HATODIK FEJEZET. Megmutatása annak, hogy az elveszett embernek Krisztusban kell keresnie a megváltást.

1. Mivel Ádám személyében az egész emberi nem elveszett, annyira mitsem használna nekünk eredetünk ama kiválósága és nemessége, amelyet említettünk, hogy sőt inkább nagyobb gyalázatunkra válna, míg egyszülött fia személyében megváltó gyanánt meg nem jelenik Isten, aki a bűn által megfertőzött és megromlott embereket saját munkájának nem ismeri el. Miután tehát az életből halálba estünk, haszontalan volna a teremtő Istennek az az egész ismerete, amelyről fentebb szólottunk, ha hozzá nem járúlna a hit, amely Istent Krisztusban atyánkúl állítja elénk. A dolgok természetes rendje ugyan az volt, hogy a világ alkotmánya legyen számunkra a kegyesség megtanulásának iskolája, hogy ebből az örök életre és a tökéletes boldogságra átmehessünk. Az elpártolás óta azonban bárhová fordítjuk is szemünket, fent és alant Isten átka ötlik elénk, amely míg bűnünk miatt az ártatlan teremtményeket is elborítja és hatalmába ejti, kell, hogy szükségképen kétségbe ejtse a mi szivünket.

Mert bár Isten még most is azt akarja, hogy irántunk való atyai szeretete sokféle módon kitünjék, a világ szemléletéből mégsem győződhetünk meg arról, hogy ő Atyánk, midőn bensőnkben lelkiismeretünk gyötör s megmutatja, hogy bűnünk igazságos okot szolgáltat Istennek arra, hogy minket kitagadjon s gyermekeinek ne tartson többé. Ehez járul úgy a renyheség, mint a hálátlanság; mivel sem elénk, miután megvakult, nem látja, hogy mi az igaz; másrészt miután összes érzésünk megromlott, Istent gonoszul megfosztjuk dicsőségétől. Ennélfogva Pálnak eme mondásához kell térnünk (I. Kor. 1:21): „Minekutána Istennek bölcs teremtésében nem ismerte volna meg a világ Istent az ő bölcseségéből, tetszék az Istennek, hogy a bolond prédikálás által tartsa meg a hivőket”. Isten bölcseségének nevezi az égnek és földnek eme nagyszerű szinpadát, amely tele van számtalan csodával s amelynek szemléletéből Isten bölcsen meg kellett volna ismernie az embernek; de mivel abban oly kevés előmenetelt tettünk, a Krisztusban való hitre hivogat, melytől a balgaságnak látszata miatt a hitetlenek oly igen irtóznak. Bár tehát az emberi szellemnek nem felel meg a kereszt hirdetése, mindamellett szükséges, hogy alázattal elfogadjuk azt, ha Istenhez, a mi teremtőnkhöz s alkotónkhoz, kitől elidegenedtünk, vissza akarunk térni, hogy nekünk ismét atyánk kezdjen lenni. Mert bizonyos, hogy az első ember esete után Istennek semmi ismerete nem volt elég hathatós az üdvösségre a közbenjáró nélkül, mivel Krisztus nemcsak a maga koráról beszél, hanem minden időket egybefoglal, midőn így szól (Ján. 17:3): „Ez az örök élet, hogy tégedet egyedűl ismerjenek lenni igaz istennek és akit elbocsátották a Jézus Krisztust”.

S annál rutabb azoknak ostobasága, kik az eget mindenféle istentelen s hitetlen ember előtt kitárják, annak kegyelme nélkül, akiről a Szentirás lépten-nyomon azt tanítja, hogy ő az egyetlen ajtó, amelyen keresztül az üdvösségre bemehetünk. Ha valaki Krisztus idézett mondását csak az evangélium kihirdetésére akarja szorítani, könnyű cáfolatot találnunk, mivel minden időben és minden népnél közös volt az a meggyőződés, hogy engesztelés nélkül nem tetszthetnek Istennek azok, akik elidegenedtek tőle s ki átkozottaknak és a haragfiainak mondatnak. Vegyük e helyütt azt is figyelembe, amit Krisztus a samáriai asszonynak mondott (Ján. 4:22): „Ti azt imádjátok, akit nem tudtok; mi azt imádjuk, akit tudunk, mivel az üdvösség a zsidók közül támadott”. E szavakkal egyrészt a pogányoknak bárminő vallását hamissággal vádolja, másrészt jelzi az okot is, mivel t. i. a megváltó egyedűl a kiválasztott népnek igértetett meg a törvény alatt. Ebből az következik, hogy Istennek sohasem tetszett más tisztelet, csak az, amely a Krisztusra volt irányítva. Ezért mondja Pál is, hogy az összes pogányok Isten nélkül voltak s megvoltak fosztva az életnek reménységétől (Ef. 2:12). Mivel pedig János (1:4) azt tanítja, hogy az élet kezdettől fogva Krisztusban volt s hogy az egész emberi nemzetség attól elszakadt, szükséges eme forráshoz visszatérnünk. Ezért Krisztus is arra való tekintettel mondja magát életnek, amennyiben ő engesztelte ki az Atyát hozzánk. És valóban a mennyei örökség sem illet másokat, hanem csak Isten fiait. Azokat pedig, kik az egyszülött fiu testébe be nem oltattak, helytelen dolog a fiaknak helyébe és rendjébe sorozni. Világosan bizonyítja János is (1:12), hogy akik az ő nevében hisznek, Isten fiaivá lesznek. De mivel még nem szándékom alaposabban fejtegetni a Krisztusba vetett hitet, megelégszem azzal, hogy e tárgyat futólag érintem.

2. Ezért a régi néphez Isten soha magát kegyelmesnek nem mutatta s kegyelmét még csak remélni sem engedte közbenjáró nélkül. Mellőzöm a törvény szerint való áldozatokat, melyekből tisztán s világosan megtanulták a hivők, hogy az üdvösséget sehol egyebütt nem kell keresni, mint az engesztelésben, mely egyedűl Krisztus által hajtatott végre. Csak annyit mondok, hogy az egyház nyugodt s boldog állapota mindig Krisztus személyén alapult. Mert bár Isten Ábrahám egész ivadékát bele foglalta szövetségébe, mindamellett okosan vélekedik Pál, mikor azt mondja (Gal. 3:16), hogy tulajdonképen Krisztus ama mag, akiben meg kelle áldatniuk a föld minden nemzetséginek, mivel tudjuk, hogy nem mindazokat tartották az ő magjának, akik test szerint tőle eredtek. Mert hogy Ismaelről s egyebekről ne szólja, hogyan van az, hogy Izsák két fia, Ézsau s Jákób, e két ikertestvér közűl, midőn még anyjuk méhében együtt voltak, egyiket elválasztván, a másikat elveté Isten? Sőt, hogyan van az, hogy az elsőszülött elvettetvén, egyedül a fiatalabb lép annak helyébe? Mint történhetett az is, hogy a nagyobbik vettetett el? Nyilvánvaló tehát, hogy Ábrahám magva főképen egy főben becsültetik meg s hogy a megigért üdv mindaddig nem bizonyos, míg Krisztushoz nem jutunk, kinek tiszte összegyűjteni azokat, amelyek szét voltak szórva. Ennélfogva a választott nép fiuvá fogadása is a közbenjáró kegyelmétől függött. Eléggé bizonyos, hogy ez, bár Mózes nem oly világos szavakkal fejezi ki, mindamellett az összes kegyes lelkek előtt ismert volt. Mert még mielőtt királyt választott volna a zsidó nép, már Hanna, Sámuel anyja, a kegyesek boldogságáról szólva, énekében így beszél (I. Sám. 2:10): „Az Úr az ő királyának hatalmad ad és felemeli az ő megkent királyának szarvát”. E szavakkal azt érti, hogy Isten gyülekezetét meg fogja áldani. Ennek felel meg az a jóslat is, amít kevéssel később ad hozzá: „A pap, akit én rendelendek, az én felkentem előtt fog járni”. Nem kétséges az sem, hogy a mennyei Atya Dávidban s maradékaiban Krisztus élő képét akarta szemléltetni. Ezért midőn Dávid a hiveket istenfélelemre akarja biztatni, azt hagyja meg nekik (Zsolt. 2:12), hogy csókolgassák a fiut, aminek az evangélium eme kijelentése felel meg (Ján. 5:23): „Aki nem tiszteli a fiut, nem tiszteli az Atyát sem”. Ennélfogva, bár a tiz törzs elszakadása következtében a királyság összeomlott, mindamellett a szerződésnek, melyet Dáviddal és az ő utódaival kötött Isten, erősen meg kellett állania, amint a próféták által ki is jelenté (I. Kir. 11:12.34.39): „Nem szakítom az országot mindenestől fogva el Dávidért, az én szolgámért és Jeruzsálemért, amelyet választottam, hanem a te fiadnak megmarad egy nemzetség”. Ez a kijelentés másodszor s harmadszor is előfordul az idézett helyen. Ez is hozzácsatoltatik egész határozottan: „Megsanyargatom Dávid magvát, de nem mindörökké”. Némi idő elteltével aztán ez mondatot: „Dávidért, az ő szolgájáért, ada az ő Ura Istene néki szövétneket Jeruzsálemben, felmagasztalván az ő fiát ő utána és Jeruzsálemet megerősítvén” (I. Kir. 15:4). Mikor a dolgok végveszedelemre fordultak, a szentiró ismét eképen szól (II. Kir. 8:19): „Nem akará mindazáltal az Úr elveszteni Juda országát Dávidért, az ő szolgájáért, amiképen megigérte vala néki, hogy szövétneket adna néki és az ő fiainak mindörökké!” A dolog röviden oda jön ki, hogy az Úr, a többieket valamennyit mellőzvén, egyedül Dávidot választá el, hogy jótetszését abban nyugtassa meg; amint egyebütt mondatik (Zsolt. 78:60 és 67): „Elhagyá a Silónak hajlékát, a sátort, melyet helyezhetett vala az emberek között; aztán megutálá a József városát és az Efraim nemzetségét nem választotta; hanem választotta a Juda nemzetségét, a Sion hegyét, melyet szeretett; választotta Dávidot, az ő szolgáját, hogy legeltesse Jákob az ő népét és Izrael az ő örökségét”. Egyszóval: egyházát aként akarta megtartani Isten, hogy annak épsége és üdvössége ettől a főtől függjön. S ezért kiált Dávid így (Zsolt. 28:8): „Az Úr az ő népének erőssége és az ő felkentjének megtartó ereje”. Kevéssel később eképen imádkozik: „Tartsd meg a te népedet és áldd meg a te örökségedet”. Ezzel azt jelzi, hogy az egyház állapota feloldhatlan kötelékkel van összekötve Krisztus hatalmával. Ugyanily értelemben szól egyebütt (Zsolt. 20:10) így. „Uram, tarts meg minket: Ama király hallgasson meg minket a napon, melyben segítségül hivjuk”. E szavakkal világosan azt tanítja, hogy a hivek nem más bizakodással menekűltek Isten segítségéhez, hanem csak azzal, hogy a király oltalma alá rejtőztek. Egy másikzsoltárból is erre következtethetünk(Zsolt. 118:25–26): „Kérlek, Uram, tarts meg most! Kérlek, Uram, adj jó előmenetelt most! Áldott, aki jött az Úrnak nevében”. Eléggé bizonyos, hogy a zsoltáriró e helyütt Krisztushoz hivogatja a hiveket, hogy Isten keze által leendő szabadulásukat reméljék. Erre irányul az a másik kérés is, midőn az egész egyház Isten irgalmáért esd (Zsolt. 80:18): „Legyen a te kezed a te jobb kezednek férfián és az embernek fiján, akit magadnak megerősítettél”. Mert bár a zsoltáriró az egész nép elszóródása felett kesereg, mindazáltal azt kivánja, hogy annak megújhodása egyedül e fő alatt történjék. Midőn Jerémiás a nép számkivetése, az ország elpusztítása és mindennek megsemmisülése után az egyház szerencsétlenségén kesereg, leginkább azért panaszkodik, hogy a királyság vesztével a hivektől elvétetett a reménység (Jerém. Sir. 4:20). „Krisztus – így szól – a mi szájunknak lelke megfogaték a mi bűneinkben, ki felől azt mondottuk, hogy az ő árnyékában élünk a pogányok között”. Mindebből most már eléggé világos, hogy, mivel Isten az emberi nemhez irgalmas nem lehet a közbenjáró nélkül, a törvény alatt mindig ott volt a szent atyák előtt a Krisztus, hogy ő reá irányítsák hitüket.

3. Ahol továbbá a nyomoruságok idején a Szentirás vigasztalást igér, legfőképen, ahol az egyház szabadulását irja le, a bizalomnak és reménységnek zászlóját magában Krisztusban emeli fel. „Feltámadott az Isten az ő népének szabadítására az ő felkentjével egyetemben”, mondja Habakuk (3:13). S valahányszor a próféták az egyház megújhodásáról tesznek említést, a népet mindig arra az igéretre hivogatják, melyet Isten Dávidnak tett uralkodása örökkévalóságáról. Nem csoda, hiszen egyébként a szövetségnek semmi állandósága nem lett volna. Erre vonatkozik Ézsaiásnak ama jeles válasza. Mert midőn látta, hogy az istentelen Akház mindent megvet, amit neki Jeruzsálemnek az ostrom alól való felszabadításáról s a nép közeli megmentéséről kijelentett hirtelen és váratlanul áttér a Messiásra: „Ime szűz fogan és szűl fiat” (7:14) s ezzel közvetve azt is kifejezi, hogy bár a király és a nép álnokságában megveti a neki felajánlott igéretet, mintha mindenszándékukkal csak azon volnának, hogy az Istenben való hitet megingassák, a szövetség még sem veszti érvényét, mert a maga idejében eljő a megváltó.

Végül minden prófétának volt gondja arra, hogy Isten engesztelhetőségének feltüntetésére megrajzolja előttünk Dávidnak ama királyságát, melytől a megváltás és az örök üdvösség függött. Ézsaiás ily értelemben szól (55:3): „Szerzek tivéletek örökkévaló szövetséget, a Dávidnak igért állandó iraglmasságimat. Imé, a nemzetségnek bizonyságul adtam őt”. Mivel t. i. a hivek kétségbeesett helyzetükben másként nem remélhették, hogy Isten irántuk kiengesztelődik, hanem csak ennek a tanúbizonyságnak közvetítése által. Épen így Jerémiás, hogy a kétségbeesetteket talpra állítsa, így szól (Jer. 23:5): „Ime eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és feltámasztom Dávidnak igaz magvát és annak idején megszabadul Juda, és Izrael csendesen lakozik”. Ezékiel meg így szól (34:23): „És támasztok nékik egy pásztort és legelteti őket, Dávidot, az én szolgámat: ő legelteti őket, ő lészen nekik pásztoruk. Én pedig, az Úr, leszek őnékik Istenük és vetek velük örök békességnek frigyét”. És ismét másutt, miután a hihetetlen megújulásról szólott, ezt mondja: „Dávid, az én szolgám lészen fejedelmük és lesz egyedüli pásztor mindnyájuk felett, és a békesség örökkévaló frigyét kötöm velek”. A sok közűl csak egyet-kettőt említek, mivel az olvasókat figyelmeztetni akarom arra, hogy az összes kegyesek a maguk reménységét sohasem vetették másba, mint Krisztusba.

Igy szólnak a többi próféták is valamennyien. Hóseás pl. így beszél (1:11): „Összegyülnek a Juda és Izrael fiai egyenlőképen és egy főt tesznek maguknak”. Ezt a gondolatot később világosabban megmagyarázza (3:5): „annak utána megtérnek Izrael fiai és megkeresik az ő Urukat, Istenüket és Dávidot királyukat”. Mikeás is, mikor a nép visszatéréséről beszél, világosan kimondja (2:13): „Az ő királyuk ő előttük megyen s az Úr leszen az ő fejük felett”. Ámos, a nép megújhodását akarván megigérni, így szól (9:11): „Abban az időben felemelem Dávid leesett sátorát és megépítem annak repedezéseit és felemelem annak romlását”. Mivel t. i. a megszabadulás egyetlenzászlaja s győzelmi jele az volt, hogy Dávid nemzetségében ismét feltámadjon a királyi dicsőség, mely Krisztusban töltetett be. Ennélfogva Zakariás, mivel kora Krisztus eljöveteléhez közelebb is volt, még világosabban kiált (9:9): „Örülj erősen Sionnak leánya, örvendezz erősen Jeruzsálemnek leánya: ime a te királyod eljő, te néked igaz és szabadító ő”. Ami annak a fentebb idézett zsoltárhelynek felel meg (28:8): „Az Úr az ő felkentjének megtartó ereje. Tartsd meg a te népedet és áldd meg a te örökségedet”, mely helyen a zsoltáriró azt jelenti ki, hogy az üdvösség a főtől terjed ki az egész testre.

4. Ezekkel a jóslatokkal aként akarta oktatni Isten a zsidókat, hogy, ha szabadulást keresnek, szemeiket egyenesen Krisztusra vessék. S bizonyára noha felette rútul megromlottak, mégsem veszhetett ki teljesen elméjükből annak az általános igazságnak emlékezete, hogy Isten, amint Dávidnak megigérte, Krisztus keze által lesz az egyháznak szabadítójává s hogy végül ily módon erősödik meg az az ingyenvaló szövetség, mely által Isten az elválasztottakat fiaivá fogadta. Ezért történt, hogy midőn kevéssel halála előtt Jeruzsálembe ment Jézus, a gyermekek ajakáról hangzott föl amaz ének(Máté 21:9): „Hosánna a Dávid fiának!” Mert világos, hogy általánosan ismert s a közszokással megegyező volt az, amit énekeltek, hogy t. i. Isten irgalmasságának egyetlen záloga van rájuk nézve a Megváltó eljövetelében. Ezért maga Krisztus azt parancsolja tanítványainak, hogy, ha tisztán s tökéletesen akarnak hinni Istenben, ő benne higyjenek: „Hisztek az Istenben, higyjetek én bennem is” (Ján. 14:1). Mert bár a hit a szó szoros értelmében Krisztusról emelkedik az Atyához, Krisztus e szavaival mégis azt jelzi, hogy e hit, ha Istenre támaszkodik is, lassanként elhalványul, ha el nem jő a közbenjáró, ki azt szilárd erejében megtartja; egyébként Isten fensége magasabb, semhogy a halandók, akik csak úgy csusznak-másznak a földön, mint a férgek, ahoz fölemelkedhetnének. Ezért megengedem ugyan, hogy áll ama közmondás, mely szerint a hit tárgya Isten, de azzal a kijelentéssel, hogy javításra szorul; mivel Krisztust a Szentirás nem ok nélkűl nevezi a láthatatlan Isten képének (Kol. 1:15). E dicséret azonban arra figyelmeztet minket, hogy Istent, ha Krisztusban nem mutatkoznék szemeink előtt üdvösségünkre meg nem ismerhetnénk.

Noha pedig a zsidóknál az irástudók hamis hazugságokkal homályosítják el mindazt, amit a próféták a Megváltóról mondottak, Krisztus mindamellett közismert s közös egyetértéssel elfogadott dolognak vette azt, hogy a kétségbeesett helyzetnek nincs más orvossága, az egyház megszabadításának nincs más módja, mint ha a közbenjáró megjelen. Nem volt ugyan oly általánosan ismeretes, mint kellett volna, az, amit Pál apostol tanít, hogy t. i. Krisztus a törvénynek vége; mindazáltal, hogy mily igaz és kétségtelen ez, világosan kitünik magából a törvényből és a prófétákból. A hitről ezuttal nem értekezem, mivel erre egyebütt lesz alkalmasabb hely. Csak azt tartsák meg erősen az olvasók, hogy a kegyességre első lépcső Istent atyánkúl ismernünk s tudnunk, hogy oltalmaz, kormányoz, gondoz, míg királysága örökkévaló örökségébe nem gyűjt s hogy ebből nyilvánvaló az, amit fentebb mondottunk, hogy Isten ismerete nem lehet idvezítő a Krisztus nélkül; s hogy ezért adatott Krisztus a világ teremtésétől fogva minden elválasztottak elé, hogy reá tekintsenek s bizakodásuk benne nyugodjék meg. Ily értelemben irja Irenaeus, hogy az Atya, ki végtelen, a Fiuban véges, mivel magát csekély tehetségünk mértékéhez alkalmazta, hogy dicsősége végtelenségével elméinket meg ne semmisítse. Némely vakbuzgók ezt nem gondolva meg eléggé, a hasznos állítást istentelen költeménnyé torzítják, mintha csak az a rész volna meg Krisztusban, mely a teljes tökéletességből lefoly, noha Irenaeus semmi mást nem akar jelezni, mint hogy Isten egyedül Krisztusban fogható föl. Mindig igaz volt János ama kijelentése (Ján. 2:23): „akinél a fiu nincs, az Atya sincsen annál”. Mert bár hajdan sokan dicsekedtek azzal, hogy ők a felséges Istent, a mennynek s földnek teremtőjét, tisztelik, de mivel senki közbenjárójuk nem volt, lehetetlen volt, hogy Isten irgalmasságát a maga igaz mivoltában tapasztalják s így meggyőződjenek arról, hogy Isten nekik atyjuk. Mivel tehát a főhöz, azaz Krisztushoz nem tartoztak, Isten ismerete is elenyészett náluk. Ezért történt az is, hogy végül durva s rút babonákba sűlyedve tuldatlanságukat elárulták; amint manapság a törökök, nagy fenhéjázással dicsekesznek, hogy a menny és föld teremtője az istenük, mindazonáltal Krisztustól való iszonyodásuk következtében az igaz Isten helyére bálványt állítanak.