isten között, minket a mennyeknek országától teljesen elidegenítettek, senki sem lehetett békeségünk visszaszerzésének szószólója, csak az, aki egészen felhathatott hozzá. De hát ki hathatott volna fel hozzá? Vajjon valaki Ádám fiai közül? De ezek szülőjükkel egyetemben mindannyian rettegtek Isten szine előtt. Talán valaki az angyalok közül? Hiszen nekik szintén egy főre volt szükségük, akinek közbejötte által tökéletesen és zavartalanul ragaszkodhassanak Istenükhöz. Hogyan áll tehát a dolog? Bizonyára minden veszni tért volna, ha magának Istennek fensége nem szállt volna le hozzánk, mivel nekünk hozzá nem volt fölmenetelünk. Igy szükséges volt, hogy Istennek fia ránk nézve Immanuel, azaz velünk az Isten legyen és pedig azzal a rendeltetéssel, hogy az ő istensége és az emberi természet a kölcsönös összeköttetés által egymás között összeforrjon. Mert egyébként nem lett volna elég közeli a szomszédság és elég erős a rokoni kötelék arra nézve, hogy Istennek velünk való lakozására reménységünk támadhatott volna. Ily nagy volt a mi rútságunk és Isten tökéletes tisztasága között a különbség! Bár hogyha minden mocsoktól tisztán maradt volna is az ember, mégis sokkal alantasabb volt állapota, semhogy közbenjáró nélkül Istenhez emelkedhetett volna. Mit tehetett volna tehát, mikor a végzetes romlás folytán halálba és pokolba sülyedt; mikor annyi szenny mocskolta be; mikor romlása miatt oly fertelmes volt s mikor mindenféle átok elborította. Nem ok nélkül mondja tehát Pál oly világosan, mikor Krisztust, mint közbenjárót, akarja elénk állítani, hogy ő ember. „Egy az Isten – úgymond – (I. Tim. 2:5) – egy a közbenjáró is Isten között és az emberek között, az ember Krisztus Jézus.” Nevezhette volna Istennek is őt, vagy kihagyhatta volna legalább az ember nevezetet is ép úgy, mint az Isten nevet, de mivel a Szentlélek, aki az ő ajaka által szólott, a mi erőtlenségünket igen ismeri, hogy az ilyesminek idejekorán elejét vegye, igen hasznos eszközt használt, mikor Istennek fiát, mint valami közülünk valót, bizalmat keltőleg állította közénk. Hogy tehát senki magát azzal ne gyötörje, hogy a közbenjárót hol kell keresnie, vagy hogy mely úton kell hozzá eljutnia, figyelmeztet minket, embernek nevezve őt, hogy hozzánk közel van, sőt köztünk egyáltalán nincs távolság, mivel a közbenjáró testünkből való test. Ezzel ugyanazt jelezte, ami másutt bővebben ki van fejtve, hogy t. i. nekünk nem oly főpapunk van, ki erőtlenségünket át nem érezhetné, mivel a mi főpapunk hasonló mi hozzánk a bűn kivételével és megkísértetett mindenekben (Zsid. 4:15).

2. Még világosabb lesz ennek értelme, ha meggondoljuk, hogy mennyire nem közönséges volt az a feladat, amelyet a közbenjárónak kellett végeznie, t. i. hogy minket Isten kegyelmébe aként helyezzen vissza, hogy az emberek fiaiból Isten fiaivá tegyen, a gyehenna örököseiből a mennyek országának örököseivé. Ki tehette volna ezt, ha Istennek fia embernek fiává nem lett volna s nem vette volna magára, ami a mienk, hogy ránk ruházza azt, ami az övé és ami természet szerint az övé volt, azt a mienkké tegye kegyelemből? Ebben a zálogban bizva tehát hiszünk abban, hogy mi Istennek fiai vagyunk, mivel Istennek természetes fia testünkből való testet, husunkból való hust és csontunkból való csontot öltött magára, hogy velünk ugyanaz legyen. Nem volt terhére, hogy ami nekünk tulajdonunk volt, magára vegye, hogy viszont, ami az ő tulajdona volt, az a mienk is legyen és így ő velünk együtt mind Istennek, mind embernek fia legyen. Innét van az a szent testvéri viszony, melyet ajakaival ajánl, midőn ezt mondja: „Felmegyek az én atyámhoz és a ti atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Ján. 20:17). Ezért bizonyos ránk nézve a mennyei országnak öröksége, mivel Istennek egyszülött fia, kinek ez örökség a maga teljességében tulajdona volt, minket testvéreiül fogadott: „hogyha atyafiak, tehát örökös társak is” (Róm. 8:17). Ezenfelül igen-igen hasznos volt a következő okból is, hogy aki ama közbenjárónk leendett, igazi Isten és igazi ember legyen. Az ő tiszte volt, hogy a halált elnyelje; ki tehette ezt, ha nem az élet? Az ő tiszte volt, hogy a bűnt legyőzze. Ki tehette ezt, ha nem maga az igazság? Az ő tiszte volt, hogy e világnak és levegő égnek hatalmait lesujtsa. Ki tehette ezt, hanemha az az erő, mely mind e világnál, mind a levegőégnél hatalmasabb? Kinél van pedig az élet, igazság, vagy mennyei hatalom és uralkodás, hanemha egyedül magánál Istennél? A végtelen kegyelmü Isten önmagát tette tehát egyszülött fiának személyében megváltónkká, mikor minket meg akart váltani.

3. Istennel való megbékélésünknek második főpontja az volt, hogy az ember, aki magát önnön engedetlensége folytán elvesztette, orvosszer gyanánt viszont engedelmességet mutasson, Isten itéletének eleget tegyen s a bűnnek büntetését megfizesse. Előjöve hát az igaz ember, a mi Urunk, felöltötte Ádámnak személyét és fölvette nevét, hogy az atya iránt való engedelmességben azért helyt álljon, hogy a mi testünket az elégtétel dijául Isten igaz itélete elé állítsa és ugyanabban a testben elszenvedje a büntetést, amelyet mi megérdemeltünk. Végezetre, mivel Isten önmagában a halált el nem szenvedhetné, az ember pedig önmagában le nem győzhetné, az emberi természetet az istenivel kötötte össze, hogy az egyiknek gyengeségét a halálnak alája vesse bűnünknek eltörlésére, a másiknak erejével a halállal a harcot megállja s a győzedelmet nekünk megszerezze. Akik tehát Krisztust akár istenségétől, akár ember voltától megfosztják, vagy fenségét és dicsőségét kisebbítik meg, vagy jóságát homályosítják el. De nem kevésbbé bánnak gonoszul másrészt az emberekkel szemben sem, akiknek hitét így megingatják és megrontják; mert ez a hit csak erre az alapra támaszkodva képes megállani. Vegyük ehez, hogy annak a megváltónak eljövetelében kellett reménykedni, aki Ábrahámnak és Dávidnak fia s akit Isten a törvényben és prófétákban megigért. Innét a kegyes lelkeknek az a további hasznuk van, hogy épen az eredet rendje elvezeti őket Ábrahámhoz és Dávidhoz és így bizonyosabban megismerik, hogy Krisztus valóban az, akit annyi jövendölés hirdetett.

Mindamellett azt kell kiváltképen szem előtt tartanunk, amit előbb fejtettem ki, hogy t. i. a közös természet záloga Isten fiával való társaságunknak; s hogy Isten fia a mi testünket öltözve fel, győzte le a bünnel együtt a halált, hogy a diadal és a győzelem így a mienk legyen s hogy a testet, melyet tőlünk vett, áldozatra azért adta, hogy a kiengesztelést elvégezvén, eltörölje a mi bününket és lecsillapítsa atyánk méltó haragját.

4. Aki ezeket, amint méltó, alaposan megfontolja, könnyen megvetheti azokat a hiábavaló gondolatokat, amelyek a könnyelmű és újságra vágyó lelkéket magukhoz ragadják. Eféle gondolat az, hogy Krisztus emberré lett volna, még akkor is, ha az emberi nem megváltása céljából nem lett volna is szükség orvosszerre. Megvallom ugyan, hogy a teremtésnek első rendjében és a természetnek még ép állapotában fejévé volt téve az angyaloknak és az embereknek s Pál ezért mondja (Kol. 1:15), hogy minden teremtmény között elsőszülött, de mivel az egész Szentirás azt hangoztatja, hogy testbe azért öltözött, hogy megváltó legyen, ahoz, hogy más okot, vagy más célt képzeljünk, felettébb nagy vakmerőség szükséges. Hogy Isten Krisztust kezdettől fogva mely célra igérte, eléggé ismerjük, hogy t. i. újjá alkossa az elbukott világot és az elveszett embereknek segítségükre siessen. Ennélfogva a törvény alatt az ő képe az áldozatokban volt a nép elé adva, hogy a hivők reméljék, hogy Isten hozzájuk irgalommal lesz, miután a bünök kiengesztelése után megbékél. Bizonyára, mivel a közbenjáró minden időben még a törvény kihirdetése előtt is, soha vér nélkül nem volt igérve, ebből megértjük, hogy Isten örök tanácsából az emberek fertelmének megtisztítására volt rendelve, mivet a vérontás jelképe az engesztelődésnek. A próféták úgy hirdették őt, hogy egyúttal Isten és ember megbékéltetéjőül igérték. Minden egyéb bizonyíték helyett elég lesz Ézsaiásnak ama kiváló bizonyítéka (53:4–5), melyben jó előre megjósolja, hogy neki Isten kezétől a nép vétkeiért kell megveretnie, hogy a békességnek ostora van rajta, hogy oly pap ő, ki magát ajánlja áldozatúl, hogy az ő sebeiből lesz gyógyulásuk egyebeknek és hogy mivel mindenek tévelyegtek és mint a juhok elszóródtak, Istennek úgy tetszett, hogy őt megsanyargassa és mindeneknek vétkeit reá vesse. Midőn azt halljuk, hogy Krisztust tulajdonképen azért igérte Isten, hogy a nyomorúlt bünösöknek segítséget hozzon, mindaz, aki e célon túl mást keres, túlságosan szabadjára ereszti balga kiváncsiskodását. Már mikor ő megjelent, eljövetele céljául azt jelentette ki, hogy Istent megbékítvén, minket a halálból az életre gyűjtsön össze. Ugyanezt bizonyították felőle az apostolok is. Igy János, mielőtt azt tanítja, hogy az Ige testté lett, elbeszéli az ember elpártolását (Ján. 1:9–10). De mindenek előtt magát Krisztust kell hallanunk, mikor tisztéről nyilatkozik. „Úgy szereté Isten – úgymond (Ján. 3, 6) – e világot, hogy az ő egyetlen egyszülött fiát adná, hogy minden, valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen”. Ugyancsak ő mondja (Ján. 5:25) ezt is: „Eljő az idő, mikor a halottak hallják az Isten fiának szavát és akik hallandják, élnek”. Ismét: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki én bennem hiszen, ha meghal is, él” (Ján. 11:15). „Az embernek fia azért jött, hogy megtartsa azt, ami elveszett vala” (Máté 18:11). „Az egészséges emberek nem szükölködnek orvos nélkül” (Máté 9:12). Ha minden bizonyítékot föl akarnék sorolni, soha végére nem jutnék azoknak. Az apostolók is egy értetemmel hivnak ehez a kútfőhöz.

És bizonyára, ha nem Isten megengesztelése végett jött volna, semmivé lenne papi tiszte, mivel a pap Isten és az emberek között közvetítőül van rendelve Isten megkérlelése végett (Zsid. 5:1). Nem lenne a mi igazságunk, mivel értünk áldozatúl adatott, hogy Isten nekünk ne tulajdonítsa vétkeinket (II. Kor. 5:19). Egyszóval eként mindazoktól a magasztalásoktól megfosztatnék, melyekkel őt a Szentirás ékesíti. Megdőlne Pál ama mondása is (Róm. 8:3): „Ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen a test miatt, az Isten az ő fiát elbocsátván, a bünös testnek hasonlatosságában a bünért, kárhoztatá az ő testében”. Nem állna meg az sem, amit egyebütt tanít (Tit. 2:11), hogy Istennek jósága és az emberek iránt való végtelen szeretete abban a tükörben mutatkozott kiváltképen, mikor Krisztus megváltóúl adatott nekünk. Egyszóval a Szentirás sehol más célt nem jelöl, hogy miért akarta Isten fia a mi testünket magára fölvenni s miért kapta ezt a parancsot az Atyától, mint azt, hogy áldozat tegyen az Atyának irántunk való kiengesztelése végett. Igy van az megirva és így kellett Krisztusnak szenvednie s az ő nevében bűnbánatnak hirdettetnie (Luk. 24:26). „Annakokáért szeret engem az Atya, mert az én életemet letészem a juhokért, hogy ismét felvegyem azt” (Ján. 20:17). „Miképen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, aképen kell felmagasztaltatni az ember fiának” (Ján. 3:14). Másutt: „Atyám, tarts meg engem ez órától; de azért jöttem ez órára”. „Atyám, dicsőítsd meg a te fiadat” (Ján. 12:27–28). És itt világosan jelzi fölvett testének halálát, t. i., hogy áldozat és engesztelés legyen a bünök eltörlésére. Ugyanez oknál fogva mondja Zakariás (Luk. 1:79), hogy Krisztus az atyáknak tett igéret szerint jött el, hogy megvilágosítsa azokat, akik a halál árnyékában ültek. Emlékezzünk rá, hogy mindezt Pál egy másik szentirási helyen hirdeti Isten fiáról, mikor bizonyságot tesz arról, hogy minden értelemnek és bölcseségnek kincsei Krisztusban vannak elrejtve s azzal dicsekszik, hogy ő rajta kivül semmit se tud.

5. Ha valaki azt veti ellenünk, hogy mindezek közül egyik sem akadály arra nézve, hogy ugyanaz a Krisztus, aki az elkárhozottakat megváltotta, szeretetét ne tanusította volna az épek és sértetlenek iránt azzal, hogy azok testét felöltötte, erre rövid válaszom ez: mivel a Szentlélek azt mondja, hogy Isten örök tanácsában e kettő össze volt foglalva, hogy Krisztus a mi megváltónk és természete a miénkkel azonos, nem szabad ezt hosszasabban vizsgálni. Mert akit valami további tudásvágy ingerel s Isten megváltozhatlan rendelésével meg nem elégszik, az ilyen ezzel megmutatja azt is, hogy még azzal a Krisztussal sem elégszik meg, aki nekünk váltságunk dijául adatott. És bizonyára Pál nemcsak azt sorolja fel, hogy Krisztus mely célból küldetett, hanem az eleve-elválasztás fölséges titkáig emelkedve, kellően megzabolázza az emberi szellem minden féktelenségét és szilajkodását. Elválasztott minket Krisztusban az Atya a világ teremtése előtt, hogy az ő akaratának tetszése szerint fiaivá fogadjon és az ő szeretett fiában kedvelt minket, akiben vagyon megváltásunk az ő vére által (Ef. 1:4). E helyen bizonyára nincs föltételezve Ádám esete úgy, mintha az időre nézve előbb lett volna az elválasztásnál, hanem az van megmutatva, hogy mit határozott Isten az örök idők előtt, mikor az emberi nem nyomoruságán segíteni akart. Ha ellenfelünk ismét azt veti szemünkre, hogy Istennek ez a terve az ember romlásától függött, melyet ő előre látott, rám nézve a legteljesebb mértékben elég az, hogy mindazok, akik Krisztus után való kutatásukban tovább mennek, vagy felőle többet kivánnak tudni, mint amennyit Isten titkos tanácsával elrendelt, istentelen vakmerőséggel törnek arra, hogy új Krisztust költsenek. És Pál, mikor Krisztusnak eme sajátos tisztéről eként beszélt, méltán kéri az efézusiak számára (3:16 stb.) az értelemnek lelkét, hogy megértsék, hogy mekkora a hosszasága, magassága, szélessége és mélysége, t. i. a Krisztus szeretetének, mely minden értelmet fölülmúl; mintha szorgalmasan körül akarná korlátokkal venni elméinket, hogy a kiengesztelődés kegyelmétől egy hajszálnyira se távozzunk el, valahányszor Krisztusról említés tétetik. Ezért mivel teljesen megbizható az az ige, melyben Pál arra tanít (I. Tim. 1:15), hogy Krisztus a bünösök megváltására jött, én ebben szivesen megnyugszom. És mivel ugyanez az apostol másutt azt tanítja, hogy az a kegyelem, mely most az evangéliumban kijelentetett, Krisztusban minden időknek előtte adatott nekünk (II. Tim. l:9), azt tartom, hogy ebben mindvégig állhatatosan meg kell maradnunk.

Ennek a mérsékletnek méltatlanúl támad ellene Osiander, aki a szóban forgó kérdést, melyet előbb némelyek csak könnyedén érintettek, manapság ismét szerencsétlenül előráncigálta. Elbizakodottsággal vádolja azokat, akik azt mondják, hogy Istennek fia testben nem jelent volna meg, ha Ádám el nem esett volna, mivel ezt a hazug állítást a Szentirásnak egyetlen bizonyítéka sem utasítja vissza. Mintha bizony a fonák kiváncsiságot nem zabolázná meg Pál, mikor a Krisztus által szerzett megváltásról beszélve, menten megparancsolja, hogy az ily balga kérdéseket kerüljük (Tit. 3:9). Némelyek őrjöngése annyira megy, mikor balga módra éles elméjüeknek akarnak látszani, hogy még azt is kérdés tárgyává teszik, hagy Istennek fia a szamár természetét fölvehette volna-e. Ezt a szörnyüséget, amelytől minden kegyes lélek méltán borzad vissza, mint valami utálatosságtól, azzal az ürüggyel mentegeti Osiander, hogy a Szentirás sehol ezt világosan meg nem cáfolja. Mintha bizony Pál, mikor semmit tudásra méltónak, vagy értékesnek nem tart a keresztre feszített Krisztuson kivül (I. Kor. 2:2), megengedné, hogy valami szamár legyen az üdvösségnek szerzője. Ennélfogva az, aki egyebütt azt tanítja, hogy Krisztus az Atya örök tanácsából rendeltetett fővé, hogy mindent ismét helyre hozzon (Ef. 1:22), annál kevésbbé ismer el ilyen gyanánt mást, mert a megváltás tisztének semmi része másra rá nem ruháztatott.

6. Az az elv, amelyet hánytorgat, igen hitvány; azt akarja elhitetni, hogy az ember Isten képére azért teremtetett, mivel az eljövendő Krisztus ábrázatára formáltatott, hogy hasonló legyen ahoz, kiről az Atya már elhatározta, hogy testet fog ölteni. Ebből azt következteti, hogy ha Ádám első ártatlan állapotából soha ki nem esett volna is, Krisztus mégis emberré lett volna. Hogy azonban ez az állítás mennyire hazug és erőltetett, maguktól belátják azok, kiket Isten józan ésszel ajándékozott meg. Emellett azt gondolja, hogy ő találta fel először, mi is az Isten képe, az t. i., hogy nemcsak azokban a kiváló ajándékokban, melyekkel az ember föl volt ékesítve, tündöklött Isten dicsősége, hanem Isten lényegileg abban lakozott. Ha megengedném is azonban, hogy Ádám, amennyiben Istennel összeköttetésben volt (ami a legtökéletesebb méltóság), Istennek képét hordozta, mindamellett azt állítom, hogy az Istenhez való hasonlóság nem egyebütt, hanem azokban a kiváló jegyekben keresendő, amelyekkel Isten Ádámot minden állat fölött felékesítette. Hogy pedig Krisztus már akkor is Isten képe volt, egy értelemmel vallja mindenki és ezért, ami kiválósága csak volt Ádámnak, mind onnét származott, hogy az egyszülött Fiu által alkotójának dicsőségéhez közelebb járult. Az ember tehát Isten képére teremtetett, akiben a teremtő Isten önnön dicsőségét akarta szemléltetni mintegy tükörben. A dicsőségnek erre a fokára az egyszülött Fiu jótéteménye folytán emelkedett; de hozzá teszem, hogy maga a Fiu úgy az angyaloknak, mint az embereknek közös feje volt, úgy, hogy az embereknek adott méltóság az angyalokra is tartozott; mert mikor azt halljuk, hogy a Szentirás (Zsolt. 82:6) Isten fiainak nevezi őket, nem volna ésszerű tagadnunk, hogy beléjük is van adva valami, aminek következtében hasonlók az Atyához. Hogyha tehát Isten azt akarta, hogy dicsősége úgy az emberekben, mint az angyalokban mutatkozzék és mind a két természetben szemlélhető legyen, ostobán hazudja Osiander, hogy az angyalok akkor alábbvalók voltak az embereknél, mivel Krisztus alakját nem hordozták. Mert Isten szüntelen jelenvaló szemlélését folytonosan nem élvezhetnék, ha nem volnának hozzá hasonlók. Épen így tanítja Pál (Kol. 3:10), hogy az emberek másként meg nem újhodnak Isten képére, csak ha az angyalokkal kerülnek társaságba, hogy így egy fő alatt együvé forrjanak össze. Végül, ha Krisztusnak hihetünk, végső boldogságunk az leszem hogy midőn a mennyekbe befogadtatunk, olyanok leszünk, mint az angyalok. Ha azért Osiandernak megengedjük azt a következtetést, hogy Isten képének legkiválóbb példánya az ember Krisztusban volt, ugyanezen az alapon bárki azt is vitathatná, hogy Krisztusnak az angyalok természetében részesnek kellett lennie, mivel Istennek képe rájuk is tartozik.

7. Nincs hát mért félnie Osiandernak attól, hogy így Istent hazugságban foghatnók meg, ha gondolatjában előbb nem volt volna meg szilárd és változhatatlan végzése arra nézve, hogy Fia testet öltsön föl. Mivel ha Ádámnak feddhetlensége meg nem szünt volna, hasonló lett volna Istenhez az angyalokkal együtt, de mindamellett nem lett volna arra szükség, hogy Istennek Fia emberré, vagy angyallá legyen. Hiába fél attól a képtelenségtől is, hogy ha Krisztus, nem mint megváltó, hanem mint első ember, nem azért született, mert Isten a maga változhatatlan tanácsából ezt az ember teremtése előtt így rendelte, akkor elveszti méltóságát (praerogativa), minthogy ez esetben csak esetlegesen és alkalomszerüen az elveszett emberi nem helyreállítása céljából született volna; mert csak azért hozza ezt fel, hogy azt következtethesse belőle, hogy tehát a Krisztus Ádám képére teremtetett. Mert miért borzad attól, amit a Szentirás oly világosan tanít (Zsid. 4:15), hogy t. i. Krisztus mindenben hasonlatos volt hozzánk a bűnön kivül? Hiszen Lukács épen ezért nem habozik őt Ádám fia gyanánt nemzetséglajstromába foglalni (Luk. 3:38). Szeretném azt is tudni, hogy Pál (I. Kor. 15:47) miért nevezi Krisztust második Ádámnak, ha nem azért, mivel el volt rendelve számára az emberi állapot, hogy Ádám utódait romlásukból fölemelje. Mert, ha ez a dolgok rendjén a teremtés előtt járt volna, Krisztust első Ádámnak kellett volna nevezni. Osiander biztosan állítja, hogy mivel az ember-Krisztus már eleve ismert volt Isten lelkében, az emberek erre a mintaképre formáltattak. Pál pedig, mikor Krisztust második Ádámnak nevezi, az ember első eredete és újjáalkotása között, melyet Krisztus által nyerünk el, mintegy középre állította az esetet, melyből a természet előbbi rendjének visszaállítására vonatkozó szükség állott elő. Ebből következik, hogy ugyanez volt az oka, amiért Isten fiának emberré kellett lenni. Továbbá helytelenül és izetlenül következteti Osiander, hogy Ádám, ameddig ártatlanságában megmaradott volna, nem Krisztusnak, hanem önmagának lett volna képe. Erre én azt felelem, hogy, ha Isten Fia soha a testet föl nem öltötte volna is, semmivel sem tündöklött volna lelkünkben és testünkben kevésbbé Istennek képe, amelynek sugarainál mindig meglátszott, hogy Krisztus valóban a fő és az elsőség mindenekben őt illeti. És így semmivé van téve az a haszontalan elménckedés melyet Osiander fecseg, hogy az angyaloknak Krisztus soha fejük nem lett volna, ha Isten el nem határozta volna, hogy Fiát még ekkor is testbe öltözteti, ha Ádám bűnbe nem esik. Mert fölöttébb megfontolatlanúl ragadja meg azt, amit egy józan eszű ember sem fog megengedni, hogy t. i. Krisztust az angyalok fölött az elsőség nem illeti meg s azok őt fejedelmöknek nem tarthatják, csak amennyiben ember. De Pál szavaiból (Kol. 1:15) könnyen kiviláglik, hogy Krisztus annyiban elsőszülött minden teremtmény előtt, amennyiben Istennek örök Igéje, nem mivel teremtetett, vagy a teremtmények közé kell számláltatnia, hanem mivel a világ ép állapotának, mely kezdettől fogva a legnagyobb szépséggel vala ékes, nem volt más kezdete. Végül, amennyiben emberré lett, csak annyiban első zsengéje a holtaknak. Mert az apostol egyetlen rövid mondatban mind a kettőt szemünk elé állítja (Kol. 1:16–18), hogy t. i. a Fiu által teremtetett minden, tehát ő uralkodik az angyalokon, másrészt, hogy emberré azért lett, hogy Megváltónk legyen. Épp ily tudatlanság jele az is, mikor azt mondja, hogy Krisztus nem lett volna az emberek királya, ha emberré nem lett volna. Mintha bizony Istennek országa nem állhatott volna fenn, ha Istennek örökkévaló fia, anélkül, hogy emberi testet öltött volna fel, összegyűjtvén az angyalokat és embereket az ő mennyei dicsőségének és életének társaságába, maga uralkodott volna felettük. De mindenkor abban a hamis elvben botlik meg és azzal vakítja el saját magát, hogy az egyház fő nélkül lett volna, ha Krisztus testben meg nem jelent volna. Mintha bizony éppúgy, mint az angyalok felett uralkodott, nem uralkodhatott volna isteni erejénél fogva az embereken is és nem táplálhatta, gyarapíthatta volna őket lelke titkos erejével saját teste gyanánt, mig végre az égbe gyüjtve ugyanazt az életet nem élvezhették volna, amit az angyalok! Ezeket a balgaságokat, amelyeket eddig megcáfoltam, Osiander a legszilárdabb kijelentéseknek veszi ugyannyira, hogy az ő saját elmélkedései édességétől megrészegedve, nevetséges és semmis izetlenségeket szokott előhozni.

Azután kijelenti, hogy egy még sokkal erősebb bizonyítékot hoz fel, t. i. Ádám jóslatát, aki feleségére tekintve ezt mondta (I. Móz. 2:23): „Ez az én csontomból való csont és testemből való test”. Honnét bizonyítja azonban be, hogy e szavakban jóslás foglaltatik? Bizonyára abból, mivel Krisztus Máténál ugyanezt a beszédet Istennek tulajdonítja. Mintha bizony mindaz, amit Isten emberek által szólott, jóslatot tartalmazna! Ha Osiander ezt a módszert akarja használni, ám keressen a törvény egyes parancsolataiban is jóslatokat, mert ezekről bizonyos, hogy Istentől származtak, mint szerzőtől. Vegyük továbbá figyelembe, hogy mily durva és földies magyarázó lett volna Krisztus, ha csak a betű értelmén csüngött volna; mert ő nem szól arról a titkos egységről, melyre az egyházat méltatta, hanem pusztán a házassági hűségről s ezért tanítja, hogy Isten azért jelentette ki, hogy a férfi és a nő egy testté lesznek, nehogy valaki elválással próbálja szétszakítani amaz elszakíthatatlan köteléket. Ha ez az egyszerűség Osiander tetszését nem nyeri meg, ám dorgálja meg Krisztust, hogy tanítványait a titokra el nem vezérlette az által, hogy az atyja mondását alaposabban magyarázta volna meg. Osiander balgaságát Pál semmiképen nem támogatja, aki, miután kijelentette, hogy mi Krisztus testéből való test vagyunk, menten hozzáteszi, hogy ez nagy titok (Ef. 5:30); mert ő nem azt akarta kifejteni, hogy Ádám a fenti szavakat minő értelemben mondotta, hanem a házasság alakjában és hasonlóságában azt a szent összeköttetést akarta előttünk föltüntetni, mely minket Krisztussal eggyé tesz. És az igék is ezt hangoztatják, ugyanis figyelmeztetve az olvasót arra, hogy ő ezt Krisztusról és az egyházról mondja, helyreigazítás gyanánt a házasság törvényétől megkülönbözteti a Krisztus és az egyház között fennálló szellemi összeköttetést. Az ily alaptalan beszéd tehát könnyen füstbe megy; ezért nem tartom szükségesnek, hogy minden hasonló gyim-gyomot megcáfoljak, mivel ebből a rövid cáfolatból mindannyinak haszontalansága könnyen megfogható. Isten fiainak valódi tápláltatására bőven elégséges ez a józan állítás (Gal. 4:4): „Minek utána eljött a teljes idő, kibocsátá Isten az ő fiát, aki asszonytól lett, aki a törvény alá adta magát, hogy azokat, akik a törvény alatt valának, megváltaná”.