NYOLCADIK FEJEZET Az erkölcsi törvény magyarázata. 51 - 59.

 

51. Nem lesz most már nehéz döntenünk arra nézve, hogy az egész törvény mire vonatkozik, t. i. az igazságnak teljességére, hogy az ember az ő életét az isteni tökéletesség példája szerint alakítsa. Isten ugyanis az ő szellemét a törvényben úgy lerajzolta, hogy ha valaki mindazt véghezvinné cselekedeteivel, ami abban parancsoltatik, bizonyos tekintetben Isten képét mutatná fel életében. Ezért Mózes (V. Móz. 10:12), mikor a törvénynek summáját az izraeliták elméjébe akarta vésni, így szólt: „Most annakokáért, óh Izrael, mit kiván a te Urad Istened tőled egyebet, hanem, hogy féljed a te Uradat Istenedet és hogy járj minden Ő utain és hogy szeressed Őtet teljes szivedből és teljes lelkedből és őrizd meg az Ő parancsolatait”. És valahányszor a törvény célját kellett a nép előtt kifejtenie, nem szünt meg ennek újra meg újra hangoztatásától. A törvény tudománya tehát arra irányul, hogy az embert élete szentsége következtében Istenével kösse össze és amint Mózes egyebütt mondja, hozzá ragaszkodóvá tegye. Szentségének tökéletessége pedig a már idézett két fő parancsolaton alapszik, hogy t. i. szeressük az Úr Istent teljes szivünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkből és szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat. És így az első feladat az, hogy lelkünk az Isten iránt való szeretettel minden részében elteljék. Ebből aztán önként következik a felebarátunk iránt való szeretet. Ezt mutatja ki az apostol (I. Tim. 1:5), mikor azt irja, hogy a parancsolatnak vége a jó lelkiismeretből és az igaz szivből való szeretet. Látni való, hogy itt mint egy fő helyre van állítva a lelkiismeret és a tiszta hit, azaz egy szóval az igazi kegyesség; s a szeretet ebből van levezetve. Csalódik tehát, aki azt gondolja, hogy az igazsagnak csak némi kezdetét és elemeit adja elő a törvény, melyek az embert csak az első lépésekben vezérlik, de a jócselekedetek igaz céljához el nem juttatják, mivel Mózesnek előbbi s Pálnak utóbbi nyilatkozatán felül a legteljesebb tökéletességhez semmit nem kivánhatsz. Mert, kérlek, hová akar iparkodni az, aki ezzel az oktatással meg nem elégszik, mely az embert Isten félelmére, a lelki tiszteletre, a parancsolatok iránt való engedelmességre, Isten útjának igazi követésére, végül a tiszta lelkiismeretre, tettetés nélkül való hitre és szeretetre megtanítja? Ebből erősíttetik meg a törvénynek ama magyarázata, mely a kegyességnek és szeretetnek minden tisztét a törvény parancsolataiban kutatja és találja fel. Mert akik csak a puszta, üres igéken nyargalnak, mintha a törvény Isten akaratát csak felerészben tanítaná, semmiképen el nem jutnak az apostol tanusága szerint ahoz, hogy a törvény célját megértsék.

52. Mivel azonban a törvény summájának felemlítésében Krisztus és az apostolok néha mellőzik az első táblát, igen sokan megtévednek abban, hogy azoknak szavait mind a két táblára akarják vonatkoztatni. Krisztus Máténál (23:23) azt mondja, hogy a törvényben fő dolog az irgalmasság, itélet és a hit. A hit szó alatt, amint előttem kétségtelen, az emberek iránt való igazságot érti. De hogy ezt az állítást az egész törvényre kiterjesszék, némelyek az Isten iránt való vallásos tisztelettel veszik azt egy jelentőségünek. De bizonyára helytelenül. Mert Krisztus azokról a cselekedetekről szólt, melyekkel az embernek a maga igaz voltát kell megmutatnia. Ha ezt az okot figyelembe vesszük, megszününk csodálkozni is a felett, hogy Krisztus annak az ifjunak, ki tőle azokat a parancsolatokat kérdezte, melyeknek megtartása által elnyerjük az örökéletet, csak ezeket említette fel (Máté 19:18): „Ne ölj, ne paráználkodjál, ne orozz, hamis tanuságot ne tégy, tiszteljed atyádat és anyádat és szeressed felebarátodat, mint tenmagadat”. Az első tábla iránt való engedelmesség vagy a sziv érzésében, vagy néha csak a szertartások megtartásában állott. A sziv érzése nem jutott napfényre; a képmutatók a szertartásokat szorgalmasan végezték, de a szeretet cselekedetei olyanok, hogy a valódi igazságot ezekkel tanusíthatjuk. Ez pedig olyannyira lépten-nyomon szemünkbe ötlik a prófétáknál, hogy még az előtt az olvasó előtt is ismeretesnek kell lennie, aki csak némileg jártas is a Szentirásban. Mert csaknem mindig, valahányszor bünbánatra biztatnak, az első táblát mellőzvén, hitet, itéletet, irgalmat és igazságot követelnek. S ilyeténképen nem mellőzik az istenfélelmet, hanem annak jelekkel való komoly bebizonyítását követelik. Ismeretes ugyanis, hogy mikor a törvény megtartásáról beszélnek, ők többnyire a második táblával foglalkoznak, mivel az igazságra és tökéletességre való törekvés abban látszik meg leginkább. Nincs szükség arra, hogy szentirási helyeket soroljak fel, mivel annak igazságát, amit mondok, bárki magától is könnyen észreveheti.

53. Vajjon tehát – mondhatnák – többet ér az igazság teljességére nézve, ha az emberekkel ártatlanul élünk, mintha az Istent kegyesen tiszteljük? Épen nem; de mivel a szeretetet minden részében senki csak úgy könnyedén meg nem őrizheti, ha Istent komolyan nem tiszteli, ezért helyesen lehet ezt alkalmazni a kegyesség bizonyítására is. Ehez járul, hogy az Úr, mivel jól tudja, hogy mi neki semmi jótéteményt nem juttathatunk, (amint ezt a próféta által is bizonyítja, Zsolt. 16:2), nem azt kivánja, hogy vele szemben cselekedjünk jót, hanem az embertársainkkal szemben való jócselekedetekben gyakorol minket. Ennélfogva nem ok nélkül helyezi az apostol (Ef. 3:19) a szenteknek egész tökéletességét a szeretetbe. S ugyancsak e szeretetet nem helytelenül nevezi másutt (Róm. 13:8) a törvény betöltésének, hozzá adván, hogy aki szereti felebarátját, a törvényt betöltötte. Ugyancsak ő (Gal. 5:14) így szól: „Az egész törvény egy kifejezésbe foglaltatik be, ebbe t. i.: szeressed felebarátodat, mint magadat”. Mert nem tanít mást, mint maga a Krisztus, midőn így szól (Máté 7:12): „Valamit akartok, hogy cselekedjenek az emberek tiveletek, azont cselekedjétek ti is azokkal, mert ez a törvény és a próféták”. Bizonyos, hogy a törvényben és a prófétákban első helyen áll a hit és mindaz, ami Isten törvényes tiszteletéhez tartozik, a szeretetnek viszont csak második hely jut; de az Úr úgy érti ezt, hogy a törvény azt szabja előnkbe, hogyan tartsunk itéletet és igazságot az emberek között, hogy ez által gyakoroltassunk az iránta való kegyes félelemnek kimutatására, ha ebből van bennünk valami.

54. Szilárdan megmaradjunk tehát amellett, hogy a mi életünk Isten akaratával és a törvény parancsával akkor van legjobb összhangban, ha felebarátainkra nézve minden tekintetben a lehető leggyümölcsözőbb. Az egész törvényben pedig egyetlen szótag nem olvasható, mely az ember számára azokról a dolgokról adna szabályt, melyeket saját testének javára kellene cselekednie, vagy mellőznie. És bizonyára, mivel az emberek aként születtek, hogy az önszeretetre a kelleténél sokkal is hajlandóbbak és azt a szeretetet, bár az igazságtól elszakadnak is, mindvégig megőrzik, semmi szükség nem volt oly törvényre, mely ezt a magától is túlságos szeretetet még inkább feltüzelje.* Ebből világosan kitetszik, hogy nem a magunk szeretetében, hanem Isten és felebarátunk iránt való szeretetben áll a parancsolatok megtartása és hogy legjobban és legszentebbül az él, aki magáért a lehető legkevesebbet él és munkálkodik; s hogy viszont senki annál rosszabbul és bünösebben nem él, mint aki csak magáért él és munkálkodik s csak a maga hasznát keresi és csak arra gondol. Sőt hogy Isten annál világosabban kimutassa, mennyire kötelességünk igaz vonzalommal szeretni felebarátainkat, a magunk iránt való szeretetet adja elénk szabályként, mivel ennél hevesebb és erősebb érzést nem hozhatott föl. És szorgalmasan fontolóra kell vennünk ennek a kifejezésnek jelentését. Mert e kijelentésnek nem az az értelme, melyet némely álbölcsek balgatagúl álmodnak, hogy t. i. Isten az első helyet az önszeretetnek adta és másodrangu szerepet szán a felebaráti szeretetnek, hanem inkább azt a szerető érzületet, mellyel természet szerint viseltetünk önmagunk iránt, viszi át másokra. Ezért állítja az apostol (I. Kor. 13:5), hogy a szeretet nem keresi a maga hasznát. Nem kell hajszálnyi értéket sem tulajdonítani azok vélekedésének, kik azt állítják, hogy a szabályozott dolog mindig alsóbbrendű a szabálynál. Mert az önszeretetben nem oly szabályt adott Isten, melynek a mások iránt való szeretetet alá kell rendelnünk, hanem azt mutatja meg, hogy annak a szeretetnek, mely a természetes romlottság következtében bennünk szokott székelni, eztán máshová kell áradnia, hogy épp oly gyorsan, épp oly buzgón, épp oly kedvvel és gonddal legyünk eztán készek felebarátainkkal jót tenni, mint önmagunkkal.

55. Mivel Krisztus a samaritánus példájával megmutatta, hogy a felebarát szó alatt mindenki, még a legidegenebb ember is értendő, nincs ok, hogy a szeretetnek e parancsát csupán legközelebbi környezetünkre szorítsuk. Nem tagadom azt, hogy minél közelebbi összeköttetésben áll velünk valaki, annál nagyobb buzgósággal kell szolgálatunkat annak fölsegélésére fordítanunk. Mert az emberiesség rendje úgy hozza magával, hogy az emberek mennél közelebbi viszonyban állnak egymással a rokonság, az egy családhoz való tartozás és a szomszédság kötelékei által, annál több szolgálatban részesítsék egymást. És ez Isten minden megbántása nélkül történik, akinek gondviselése kényszerít bennünket erre valami módon. Hanem azt mondom, hogy az egyetemes emberi nemet kell minden kivétel nélkül szivből szeretni és nem szabad különbséget tenni, hogy az illető görög-e, vagy barbár, méltó-e, vagy méltatlan, barát-e vagy ellenség, mivel Istenben és nem önmagában kell őt tekintenünk. Ha ettől a szemponttól elhajlunk, nem csuda, ha sok tévelygésbe keveredünk. Ezért, ha a szeretet igazi mértékét és módját meg akarjuk tartani, szemünket nem az emberre kell irányítanunk először, kinek látása gyakrabban gerjeszt bennünk gyülölséget, sem mint szeretetet, hanem Istenre, aki azt parancsolja, hogy azt a szeretetet, mellyel őt szeretjük, az egész emberiségre kiterjesszük. Úgy, hogy mindig az legyen erős fundámentumunk, hogy az embert, bárminő is, mégis szeretnünk kell azért, mivel Istent szeretjük.

56. Ezért dögletes tudatlanságnak, vagy rossz indúlatnak jele volt az, hogy a scholastikusok azokból a parancsolatokból, melyek a bosszúállást megtiltják s ellenségeink szeretetét parancsolják s amelyeket Isten régente a zsidóknak, aztán pedig általában az összes keresztyéneknek hirdettetett, tanácsokat csináltak, mintha ezeknek engedelmeskedni, vagy nem engedelmeskedni szabadságunkban állana. Azoknak szigorú megtartását pedig a szerzetesekre hárították, akik állítólag csak azért igazabbak a közönséges keresztyéneknél, mivel e tanácsok megtartására önként kötelezték magukat. Jelzik az okot is, hogy miért nem veszik e parancsolatokat törvényül, nevezetesen, mivel látszólag felettébb terhesek és súlyosak, kivált a keresztyénekre nézve, akik a kegyelem törvénye alatt állanak. Hát így merészelik eltörölni Istennek a felebarátunk iránti szeretetről szóló örök törvényét? Van-e a törvény valamelyik lapján ilyen megkülönböztetés, vagy inkább nem lépten-nyomon oly rendeletek akadnak-e szemünkbe, melyek legszigorúbban követelik tőlünk az ellenségünk iránti szeretetet? Mert minő törvény és parancsolat az, mely megparancsolja, hogy éhező ellenségünknek enni adjunk (Péld. 25:21), hogy annak ökrét és szamarát, ha eltévelyedik, jó útra vezéreljük, ha a teher alatt összerogy, felsegítsük (II. Móz. 23:4)? Hát ellenségünk oktalan barmaival az ő kedvéért jót tegyünk, ő hozzá magához meg semmi szeretettel és jóakarattal ne legyünk? Hogyan? Hát nem örökkévaló az Úrnak e szava (V. Móz. 32:35): „enyém a bosszúállás és én fizetek meg?” Ezt egyebütt még világosabban kifejezi, mikor így szól (III. Móz. 19:18): „Bosszúálló ne légy és haragot ne tarts a te néped ellen”. Vagy töröljék ki ezeket a parancsokat a törvényből, vagy ismerjék el, hogy Isten törvényadó volt és ne hazudozzák azt, hogy csak tanácsadó lett volna!

57. És mit jelentenek, kérdem, ezek a kifejezések, melyeket ők izetlen magyarázattal akarnak meghamisítani: „Szeressétek ellenségeiteket; tegyetek jót azokkal, akik titeket gyülölnek; imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, hogy a ti mennyei atyátoknak fiai legyetek, aki a mennyekben van” (Máté 5:44)? Ki ne következtetné ebből Chrysostomussal*, hogy szükségképen feltétlenül bizonyos, hogy ezek nem tanácsadó intések, hanem parancsolatok? Ugyan mi vár még ránk, ha Isten fiainak sorából kivettetünk? De hát ő szerintük csak a barátok lesznek a mennyei Atya fiai és csak ezek merészlik Istent atyjuknak nevezni. De hát mi lesz az egyházzal? Ugyanily joggal a vámszedők és pogányok közé lehetne száműzni azt. Mert Krisztus ezt mondja: „Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmat vártok? Nemde nem ezt cselekszik-e a pogányok és a fukarok is?” Bizony mondom, hogy jól járunk, ha a keresztyéneknek csak neve marad meg számunkra, a mennyek országának örökségétől pedig megfosztatunk.

Nem kevésbbé erős Augustinus* érvelése, aki ezt mondja: „Mikor Isten a paráználkodást megtiltja, éppúgy megtiltja, hogy ellenségünk, mint, hogy felebarátunk feleségét érintsük, mikor a lopást kárhoztatja, egyáltalán semmi lopást sem enged meg, sem barátunktól, sem ellenségünktől. Ezt a két parancsolatot pedig, hogy ne lopjunk és ne paráználkodjunk, Pál a szeretet szabálya alá vonja; sőt azt tanítja (Róm. 13:9), hogy ebben a parancsolatban: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, mindkettő bennfoglaltatik. Vagy Pál volt tehát a törvény hamis magyarázója, vagy szükségképen következik e parancsolatból, hogy ellenségeinket is úgy kell szeretnünk, mint felebarátainkat. Tehát valóban a Sátán fiainak mutatják magukat azok, akik az Isten fiainak közös igáját ily vakmerő szabadossággal lerázzák magukról. Az ember alig tudná eldönteni, hogy ezt a tanításukat ostobaságból, vagy szemérmetlenségből terjesztették-e. Mert a régiek között nincs senki, aki kétségtelenül ne hirdetné, hogy ezek bizonnyal parancsolatok. Hogy pedig ebben még Gergely korában sem kételkedtek, bizonyos az ő határozott kijelentéséből; mert ő minden ellenmondáson felül állónak tartja, hogy ezek parancsolatok. És mily balgán okoskodnak!? Ezek a parancsolatok – mondják – felettébb nehéz terhet rónának a keresztyénekre. Mintha bizony valami nehezebb terhet ki lehetne eszelni, mint hogy Istent teljes szivünkből, teljes elménkből és minden erőnkből szeressük. Ehez a törvényhez képest minden mást könnyűnek kell tartanunk, vonatkozzék bár arra, hogy ellenségeinket szeressük, vagy arra, hogy a bosszúállás után való minden kivánságot kiirtsunk szivünkből. Bizonyára minden igen terhes és nehéz a mi gyengeségünkre nézve, még a törvény legkisebb pontocskája is. Az Úr az, akitől erőt nyerünk; ő adja meg nekünk, amit parancsol és parancsolja, amit akar. Hogy pedig a keresztyének a kegyelem törvénye alatt vannak, nem azt jelenti, hogy féktelenül s törvény nélkül kényük-kedvükre éljenek, hanem hogy Krisztusba vannak oltva, akinek kegyelme folytán a törvény átkától szabadok és akinek lelke a törvényt szivükbe irta. Ezt a kegyelmet nem a tulajdonképeni értelemben nevezte Pál törvénynek, midőn Isten törvényére céloz, mellyel ő a kegyelmet mintegy szembeállítja. Ezek tehát e szóról: „törvény” hiábavalóan bölcselkednek.

58. Ugyanilyen értelme van annak is, hogy úgy a titkos istentelenséget, mely az első tábla szellemével ellenkezik, mint az utolsó parancs nyilt áthágását, megbocsátható véteknek hirdették. Mert ők ezt úgy határozzák meg, hogy az nem más, mint eltökélt szándék nélkül való kivánság, mely nem sokáig marad meg a szivben. Én pedig azt mondom, hogy a szivbe semmi gonosz vágy be nem lopózhatik, hanemha azoknak a dolgoknak hiánya miatt, melyeket tőlünk a törvény kiván. Isten megtiltja, hogy idegen isteneink legyenek. Mikor a lélek a kételkedéstől ostromoltatva, máshová tekint, mikor hirtelen kivánság lepi meg, hogy boldogságát máshová helyezze: honnét származnak az ilyen bár enyésző indulatok, ha nem onnan, hogy lelkünkben van valami üres hely az ilynemű kisértések befogadására? S hogy a bizonyítás tovább ne huzódjék, van egy parancsolat, hogy Istent teljes szivünkből, teljes elménkből és minden erőnkből kell szeretnünk. Ha tehát lelkünk minden tehetsége Isten szerelmére nem irányúl, már eltávoztunk a törvény iránt való engedelmességtől, mivel mindazok a kisértések, amelyek lelkiismeretünkben Isten országa ellen támadnak s Isten parancsolatait kérdésessé teszik, arról tesznek bizonyságot, hogy Istennek trónja nem áll elég szilárdúl lelkiismeretünkben. Hogy pedig az utolsó parancsolat valósággal erre vonatkozik, azt kimutattuk. Kisértett bennünket lelkünknek valami kivánsága? Akkor már vétkesek vagyunk a gonosz kivánságban s egyuttal áthágtuk a törvényt, mivel az Úr nemcsak azt tiltja meg, hogy olyasmit tervezzünk és műveljünk, ami másnak ártalmára van, hanem azt is, hogy gonosz kivánságtól égjünk és gerjedezzünk. A törvény áthágásán pedig mindig Isten átka van. Nem lehetséges tehát, hogy a halálos itélet alól, akár a legenyhébb bűnös vágyainkat is kivonjuk. „A bűnök mérlegelésében, mondja Augustinus,* ne alkalmazzunk hamis mértéket, hogy azon úgy mérjük azt, amit akarunk, ahogyan akarjuk saját tetszésünk szerint, azt mondva, hogy ez nehéz, amaz könnyű, hanem vegyük az isteni mértéket a Szentirásból, mint az Úrnak kincstárából s azon mérjük, hogy mi a nehezebb, sőt ne is mérlegeljük, hanem ismerjük el, hogy helyes, amint azt az Úr megmérte.” Mit mond tehát az Irás? Midőn Pál azt mondja, hogy a bűn zsoldja a halál (Róm. 6:23), bizonyára eléggé kimutatja, hogy ez a balga megkülönböztetés ismeretlen volt előtte. Mivel a kelleténél jobbad is hajlandók vagyunk a képmutatásra, egyáltalán nem volt szükség erre az enyhítő szerre, hogy tunya lelkiismeretünket megnyugtassa.

59. Vajha meggondolnák, mit jelent Krisztusnak ez a kijelentése (Máté 5:19): „Valaki azért e legkisebb parancsolatok közül egyet megrontánd és aképen tanítándja az embereket, a mennyek országában a legkisebb lészen”. Nem az itt említett emberek sorába tartoznak-e ezek is, mikor a törvény megszegését oly csekéllyé merészlik tenni, mintha az nem is volna érdemes a halálra? De nemcsak azt kellett volna meggondolni, hogy egyszerűen mit mond a parancs, hanem azt is, hogy ki az, aki parancsol, mivel az általa rendelt törvény legcsekélyebb áthágása is az ő tekintélyét csorbítja. Hát rájuk nézve oly csekélység, ha Isten fenségét bármely dologban sérelem éri? Azonfelül, ha Isten a törvényben a maga akaratát fejezte ki, világos, hogy nem tetszik neki az, ami a törvénnyel ellenkezik. Vagy azt képzelik, hogy Isten haragja annyira fegyvertelen, hogy arra nem következik azonnal a halál bosszuállása? Ő maga ezt úgy kijelentette, hogy nem lehetne félreérteni, ha nagyobb hajlandóságuk volna arra, hogy szavára hallgassanak, mint amilyen van arra, hogy világos igazságát izetlen elménckedéseikkel elhomályosítsák. „A lélek, – így szólott – mely vétkezett, halállal haljon meg” (Ez. 18:20). Másutt azt mondja, mit fentebb idéztem is, hogy a bűn zsoldja a halál (Róm. 6:23). Ők pedig, amiről megvallják, mivel tagadni nem tudják, hogy vétek, mégis azt vitatják, hogy nem halálos vétek. De ha már eddig az ideig eleget őrjöngtek, tanuljanak végre valami megbánást is. Ha pedig megmaradnak esztelenségükben, Isten fiai mondjanak nekik bucsut és jegyezzék meg, hogy minden vétek halálos, mivel Isten akarata ellen való lázadás, mely az ő haragját szükségképen kihívja; mivel az a törvény áthágása, ami ellen Istennek itélete kivétel nélkül ki van mondva. A szentek vétkei pedig megbocsáthatók, de nem saját természetükből kifolyólag, hanem mivel Isten irgalmából bocsánatot nyernek.