NYOLCADIK FEJEZET. Az erkölcsi törvény magyarázata.

1. Ha itt a törvény tíz parancsolatát azoknak rövid magyarázatával együtt beszövöm, úgy vélem, nem járok el helytelenűl, mivel ebből is jobban kitünik, amit érintettem, hogy t. i. az isteni tisztelet, amelyet Isten egykor előirt, még mindig erejében áll; aztán következik annak a második állításnak bizonyítása, hogy a zsidók nemcsak megtanulták abból, minő az igaz kegyességnek módja, hanem az itélettől való borzadás, mivel a törvény teljesítésére képteleneknek érezték magukat, úgy leverte őket, hogy akaratuk ellenére is a közbenjáróhoz vonattak. Továbbá, midőn azoknak a dolgoknak lényegét megmagyaráztuk, amik Isten igaz ismeretében megkivántatnak, azt tanítottuk, hogy Istent az ő nagyságában föl nem foghatjuk anélkül, hogy azonnal szemünkbe ne tünjék fensége, amely minket az ő tisztelésére kötelez. Önmagunk megismerésénél a fősúlyt arra helyzetük, hogy saját erőnkről táplált vélekedésünkkel felhagyva és saját erőnkbe vetett bizakodásunkat levetkőzve, viszont nyomoruságunk tudatától megtörve és összezúzva tanuljuk meg az igazi alázatosságot s önmagunk megvetését. Mindkettőt törvényében megcselekszi az Úr, midőn először magának tulajdonítván az uralkodói törvényes hatalmat, minket istenségének tisztelésére hiv s elénk irja, hogy miben áll és min alapszik ez a tisztelet, aztán kinyilvánítván igazságának szabályát (amelynek helyességével szellemünk, miután gonosz és fonák, állandóan ellentétben áll s amelynek tökéletességétől a mi erőnk, miután gyenge s a jóra képtelen, igen messze esik) mind erőtlenségünket, mind álnokságunkat reánk bizonyítja. Továbbá épen ezeket a dolgokat, melyeket a két tábláról meg kell tanulnunk, valami módon ama belső törvény is elénk szabja, melyről fentebb mondottuk, hogy mindenkinek szivébe be van irva s mintegy be van vésve.

Lelkiismeretünk ugyanis nem engedi, hogy érzéketlenül örök álmot aludjunk, sőt bensőnkben mintegy tanú és figyelmeztető azokra nézve, amikkel tartozunk Istennek, sőt a jónak és gonosznak megválasztását előnkbe adja és vádol bennünket, ha kötelességünket elmulasztjuk. De minthogy sötét tévelygések borítják el az embert, ama természeti törvény segélyével alig képes sejdíteni is, hogy minő tisztelet kedves Isten előtt. Az meg épen bizonyos, hogy az istentisztelet helyes módjától igen távol áll. Emellett fenhéjázással és becsvággyal annyira eltelt s önszeretetétől annyira elvakult, hogy tekintetét magára irányozni s mintegy önmagába mélyedni nem képes, hogy eképen megtanulná magát megalázni s nyomoruságát bevallani. Ezért (ami úgy tompa értelmünk, mint makacsságunk folytán szükséges is volt) az Úr irott törvényt adott nekünk, hogy ez egyrészt világosabban bizonyítsa azt, ami a természeti törvényben felettébb homályos volt másrészt restségünket s közönyünket elűzvén, annál hathatósabban ostorozza értelmünket és emlékezetünket.

2. Könnyű most már megértenünk, hogy a törvényből mit kell tanulnunk, hogy t. i. Isten, amint teremtőnk, úgy az Atyának és az Úrnak helyét is joggal foglalja el velünk szemben s ezért dicsőséggel, tisztelettel, szeretettel és félelemmel tartozunk neki. Sőt, hogy mi nem is rendelkezünk annyira önmagunkkal, hogy mehessünk, amerre lelkünk szenvedélye von, hanem az ő akaratától függvén, egyedül abban tartozunk megmaradni, ami neki tetszik. Aztán, hogy az igazság és tisztaság igen kedves neki, a bűnt pedig felettébb gyűlöli s hogy ezért nekünk, ha istentelen hálátlansággal nem akarunk teremtőnktől elpártolni, az igazságot egész életünkben szükségképen ápolnunk kell. Mert ha csak úgy tanusítunk illendő tiszteletet iránta, hogyha akaratunkat az övének alárendeljük, ebből az következik, hogy törvényes tisztelete nem más, mint az igazság, szentség és tisztaság megtartása. Azt a mentséget sem szabad felhoznunk, hogy nincs képességünk s hogy mint teljesen kipusztult adósok, fizetni nem vagyunk képesek. Mert nem illik hogy Isten dicsőségét a mi képességünk szerint mérjük. Mert akármilyenek vagyunk ki, Ő magához mindig hasonló marad, barátja az igazságnak, ellensége az álnokságnak. Akármit kiván tőlűnk (mivel nem kivánhat mást, mint a helyeset) a természeti kötelezettség folytán engedelmeskedni tartozunk neki; amire pedig nem vagyunk képesek, az a mi bününk. Mivel ugyanis saját gonosz kivánságunk, melyben a bűn uralkodik, tart minket aként lekötözve, hogy a mi atyánk iránt való engedelmességre soha sincs teljes szabadságunk, tehát nincs semmi okunk arra, hogy mentség gyanánt azt a kényszerítő szükséget hozzuk fel, melynek büne egyrészt bennünk van, másrészt nekünk tulajdonítandó.

3. Ha a törvény tanulmánya által eddig eljutottunk, akkor szükséges, hogy annak tanítása értelmében szálljunk önmagunkba s végre is tanuljunk meg két dolgot: először azt, hogy ha a törvény igazságát életünkkel összehasonlítjuk, nagyon távol esünk attól, hogy Isten akaratának megfeleljünk s ezért méltatlanok vagyunk ara is, hogy helyünket teremtményei közt megtartsuk, nem hogy fiai közé számíttassunk; másodszor, hogy erőnket megfontolva lássuk be, hogy ezek nemcsak a törvény betöltésére elégtelenek, hanem egyenesen semmik. Ebből szükségképen következik úgy a saját erőnkben való bizalmatlanság, mint a lélek gyötrődése s remegése. Mert a lelkiismeret nem képes a bünöknek terhét úgy hordozni, hogy mindjárt Isten itélete is eszébe ne ötlenék. Isten itéletét pedig nem lehet érezni anélkül, hogy halálos rettegést ne okozzon. Hasonlóképen a lelkiismeret, tehetetlenségének bizonyítékai által meggyőzve nem képes egyébre, mint hogy minden ereje felől egyenesen kétségbe essék. Mind a két érzés alázatosságot és megaláztatást szül. Így történik végtére, hogy az ember az örök halálnak (melyről látja, hogy gonoszságáért méltán fenyegeti őt), érzetétől megrettenve, egyedül istennek kegyelméhez, mint az üdv egyetlen kikötőjéhez fordul s érezve, hogy nem áll hatalmában leróni azt, amivel a törvénynek tartozik, maga felől meg a legteljesebb mértékben kétségbeesve, arról gondolkodik, hogy máshonnan kérjen és várjon segedelmet.

4. Az Úr azonban meg nem elégedve azzal, hogy igazsága iránt tiszteletet szerzett, hogy sziveinket az az iránt való szeretettel s egyuttal a bűn gyülölésével annál inkább eltöltse, parancsaihoz igéreteket és fenyegetéseket is csatolt. Mivel ugyanis értelmünk szemevilága homályosabb, semhogy a jónak puszta szépsége felindíthatná, a mi nagykegyelmü Atyánk irántunk való jóvoltából kedves jutalmakkal akart arra édesgetni, hogy őt szeressük és keressük. Hirdeti tehát nekünk, hogy a jóságnak kész jutalma van nála s hogy nem fáradoz hiába az, aki parancsainak engedelmeskedik. viszont azt is kijelenti, hogy az álnokság nemcsak kárhozatos előtte, hanem büntetés nélkül sem marad, mivel fensége megvetését meg fogja boszulni. S hogy mindenlehető módon buzdítson, úgy a jelen élet áldásait, mint az örök boldogságot igéri azoknak, kik az ő parancsainak engedelmeskednek; azokat pedig, kik parancsait áthágják, nemcsak a jelen élet csapásaival, hanem örök halállal is fenyegeti. mert ez az ígéret (III. Móz. 18:5): „Aki ezeket cselekszi, él ezek által” s az ennek megfelelő fenyegetés (Ez. 18:20): ”Amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia”, mindenesetre az eljövendő és soha véget nem érő halhatatlanságra vagy halálra vonatkozik. Ámbár valahol csak említés van téve Isten jóakaratáról, vagy haragjáról, amaz alatt mindig az örökélet, emez alatt pedig az örök kárhozat foglaltatik.

A jelen élet áldásainak s átkainak pedig a törvény egy egész hosszú sorát sorolja fel (III. Móz. 26:4 stb.; V. Móz. 28:1 stb.). A büntető rendelkezésben Istennek tökéletes tisztasága, amely semmi bünt el nem szenvedhet, a jutalom-igéretekben pedig az igazság iránt való legnagyobb szeretet mellett, amelyet jutalmától megfosztani nem enged, csodálatos kegyelmessége is bebizonyul. Mert minthogy Isten fenségének mindennel, amink van, adósai vagyunk, bármit kiván tőlünk, teljes joggal követeli, mint adósságot. Az adósság megfizetése pedig nem érdemel jutalmat. Tehát saját jogából enged, mikor jutalmat igér engedelmességünkért, melyet pedig nem tartozásunkon felül, vagy kötelezettség nélkül teljesítünk. Hogy pedig az igéretek magukban nekünk mit használnak, részint elmondottuk, részint a maga helyén eztán fogjuk világosabban előadni. Egyelőre elégséges, ha értjük és meggondoljuk azt, hogy a törvény igéreteiben az igazság azért magasztaltatik annyira, hogy annál világosabban láthassuk, mily nagyon tetszik Istennek a törvény iránt való engedelmesség; s hogy viszont a büntetések az álnokság még nagyobb megátkozására vannak rendelve, hogy így a bünök hizelgéseitől legyezgetett vétkes ember el ne feledkezzék arról, hogy a törvényadónak itélete készen van számára.

5. Továbbá, hogy az Úr a tökéletes igazságnak szabályát akarva elénk adni, annak minden részét az ő akaratától tette függővé, ezzel azt jelenti ki, hogy előtte semmi sem kedvesebb az engedelmességnél. Ezt annál jobban meg kell jegyeznünk, mennél hajlandóbb a féktelen emberi értelem a legkülönbözőbb fajtáju istenitiszteletek kigondolására, melyekkel Istent óhajtja lekötelezni. Mert ez a vallástalan, mesterkélt vallásosság (mivel az emberi szellembe maga a természettől oltatott) minden időben mutatkozott és ma is mutatkozik: mert az emberek mindenkor igyekeztek az Isten igéjén kívűl kitalálni valami módot arra, hogy megszerezzék az igazságot. Innen van, hogy a közönségesen úgynevezett jócselekedetekben a törvény parancsolatai csekélyebb helyet foglalnak el, míg az emberi rendelések roppant tömege majdnem az egész teret elfoglalja. Mi más volt szándéka Mózesnek, mint az, hogy az ilyes önkénykedést féken tartsa, midőn a törvény kihirdetése után e szavakat intézte a néphez (V. Móz. 12:28): „Megőrizzed és meghallgassad mind ez igéket, melyeket én parancsolok néked, hogy jól legyen dolgod mind néked, mind gyermekeidnek te utánad mindörökké, mivelhogy azt mivelted, ami jó és igaz a te Uradnak Istenednek szemei előtt. Csak azt cselekedd, amit én parancsolok néked, semmit ahoz ne tégy, el se végy abból”? Azelőtt pedig, miután bebizonyította, hogy az a zsidó népnek bölcsesége és értelme minden népek fölött, hogy az Úrtól ítéletet, igazságot és szertartásokat vőn, e szavakat tette hozzá (V. Móz. 4:9): „Oltalmazd meg magad és őrizd meg a te lelkedet nagy szorgalmatossággal, ne felejtkezzél el azokról a dolgokról, melyeket láttak a te szemeid és el ne távozzanak a te szivedből teljes életedben”. Mivel t. i. Isten előre látta, hogy az izraeliták addig nem nyugosznak, míg a törvényt elvévén azon kivül új igazságokat is nem koholnak, hacsak szigoruan féken nem tartják őket, ezért kijelenti, hogy a tökéletes igazság ebben van összefoglalva: s ennek kellett volna a legerősebb korlátnak lennie. S az izraeliták mégsem állottak el ettől az annyira tiltott vakmerőségtől. Hát mi velünk hogyan áll a dolog? Bizonyára ugyanaz a kijelentés kötelez minket is. Mert nem lehet kétséges, hogy annak a kijelentésnek ereje örökké tart, amellyel az Úr az igazság tökéletes tudományát törvénye számára követelte; mi pedig ezzel meg nem elégedve csodamódon fáradozunk, hogy egyik jócselekedetet a másikra költsük és koholjuk. E hiba gyógyítására a legjobb gyógyszer az lesz, ha szilárdan belénk gyökerezik az a gondolat, hogy a törvényt Isten azért adta nekünk, hogy az minket a tökéletes igazságra megtanítson; hogy abban semmi egyéb igazság nem taníttatik, csak ami az isteni akarat parancsához képest követeltetik; hogy tehát az ember arra hogy Istennél magának érdemet szerezhessen, hiába kisére meg újabb és újabb formáju cselekvéseket, mert az ő törvényes tisztelete pusztán az engedelmességben áll. Sőt inkább, amennyiben a jócselekedetekre irányuló törekvés az Isten törvényének határán túlcsapong, türhetetlen megszentségtelenítése az isteni és valódi igazságnak. Nagyon igazán szól tehát Augustinus* aki az Isten iránt tanusított engedelmességet egyszer minden erény anyjának s őrizőjének, majd pedig forrásának mondja.

6. De ha az Úr törvényét megmagyarázzuk, alkalmasabban és nagyobb haszonnal bizonyul be, amit a törvény hasznáról és tisztéről fentebb elmondtam. Mielőtt azonban az egyes fejezeteket egyenként tárgyalnánk, először szólnunk kell azokról a dolgokról, melyet általában szükségesek a törvény megértéséhez. Első sorban is tartsuk szem előtt azt az igazságot, hogy az emberi életben nemcsak a külső tisztességre nézve, hanem a belső és lelki igazságra nézve is a törvény szerint kell alakúlnia. Bár ezt igen kevesen tagadhatják, mindamellett is kevesen tartják helyesen észben. Ez azért történik, mivel a törvényhozóra nincsenek tekintettel, kinek gondolata szerint kell a törvénynek természetét is mérlegelni. Ha valamelyik király rendelettel tiltja a paráznaságot, gyilkosságot és lopást, megvallom, hogy nem esik a rendelet szabta büntetés alá az az ember, akinek szivében a paráznaság, gyilkosság és lopás után való vágy csak fölébredt, de azok közül egyiket sem követte el. Természetesen, mivel a halandó törvényhozónak gondoskodása csak a külső polgári rendre terjed ki, tilalmai csak akkor sértenek meg, ha a gonosz tettek tényleg végrehajtattak. Isten azonban, kinek tekintetét semmi el nem kerüli és aki nem gondol annyira a külső látszattal, mint a szív tisztaságával, a paráznaság, gyilkosság és lopás tilalma alatt megtiltja a buja vágyat, haragot, gyülöletet, más vagyonának a kivánását, csalást s minden efélét. Mivel ugyanis lelki törvényhozó, nem kevésbé szól a léleknek, mint a testnek. A lélekre nézve pedig gyilkosság a harag és gyülölet, lopás a gonosz kívánság és fösvénység, paráznaság a buja vágy. Az emberi törvények is mondhatná valaki, a szándékra és akaratra vonatkoznak, nem véletlen esetekre. Elismerem, de csak azokra, amelyek nyilvánvalóvá lettek. Fontolgatják ugyan, hogy az egyes gonosztetteket minő indulattal vitték véghez, de a titkos gondolatokat nem fürkészik. Ezért elég van téve a világi törvényeknek, ha valaki csak megtartóztatja kezét a bűntől; ellenben, mivel az égi törvény lelkeinkre hozatott, kiváltképen az szükséges, hogy lelkünket tartsuk féken, ha a törvényt valóban meg akarjuk tartani. De az emberek egy nagy része bár a törvény megvetését erősen titkolja s szemével, lábával, kezével s testének minden részével a törvény valamilyens megtartását szinleli: mégis lelke, szive minden engedelmességtől teljesen idegen s azt véli, hogy kötelességének egészen eleget tett, ha az emberek előtt jól eltitkolta, amit Isten szine előtt cselekszik. Hallják a parancsot: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj s kardjukat gyilkosságra nem rántják ki, testüket paráznáknak nem adják, kezüket idegen jószágra nem vetik. Eddig mindez rendben van. Szivük azonban meg van rakva gyilkossággal, bűnös szenvedélytől lángolnak, mindenki vagyonára kancsal szemmel néznek s kivánságukkal szinte elnyelik. Így épen abban van fogyatkozásuk, ami a törvényben legfőbb. Kérdem, honnét van ez a durva tudatlanság, ha nem onnét, hogy a törvényadót figyelembe sem vévén, az igazságot inkább saját gondolatukhoz szabják. Ezeknek keményen ellenük mond Pál (Róm. 7:14), amikor kijelenti, hogy a törvény lelki, amivel jelzik, hogy az nemcsak a lélek, elme és akarat engedelmességét kivánja, hanem angyali tisztaságot követel, mely tisztaság a test minden fertelmétől megtisztítva csak azt keresse, ami lelki.

7. Mikor azt állitjuk, hogy a törvénynek ez az értelme, nem valami magunk koholta új magyarázatot hozunk fel, hanem követjük Krisztust, a törvény legjobb magyarázóját (Máté 5:21 stb). Mikor ugyanis a farizeusok a népet azzal a balga vélekedéssel töltötték el, hogy a törvényt végrehajtja az, aki külső cselekedettel a törvény ellen semmit el nem követett, ezt a fölötte veszélyes tévelygést megfeddi és kijelenti, hogy aki szemérmetlenül asszonyra néz, paráználkodik s gyilkosoknak állitja azokat, akik felebarátjukat gyűlölik; mert azt mondja, hogy méltók az itéletre azok, akik szívükben haragot tartanak; méltók a gyülekezetre, akik akár zúgolódással, akár kitöréssel haragjuknak jelét adták; méltók a gyehenna tüzére azok, akik szitkokkal és átkozódással nyilt haragban törnek ki. Akik ezt nem értették, azt képzelték, hogy Krisztus egy második Mózes, az evangéliumi törvénynek hozója, mely pótolja a mózesi törvény hiányait. Innét ered az az általánosan elterjedt felfogás is az evangéliumi törtvény tökéletességéről, hogy az a régi törvényt messze fölülhaladja. Ez a vélekedés azonban sok tekintetben veszedelmes. Mert épen Mózes szavaiból ki fog derülni, mikor majd alább a parancsok tartalmát magyarázzuk, hogy ez a vélekedés mily méltatlan gyalázattal bélyegzi meg az isteni törvényt. Mert bizonyára azt is el akarja hitetni velünk, hogy az atyáknak szentsége nem sokban különbözött a képmutatástól s végül, hogy minket az igazságnak amaz egyetlen szabályától elvon. Ezt a tévelygést azonban igen könnyű megcáfolni, mivel azt gondolták, hogy Krisztus hozzátett valamit a törvényhez, holott csak eredeti tisztaságába állította vissza, mikor azt a farizeusok hazugságaitól, melyekkel elhomályosították és az ő kovászuktól, mellyel bepiszkították, megmentette és megtisztította.

8. Másodszor jegyezzük meg, hogy a parancsolatokban és tilalmakban mindig több van, mint amennyit a szavak kifejeznek; ezt azonban úgy kell korlátoznunk, hogy szabad tetszésünk szerint nem tulajdonítsunk azoknak bármi értelmét, amelyben bizakodva s a Szentírást szabadosan elferdítve mindenből mindent kimagyarázhatunk. Mert némelyek azt művelik ezzel a féktelen s szabados csapongással, hogy egyesek a törvény tekintélyét megvetik, mások pedig elvesztik reménységüket, hogy az igazán megérthessék. Tehát ha lehetséges, oly útra kell lépni, mely minket helyes és igaz haladással Isten akaratához vezérel. Jól meg kell fontolnunk, hogy a magyarázatnak a szavak értelmét mennyivel szabad túllépnie, hogy kitűnjék, hogy az emberi magyarázat semmit nem toldott az isteni törvényhez, hanem hűen adta vissza a törvényhozónak tiszta s világos értelmét. Bizonyára majdnem mindegyik parancsolatban oly kézzelfoghatók a képes beszédek, hogy méltán lenne nevetség tárgya, aki a törvény értelmét a szavak bilincsibe akarná verni. Nyilvánvaló tehát, hogy a törvény józan magyarázata a szavakon túl terjed. De hogy meddig, bizonytalan marad, ha annak valami határt nem szabunk. Én tehát azt tartom legjobbnak, ha a parancsolat céljára vagyunk tekintettel, vagyis minden parancsolatban azt mérlegeljük hogy miért adatott az nekünk. Példának okáért minden parancs vagy parancsoló, vagy tiltó. Mindkettőnek igazsága azonnal szemünkbe ötlik, ha az okot, vagy a célt vizsgáljuk. Igy pl. az ötödik parancsolatnak célja az, hogy az ember tiszteletben tartsa azokat, kiknek Isten tisztességet adott. A parancsnak lényege tehát az, hogy helyes és Istennek tetsző eljárás, ha tiszteljük azokat, kiket Isten valamely kiválósággal áldott meg; kárhozatos eljárás, ha megvetjük azokat s megátalkodottak vagyunk velük szemben. Az első parancsnak oka az, hogy egyedül csak Istent kell tisztelnünk. A parancs lényege tehát az, hogy Isten előtt kedves az igazi kegyesség, azaz istenségének tisztelése, az istentelenség pedig utálatos előtte. Igy az egyes parancsokban végre keresünk kell a célt, hogy tulajdonképen miről mondja abban a törvényhozó, hogy tetszik, vagy nem tetszik neki. Ebből aztán mindig az ellenkezőre is következtetést kell vonni ilyenformán: ha ez nem teszik Istennek, az ellenkezője tetszi; ha ezt parancsolja, az ellenkezőt tiltja; ha ezt tiltja, az ellenkezőt parancsolja.

9. Amit most némileg homályosan érintettünk, az a parancsok megmagyarázásánál magából a gyakorlatból teljesen világosság válik. Ezért elég, ha a dolgot érintettük, kivéve, hogy ez utolsó részt mely máskülönben vagy nem volna érthető, vagy kezdetben talán a józan értelemmel ellenkezőnek látszanék, meg kell röviden erősítenünk a maga bizonyító okaival. Nem szorul bizonyításra, hogy midőn az Úr a jót parancsolja, a vele szemben álló gonoszt megtiltja; nincs ugyanis senki, ki ezt el ne ismerje. A közönséges itélő képesség könnyedén elfogadja azt is, hogy midőn a rosszat az Úr megtiltja, az ellenkező jó cselekvését parancsolja. Közfelfogás ugyanis, hogy az erényeket ajánljuk, mikor a velük ellenkező bűnöket kárhoztatjuk. Mi azonban valamivel többet kívánunk, mint amit e kifejezések közönségesen jelentenek. A bűnnel ellenkező erényt ugyanis többnyire úgy magyarázzák, hogy nem egyéb, mint az illető bűntől való tartózkodás. Mi azonban azt mondjuk, hogy ez az erény valamivel továbbra is kiterjed, t. i. a bűnnel ellenkező kötelességekre és cselekedetekre. Ebben a parancsban tehát: ne ölj,a közönséges emberi felfogás semmi mást nem keres, mint, hogy minden erőszaktételtől s erőszakoskodásra való hajlandóságtól tartózkodjunk. Én pedig azt mondom, hogy ezenkívül azt is tartalmazza, hogy felebarátunk életét mindenlehető eszközzel támogassuk. S hogy ne megokolás nélkűl beszéljek, állításomat következőképen bizonyítom. Isten tiltja, hogy felebarátunkat igaztalansággal illessük, vagy sértsük, mivel azt akarja, hogy annak élete kedves és drága legyen előttünk; egyuttal tehát követeli a szeretetnek mindazon cselekedeteit, melyek annak megtartására alkalmazhatók. S így látnivaló, hogy mindenkor a parancs célja tárja fel előttünk, hogy mit parancsol vagy tilt nekünk az illető helyen Isten.

10. Hogy pedig Isten így, mintegy fél parancsokkal és képes beszédekkel mért akarta inkább csak jelezni, mint határozottan kifejezni az ő akaratát, arra nézve noha több okot is szoktak fölhozni, nekem a következő tetszik leginkább: mivel a test mindenkor felettébb igyekszik a bünöknek rútságát (még ott is, ahol az nem szemlélhető) elpalástolni s mutatós külszin alá rejteni, azért Isten, ami a bűn egyes fajaiban legrosszabb és leggyalázatosabb volt, példa gyanánt elénk adta, hogy annak puszta hallásától is összeborzadjon az emberi érzület s így annál nagyobb gyülöletet véssen lelkünkbe akármely bűn iránt. A bűnök megitélésében gyakran az csal meg minket, hogy mi menten csekélyebbeknek tartjuk azokat, ha valami módon el vannak rejtve. Az Úr ezt a szemfényvesztést megsemmisíti, mikor arra szoktat minket, hogy a bünök sokaságát ezekre a fő pontokra vigyük vissza, melyek a legjobban kifejezik, hogy a bűn minden egyes fajában mily nagy utálatosság van. Példának okáért a haragot és gyülölséget mindaddig nem tartjuk kárhozatos bűnöknek, míg a maguk nevén nevezzük azokat. Midőn azonban emberölés név alatt tiltja meg Isten, menten jobban megértjük, hogy mily utálatosak Isten előtt, akinek szava ily rettenetes bűnné bélyegzi őket; eként aztán Isten itéletétől megrendűlve hozzászokunk ahoz, hogy azoknak a bűneinknek, melyek előbb oly könnyűeknek látszottak előttünk, súlyosságát alaposabban megfontoljuk.

11. Harmadszor azt kell megfontolnunk, mit akar jelenteni Isten törvényének két táblára való felosztása. Mert minden józaneszü ember belátja, hogy erről nem ok nélkűl s nem vaktában tétetik nehányszor ünnepélyes említés. És kezünk ügyében van az ok, mely nem engedi, hogy a dolog felől tovább kétségben maradjunk. Isten ugyanis törvényét aként osztotta két részre, mely részekben az igazság teljes mértékben bennfoglaltatik, hogy az első táblát azoknak a vallási kötelességeknek szánta, melyek istensége tulajdonképeni tiszteletére vonatkoznak, a másikat pedig a szeretet kötelességeinek, melyek az emberekre vonatkoznak. Az igazságnak első alapja mindenesetre Isten tisztelése, amely ha megromol; az igazságnak összes többi tagjai, mint valami leszakadt és rombadőlt épületnek részei, csonkák és szakadozottak. Mert micsoda igazság volna az, hogy te az embereket lopással és rablással meg nem bántod, Isten fenségét pedig bűnös szentségtöréssel fosztod meg dicsőségétől?! Hogy testedet paráznasággal mg nem fertőzteted, az Úrnak szentséges nevét pedig istenkáromlással bemocskolod?! Hogy embert nem ölsz, Istennek emlékezetét pedig szeretnéd eltörölni és kioltani?! Hiábavaló dolog azért az igazsággal kérkedni vallásosság nélkül; épen olyan az, mintha valaki egy fejetlen, csonka testet fitogtatna nagy ékesség gyanánt.

Az istentisztelet azonban nemcsak főrésze, hanem mintegy lelke az igazságnak, melytől az egész életet és táplálást nyer; mert az istenfélelem nélkül élő emberek sem az igazságot, sem a szeretetet maguk között nem gyakorolják. Az igazság kezdetének és alapjának tehát Isten tiszteletét mondjuk, mivel ha ez megszünt, mindaz a méltányosság, önmegtartóztatás és mérséklet, mellyel az emberek egymás iránt viseltetnek, Isten előtt haszontalan és hiábavaló. Azt mondjuk, hogy forrása és lelke, mivel az emberek abból tanulnak meg mérséklettel s gonoszság nélkűl élni egymás között, ha Istent úgy tisztelik, mint az igazságnak és álnokságnak megitélő biráját. Ezért az első táblán istenfélelemre s azokra a tulajdonképeni vallási kötelességekre tanít minket, melyekkel fenségét kell tisztelnünk, míg a másikon azt irja elénk, hogy az ő nevének félelméért mi módon kell viselkednünk az emberi társadalomban. Ezért Urunk, amint az evangélisták előadják (Mát. 22:37; Luk. 10:27), az egész törvényt két pontban összegezte: hogy Istent teljes szivünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből szeressük és hogy felebarátunkat úgy szeressük, mint önmagunkat. Látnivaló, hogy ebből a két részből, melyekben az egész törvényt összefoglalja, az egyiket Istenre irányozza, a másikat az emberekre nézve rendeli.

12. Mindamellett, ámbár az egész törvény e két főpontban benne foglaltatik, Istenünk mégis, hogy a mentegetődzésnek minden ürügyét megsemmisítse, bővebben és világosabban elő akarta számlálni a tizparancsolatban mindazt, ami egyrészt az ő iránta való tiszteletre, félelemre és szeretetre vonatkozik, másrészt ami arra a szeretetre tartozik, amelyet saját magáért az emberek iránt parancsol nekünk. Nem céljatévesztett buzgalom az sem, mely a parancsolatok felosztásának ismeretére irányúl, de nem kell felednünk, hogy ez ismeret oly természetű, hogy abban kinek-kinek itéletét szabadon kell hagynunk s ezért, ha valaki eltérő nézetet vall, nem kell makacsúl harcba szállni vele. Nekünk ugyan e helyet szükségképen érintenünk kellett, hogy azt a felosztást, amelyet alkalmazni akarunk, az olvasók, mint valami újdonságot s csak nemrég kigondoltat, ki ne nevessék, vagy meg ne csodálják. Hogy a törvény tiz parancsolatra van osztva, mindenvitán felűl áll, mivel épen magának istennek tekintélye is gyakrabban bizonyítja. S ezért nem a szám, hanem a felosztás körűl forog a vita. Akik úgy osztják fel a tizparancsot, hogy az első táblára három parancsot vesznek, a többi hét parancsot pedig a másik táblára viszik át, azok a képekről szóló parancsot a sorból kirekesztik, vagy az első parancsba szorítják (noha teljesen bizonyos, hogy ezt Isten világosan külön parancsnak szánta); a tizedik parancsot pedig, mely arról szól, hogy ne kivánjuk a mi felebarátunk vagyonát, helytelenül két részre szakítják. Ehez járul, hogy a felosztásnak e a módja a tisztább korban nem volt ismeretes, amint azt majd látni fogjuk.

Mások velünk együtt négy parancsolatot számlálnak az első táblán, de azt állítják, hogy az első csak parancsolat nélkül való ígéret. Én pedig – hacsak nyilvánvaló okkal meg nem győzetem – Mózesnél a tiz igét a tizparancsolattal egyenértékünek veszem s úgy tetszik nekem, hogy a táblákon ugyanannyi parancsolat van szépen szétosztva. Megengedvén hát amazoknak, hogy vélekedésük mellett megmaradjanak, azt követem, ami előttem helyesebbnek látszik, hogy t. i. amit ők első parancsolattá tesznek, az szerintem egész törvényre nézve az előszót képezi. Ezután az első táblán négy, a másodikon hat parancsolat következik abban a sorrendben, melyben fel fogjuk sorolni. Ezt a felosztást Origenes* úgy tanította, hogy ez az ő korában vita nélkül általában el volt fogadva. Vele egyetért Augustinus is Bonifaciushoz intézett iratában s a tizparancsolatot a következő rendben számlálja elő: egyedül Istennek kell vallásos engedelmességgel szolgálni; bálványt nem szabad tisztelni; Isten nevét hiába nem szabad felvenni, miután előbb külön szólt a szombat megszenteléséről szóló parancsolatról. Másutt ugyan* amaz első hiányos beosztáshoz hajol, de csak abból a felettébb jelentéktelen okból, hogy a hármas számban, ha az első tábla három parancsolatból áll, jobban kitünik a szentháromság titka. Ámbár itt sem titkolja, hogy a többi között a mi felosztásunk jobban tetszik neki. Velünk van ezeken kivül az a szerző is, aki Mátéhoz be nem fejezett magyarázatot irt. Josephus bizonyára korának közfelfogását követi, midőn mind a két táblán öt parancsolatot jelez. De ez egyrészt ellenkezik a józan okossággal, mivel a vallás és a szeretet megkülönböztetését összezavarja, másrészt ezt a felosztást azÚr tekintélye is megcáfolja, aki Máténál (Mát. 19:19) a második tábla parancsolatai közé sorolja a szülők tiszteletéről szóló parancsolatot. De halljuk most, mint beszél az Isten saját szavaival!

Első parancsolat.

Én vagyok Jehova, a te Istened, ki Egyiptomnak földéből, a szolgálatnak házából, kihoztalak tégedet: ne legyenek néked én előttem idegen isteneid.

13. Vajjon az első parancsolat részének tartod-e az első mondatot, vagy külön olvasod, közömbös előttem csak azt ne tagadd, hogy az egész törvényhez mintegy előljáró beszédet képez. Minden törvény meghozásánál első sorban arról kell gondoskodni, hogy azok a fölsemvevés miatt csakhamar érvényüket ne veszítsék. Első sorban tehát arról gondoskodik Isten, hogy a meghozandó törvény fensége soha megvetés tárgya ne lehessen s ennek elérésére hármas bizonyítékot használ. Az uralkodás hatalmát és jogát magának követeli, hogy így a kiválasztott népet az engedelmességre kényszerítse. A kegyelem ígéretét is előadja, hogy annak édességével a szentség után való törekvésre hivogassa a népet. Felemlíti jótéteményét, hogy ezáltal hálátlansággal vádolja a zsidókat, ha csak az ő jóindulatával szemben megfelelőleg nem viselkednek.

A Jehova névvel hatalmát és törvényes uralkodását jelzi. Mert ha mindenek tőle vannak s benne állanak meg, méltányos hogy reá vitessenek vissza, amint Pál mondja (Róm. 11:36). Ez az egy ige is eléggé Isten fenségének igája alá hajt tehát minket, mivel csodálatos dolog volna, ha annak fenhatósága alól akarnók magunkat kivonni, aki nélkül nem létezhetünk.

14. Miután megmutatta, hogy ő az, kinek joga van a parancsolásra s kivel szemben mindannyian engedelmességgel tartozunk, nehogy úgy lássék, mintha minket csak kényszeríteni akarna, azzal az édességgel is hivogat önmagához, hogy magát az egyház Istenének nevezi. Mert ezekben a szavakban az a kölcsönös viszony van kifejezve, amely ebben az ígéretben foglaltatik „Leszek nekik Istenük és ők nekem lesznek népem” (Jer. 31:33). S ebbő1 kifolyólag Krisztus Ábrahám, Izsák, és Jákób halhatatlanságát azzal bizonyítja, hogy az Úr kijelentette, hogy az ő Istenük (Mát. 22:32). Ez tehát épen annyi, mintha így szólna: „Én titeket népemmé választottalak, hogy veletek ne csak a jelen életben tegyek jót, hanem hogy megajándékozzalak benneteket, a jövő élet boldogságával is”. Hogy pedig ez mire mutat, a törvényben sok helyütt föl van jegyezve. Mikor ugyanis minket az Úr arra a kegyelmére méltóztat, hogy népének társaságába bevegyen, elválaszt minket, mondja Mózes (V. Móz. 7:6 és 14:2 és 26:18), hogy legyünk neki kiváltképen való népe, szent népe és megőrizzük az ő parancsolatait. Innét ered a néphez intézett ama biztatása is (III. Móz. 19:2): „Legyetek szentek, mivel én szent vagyok. Továbbá e kettőből van véve az a bizonyságtétel, mely a prófétánál van (Mal. 1:6): „A fiu tiszteli az ő atyját és a szolga az ő urát. Ha én Úr vagyok, hol az én félelmem, ha én Atya vagyok, hol az én szerelmem?”

15. Következik aztán annak a jótéteménynek felemlítése, melynek a mi fölindításunkra annál hatásosabbnak kell lennie, minél utálatosabb még az emberek között is a hálátlanság vétke. Mert új jótéteményére figyelmeztette ugyanakkor Izraelt, de ez csodálatos nagysága következtében örökké emlékezetes s az utókorra is érvényes. Ezenfelül a jelen tárgyhoz még kiváló módon illik is. Azt tanítja ugyanis Isten, hogy a kemény szolgálatból azért szabadultak meg, hogy őt; mint a szabadulás szerzőjét szolgálatra kész engedelemmel tiszteljék. Magát is bizonyos jelzőkkel szokta ékesíteni (hogy minket az ő igaz, egyedül való tiszteletében megtartson), amelyekkel a saját szent istenségét a pogányok minden bálványaitól és hazug isteneitől megkülönbözteti. Mert, mint fentebb mondottam, oly hajlandók vagyunk a hiábavalóságra és vakmerőségre, hogy mihelyt Isten nevét kiejtik előttünk, értelmünk nem képes tovább óvakodni attól, hogy valami haszontalan hazugságba ne sülyedjen. Mikor tehát ezt a bajt akarja orvosolni Isten, önmaga ékesíti istenségét biztos jelzőkkel s így mintegy korlátokkal veszen körül bennünket, hogy erre, vagy amarra el ne csapongjunk s ne költsünk magunknak vakmerően valami új Istent s az élő Istent elhagyva, bálványt ne emeljünk. Ezért a próféták valahányszor pontosabban le akarják őt rajzolni, azokkal a jegyekkel ruházzák fel s zárják mintegy azok közé, melyek alatt magát Izrael népének kijelentette. Mert midőn Ábrahám, vagy Izrael Istenének neveztetik (II. Móz. 3:6), mikor a jeruzsálemi templomban a kerubimok közé helyeztetik (Ám. 1:2; Zsolt. 80:2 és 99:1; Ézs. 37:16), ezek és a hasonló szólásmódok nem bilincselik őt egy helyhez, vagy néphez, hanem csupán arra valók, hogy a kegyeseknek gondolatait arra az Istenre irányítsák, ki szövetségével, melyet Izraellel kötött, aként jelentette ki magát, hogy az ilynemü képzettől semmiképen sem szabad elhajolni az ő népének. Mindazáltal kétségtelennek kell tartanunk, hogy az üdvösségről azért tétetik említés, hogy a zsidók annál örömestebben adják magukat annak az Istennek szolgálata alá, ki joggal követeli őket magáénak.

Nekünk pedig meg kell gondolnunk (nehogy azt gondoljuk, mintha e dolog egyáltalán nem vonatkoznék ránk), hogy Izrael egyiptomi szolgasága annak a lelki rabságnak képe, melynek bilincseiben mindnyájan szenvedünk, mig az ő karjának erejével megszabadítva, a szabadság országába mennyei védelmezőnk át nem vezérel minket. Amint tehát, amidőn régente a szétszórt izraelitákat nevének tiszteletére össze akarta gyűjteni, megszabadította őket Faraónak törhetetlen uralma alól, amely alatt nyögtek: úgy akiknek manapság Istenéül vallja magát, mindazokat megvédi az ördög kárhozatos hatalmától, mely Izraelnek ama testi fogságával volt kiábrázolva. Ezért senki sincs, akinek fel ne kellene lelkében buzdulnia annak a törvénynek meghallgatására, melyről azt hallja, hogy a leghatalmasabb királytól származott. S valamint tőle vették eredetüket minden dolgok, viszont helyén levő, hogy végcéljukat mindenek ő belé rendeljék és irányozzák. Nincs senki, mondom, akinek a törvényadó befogadására hévvel ne kelljen sietnie, mikor arra taníttatik, hogy rendeleteinek megtartására választatott el kiváltképen, kinek jóságából úgy az összes mulandó jóknak bőségét, mint a halhatatlan élet dicsőségét várja s kiről tudja, hogy csodálatos erejével és irgalmával a halál torkából szabadította meg.

16. Miután törvényének tekintélyét megalapította és megszilárdította, kiadja első parancsolatát, hogy idegen Isteneink ne legyenek Ő előtte. A parancs célja az, hogy az Úr az ő népénél egyedül akar kiemelkedni s hogy teljesen akar jogával élni. Hogy ez megtörténjék, megparancsolja, hogy mindenféle istentelenség és babona, mely istenségének dicsőségét csökkenti, vagy elhomályosítja, távol maradjon tőlünk. S ugyanez oknál fogva azt parancsolja, hogy igaz és buzgó kegyességgel tiszteljük és imádjuk őt. A szavak egyszerű jelentése is majdnem ezt hangoztatja. Mert az Urat nem tarthatjuk másként Istenünknek, ha egyuttal meg nem emlékezünk mindarról, ami az övé. Mikor tehát megtiltja, hogy idegen isteneink legyenek, ezzel azt jelzi, hogy ami az övé, másra át ne ruházzuk. Bár Istennel szemben számtalan tartozásunk van, enemű kötelességeinket mégis alkalmasan összefoglalhatjuk négy főpont alá. Első az imádás, melyhez mintegy függelék gyanánt hozzájárul lelkiismeretünk belső engedelmessége, második a bizalom, harmadik a segítségül hívás, negyedik a hálaadás. – Imádásnak nevezem az oly tiszteletet és szolgálatot, amelyet neki akkor adunk meg, ha dicső felségének alárendeljük magunkat. Ezért az imádásnak nem ok nélkül teszem részévé azt, hogy lelkiismeretünket törvénye alá vessük.

A bizodalom a szívnek szilárd s nyugodt bátorsága Istenben, mely abból származik, hogy megismerjük erőit, midőn minden bölcsességet, igazságot, hatalmat, tisztaságot és jóságot neki tulajdonítva, a vele való egyességet tartjuk egyedüli boldogságunknak. A segítségülhivás sziveinknek Isten hűségéhez és segítségéhez, mint egyedüli oltalomhoz, való fordulása, valahányszor nyomasztó szükség szorongat. A hálaadás olyan hála, amellyel minden jóért való dicséretet neki tulajdonítunk. Amint az Isten nem engedi meg, hogy ezek közül bármit is mástól származtassunk, úgy azt is megparancsolja, hogy mindezeket teljességgel neki tulajdonítsuk. Mert nem elég tartózkodnod idegen istentől, hanem ő benne magában kell megnyugodnod; hiszen találkoznak istentelenek, akiknek legfőbb törekvésük az, hogy minden vallást gúny tárgyává tegyenek. Szükség azonban, hogy az igaz vallás legyen vezetőnk, amelynek a lelkeket az élő Istenhez kell visszavinnie, akinek megismerésével eltelve arra vágyódjanak, hogy fenségét elfogadják, féljék és tiszteljék, javai közöltetését magukhoz öleljék, mindenekben segítségét keressék, műveinek nagyságát megismerjék és dicsérete megvallásával magasztalják, életük minden cselekményeiben úgy tekintsék ezt, mint egyetlen célt; aztán óvakodni kell a gonosz babonától, melynek következtében a lelkek az igaz Istentől elhajolva idestova, vagy épen különböző istenekhez vezéreltetnek. Ennélfogva, ha egy Istennel megelégszünk, idézzük fel emlékezetünkben azt, amit fentebb mondottunk, hogy t. i. minden hazug istent messze kell magunktól vetnünk s hogy nem szabad megsértenünk azt az istentiszteletet, melyet amaz Egy magának tartott fenn. Azért egy parányit sem szabad dicsőségéből elvennünk, sőt mindazt, ami az övé, meg kell adnunk neki.

Az a határozó, amely következik, t. i. „én előttem”, a méltatlanságot növeli, mivel Istent haragvó bosszúra ingereljük, valahányszor koholmányainkat állítjuk helyébe. Épen, mint ha a szemérmetlen asszony férje elé vezetvén házasságtörő szerelmesét, annak szivét még inkább megsebezné. Mikor tehát jelenlevő erejével és kegyelmével bizonyossá teszi az Úr, hogy népére tekint, melyet választott, hogy azt az elpártolás bűnétől annál inkább elijessze, inti, hogy új isteneket nem lehet választania anélkül, hogy ő a szentségtörésnek tanúja és szemlélője ne legyen. Mert ebez a vakmerőséghez nagyfoku istentelenség járul, mivel azt gondolja, hogy bujkálódásával Isten szemeit megcsalhatja. Ez ellen kiáltja Isten, hogy bármit kezdünk, bármit tervezünk, bármit cselekszünk, minden az ő szeme elé kerül. Maradjon tehát tisztán lelkiismeretünk az Istentől való elpártolásnak még legtitkosabb gondolataitól is, ha azt akarjuk, hagy isteni szolgálatunk az Úr előtt kedves legyen. Mert azt akarja, hogy istenségének dicsőségét necsak külső vallástétellel adjuk meg épen és sértetlenül, hanem szemei előtt is, melyek a szivnek még legtitkosabb rejtekébe is bepillantanak.

Második parancsolat.

Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlatosságot azoknak formájára, melyek ott fenn az égben, se azoknak formájára, melyek a földön itt alant vannak, se azoknak, melyek a vizekben a föld alatt vannak; ne hajolj meg azok előtt és ne tiszteljed azokat.

17. Amint Isten az előbbi parancsolatban kijelentette, hogy ő egy, akin kivül egyéb isteneket nem szabad gondolnunk és tartanunk, úgy itt világosabban kijelenti, hogy milyen ő és minemű tisztelettel kell szolgálnunk, hogy valami testi dolgot ne merészeljünk róla költeni. A parancsolat célja tehát az, hogy Isten nem akarja, hogy törvényes tiszteletét babonás szertartásokkal megszentségtelenítsük. Ennélfogva azoktól a testi szolgálatocskáktól, melyeket a mi kába elménk, midőn az ő gyenge felfogásával Istent magának elképzeli, szokott kieszelni, teljesen visszatart és elvon; s ezért az ő igaz, azaz lelki és tőle rendelt tiszteletére tanít. Azt is jelzi egyuttal, hogy a parancsnak ezen áthágásában melyik a legdurvább vétek, t. i. a külső bálványimádás.

S a parancsnak két része van. Az első rész szabadosságunkat zabolázza meg, hogy Istent, aki megfoghatatlan, érzékeink alá vetni, vagy valami képben kiábrázolni ne merészeljük. A második rész tiltja, hogy képeket, vallásos okból, imádjunk. Végül mindazokat az alakokat előszámlálja röviden, melyekben Istent a gonosz és babonás népek szokták kiábrázolni. Azok alatt, akik az égben vannak, a napot, holdat és a csillagokat és talán a madarakat érti. Aminthogy Mózes (V. Móz. 4:15) V. könyvének 4-ik részében, midőn a kifejezés értelmét bővebben megmagyarázza, a madarakat a csillagokkal egy sorban említi. Ezt sem jegyeztem volna meg, ha nem látnám, hogy a parancsolatot némelyek tudatlanul az angyalokra vonatkoztatják. Tehát a többi szavak magyarázatát, melyek magukban is elég érthetők, mellőzöm. S már az első könyvben is eléggé kifejtettük, hogy mindazok a látható alakjai Istennek, melyeket ember gondol ki, homlokegyenest ellenkeznek természetével s ezért, mihelyt bálványok kerülnek elő, legott megromlik és megfertőztetik az igaz vallás.

18. Ama fenyegetésnek, amely a parancsolathoz van csatolva, nagy hatással kell lennie restségünk elűzésére. Fenyeget, hogy Ő Jehova, Istenünk s erős bosszúálló, aki megbünteti az atyáknak vétküket a fiakban, harmad- és negyed-iziglen, azokban, akik gyűlölik nevét; irgalmasságot cselekszik pedig ezer-íziglen azokkal, akik szeretik őt és megtartják az Ő parancsolatait.

Ez pedig épen annyit tesz, mint ha azt mondaná, hogy egyedül ő az, akihez nekünk ragaszkodnunk kell. Hogy minket erre elvezéreljen, hirdeti hatalmát, mely nem tűri, hogy valaki őt büntetlenül megvesse, vagy kisebbítse. A szövegben ugyan Él szó van, ami Istent jelent, de mivel az erős szóból ered, hogy az értelmet annál világosabban fejezzem ki, nem haboztam az erős szót használni, vagy a szövegbe is felvenni. Bosszúállónak Isten azért nevezi magát, mivel társat maga mellett nem szenvedhet. Harmadszor azt állítja, hogy fenségének és dicsőségének védelmezője lesz, ha azokat az emberek teremtményekre vagy faragott kövekre viszik át s hogy bosszúállása nem valami rövid és egyszerű büntetés leszen, hanem olyan, amely a Fiakra, unokákra és dédunokákra is kihat, akik természetesen atyáik istenségének utánzói lesznek. Amint viszont állandó irgalmát és jóindulatát is mutatja azokkal szemben sok nemzedéken át, akik őt szeretik és törvényét megtartják. Igen szokásos dolog Istennél, hogy a férj szerepét ölti magára velünk szemben, mivel az az összeköttetés, mellyel minket magához fűz, mikor az egyház kebelébe befogad, hasonló a szent házassághoz, melynek a kölcsönös hűségen kell alapulnia. Amint tehát Ő mindenekkel szemben a hűséges és becsületes férj kötelességeit teljesíti, úgy viszont házastársi szeretetet és hűséget követel tőlünk, hogy t. i. ne engedjük meg, hogy lelkeinket a Sátán, a vak szenvedély s a test rút kivánságai beszennyezzék! Ezért panaszkodik Ő, mikor a zsidók elszakadását feddi, hogy azok minden szemérmet elvetvén, paráznasággal mocskolták be magukat. Amint tehát a férj, mennél szentebb és tisztább, annál fájóbb haragra gyúlad, ha látja, hogy feleségének lelke vetélytársához hajlik, úgy az Úr, ki minket igazságban jegyzett el magának, kijelenti, hogy lángoló haragra gyúlad, valahányszor szent házassága tisztaságát megvetvén, rút gyönyörűségekkel fertőztetjük meg magunkat, különösen pedig akkor, ha istenségének tiszteletét, melynek a legnagyobb mértékben érintetlennek kellett volna lennie, másra fordítjuk, vagy valami babonával beszennyezzük. Mivel ilyen módon nemcsak megsértjük adott házastársi hűségünket, hanem magát nászágyunkat is paráznasággal fertőztetjük be.

19. A fenyegetésben meg kell gondolnunk, mit ért az alatt, hogy meglátogatja az atyáknak vétkeit a fiakban harmad- és negyedíziglen. Mert azonkivül, hogy az isteni igazság méltányosságával nem egyeztethető össze, hogy a más bűnéért ártatlan lakoljon, maga Isten is megerősíti, hogy nem fogja megengedni azt, hogy az atya vétkét a fiu hordozza (Ez. 18:20). Mindamellett nem egyszer lelhető a Szentirásban az az állítás, hogy az ősöknek vétkei a következő nemzedékekben büntettetnek meg. Mert Mózes gyakran szól így (IV. Móz. 14:18): „Jehova, Jehova, aki a bünöst nem hagyja büntetés nélkül, aki meglátogatja az atyáknak álnokságukat a fiukban harmad- és negyedíziglen”. Hasonlóképen szól Jeremiás is (Jer. 32:18): „Ki irgalmasságot cselekszel ezeriziglen és az atyáknak álnokságokat az ő fiaiknak kebelükbe kiöntöd ő utánuk”. Némelyek, miközben e csomó megoldásában keservesen izzadnak, azt állítják, hogy ezt csak az ideiglenes büntetésekről kell értenünk és nem is képtelenség, hogy ezeket fiuk szenvedjék szülőik vétkéért, mivel az ily büntetések gyakran hasznukra is válhatnak. S ez igaz is. Mert Ezékiásnak Ézsaiás hirül adta (39:7), hogy fiai a királyságtól megfosztatnak és száműzetésbe vitetnek azért a bűnért, melyet ő követett el. Faraónak és Abiméleknek háznépe Ábrahám megsértéséért bünhődik (I. Móz. 12:17 és 20:3) stb. Mikor azonban a kérdés megfejtésére ilyen érvet hozunk föl, ez inkább kibuvó, mint valódi magyarázat. Mert itt és a hasonló helyeken súlyosabb büntetést emleget, hogy sem annak e földi élet határt szabhatna. Úgy kell tehát értenünk, hogy Isten jogos átka nemcsak az istentelen fejére, hanem annak egész családjára is rá nehezedik. S ahol egyszer ez az átok megszállt, mit várhatunk egyebet, mint hogy az apa az Isten szent lelkétől megfosztva, a legnagyobb bűnben él s hogy a fiu az apja gonoszsága miatt elhagyatva Istentől, a veszedelemnek ugyanezen útján halad. S hogy végül az unoka és dédunoka, mint megátkozott embereknek kárhozatos magvai, hanyatt-homlok rohannak utánuk a veszedelembe?

20. Először vizsgáljuk meg azt, hogy az ily büntetés az isteni igazsággal ellenkezik-e. Ha az emberi természet általában kárhozatra méltó, tudjuk, hogy akiket Isten kegyelmének közlésére nem méltat, azok számára elkészíttetett a veszedelem, de mindamellett nem Isten igaztalan gyűlölete folytán, hanem önön álnokságuk miatt vesznek el. Panaszkodásra sem marad joguk amiatt, hogy Isten másoknak példája szerint kegyelmével miért nem segíti őket az üdvösségre. Ha tehát ez a büntetés az istentelen és gonosz embereket önnön bűneik miatt éri, hogy Isten kegyelmétől sok nemzetségen át megfosztatik házuk népe, vajjon ki emelhetne e nagyon igazságos büntetésért Isten ellen vádat? De hát viszont Isten azt is kijelenti, hogy az atya vétkének büntetése nem száll át a fiura (Ez. 18:20). Vizsgáljuk meg, hogy itt miről is van szó? Az izraeliták, miután őket hosszan s állandóan sok nyomoruság gyötörte, azt a közmondást kezdték hajtogatni, hogy atyáik ették meg az egrest s a fiak foga vásott bele; amivel azt jelezték, hogy atyáik követték el a bűnt s bár ők máskülönben igazak és nem szolgáltak rá, azok vétkeiért lakolnak – inkább Istennek engesztelhetetlen haragja, mint igazságos szigorusága miatt. Ezeknek hirdeti a próféta, hogy nincs igazuk, mivel saját bűneik miatt bünhődnek s hogy Isten igazságához nem is illik az, hogy az igaz fiu a bűnös atya vétkeért hordozza a büntetést, ami a jelen fenyegetésben nem is foglaltatik. Mert ha az a látogatás, melyről most szó van, beteljesedik, mikor az Úr az ő kegyelmét, igazságának fényét s az üdvösség egyéb segédeszközeit az istentelenek családjától elveszi, épen azért viselik a fiak az átkot atyjuk vétkeiért, mivel ők maguk is megvakítva s Istentől elhagyatva szülőiknek járnak nyomában. Hogy pedig az ideiglenes nyomoruságok alá vettetnek és végre örök veszedelemre jutnak, eként Isten igaz itéletéből nem a más vétkéért, hanem tulajdon álnokságukért bünhődnek.

21. Másrészről föl van ajánlva Istennek amaz ígérete, hogy irgalmát ezer-iziglen kiterjeszti, ami szintén gyakran előfordul a Szentirásban s abban a szövetségben is helyet foglal, melyet Isten az egyházzal ünnepélyesen kötött: „Leszek tenéked Istened és a te magodnak te utánad (I. Móz. 17:7)”. Erre gondol Salamon is, midőn így szól: „Az igaznak fiai boldogok lésznek ő utánuk” (Péld. 20:7). Nemcsak azért, mivel szentül neveltettek (bár természetesen ennek sincs kis jelentősége), hanem a szövetségben igért amaz áldás miatt, hogy Istennek kegyelme örökké megmarad a kegyeseknek családján. Nagy vigasztalásuk van ebből a híveknek, nagy rettegésük az istenteleneknek; mert ha az igazságnak ép úgy, mint a bűnnek emlékezete a halál után Isten előtt annyira hathatós, hogy ennek átka, amannak áldása az utódokra is kiárad, sokkal inkább megmarad ez áldás és átok azok fején, kik a jó, vagy rossz cselekedetet elkövették.

Egyébként nincs akadálya annak, hogy néha az istentelenek gyermekei is meg ne javuljanak s viszont a hivők utódai is el ne fajuljanak, mivel nem akarta örök szabályul állítani a törvényhozó ezt a rendelkezést, mely az ő elválasztását korlátozná. Mert az igaz megvigasztalására s a bűnös megdöbbentésére elégséges, hogy nem hiábavaló és nem hatástalan az a fenyegetés, jóllehet nem mindenkor valósul meg. Amint ugyanis az ideiglenes büntetések, melyeket Isten nehány gonosz emberre bocsát, bizonyságai amaz isteni haragnak, mely a bünök ellen irányul s jelei annak a jövendő itéletnek, mely egykor az összes bünösöket éri, bár sokan egész életük végig büntetlenül jutnak el: így, mikor Isten ez áldásnak egy példáját nyújtja, hogy t. i. Ő a fiuval az atya iránt való kegyelme folytán irgalmasan és jóindulattal bánik, olyankor jelét adja állandó s tisztelőivel szemben mindig fennálló kegyelmének; viszont mikor az atyának álnokságát a fiuban egyszer megbünteti, arra tanít, hogy minő kemény itélet várakozik az összes istentelenekre saját büneikért. Ennek bizonyos voltára célzott itt legfőképen. Magasztalja azonban futólag irgalma nagyságát is előttünk, amelyet ezer-iziglen terjeszt ki, mig büntetés alá csak négy nemzedéket rendelt.

Harmadik parancsolat.  A te Jehova Istenednek nevét hiába fel ne vedd.

22. E parancsolat célja az, hogy nevének fensége szentséges legyen előttünk. Összege tehát a parancsolatnak az lesz, hogy mi azt megvetőleg és tiszteletlenül meg ne szentségtelenítsük. E tilalommal természetesen összefüggésben áll az a parancsolat is, hogy nagy gondunk legyen arra, hogy isteni felségét vallásos tisztelettel magasztaljuk. Illendő tehát, hogy mind elménket, mind nyelvünket úgy használjuk, hogy Isten és az ő titkai felől ne gondolkodjunk vagy beszéljünk másképen, mint tisztelettel és nagy józansággal s hogy műveinek vizsgálásánál semmi másra ne gondoljunk, csak ami neki dicsőségére szolgál. Ezt a három pontot kell alaposan megfontolnunk, mondom: hogy először bármit mond nyelvünk, bármit gondol elménk, dicsőségéhez illendő legyen és neve szent felségének megfeleljen s végül alkalmas legyen nagyságának magasztalására. Szent igéjével és imádandó szentségeivel vakmerő módon s fonákúl ne éljünk vissza, se becsvágyból, se fösvénységből, se élcelődésből, hanem miként ezek magukon viselik nevének méltóságát, azonképen mindig tisztességük és becsületük legyen közöttünk. Végre becsmérlő, vagy gáncsoló szót ne mondjunk műveiről, mint ahogyan a nyomorúlt emberek szoktak lázadozva morgolódni ellene, hanem bármit említünk is föl munkáiból, az igazságnak, bölcsességnek és jóságnak dicséretével halmozzuk el. Ez az Isten nevének megszentelése. Ha másként teszünk, haszontalan és gonosz visszaéléssel fertőzzük be, mivel kiragadjuk a törvényes használatból, melyre egyedül rendeltetett. S ha semmi gyalázattal nem illetik is az emberek, azzal, hogy méltóságától megfosztják, lassan-lassan megvetés tárgya lesz. Ha abban, hogy az Isten nevét ily vakmerő könnyelmüséggel használják, oly nagy bűn van, még sokkal nagyobb bűn van abban, ha bűnös célra használják fel, ha pl. azt a halottidézés babonáinak, szörnyű kiátkozásnak, tiltott ördögüzésnek s egyéb istentelen ráolvasásoknak állítják szolgálatába. Legfőkép pedig az esküvés foglaltatik a parancsolatban, melyben legkárhozatosabb az Isten nevével való gonosz visszaélés, hogy annyival inkább elrettenjünk annak mindenféle meggyalázásától. Hogy pedig e helyen az isteni szolgálatról s Isten nevének tiszteletéről szól a parancs, nem pedig arról az igazságról, melyet az embereknek maguk között tiszteletben kell tartaniok, abból is világos, hogy Isten az esküszegést és a hamistanuságot, mely az emberi társaságot sérti, a második táblán itéli el; pedig ha a szeretet kötelességét ez a parancs tárgyalná, akkor ez fölösleges ismétlés volna. Már maga a megkülönböztetés is ezt követeli, mivel, mint mondottuk, Isten nem ok nélkűl osztotta törvényét két táblára. Ebből következik, hogy Isten itt a saját jogát követeli és saját nevének szentségét oltalmazza, nem pedig arról tanít, hogy egyik ember mivel tartozik a másiknak.

23. Első sorban meg kell tudnunk, hogy mi az esküvés. Ez nem egyéb, mint Istennek tanúbizonyságul hívása állításunk igazságának megerősítésére. Azok az átkozódások ugyanis, melyek nyilvánvaló istenkáromlásokat tartalmaznak, nem méltók arra, hogy az esküvések közé soroljuk őket. Hogy pedig az ily tanubizonyság, ha helyesen megy végbe, egy faja az istenitiszteletnek, azt a Szentirásnak sok helye bizonyítja. Midőn pl. Ézsaiás az asszirokról és az egyptomiakról jövendöl, hogy azok is elhivatnak az Izraellel való szövetség társaságába, „a kananeusok nyelvén szólanok – úgymond – s esküsznek a seregeknek Urára” (Ézs. 19:18). Azaz, mikor az Úrnak nevére esküsznek, vallásos tiszteletükről tesznek vallomást. Ugyancsak Ézsaiás, midőn Isten országa terjedéséről szól, ezt mondja: „Aki áldja magát e földön, áldja magát az igaz Istenben és aki esküszik e földön, esküdjék az igaz Istenre” (Ézs. 65:16). Jeremiás ezt mondja: „Megtanulják az én népemnek útait és az én nevemre esküsznek ilyen módon: él az Úr, miképen tanították az én népemet megesküdni a Baálra, felépíttetnek az én népem között” (Jer. 12:16). És méltán mondják felőlünk, hogy mikor Isten nevét bizonyságul hivjuk, iránta való tiszteletünket is kimutatjuk. Mert így megvalljuk, hogy Ő örökkévaló és változhatatlan igazság, akit segítségűl hivunk nemcsak mint az igazság egyebek felett való alkalmas tanuját, hanem úgy is, mint az igazságnak egyetlen védelmezőjét, ki az elrejtett dolgokat világosságra hozhatja, továbbá mint a sziveknek ismerőjét. Mert ahol az emberi bizonyítékok megszünnek, Istenhez menekülünk, mint tanubizonysághoz s tesszük ezt különösen akkor, mikor oly dolgot akarunk megerősíteni, mely a lelkiismeret mélyén lappang. Ezért az Úr felettébb haragszik azokra, kik idegen istenekre esküsznek s az ily esküvési módot az iránta való kétségtelen hűtelenség bizonyítékának tartja. „A te fiaid elhagytak engemet és esküsznek azokra, akik nem istenek” (Jer. 5:7). S ennek a bűnnek súlyos voltát a büntetés roppant fenyegetéseivel is megvilágítja: „Elvesztem azokat, akik az Úrnak nevére esküsznek és esküsznek Molochra” (Zof. 1:5).

24. Mivel már értjük, hogy az Úr azt akarja, hogy esküvéseinkben is meg legyen nevének tisztelete, annál nagyobb buzgósággal kell azon munkálnunk, hogy esküvéseink az Ő illendő tisztelete helyett nevének gyalázását, vagy megvetését s kisebbítését ne foglalják magukban. Nem kis gyalázat ellene, ha az ember hamisan eszküszik nevére, amiért is ez eljárás a törvényben (III. Móz. 19:12) Isten neve megfertőztetésének mondatik. Mert mije marad meg az Istennek, ha igazságától megfosztatik? Hiszen így megszünnék Isten lenni. Már pedig bizonyára megfosztjuk igazságától, mikor a hamisság helyeslőjévé és bizonyítójává tesszük őt. Ezért Józsué, mikor Ákhánt az igazság megvallására akarja kényszeríteni, így szól (Józs. 7:10): „Fiam, adj dicsőséget, kérlek, az Izrael Urának Istenének”. Ezzel természetesen azt jelzi, hogy az Úr Istent az ember nagy tiszteletlenséggel illeti, ha reá hamisan esküszik. Nem csoda, mert nem rajtunk mulnék, hogy szent nevét hazugsággal bélyegezzük meg. Hogy pedig e szólásmód a zsidók között használatos volt, valahányszor valakit esküvésre hívtak, bizonyos abból a hasonló bizonyságtételre való kényszerítésből, melyet a farizeusok János evangéliumában használnak. Erre az óvatosságra tanítanak minket azok a szólásmódok, melyek a Szentirásban előfordúlnak: „Él az Úr; ezt és ezt cselekedje velem, az Úr Isten legyen bizonysága az én lelkemnek” (I. Sám. 14:39; II. Sám. 3:9; II. Kor. 1:23). S az ily kifejezések azt bizonyítják, hogy Istent kijelentésünk bizonyságának nem hívhatjuk anélkül, hogy egyuttal hamis eskünk megbosszúlójáúl is ne hivjuk őt, ha csalárdúl járunk el.

25. Kisebbítjük és megszentségtelenítjük továbbá az Isten nevét, valahányszor bár igaz, de felesleges esküvésekben használjuk. Mert Isten nevét ily módon is hiába vesszük föl. Nem elég ezért a hamis eskütől tartózkodni, hanem egyuttal meg kell emlékezni arról is, hogy az esküvés nem kényre-kedvre adatott, hanem szükségszerüség következtében engedtetett meg és rendeltetett el s ezért az esküvés szabad használatán túl messze távozik az, ki minden szire-szóra esküdözik. Nincs pedig egyébkor szükség az esküvésre, hanem csak akkor, ha az vagy Isten tiszteletére, vagy felebarátaink szeretetére szolgál. Ebben a tekintetben manapság nagyon szabadosan vétkeznek az emberek, ami annál is inkább türhetetlen, mivel a szakadatlan megszokás következtében nem is tartják bűnnek, aminek pedig Isten itélőszéke előtt bizonyára nem kis súlya van. Mert Isten nevét lépten-nyomon megsértik hiábavaló beszélgetéseik közben s azt gondolják, hogy nem is követnek el rosszat, mivel e nagy istentelenséghez hosszú és bűntetten vakmerőségükkel jutottak el. Mindamellett szilárdúl áll Isten parancsolatja, erős marad fenyegetése s a maga idejében hatását is nyilván kimutatja, mivel kiváltképen való büntetés fenyegeti mindazokat, kik nevét hiába vették fel.

Másrészt úgy is vétkezhetnek az emberek, ha esküvéseikben kézzelfogható istentelenséggel Isten helyébe az ő szentjeit állítják. Mert így az istenség dicsőségét a szentekre ruházzák. Mert nem ok nélkül történt, hogy Isten különös parancsban irta elénk, hogy nevére esküdjünk s bizonyára alapja van annak is, hogy az idegen Istenekre való esküvést különös tilalommal tiltja meg (II. Móz. 23:13; V. Móz. 6:13 és 10:20). Ugyanezt bizonyítja világosan az apostol is, mikor azt irja (Zsid. 6:16), hogy az emberek maguknál nagyobbra hivatkoznak, Isten pedig, mivel dicsőségénél nagyobbat nem talált, magára esküdött.