TIZEDIK FEJEZET. Az ó- és új-szövetség hasonlóságáról.

1. A fentebbiekből már eléggé kitünhetik, hogy mindazok az emberek, akiket Isten a világ kezdetétől fogva az ő népe közé fölvett, ugyanazon törvénnyel és ugyanazon tudománynak kötelékével voltak vele összekapcsolva, amely köztünk érvényben van. De mivel nagyon fontos, hogy ez a fő tétel kétségtelen legyen, függelék gyanánt hozzá csatolom, hogy noha az atyák velünk ugyanazon örökségnek voltak részesei és ugyanazon közbenjárónak kegyelme folytán remélték a közös üdvösséget, mennyiben volt állapotuk a mienktől eltérő ebben a szövetségben. Jóllehet pedig azok a bizonyítékok, amelyeket a törvényből és prófétákból ennek bebizonyítására összegyűjtöttünk, nyilvánvalóvá teszik, hogy Isten népe körében a vallás és kegyesség szabálya sohasem volt más, mégis mivel az egyházi iróknál gyakorta sok szó esik az ó- és új-szövetség különbségéről, ami a kevésbbé éles elméjű olvasóban aggályt támaszthat, e dolog jobb és alaposabb megvizsgálására joggal szánunk külön helyet. Sőt azt, ami egyébként is igen hasznos lett volna, szükségessé tették ránk nézve a semmirekellő szörnyeteg Servet és némely őrjöngők az anabaptisták felekezetéből, akik csak úgy vélekednek az izraelita népről, mint valami disznócsordáról, úgy hogy azt hazudozzák róla, hogy az Úr a mennyei halhatatlanság minden reménysége nélkül hizlalta ezen a földön.

Hogy tehát ezt a dögvészes tévelygést távol tartsuk a kegyes lelkektől s hogy egyuttal minden nehézséget is eloszlassunk, amelyek az ó- és új-szövetség között való különbség hallatára azonnal fel szoktak támadni, futólag vizsgáljuk meg, hogy minő hasonlóság, vagy minő különbség van azon szövetség között, amit egykor Krisztus eljövetele előtt az izraelitákkal kötött az Úr s amit most az ő megjelenése után mi velünk szerzett.

2. És mind a kettő egy szóval elintézhető. Az atyák szövetsége lényegileg és tényleg oly kevéssé különbözik a mienktől, hogy teljességgel egy és ugyanaz, végrehajtása azonban eltér. De mivel néhány szóból senki a dolgot biztosan meg nem értheti, szükséges, hogy ha valamiképen használni akarunk, hosszabb magyarázatot adjunk. Egyébiránt mikor a hasonlóságot, vagy inkább egységet mutatjuk ki, az egyes részecskéket, amelyeket már elmondottunk, teljesen újból tárgyalni felesleges volna; s épen így helytelen volna ide vegyíteni azokat a dolgokat, amelyek másutt lesznek elmondandók. Itt pedig kiváltképen három főpontra kell figyelmünket irányítanunk. Először nem kell felednünk, hogy nem a testi jólét és boldogság volt célul kitűzve az izraeliták elé, hogy arra óhajtozzanak, hanem a halhatatlanság reményébe fogadtattak fel és e fiuvá fogadtatásnak hitét tették előttük bizonyossá úgy a jóslatok, mint a törvény és a próféták. Aztán, hogy az a szövetség, amely által Istennel megengeszteltettek, egyáltalán nem érdemeiken, hanem egyedül az elhívó Istennek irgalmán alapult. Harmadszor, hogy nekik is megvolt és ismerték a közbenjáró Krisztust, aki által egyrészt Istennel összeköttettek, másrészt az ő igéreteinek részesei lettek. Ezek közül a másodikat, mivel még esetleg nem eléggé ismeretes, a maga helyén bőven megmagyarázzuk és bebizonyítjuk. Mert a prófétáknak igen sok és világos bizonyítékaival meg fogjuk erősíteni, hogy tisztán az Úr jóságából és kimélő szeretetéből volt mindaz, ami jót valaha Isten az ő népével tett s amit csak igért. A harmadikat már több helyütt elég világosan bebizonyítottuk s az elsőt is érintettük már több izben.

3. Ennek a megmagyarázására fordítsunk tehát behatóbb munkát, (mivel leginkább ez tartozik a jelen kérdésre és erről támasztanak velünk szemben több ellenvetést) mindamellett úgy, hogy ha valami a másikak megmagyarázásából még hiányzik, azt futólag pótoljuk, vagy alkalmas helyen azután hozzáadjuk. Bizonyára minden tekintetben megszünteti az apostol a kételkedést, mikor azt mondja (Róm. 1:2), hogy az Atya Isten az evangéliumot, melyet fiáról az elrendelt idő szerint kijelentett, a próféták által a Szentirásban már sokkal előbb megigérte. Tanítja továbbá, hogy a hitből való megigazulásnak, amelyet maga az evangélium tanít, bizonysága van a törvényben és a prófétákban (Róm. 3:21), mivel az evangélium az embereknek szivét nem a jelen élet örömeiben tartja fogva, hanem a halhatatlanság reményére emeli fel; nem a földi gyönyörűségekhez láncolja, de a mennyben eltett reménységet hirdetvén, valami módon oda emeli. Mert egyebütt így határozza meg (Ef. 1:13): „Minekutána az evangéliumnak hittetek, elpecsételtettetek az ígéretnek Szentlelkével, amely a mi örökségünknek záloga megszerzett tulajdonának megváltatására”. Ismét (Kol. 1:4): „Hallottuk a ti hiteteket a Jézus Krisztusban és a szentek iránt való szereteteteket, a mennyekben nektek eltett reménységért, melyről hallottatok az evangélium igaz beszédében”. Ismét (II. Thess. 2:14): „Elhívott minket az evangélium által, a mi Urunk, a Jézus Krisztus dicsőségében való részesedésre”. Ezért neveztetik az evangélium üdvösség igéjének, Isten hatalmának a hivők üdvösségére és mennyek országának. Hogyha az evangélium tanítása lelki és a megromolhatatlan életnek birásához nyit utat, ne gondoljuk, hogy azok, akiknek igértetett és hirdettetett, a léleknek gondját mellőzvén és elhanyagolván, barmok módjára egészen a test gyönyöreinek keresésére adták magukat. S ne fecsegje itt senki, hogy azok az igéretek, amelyek a törvényben és a prófétákban az evangéliumról megpecsételtettek, az új népnek voltak szánva. Mert kevéssel azon mondása után, hogy az evangélium a törvényben megigértetett, azt teszi hozzá, hogy mindaz, amit a törvény tartalmaz, kétségtelenül tulajdonképen azokra irányul, akik a törvény alatt vannak (Róm. 3:19). Elismerem ugyan, hogy más tárgyról beszél, de nem volt annyira feledékeny, hogy midőn azt mondta, hogy mindaz, amit a törvény tanít, valójában a zsidókra tartozik, ne gondolta volna meg, amit néhány verssel azelőtt állított arra nézve, hogy az evangélium a törvényben megigértetett. A legvilágosabban kimutatja tehát az apostol, hogy az ó-szövetség főként a jövendő életre volt tekintettel, midőn azt mondja, hogy az alatt az evangélium igéretei foglaltatnak.

4. Ebből következik az is, hogy Istennek ingyen való irgalmán nyugodott és hogy Krisztus közbenjárásával erősíttetett meg. Mert az evangéliumi igehirdetés nem hirdet mást, mint hogy a bünösök érdemük nélkül Isten atyai irgalmasságából igazulnak meg s ennek teljessége Krisztusban foglaltatik. Ki merészeli tehát azt állítani, hogy a zsidók nem voltak részesek Krisztusban, midőn azt halljuk, hogy az evangélium szövetsége velük is megköttetett, melynek egyetlen alapja Krisztus? Ki merészeli kizárni az ingyen való kegyelem jótéteményéből azokat, akikről azt halljuk, hogy a hitből való megigazolás tudománya velük közöltetett? De hogy világos dolog felett ne civódjunk hosszasabban, itt van előttünk az Úr nevezetes mondása (Ján. 8:56): „Ábrahám nagy kivánsággal kivánta látni az én napomat; látta és örült”. S amit azon a helyen Krisztus Ábrahámról bizonyít, arról az apostol kimutatja, hogy a hű népben általános volt, mikor azt mondja (Zsid. 13:8), hogy Krisztus ugyanaz marad tegnap, ma és mindörökké. Mert azon a helyen Krisztusnak nemcsak egyszerüen örök istenségéről szól, hanem az ő erejéről, amely a hivőknek mindenkor megjelentetett. Ezért mind a boldogságos Szűz, mind Zakariás azt mondja énekében, hogy a Krisztusban kijelentett kegyelem azoknak az igéreteknek kiszolgáltatása, amelyeket hajdan az Úr Ábrahámnak és a patriarcháknak tett. Ha az Úr régi esküjét váltotta valóságra azzal, hogy az ő felkentjét adta nékünk, nem mondhatunk egyebet, mint hogy az ó-testamentom célja mindig Krisztusban és az örök életben volt.

5. Sőt az apostol nemcsak a szövetség kegyelmében teszi velünk egyenlőkké az izraelitákat, hanem a sákramentumok jelében is. Mert, midőn a korinthusbelieket azoknak a büntetéseknek példájával akarja rettenteni, amelyekkel régente amazok bűnhődtek az Irás elbeszélése szerint, hogy hasonló gonosztettekbe ne merüljenek, abból a bevezetésből indul ki (I. Kor. 10:1–11), hogy nincs okunk, amiért valami előjogot követelhetnénk magunknak, hogy ez mentsen meg minket attól a büntetéstől, amely azokra szállott, mivel az Úr őket nemcsak ugyanazon jótéteményekkel halmozta el, hanem kegyelmét is ugyanazon jelképekkel tette közöttünk világossá; mintha azt mondaná: ha abban biztok, hogy a veszedelmen kivül vagytok, mivel úgy a keresztségben, amellyel meg vagytok pecsételve, mint az urvacsorában, amelyet minden nap vesztek, kiváló igéretek vannak számotokra s emellett Isten jóságát megvetve szabadosan féktelenkedtek, tudjátok meg, hogy a zsidók sem voltak ily jelképek nélkül s ellenük az Úr mégis a legnagyobb szigorusággal gyakorolta itéleteit. Megkeresztelkedtek a tengeren való átkelésben és a felhőben, amely elfedte őket a nap heve elől. Azt mondják, hogy amaz átkelés testi keresztség volt, amely a mi lelki keresztségünknek némi részben megfelel. Ha azonban ezt elfogadjuk, nem állhat meg az apostolnak érvelése, aki itt azt a téves hitet akarja eloszlatni a keresztyénekben, hogy a keresztség előjoga következtében felülmulják a zsidókat. Ilyen álokoskodással nem lehet csűrni-csavarni azt, ami nyomban utána következik, hogy azok mindnyájan egy lelki eledelt ettek és egy lelki italt ittak mivelünk, ez az eledel és ital pedig az ő magyarázata szerint Krisztus.

6. Némelyek Pál ezen véleményének megdöntésére azt vetik ellen, amit Krisztus mond (Ján. 6:31): „A ti atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak; aki eszi az én testemet, nem hal meg soha örökké”. Ez a két mondás azonban igen jól megfér egymással. Az Úr, mivel beszédét olyan hallgatókhoz intézte, akik csupán a gyomor táplálékával kivántak jóllakni, a lélek eledelével azonban nem törődtek, beszédét némileg azoknak felfogásához alkalmazza, különösen pedig a mannát és a maga testét azok értelméhez mérten hasonlítja össze. Azt követelték, hogy ha tekintélyt óhajt magának szerezni, erejét valami csodával bizonyítsa, aminőt Mózes cselekedett a pusztában, amidőn az égből mannát szerzett. A mannában pedig semmi egyebet nem láttak, mint gyógyszerét a testi éhségnek, mellyel a nép akkor sujtatott; ama fenségesebb titokhoz, amelyre Pál céloz, nem hatoltak el. Krisztus tehát, hogy kimutassa, mennyivel kiválóbb jótéteményt kell várniuk tőle, mint aminőt hirdetésük szerint Mózes atyáikkal közölt, ezt az összehasonlítást alkotja: ha véleményetek szerint nagy és emlékezetes csoda volt, hogy az Úr Mózes által népének, hogy a pusztában éhen ne vesszen, mennyei eledelt szolgáltatott, hogy azzal egy kis időre fenntartsa, ebből értsétek meg, hogy mennyivel kiválóbb az az étel, amely halhatatlanságot ad. Látjuk, hogy az Úr miért mellőzte azt, ami a mannában fő volt és miért jelezte annak csupán alantasabb hasznát. Nevezetesen mivel a zsidók mintegy gáncsolódási szándékból Mózest állították vele szembe, aki a nép szükségén a mannával segített, azt válaszolja, hogy ő sokkal magasabb kegyelemnek osztogatója, mellyel szemben méltán kevésre becsülendő a nép ama testi tápláléka, amelyet azok egyedül tartottak oly nagyra. Pál, mivel tudta, hogy az Úr, mikor az égből mannát hullatott alá, nemcsak a has táplálására öntötte ki azt, hanem lelki titok gyanánt is osztogatta, hogy ezzel azt a lelki megelevenítést példázza, amely a Krisztusban van, nem hanyagolja el azt a részt, amely a megfontolásra legméltóbb volt. Ezért ebből bizonnyal és világosan következik, hogy a mennyei örök életnek ígéretei, amelyekre az Úr most méltat minket, nemcsak közöltettek a zsidókkal, hanem ez igéretek valójában lelki sákramentumokkal is el voltak pecsételve. Erről a dologról bőven szól Augustinus a manichaeus Faustus ellen.

7. Ha az olvasók szivesebben hallanának oly bizonyítékokat, amelyek a törvényből és prófétákból hozhatók fel s amelyekből átláthatják, hogy a lelki szövetség az atyákkal is közös volt, amint ezt Krisztustól és az apostoloktól halljuk, ez óhajtásnak is eleget teszek és pedig annál szivesebben, mivel így biztosabban meg fogom győzni ellenfeleimet, hogy aztán semmi kifogást ne tehessenek. És mindjárt azzal a bizonyítással kezdem, amelyről tudom, hogy jóllehet az anabaptisták gőgös tekintete előtt haszontalan és majdnem nevetséges leszen, a tanulékony és józaneszű emberek előtt mégis igen értékes és bebizonyított dolognak veszem, hogy Isten igéjében az életnek oly hathatós ereje van, hogy akiket Isten arra méltóztat, hogy abban részesedjenek, azoknak lelkét megeleveníti. Mert mindig igaz volt Péternek ama mondása (I. Pét. 1:23), hogy ez ama megromolhatlan mag, amely örökké megmarad, amint Ézsaiás szavaiból is (40:6) érti. Már most, ha egyszer Isten a zsidókat hajdan ezzel a szent kötelékkel kötötte le magának, kétségtelen, hogy az örök élet reménységére választotta el azokat. Mert mikor azt mondom, hogy ők bevették az igét, hogy az őket még jobban Istenhez csatolja, nem azt az általános közlési módot értem, amely az égen, földön és a világ összes teremtményein elárad, (amely noha mindeneket megelevenít egyetemben minden egyes dolgot a maga természetéhez képest, a megromlás szükségszerűsége alól mégsem vonhatja ki azokat) hanem azt a különös közlési módot, amely a hiveknek lelkét Isten ismeretére megvilágítja és vele valami módon összeköti. Mivel az igének ilynemű megvilágosításával ragaszkodtak Istenhez Ádám, Ábel, Nóé, Ábrahám és a többi atyák, azt mondom, hogy a legkevésbbé sem kétes, hogy nekik Isten halhatatlan országába bemenetelük volt. Mert bizonnyal benső egyezségben voltak Istennel, mely az örökélet java nélkül nem lehetséges.

8. Ha mégis ez állítás valamennyire bonyolultnak látszik, rajta, forduljunk magához a szövetség alakjához, amely nemcsak a szelid lelket elégíti ki, hanem azoknak tudatlanságát is nyilván bebizonyítja, akik ellent mondani igyekeznek. Mert szolgáival az Úr mindig így szerződött: „Én leszek a ti Istenetek s ti lesztek az én népem” (III. Móz. 26:12). Hogy e szavak mind az életet, mind az üdvösséget, mind a boldogság egész teljességét magukban foglalják, azt a próféták is így szokták magyarázni. Mert Dávid nem ok nélkül hirdeti gyakrabban, hogy boldog az a nép, amelynek ura az Isten (Zsolt. 144:15, 33:12), boldog a nemzetség, amelyet magának örökségül elválasztott és pedig nem a földi boldogság miatt, hanem mivel azokat, akiket népévé fogadott, a halálból kiragadja, örökké megtartja és örök irgalmával halmozza el. Amint más prófétáknál olvasható: „Te vagy Istenünk; nem halunk meg; az Úr királyunk, törvényhozónk, ő meg fog menteni minket; boldog vagy Izrael, mivel az Úr Istenben megmentetel” (Hab. 1:12; Ézs. 33:21; V. Móz. 33:29). De hogy fölösleges dologban sokat ne fáradjunk, a prófétáknál lépten-nyomon találkozunk azzal a figyelmeztetéssel, hogy a minden jóval való bővelkedéshez, sőt az üdvösség bizonyos voltához semmi sem hiányzik, csak az Úr legyen Istenünk, és méltán. Mert ha az ő orcája, mihelyt felragyog, az üdvösségnek legbizonyosabb záloga, melyik embernek jelenti ki magát Isten gyanánt úgy, hogy előtte az üdvösségnek kincseit is fel ne tárja? Mert azzal a feltétellel Istenünk, hogy közöttünk lakjék, amint Mózes által bizonyította (III. Móz. 26:11). Nem tehetünk pedig szert Isten ilyen jelenlétére anélkül, hogy egyuttal az életet is ne birjuk. De ha ennél több nem lett volna is mondva, elég világos igéretük volt a lelki élet felől e szavakban: „Istenetek vagyok” (II. Móz. 6:7). Mert bizonyára nemcsak azt hirdette, hogy csupán a testeknek lesz Istenük, hanem kiváltképen a lelkeknek; a lelkek pedig ha az igazság által Istenhez nem köttettek, minthogy tőle idegenek, a halálban maradnak. Viszont, ha ez az összeköttetés megvan, ez már magával hozza az örök üdvösséget.

9. Ehez járul, hogy nemcsak azt bizonyította, hogy ő nekik Istenük, hanem azt is igérte, hogy mindig az is lesz, hogy azoknak reménysége a jelen javakkal meg nem elégedve, az örökkévalóságra irányuljon. Hogy pedig a jövő idő szemmel tartásának náluk ily értelme volt, sok hely mutatja, amidőn nemcsak jelen bajaikban, hanem a jövendőre nézve is azzal vigasztalják magukat a hívek, hogy Isten őket soha el nem hagyja. Már pedig (ami az ígéretnek második része volt) arra nézve, hogy Isten áldása a földi élet határain túl is kiterjed rájuk, még világosabban megerősítette őket ez a kifejezés: „A ti magvatoknak Istene leszek utánatok” (I. Móz. 17:7). Mert ha Isten az ő jóindulatát a halottak iránt is meg akarta mutatni azzal, hogy az utódokkal jót tett, ő tőlük maguktól még sokkal kevésbbé akarta megvonni kegyelmét. Mert Isten nem olyan, mint az emberek, akik szeretetüket barátaik fiaira azért viszik át, mivel a halál következtében nincs többé módjuk arra, hogy azokkal szemben, akiket szerettek, teljesítsék kötelességüket. De Isten, akinek jóakaratát a halál nem gátolja, bizonyára nem vonja meg a halottaktól irgalmasságának gyümölcsét, amelyet azokért ezer nemzetségre kiáraszt (II. Móz. 20:6). Ennélfogva Isten az ő jóságának nagyságát és bőségét, melyet haláluk után érezniök kellett, kiváló bizonyítékkal akarta ajánlani nekik, midőn olyannak irta azt le, hogy az egész családjukra kiárad. Ennek az ígéretnek igazságát pecsételte meg Isten és mintegy beteljesedését mutatja ki, mikor magát Ábrahám, Izsák, és Jákób Istenének nevezte sokkal azok halála után (II. Móz. 3:6). Mert hát nem volt-e nevetséges ez elnevezés, ha azok teljesen elvesztek volna? Mert ez esetben úgy lett volna, mintha ezt mondta volna: „Én azoknak Istene vagyok, akik nincsenek”. Ezért irják az evangélisták, hogy Krisztus ez egy bizonyítékkal úgy meggyőzte a Sadduceusokat (Máté 22:32, Lukács 20:37), hogy azok egyáltalán nem tagadhatták, hogy Mózes a halottak föltámadását bizonyította. Mert bizonyára magától Mózestől tanulták, hogy minden szentek az Ur kezében vannak (V. Móz. 33:33). S innen könnyű volt azt következtetni, hogy akiket az életnek és halálnak birája védelmébe, oltalmába, őrizetébe fogadott, azok még a halálban sem enyésznek el.

10. Már most (s e vitás kérdésnél ezen fordul meg minden), vizsgáljuk meg, vajjon magukat a híveket is nem aként tanította-e az Úr, hogy maguknak másutt jobb életet gondoljanak és a földi életet megvetvén, ama másikra emlékezzenek. Első sorban életüknek az az állapota, amelybe őket Isten helyezte, állandó gyakorlat volt számukra, melynek arra kellett őket figyelmeztetnie, hogy mindenek között a legnyomorultabbak lennének, ha csak ebben az életben volnának boldogok. Ádám, aki elvesztett boldogságának puszta emlékezete miatt is a legboldogtalanabb volt, gyötrelmes munkájával üggyel-bajjal tengette nyomoruságos életét; és hogy ne csak keze munkájában sujtsa őt Isten átka, onnan szakad rá legnagyobb szivfájdalma, ahonnét a legnagyobb vigasztalást kellett volna nyernie. Két fia közül az egyiket szörnyűséges testvérgyilkossággal veszti el. Az marad életben, akinek látásától méltán iszonyodik és borzad. Ábel, akit bátyja élete virágában kegyetlenül legyilkolt, az emberi szerencsétlenség példaképe. Nóé életének legnagyobb részét (mialatt az egész világ nyugodtan kéjelgett) a bárka építésével fáradságos munkában tölti. Hogy a halált elkerülte, nagyobb gyötrődése volt, mintha száz halált kellett volna szenvednie. Mert azon kivül, hogy a bárka tíz hónapig úgyszólván koporsó volt rá nézve, mi sem lehet undorítóbb, mint annyi ideig tartózkodni majdnem elmerülve az állatok ganéjában. Miután e roppant nehézségeket legyőzte, új gyász szakad reá: látja, hogy saját fia gúnyolja ki őt és azt, akit Isten nagy jótéteményéből a vízözönből megmentett, saját szájával kénytelen megátkozni.

11. Ábrahám egymagában milliók helyett állhat előttünk, ha hitét vizsgáljuk, amely a hit legjobb szabályáúl van előnkbe adva; az ő nemzetségébe kell számláltatnunk, hogy Isten fiai legyünk. Mi lehet pedig képtelenebb állítás, mint hogy Ábrahám az összes híveknek atyja s azok között a legutolsó sarokban sincs helye? Ám Ábrahám a hivők sorából, sőt a legfőbb helyről le nem vethető anélkül, hogy egyuttal az egész egyház is el ne töröltessék. Már most ami életviszonyait illeti, mihelyt Isten parancsolata elhivja, elszakad hazájától, szülőitől, barátaitól, amelyekben közönségesen az élet legnagyobb örömét találják, mintha őt az Úr elvégzett tanácsából az élet minden gyönyörűségétől meg akarná fosztani. Amint elérkezett a földre, amelyen az isteni parancsszó szerint laknia kellett, az éhinség menten kiűzte onnan. Hogy segítséget keressen, oda menekül, ahol hogy magát épségben megtarthassa, a feleségét kell prédára adni; ami kétségkivül még a sokszoros halálnál is keservesebb. Mikor lakóföldjére visszatért, az éhség ismét kiűzte onnét. Micsoda boldogság lakni oly földön, ahol annyiszor kell éhezni, sőt az éhségtől valósággal elveszni, ha csak el nem menekülsz? Egyszersmind Abiméleknél olyan kényszerűségbe jut, hogy felesége prédára vetésével kell megvásárolnia életét. Mig sok éven keresztül bizonytalanúl vándorol idestova, szolgáinak állandó civódása arra kényszeríti, hogy unokaöccsét, akit fia gyanánt tartott magánál, elküldje magától. Ez a szakadás kétségtelenül épen úgy fájt szivének, mintha valamelyik tagjának levágását kellett volna elszenvednie. Kevéssel később azt hallja, hogy az ellenség fogságba vitte. Akárhová megy, borzasztó kegyetlen szomszédokat talál, akik még nagy kinnal-keservvel ásott kutjaiból sem engedik vizet inni. Mert a kut használatát bizonyára nem vette volna pénzen Gerár királytól, ha előbb abban meg nem lett volna akadályozva. Majd midőn elerőtlenült vénségre jut, látja, hogy gyermektelen egyedüllét sujtja, ami erre a korra nézve legkellemetlenebb és legkeserűbb, mig végre reménységen kivül Izmaelt nemzi, kinek születése is azonban ugyancsak drága lett neki, mert felesége Sára szüntelen gáncsolja, mintha ő lett volna a szolgáló makacsságának szításával a házi békétlenség oka. Megszületik végre Izsák, de azon az áron, hogy az elsőszülött Izmael kizavartassék és mint magára hagyott árva, majdnem ellenséges indulattal elüzessék. Mikor egyedül Izsák maradt, hogy a jó férfiú elgyengült öregsége benne nyugodjék meg, kevéssel később Ábrahám azt a parancsolatot veszi, hogy ölje meg őt. Gondolhat-e ki az emberi elme valami siralmasabbat, mint hogy az atya legyen fiának hóhéra? Ha valami betegség ragadta volna el, ki ne gondolta volna, hogy a legnagyobb szánalomra méltó az öreg, akinek a fiú gúnyból adatott, hogy midőn azt veszni látja, árvaságának fájdalma megkettőződjék? Ha valami idegen ölte volna meg, a méltatlanság miatt sokkal nagyobb lett volna a bánat és keserűség; az pedig, hogy atyja keze ölje meg, nagyobb minden siralomnál. Egyszóval egész élete pályáján úgy hányódott és gyötrődött, hogy ha valaki meg akarná festeni a csapásokkal teljes élet példányképét, ennél jobb mintát hozzá nem találhatna. Senki se vesse ez ellen, hogy nem volt teljesen boldogtalan, mivel annyi és akkora veszedelemből is végül szerencsésen kimenekült. Mert nem arról mondjuk, hogy boldog életet él, aki végtelen nehézségeken keresztül, hosszu időn át keservesen küzködik, hanem aki minden szenvedés nélkül csendesen élvezi a jelenvaló javakat.

12. Izsák, akit kisebb bajok sujtanak, mégis alig élvezheti a gyönyörűségnek legkisebb izét is. Azokat a sanyargatásokat szenvedi ő is, amelyek nem engedik, hogy boldog legyen az ember a földön. Éhinség űzi el Kanaán földéről. Feleségét karjai közül ragadják el. Szomszédai szüntelen háborgatják és minden módon szorongatják, úgy hogy még a vizért is harcolni kénytelen. Otthon menyeitől sok kellemetlenséget tűr; gyötri fiai viszálykodása; és e nagy bajon csak úgy képes segíteni, hogy száműzi azt, akit megáldott. Jákob pedig nem egyéb, mint a legnagyobb boldogtalanság kiváló példája. Gyermekkorát otthon a legnagyobb nyugtalanságban tölti el elsőszülött testvére fenyegetései és rettentései között, amelyeknek végül is engedni kénytelen. Mikor szüleitől és szülőházából elmenekül azonkivül, hogy a száműzetés kenyere úgy is keserű, Lábánnál, nagybátyjánál, semmivel sem talál szelidebb és emberiesebb fogadtatásra. Nem elég, hogy hét esztendőn keresztül igen durva és kemény szolgaságban él, hanem még a feleség személyében is kijátszák nagy fondorlattal. A másik feleségéért új szolgaságba kell lépnie, mely alatt egész napon át a nap heve égeti, álmatlanul gyötrődik éjjel a hidegség és fagy miatt, amint ő maga elpanaszolja. Mig életének ekkora sanyaruságát húsz éven keresztül hordozza, ipa napról-napra új bántalmakkal illeti. Házában sincs nyugta, mert látja, hogy feleségeinek gyűlölködése, civódása és versengése azt is majdnem teljesen felforgatja. Mikor azt a parancsot veszi, hagy hazájába térjen vissza, gyalázatos futáshoz hasonló módon kell menekülnie, de még így sem képes ipának igaztalanságát úgy elkerülni, hogy annak szidalmai és gyalázkodásai még utazása közben is ne gyötörjék. Nemsokára még sokkal nagyobb nehézség várja. Mert midőn testvéréhez közeledik, annyi halállal megy szembe, amennyit csak egy kegyetlen és ellenséges férfiú kigondolni képes. Borzasztó félelmek gyötrik és szakgatják tehát módfelett mindaddig, mig annak megérkezését várja; mikor annak tekintete elé járul, mintegy félholt esik lábaihoz, mig végre szelidebbnek tapasztalja, mint remélni merészelte volna. Ezenfelül Rákheltől, egyedül szeretett feleségétől mindjárt mihelyt a földre bemegyen, megfosztatik. Kevéssel azután azt hallja, hogy azt a fiát, akit neki Rákhel szült s akit ezért a többiek felett szeretett, vadállat szaggatta széjjel. S hogy ennek a halála mennyi gyász forrása rá nézve, maga kijelenti, mivel hosszas könnyhullatásai után minden vigasztalás előtt makacsúl elzárkózik, úgy hogy semmi egyébre már nem vár, mint hogy gyászolva fiához a sirba szálljon. Azután leányának elrablása és megbecstelenítése, aztán fiainak vakmerő bosszuállása, amely őt nemcsak utálatossá tette a föld összes lakosai előtt, hanem halálos veszedelmet is zudított fejére, minő aggodalom, gyász és keserűség okai voltak ezek rá nézve? Következik elsőszülöttjének, Rubennak az a rettenetes gonosztette, amelynél már súlyosabb nem is történhetett volna. Mert ha a feleség megfertőzését a legnagyobb szerencsétlenségek közé sorozhatjuk, mit mondjon az ember akkor, amidőn ezt a gonosztettet saját fia követi el? Valamivel későbben másik vérfertőzés szennyezi be a családot, úgy hogy az az egyébként oly szilárd és megtörhetetlen lélek ennyi gyalázat következtében megrendül. Majd életének végén, midőn a saját és övéi éhinségén igyekszik segíteni, új szerencsétlenség hire sujtja le; meghallja t. i., hogy a másik fiát fogva tartják s hogy ezt visszanyerje, kényszerül Benjamint, vénségének egyetlen örömét, a többiekre rábizni. Ki gondolja, hogy a bajok e roppant tömegében, egy perce is lett volna, amidőn legalább szabadabban vehetett volna lélekzetet? Ezért mondja, mint önmagának legjobb tanúja, Fáraónak magáról, hogy az ő napjai kevesek és rosszak voltak a földön. Aki azt hirdeti, hogy életét folytonos nyomorúságok között töltötte, bizonyára tagadja, hogy érezte volna azt a gyönyörűséget, amelyet neki az Úr igért. Jákób tehát vagy mint gonosz hálátlan ember, kevésre becsülte Isten kegyelmét, vagy pedig igazán vallotta, hogy nyomorúlt volt a földön. Ha tehát igaz ez az állítása, úgy ebből az következik, hogy reménysége nem földi dolgokra volt függesztve.

13. Ha ama szentatyák, – ami bizonyára kétségtelen – boldog életet vártak Isten kezéből, másra gondoltak és mást láttak, mint a földi életnek boldogságát. S ezt az apostol is nagyon szépen megmutatja (Zsid. 11:9). „Hit által lakott – úgymond – Ábrahám az igéretnek földében, mint idegen földön sátorban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon igézetnek örököseivel”. Mert azt a jól megalapított várost várták, amelynek építője és alapítója Isten. A hitben haltak meg mindazok, mikor az igézeteket még nem vették, hanem csak távolról nézték azokat és hitték, vallották, hogy jövevények és idegenek a földön. S ezzel azt jelezték, hogy hazát keresnek. És ha megillette volna őket a vágy az elhagyott haza után, amelyet elhagytak, visszafordulhattak volna, de jobbat kerestek, t. i. mennyeit. S ezért Isten nem szégyenli, hogy az ő Istenüknek nevezzék, mivel számukra a várost megkészítette. Mert a tuskóknál is tompább elméjüek lettek volna, ha makacsúl nyomon űzték volna az igéreteket, amelyeknek semmi reménysége nem mutatkozott meg a földön, ha csak azoknak teljesedését egyebütt nem várták volna. Azt pedig nem ok nélkül hangoztatja, különösen az apostol, hogy ezt az életet bujdosásnak nevezték, mint ezt Mózes is előadja (I. Móz. 47:9). Mert ha idegenek és jövevények Kánaán földjén, hol van az Úrnak amaz igézete, amellyel annak örököseivé rendeltettek. Nyilván kifejezi tehát, hogy az, amit az Úr Kanaán földének birása felől azoknak igért, messzebbre célzott. Ennélfogva Kanaán földén egy lábnyit sem vettek meg, ha csak temetkezési helyül nem, amivel azt tanúsították, hogy az igézetnek gyümölcse felől nincs más reménységük, csak hogy haláluk után fogják azt elnyerni. S ez az oka, hogy miért tartotta Jákób oly fontosnak, hogy ott temessék el, elannyira, hogy fiát Józsefet esküvel kötelezte arra az igéretre; s hogy miért akarta József, hogy tetemét, amely már rég porrá omlott össze, néhány száz év mulva is átvigyék oda.

14. Egyszóval világos az, hogy előttük az élet minden törekvéseiben a jövendő élet boldogsága lebegett. Mert miért vágyódott volna annyira az elsőszülöttségre s miért szerezte volna meg akkora veszedelemmel Jákób azt, ami azzal fenyegette, hogy rá száműzetést és majdnem javairól való lemondást hoz s egyáltalán semmi jóval nem biztatta, ha magasabb áldásra nem tekintett volna. S hogy neki ez volt a gondolata, kijelenti azzal a szóval, melyet utolsó perceiben mondott (I. Móz. 49:18): „A te üdvösségedet várom, Uram!” Micsoda üdvösséget várt volna, midőn tudta, hogy lelkét kileheli, ha csak a halálban egy új élet kezdetét nem látta volna? És Isten szentjeiről és fiairól mit vitázunk, mikor még az sem volt efféle belátás híjával, aki egyébként az igazság ellen akart harcolni? Mert mit akart kifejezni Bálám, mikor így szólt (IV. Móz. 23:10): „haljon meg az én lelkem az igazaknak halálával és legyenek az én utolsó óráim hasonlók azokéihoz”, hanem hogy érezte azt, amit aztán Dávid kijelentett (Zsolt 116:15 és 34:22), hogy t. i. a szenteknek halála kedves Isten előtt, az istenteleneknek halála pedig igen gonosz. Ha a végső határ és cél a halálban volna, abban az igaz és istentelen között semmi különbséget sem lehetne tenni. Az az eltérő sors tesz köztük különbséget, amely reájuk a halál után várakozik.

15. Még nem haladtunk Mózesen túl, akiről amazok azt állítják, hogy más tiszte nem volt, mint hogy a testi népet a föld termékenységével és minden dolgoknak bőségével Isten tisztelésére vezérelje és mégis (ha csak valaki a magától önként kinálkozó világosság elől el nem búvik) már világosan mutatkozik itt a lelki szövetségnek kijelentése. Ha a prófétákhoz fordulunk, náluk a legtündöklőbb fényben tárul elénk úgy az örökélet, mint Krisztus országa. Nézzük először Dávidot, ki amint időre nézve előbb való volt a többieknél, úgy az isteni sáfárkodás rendje szerint a mennyei titkokat kissé homályosabban jelezte, mint azok, mindamellett mekkora világossággal és biztossággal irányozza minden beszédét ama célra? Hogy a földi lakozást miként becsülte, tanúsítja ez a mondása (Zsolt. 39:13): „Jövevény vagyok itt és idegen, amint minden atyáim; minden élő ember hiábavalóság. Mint az árnyék jár körül mindenki és most mi az én várakozásom, Uram? Reménységemet benned helyheztetem”. Bizonyára, aki megvallotta, hogy a földön nincs semmi szilárd, vagy állandó, Istenbe vetett reménységének erősségét mégis megtartja, az ilyen a boldogságot másutt gondolja a maga számára elkészíttetve. Ennek meggondolására szokta a hiveket is hivogatni, valahányszor valóban meg akarja őket vigasztalni. Mert másutt (Zsolt. 103:17), miután az emberi élet rövidségéről, ingatag és enyésző képéről szólott, szavaihoz ezt csatolja: „Az Urnak irgalma pedig örökké az őtet félőkön”. Ehez hasonló az, ami a százkettedik zsoltárban is foglaltatik (v. 26): „Uram, te a földet kezdetben fundáltad, a te kezeid munkái az egek; azok elmulnak, te pedig megmaradsz, mint a ruha megavulnak és mint az öltözetet megváltoztatod őket, te pedig mindig ugyanazon maradsz és a te esztendeid el nem mulnak. A te szolgáidnak fiai megmaradnak és azoknak ivadékai te előtted megszilárdíttatnak”. Ha a kegyesek, bár ég és föld elmuljanak is, szilárdan megállanak az Úr szine előtt, ebből az következik, hogy azoknak üdvössége Isten örökkévalóságával van összekötve. Ez a reménység azonban egyáltalán nem állhat meg, ha arra az ígéretre nem támaszkodik, melyet Ézsaiás így fejez ki: (51:6): „Az egek – szól az Úr, – mint a füst, elfogynak, a föld, mint a ruha, megavúl és annak lakói, mint ezek, elvesznek, az én üdvösségem pedig örökké leszen és az én igazságom sohasem fogy el”. E hely az igazságnak és üdvösségnek örökkévalóságot tulajdonít, nem azért, mert Istennél vannak, hanem annyiban, amennyiben az ember érzi azokat.

16. S nem is lehet másként venni ama szavait, amelyeket a hivek szerencsés előmeneteléről lépten-nyomon énekel, mint hogy a mennyei dicsőség kijelentésére vonatkoznak. Aminők ezek (Zsolt. 97:10): „Az Úr megőrzi szenteinek lelkét, a gonosztevő kezéből megmenti őket; világosság támadott az igaznak és az igazságos szivü embereknek vigasság” (Zsolt. 112:4). Ismét: „A kegyesnek igazsága megmarad örökkön-örökké, annak szarva felmagasztaltatik dicsőségben; az istententeleneknek kivánsága elvész” (Zsolt. 112:9–10). Ismét (Zsolt. 140:14): „Az igazak pedig a te nevedet dicsérik, az igazszivüek lakoznak a te orcád előtt”. Ismét (Zsolt. 112:6): „Örök emlékezetben marad az igaz”. Ismét (Zsolt. 34:23): „Az Úr meg fogja váltani az ő szolgáinak lelküket”. Mert az Úr az ő szolgáit az istentelenek dühének gyakran átadja nemcsak azért, hogy gyötörjék, hanem, hogy megrontsák és tönkre tegyék azokat; tűri, hogy a jók a sötétségben és a szennyben senyvedjenek, mig az istentelenek majdnem a csillagok között tündökölnek és meg sem vidámítja azokat annyira orcájának tündöklésével, hogy hosszantartó vidámságot élvezhetnének. Ezért ő sem titkolja, hogy ha a hivők tekintetüket a dolgok jelen állapotára szögezik, igen nehéz kisértésbe esnek, mintha az ártatlanság Istennél semmi kegyelmet és jutalmat nem találna. Sőt az istentelenség legtöbbször sikerrel jár és virágzik, mig a kegyeseknek nemzete gyalázattal, szegénységgel, megvetéssel és mindenféle kereszttel sanyargattatik. „Kicsiny hija volt, – úgymond – hogy az én lábam meg nem botlott és az én lépéseim meg nem tántorodtak, mikor éget engem a balgatagoknak szerencséjük, midőn látom az istenteleneknek jó sorsát”. Végül ezek felsorolása után e szavakkal rekeszti be beszédét (Zsolt. 73:10): „Annakokáért gondolkodtam, hogy ezt megtudhatnám, de ez nehéz dolognak látszott előttem, mig nem bemegyek az Úr szent helyébe és megértem azoknak végeket”.

17. Ennél fogva Dávidnak ebből az egy vallástételéből is tanuljuk meg, hogy a szentatyák előtt is, akik az ó-szövetség alatt éltek, nem volt ismeretlen dolog, hogy mily ritkán, vagy soha sem mutatja meg Isten e világon azt, amit szolgáinak igér és hogy ezért emelték lelküket az Isten szentélyéhez, ahol elrejtve megtalálták azt, amit a jelen élet árnyékában nyilván nem láthattak, megelégedtek azzal, hogy hittel megérthetik. Ezzel a bizalommal eltelve, bármi történt is a világban, nem kételkedtek, hogy valamikor eljön az idő, amelyben Isten igéretei teljesedni fognak. Amint ezt ama szavak bizonyítják (Zsolt. 17:15): „Én igazságban meglátom a te orcádat és megelégíttetem a te ábrázatoddal”. Ismét (52:10): „Én olyan vagyok az Úrnak házában, mint a zöldelő olajfa”. Ismét: „Az igaz virulni fog, mint a pálma, mint a Libánonnak cédrusa megnő. Az Úr házának plántái a mi Istenünknek pitvariban virágoznak, vénségükben is gyümölcsöznek, kövérek és gyömölcsözők lesznek” (Zsolt. 92:13 stb.). Ugyanitt kevéssel azelőtt pedig azt mondotta, hogy „mily mélységesek a te gondolataid, oh Jehova, midőn virágoznak az istentelenek, és sarjadzanak, mint a fű, hogy elvesszenek örökkön-örökké”. Hol van a hiveknek ama szépségük és diszességük mindaddig, amig Isten országának megjelenése által a jelen világnak ábrázata meg nem változik. Mikor tekintetüket amaz örökkévalóságra fordították, a jelen csapások pillanatnyi kellemetlenségét megvetvén, nagy bátorsággal e szavakban törtek ki (Zsolt. 55:23–24): „Uram, nem engeded meg örökké, hogy az igaz ember meghaljon; te pedig a veszedelemnek vermébe taszítod a gonoszokat”. Hol van e világban az örök veszedelemnek verme, hogy a gonoszokat elnyelje, akiknek boldogságához számlálják másutt azt is, hogy hosszas senyvedés nélkül egy pillanat alatt halnak meg. Hol van a szenteknek ama szilárdsága, akikről maga Dávid mindenütt azt hirdeti, hogy nemcsak megrendíttetnek, hanem földre sujtatnak és összetöretnek? T. i. nem azt tartotta szeme előtt, hogy mit hoz a világnak a tengerhullámzásnál is állhatatlanabb változása, hanem, hogy mit teend az Úr, ha egykor az ég és a föld örök elrendezéséhez fog. Amint ezt egy másik helyen szépen leirja (Zsolt. 49:7–8 s köv.): „Biznak a balgatagok gazdagságukban és az ő sok gazdagságuk miatt büszkélkednek és mégis, bárminő kiválósággal bővelkedjék is, nem képes megváltani testvérét a haláltól, a váltságnak diját senki Istennek le nem fizetheti. Midőn pedig látják, hogy a bölcsek is meghalnak, a bolondok, az esztelenek egyformán elpusztúlnak és másokra hagyják gazdagságukat, azt gondolják, hogy az ő házuk örökké megmarad és lakozásuk mindvégiglen és az ő nevüket hirdetik a világon. De az ember az ő tisztességében meg nem marad, hasonló lesz a barmokhoz, amelyek elvesznek. Ez az ő elmélkedésük a legnagyobb balgaság, amelyben azonban utódaik mégis mohón törekesznek őket utólérni. Mint a juhok, poklokra vettetnek, a halál uralkodik felettük. Mikor a világosság felkelt, az igazak uralkodnak ő rajtuk. Az ő erősségük elvész és a pokol lesz az ő lakóhelyük”. Mikor a balgákat kigúnyolja, hogy a világ mulandó és veszendő javaiban bizakodnak, ezzel azt mutatja meg, hogy a bölcseknek egészen másfajta boldogságot kell keresniük. A feltámadásnak titkát világosabban pedig akkor jelenti ki, midőn azoknak elvesztével és megsemmisültével a kegyeseknek királyságát állítja fel. Mert, ugyan mit nevezünk a világosság ama feltámadásának, hanemha az új élet kijelentését, amely a jelen élet vége után következik?

18. Innét származott az a gondolat, amelyet a hivek a nyomoruságok között vigasztalásukra s a szenvedések orvoslására gyógyítószeréűl szoktak használni: „Egy szempillanatig tart az ő haragja, de örökkévaló az ő jóakaratja” (Zsolt. 30:6). Hogyan mondhatták a csapásokat pillanatnyiaknak azok, akik majdnem az egész életen keresztül ezek súlya alatt nyögtek. Hol látták a jóakaratnak akkora állandóságát, mikor ezt csak alig-alig izlelhették meg? Ha a földön csüngtek volna, semmi ilyesmit nem találtak volna, de mivel az eget szemlélték, felismerték, hogy csak pillanatnyi idő az, amikor Isten a hiveket kereszttel gyakorolja; az irgalmasság pedig, amely összegyűjti őket, örökké tartó; viszont előre látták, hogy az istentelenek, akik mintegy álomban egy napig boldogok voltak, örök és soha véget nem érő veszedelembe jutnak. Innét származnak az ily mondások (Péld. 10:7): „Az igazaknak emlékezete áldott, a gonoszoknak emlékezete pedig megrothadt. Drága a szentek halála Isten előtt, a gonoszoknak halála pedig igen rossz”. (Zsolt. 116:15 és 34:22). Ismét Sámuelnél (I. Sám. 2:9): „Az Úr a szenteknek lábait megtartja s az istentelenek a setétségben megnémúlnak”. Mindezek azt bizonyítják, hogy ők helyesen megértették, hogy a hivek bárminő hányattatáson mennek is keresztül itt, végső kimenetelük mégis élet és üdvösség; az istenteleneknek boldogsága pedig, kellemes út, amelyen lassanként a halál torkába hullanak. Ezért azoknak halálát (Ez. 28:10 és 31:18 és másutt) a körülmetéletlenek halálának neveztek, mint akik elől a feltámadás reménysége el van vágva. Ezért Dávid semmi súlyosabb átkot ki nem gondolhatott ennél: „töröltessenek ki az életnek könyvéből s az igazakhoz ne számláltassanak” (Zsolt. 69:29).

19. A többi felett pedig kiváló Jóbnak ama mondása (Jób. 19:25): „Én jól tudom, hogy az én megváltóm él és az itélet napján a földből feltámadok és testemben meglátom Istent, az én megváltómat. El vagyon rejtve ez a reménységem az én kebelemben”. Akik az ő éleselméjűségüket akarják fitogtatni, azt fecsegik, hogy ezt nem az utolsó feltámadásról kell érteni, hanem arról az első napról is, amikorra Jób azt várta, hogy Isten kegyelmesebb lesz hozzá; s ha ezt készben megengedjük is, mindamellett, ha akarják, ha nem, kicsikarjuk belőlük azt a vallomást, hogy Jób ily rendkivül nagy reménységre nem juthatott volna, ha gondolkodásával a földön csüngött volna. Be kell tehát vallanunk, hogy tekintetét a jövő halhatatlanságra emelte fel, mivel úgy látta, hogy mellette még akkor is ott lesz a megváltó, mikor a sirban fekszik. Mert azokra nézve, akik csak a jelen életre gondolnak, a halál a végső kétségbeesés, az ő reménységét azonban még ez sem volt képes elszakasztani. „Még ha megölne is engemet – mondta Jób (13:15) – mindazáltal reménykedem ő benne.” Ne hozza fel ellenem senki hazugúl, hogy ily módon csak néhányan szólottak s ebből egyáltalán nem következik, hogy ilyen volt a tudomány a zsidók között. Mert tőlem menten azt a választ nyeri, hogy az a nehány ember az efféle mondásokban nem valami titkos bölcseséget árult el, amelyhez külön és magánosan csak a kiváló szellemek bocsáttattak, hanem, amint a Szentlélek a nép tanítóivá rendelte őket, nyilván hirdették Isten titkait, amelyeket közönségesen meg kellett tanulni és amelyek arra voltak rendeltetve, hogy a nép vallásának kezdetei legyenek. Mivel tehát ezekben a Szentlélek nyilvános kijelentéseit halljuk, amelyekkel a lelki életről a zsidóknak gyülekezetében oly tisztán és világosan beszélt, tűrhetetlen makacsság volna azokat csupán a testi szövetségre alkalmazni, mintha ott egyedül a földről és a földi jólétről történnék említés.

20. Ha a későbbi prófétákhoz térek, azok körében, mintegy saját mezőnkön, kedvünk szerint időzhetünk. Mert ha Dávidnál, Jóbnál, Sámuelnél nem volt nehéz a győzelem, ezeknél még sokkal könnyebb. Mert az ő irgalmassága szövetségének osztogatásában azt a gazdálkodást és rendet tartotta Isten, hogy idő multával mennél közelebb jött a teljes kinyilatkoztatáshoz, napról-napra annál világosabban jelentette azt ki. Ezért kezdetben, midőn az üdvösség első igérete Ádámnak adatott, ez mintegy gyenge szikra csillant elő; utóbb aztán idővel nagyobb világosság tűnt fel, amely ennek utána mind jobban és jobban kiviláglott és fényét mind messzebb terjesztette, mig végül minden felhőt szétűzvén, az igazság napja, Krisztus, az egész föld kerekségét teljesen beragyogta. Nem kell tehát attól félnünk, hogy ha ügyünk igaz voltát a próféták támogató szavaival kivánjuk bizonyítani, ezekben szűköt látunk; de mivel úgy látom, hogy az anyag roppant erdeje tárul fel előttünk, amelyben sokkal hosszasabban kellene időzni, mint kitűzött célunk kivánja (mert hosszú kötetre terjedő munka volna) s egyúttal az előbbiek alapján úgy vélekedem, még a kevésbé éleselméjű olvasó előtt is feltártam az utat, amelyen akadály nélkül haladhat előre, az ezuttal annyira szükségtelen bőbeszédűségtől tartózkodni fogok; mindamellett előre figyelmeztetem az olvasókat, hogy ne feledjék az utat maguk előtt azzal a kulccsal nyitni meg, amelyet előbb kezükbe adtunk. T. i. valahányszor a próféták a hivő nép boldogságát emlegetik (aminek a jelen életben még a legcsekélyebb nyomai is alig láthatók), ehez a megkülönböztetéshez menekülnek. A próféták, hogy Isten jóságát annál jobban magasztalják, azt a nép előtt földi jótéteményekkel, mint valami rajzvonalakkal ábrázolták; de orcáját olyannak festették, hogy elménket a földön, e világ elemein és a mulandó századokon túl ragadja és szükségképen a jövendő és lelki élet boldogságának meggondolására gerjessze.

21. Legyen elég erre egy példa. Mikor a Babylonba hurcolt zsidók látták, hogy széthullásuk igen hasonló a halálhoz, alig lehetett őket eltéríteni attól a véleménytől, hogy mesének ne tartsák azt, amit Ezékiel a visszavitetésükről jósolt (37:4), mivel azt épen olybá vették, mintha azt hirdette volna, hogy a rothadt tetemek új életre keltetnek. Az Úr, hogy megmutassa, hogy még ez a nehézség sem akadályozza őt abban, hogy jótéteményét ne gyakorolná, a prófétának száraz csontokkal telt mezőt mutat látásban s azoknak egyedül szava erejével egy pillanat alatt visszaadja a lelket és az életerőt. A látomás ugyanarra szolgált, hogy a népnek jelen hitetlenségét megjavítsa, de egyszersmind arra is akarta figyelmeztetni a zsidókat, hogy mennyire többre képes a nép visszavezérlésénél az Úrnak ereje, mely a száraz és elszórt csontokat egyetlen intésével oly könnyen felélesztette. Ezért helyesen vetjük össze ezt a mondást Ézsaiás eme mondásával (Ézs. 26:19): „Megelevenednek a halottak, én testem, fel fognak támadni; serkenjetek fel és énekeljetek, akik lakoztok a porban, mivel a te harmatod olyan, mint a füveknek harmatja és az istentelen kegyetleneknek földjét romba döntöd; eredj el, én népem, menj be a te ágyas házadba, zárd be a te ajtódat te utánad; rejtsd el magadat egy kevéssé, egy szempillantásig, mig elmulik az én haragom, mert ime az Úr kijő az ő helyéből, hogy megbüntesse a föld lakóinak álnokságukat ő ellene és megjelenti a föld az ő véreit és az ő megölötteit többé el nem fedezi”.

22. Ámbár, ha valaki mindent ehez a szabályhoz akarna szabni, képtelenül cselekednék; mert van nehány hely, amely minden leplezgetés nélkül mutatja a jövendő halhatatlanságot, amely Isten országában a hivőkre várakozik. Nehányat már ezek közül idéztünk, de van ilyen több is, kiváltkép a következő kettő. Az egyik Ézsaiásnál (66:22): „Mint az új egek és új föld, amelyet én felállítok én előttem, azonképen megáll a ti magvatok és lesz hónap hónapból, szombat szombatból és el fog jönni minden test, hogy imádkozzék: én előttem, mondja az Úr és kimentek és meglátják azoknak holttesteiket, akik én ellenem vétkeztek, mert az ő férgük meg nem hal és az ő tüzük el nem aluszik”. A másik pedig Dánielé (12:1): „És abban az időben fel fog kelni Mihály, a nagy fejedelem, aki a te néped fiaiért áll és el fog jönni a nyomoruság ideje, amilyen nem volt attól fogva, hogy a népek kezdtek lenni mind ez ideig és akkor a te néped megszabadúl, valaki irva találtatik a könyvben és sokan azok közül, akik alusznak a földnek porában, felserkennek, némelyek az örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra”.

23. Most már a még hátralevő két dolog bebizonyításával, hogy t. i. az atyák Krisztust szövetségük zálogául birták és benne helyezték az áldásba vetett minden bizakodásukat, mivel ezek ellen kevesebb ellenvetés van s világosabbak, nem fogom fárasztani magamat. Állapítsuk meg tehát oly biztosan, hogy még az ördög cselvetései se dönthessék meg azt, hogy az ó-szövetség, vagy testamentum, amelyet az Úr az izraelita néppel kötött, nem szorítkozott földi dolgokra, hanem a lelki és örök élet igéretét foglalta az magában; amelynek várása szükségképen bele volt vésve mindazoknak lelkébe, akik e szövetséget igazán elfogadták. Azt az esztelen és veszélyes vélekedést pedig tartsuk távol magunktól, hogy akár az Úr nem ajánlott semmi mást a zsidóknak, akár azok nem kerestek semmi mást, mint a tele hasat, a testi gyönyörűségeket, virágzó vagyont, külső hatalmat, gyermekbőséget és amit csak a lelkes ember becsben tart. Mert ma sem igéri övéinek az Úr Krisztus a mennyeknek más országát, mint azt, ahol Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal telepszenek egy asztalhoz (Mát. 8:11). És Péter azt állította, hogy a korabeli zsidók örökösei az evangéliumi kegyelemnek (Csel. 3:25), mivel a prófétáknak fiai s így bele vannak foglalva abba a szövetségbe, amelyet az Úr hajdan az ő népével kötött. És hogy ez ne pusztán szavakkal legyen tanusítva, az Úr tettel is bebizonyította. Mert abban a pillanatban, amidőn feltámadott, a szentek közül sokat az ő feltámadásában való részesülésre méltatott és azokat a városban megmutatta (Mát. 27:52); és így bizonyos zálogát adta annak, hogy az örök üdvösség megszerzésére bármit tett és szenvedett, épen úgy tartozik az ó-szövetségi hivőkre, mint ránk. Nevezetesen ugyanazon hitnek lelkével is voltak megáldva Péter tanusága szerint (Csel. l5:8), amellyel mi az életre újjászületünk. Mikor azt halljuk, hogy az a lélek, amely mint a halhatatlanságnak szikrácskája megvan bennünk s amely ezért másutt (Ef. 1:14) üdvösségünk zálogának is neveztetik, hasonlóképen bennük is lakozott, hogyan merészeljük tőlük az életnek örökségét elvenni. Annál csodálatosabb, hogy a sadduceusok hajdan a balgaságnak oly mély fokára sülyedtek, hogy úgy a feltámadást, mint a lélek állagát is tagadták, pedig mindkettőt a Szentirás fényes bizonyítékai pecsételték meg. Ép ily csodálatos volna ma is az egész nemzetnek az az oktalansága, mellyel Krisztus földi királyságát várja, ha az Irás sokkal előbb meg nem mondotta volna, hogy az evangélium visszautasításáért így kell bűnhődniük. Mert helyes dolog volt, hogy Isten igaz itélete folytán azoknak elméjét vakság verje meg, akik a kinált mennyei világosságot visszavetve önként keresték maguknak a sötétséget. Mózest tehát olvassák és szorgalmasan forgatják, de a rájuk borított fátyol gátolja őket abban, hogy láthassák azt a világosságot, amely az ő orcáján tündököl (II. Kor. 3:14). És eként mindaddig eltakarva és elleplezve marad előttük, mig Krisztushoz meg nem térnek, akitől most Mózest mindenáron elvonni s elszakítani igyekeznek.