NEGYEDIK FEJEZET. Hogyan munkálkodik Isten az emberek szivében?

1. Ha nem csalódom, elégé be van bizonyítva, hogy az ember a bűn igája alatt aként tartatik foglyul, hogy saját természetéből a jóra sem vágyakozni, sem buzgó törekvéssel igyekezni nem képes. Ezenkivül különbség tétetett a szükség és a kényszer között, amiből kitünik, hogy az ember, midőn szükségképen vétkezik, mégis nem kevésbbé a maga akarata folytán vétkezik. De mivelhogy, midőn az ördög szolgaságára köteleztetik, úgylátszik, hogy inkább annak akarata hajtja s nem az önmagáé, annak mérlegelése van hátra, hogy mindkétféle cselekvésnek minő a módja, aztán meg kell oldani azt a kérdést, vajjon az Istennek kell-e valamit tulajdonítanunk a rossz cselekedetekből, amelyekben az Irás állítása szerint valamelyes módon ő is részt vesz. Valahol Augustinus az emberi akaratot a lóhoz hasonlítja, mely lovagjának intését várja, Istent és az ördögöt pedig a lovagokhoz. „Ha Isten ül rajta – úgymond – mint hozzáértő és ügyes lovas, megfontoltan kormányozza azt, lassúságát serkenti, túlságos gyorsaságát megfékezi, szilajkodását és kényeskedését megfenyíti, makacsságát megzabolázza, helyes útra tereli; ha pedig az ördög kerítette hatalmába,mint bolond és vakmerő lovas, úttalan útakon nyargal vele, árkokba ugratja, meredélyekről szökteti le és megátalkodottságra, vadságra készti.” Ezzel a hasonlattal, mivel jobb nem jut eszünkbe, elégedjünk meg ezúttal. Mivel tehát az mondatik, hogy a lelkes ember akarata az ördög uralmának alá van vetve, hogy cselekvésre az által indíttassék, ez nem jelenti azt, hogy az emberi akarat küszködve és ellenállva kényszerül az engedelmességre (mint ahogyan a rabszolgát akarata ellenére is uraságunk jogánál fogva kényszerítjük parancsaink teljesítésére), hanem azt, hogy az ördög csalárdsága által megbűvölve szükségképen adja át neki magát arra, hogy vezetésének mindenben engedelmeskedjék. Mert akiket az Úr nem éltat arra, hogy lelkével kormányozza, azokat igazságos itélettel adja a Sátán rendelkezése alá. Ezért mondja az apostol (II. Kor. 4:4), hogy e világ istene a veszedelemre rendelt hitetlenek elméjét megvakítja, hogy az evangélium fényét ne lássák; és egy másik helyen (Ef. 2:2) azt mondja, hogy a Sátán cselekszik a vakmerő fiakban. Az istentelenek megvakítása és minden vétek, amely ebből csak következik, a Sátán munkáinak mondatnak; de ezeknek oka mégsem keresendő az emberi akaraton kívül, melyből kikel a gonoszság gyökere s melyben a Sátán országának alapja (azaz a bűn) székel.

 

2. Az ilyen dolgokban egészen más módja van az isteni munkásságnak. Hogy ez annál nyilvánvalóbban kiderűljön előttünk, vegyük példáúl azt a kárt, amelyet szent Jóbnak a kaldeusok okoztak. A kaldeusok, miután pásztorait megölték, nyáját ellenség módjára zsákmány gyanánt elhajtották. Nyilvánvaló most már azoknak istentelen cselekedete, de ebben a munkában a Sátán sem szünetel, akitől a történet elbeszélése szerint az egész dolog ered. Maga Jób pedig az Úr művét ismeri föl abban, s azt mondja, hogy tőle az Úr vette el azt, amit a kaldeusok raboltak el. Hogyan visszük vissza ugyanazt a munkát Istenre, a Sátánra és az emberekre, mint szerzőkre anélkűl, hogy vagy a Sátánt ne mentsük azzal, hogy az Isten is részes volt a dologban, vagy Istent ne hirdessük a rossz szerzőjének? Könnyen, ha először a cselekvés céljára tekintünk s aztán módjára. Isten szándéka az, hogy szolgája türelmét csapással gyakorolja; a Sátán a kétségbeesésbe szándékozik őt dönteni, a kaldeusok pedig azon vannak, hogy idegen jószág eltolvajlásával szerezzenek maguknak vagyont, jog és igazsá ellenére. A szándékokban való ekkora eltérés különbözővé teszi a cselekedetet. A módban nem kisebb a különbség. Az Úr megengedi a Sátánnak, hogy sanyargassa az ő szolgáját, Jóbot. Azt is megengedi neki, hogy a kaldeusokat, akiket ennek végrehajtására eszközökül választott, erre rávehesse. A Sátán a kaldeusoknak egyébként is gonosz lelkeit mérges fullánkjaival a bűn végrehajtására sarkalja; azok az igazságtalanság elkövetésére őrjöngve rohannak és minden tagjukat bűnnel kötelezik le és fertőztetik meg. Helyesen mondják tehát, hogy a Sátán munkálkodik a gonoszokban, akikben országát, azaz a bűn országát tartja fenn. Azt is mondhatja az ember, hogy Isten is közremunkál a maga módja szerint, minthogy maga a Sátán (mivel az ő haragjának eszköze) intése és parancsa szerint fordúl ide, vagy oda az ő igazságos itéleteinek végrehajtására. Ehallgatom itt Isten általános indítását, amely amint egyrészt fenntartja az összes teremtményeket, úgy másrészt erőt is ad munkájuk véghezvitelére. Csupán arról a különleges munkásságról szólok, amely az egyes bűnös tettekben is megnyilatkozik. Látjuk tehát, hogy ugyanazt a tettet Istennek, a Sátánnak és az embernek tulajdonítani nem képtelenség; de a célban és módban való különbség azt eredményezi, hogy abban Isten szüntelen igazsága tükröződik s az embernek és Sátánnak gonoszsága pedig ocsmányságával együtt napfényre jő.

 

3. A régi egyházi irók néha e részben félnek az igazság egyszerű megvallásától, mivel attól tartanak, hogy így az istenség előtt felnyitják az ablakot arra, hogy Isten cselekedeteiről tiszteletlenűl szóljanak. Ezt az éberséget ugyan helyeslem, de egyáltalában nem tartom veszélyesnek, ha egyszerűen ragaszkodunk ahoz, amit a Szentirás tanít. Néha még Augustinus sem ment ama babonás félelemtől; mint midőn azt irja* hogy az istentelenek megkeményítése és megvakítása Istennek nem cselekvésére, hanem eleve tudására vonatkozik. Az ily szőrszálhasogatásokat azonban nem fogadja el az Irás annyi kijelentése, amelyek világosan mutatják, hogy Isten valamivel többet tesz a puszta tudásnál. S maga Augustinus Julianus ellen irt ötödik könyvében hosszas beszédben vitatja, hogy a bünök nemcsak Isten megengedésének, vagy türelmének, hanem egyuttal hatalmának is jelei, hogy a régebbi bünök így vegyék el büntetésüket.

 

Hasonlóképen amit a megengedésről felhoznak, sokkal erőtlenebb, semhogy megállana. Amint egyebütt alaposabban fejtegettem, igen gyakran mondja a Szentirás, hogy az istenteleneket Isten vakítja és keményíti meg, szivüket ő fordítja, hajtja s indítja a cselekvésre. Hogy pedig ez mit jelent, egyáltalán nem lehet megmagyarázni, ha az ember ezt csak az eleve tudásra és megengedésre akarja érteni. Mi tehát azt állítjuk, hogy ez kéféleképen történik. Először: mivel, ha Isten az ő világosságát elveszi, semmi egyéb nem marad csak sötétség és vakság, mivel, ha lelkét megvonja, kővé keményednek sziveink, mivel, ha vezérlése megszünik, úttalan tévelygésbe esnek, helyesen mondják, hogy megvakítja, megkeményíti és elfordítja azokat, akiktől a látásra, engedelmeskedésre és a helyes cselekvésre irányuló képességet elveszi. Másodszor – s ez az igék tulajdonképeni értelméhez sokkal közelebb áll – Isten az ő igaz itéletének végrehajtása céljából haragjának eszköze, a Sátán által az istenteleneknek mind tanácsát oda fordítja, ahova neki tetszik, mind akaratukat felindítja, mind pedig szándékaikat megerősíti. Így mikor Mózes előadja, hogy Sihon király (V. Móz. 2:30) nem engedte meg a népnek az átmenetelt, mivel Isten lelkét megkeményíté és szivét megerősíté, mindjárt jelzi istenvégzésének céljait, mondván, hogy adná őt a mi kezünkbe. Mivel tehát Isten vesztét akarta, szivének megátalkodottsága Isten elkészítése volt megrontására.

 

4. Úgy látszik, hogy a Szentirás amaz első értelemben mondja (Jób. 12:20), hogy „Isten az ékesen szólótól elrabolja a beszédet és a vénektől elveszi a tanácsot”; hogy (Zsolt. 107:40) „gyalázatot zudított a fejedelmekre és bujdostatta őket út nélkűl való kietlenben”. Ismét (Ézs. 63:17): „Miért engedtél minket eltévelyedni utaidról, Uram! miért keményítéd szivünket, hogy ne féljünk tégedet?” Mert e mondások inkább azt mutatják, hogy minőkké teszi az embereket Isten, amikor elhagyja őket, mint azt, hogy munkáját hogyan hajtja végre bennünk. De vannak más bizonyítékok is, melyek messzebb érnek. Ilyenek pl. Faraó megkeményítésének esete (II. Móz. 4:21 és 7:3): „Megkeményítem Faraó szivét, hogy titeket meg ne hallgasson s a népet se bocsássa el”. Később azt mondja (II. Móz. 10:1), hogy ő keményítette és nehezítette meg annak szivét. Vajjon úgy keményítette-e meg, hogy meg nem lágyította? Ez is igaz ugyan, de még valamivel többet is tett, mivel a Sátánra bizta, hogy annak szivét megátalkodottsággal keményítse meg. Ezért mondotta már előbb (II. Móz. 3:19): „én megtartóztatom az ő szivét”.

 

A nép kimegyen Egyiptomból; útját állják a vidék ellenséges lakói. Ki indította fel ezeket? Mózes bizonyára azt erősítette a nép előtt (V. Móz. 2:30), hogy az Úr volt az, aki azok szivét megkeményítette. A próféta pedig, mikor ugyanezt a történetet beszéli el, azt mondja (Zsolt. 105:25), hogy ő fordította el azoknak szivét, hogy gyűlöljék az ő népét. Nem mondhatod most már, hogy Isten tanácsától megfosztva ütköztek meg. Mert, ha úgy keményíttetnek meg és fordíttatnak arra, akkor Isten szántszándékkal irányította őket célja elérésére. Ezenfelűl, ahányszor Isten jónak látta, hogy a nép elpártolását megbüntesse, hogyan hajtotta végre mindannyiszor az istentelenekben az ő munkáját? Úgy hogy láthatja mindenki, hogy a cselekvés ereje az Istennél volt s az istentelenek csak mintegy szolgálatukat nyujtották neki. Ezért majd azzal fenyegetőzött, hogy fütyölésével előhivja a gonoszokat (Ézs. 5:26 és 7:18); majd azt mondta, hogy azok neki népe elfogására mintegy hálók (Ez. 12:13 és 17:20), majd azt, hogy a gonoszok az ő pőrölyei Izráel népének megverésére (Jer. 50:23). De különösen akkor nyilatkoztatta ki, hogy mennyire nem tétlen ő bennök, mikor Szenakheribet fejszéjének nevezi (Ézs. 10:15), melyet ő kezében forgat és visel, hogy sujtson vele. Helyesen határozza meg valahol Augustinus* ezt így: hogy vétkeznek, ez az ő dolguk; hogy bünös cselekedetük által ezt, vagy azt végzik, Isten erejéből származik, aki a setétséget tetszése szerint osztja szét.

 

5. továbbá, hogy a Sátán szolgálata munkál közre az istentelenek felindítására, valahányszor Isten az ő gondviselése által ide, vagy amoda rendeli őket az Úr, akár egyetlen szentirási helyből is eléggé kiderűl. Mert Sámuel első könyvében gyakran említés tétetik arról, hogy az Úr gonosz lelke, vagy az Úrtól jövő gonosz lélek Sault vagy szaggatta, vagy elhagyta (I. Sám. 16:14; 18:10 stb.). A Szentlélekre ezt nem szabad vonatkoztatnunk. A tisztátalan lélek tehát Isten lelkének neveztetik, mivel Isten intésének s hatalmának engedelmeskedik s a tett végrehajtásában inkább eszköz, mintsem annak szerzője. Vegyük hozzá azt is, amit Pál apostol tanít (II. Thess. 2:11), hogy t. i. Isten az emberekre a tévelygésnek és félrevezetésnek erejét bocsátja, hogy higyjenek a hazugságnak azok, akik nem hittek az igazságnak.

 

Mindemellett igen nagy különbség van egy-ugyanazon dologban is a között, amit az Úr művel s a között, amit a Sátán és a gonosz emberek kisérelnek meg. Isten azokat a rossz eszközöket, melyek kezében vannak s melyeket tetszés szerint alkalmazhat, igazsága szolgálatába állítja. Ezek aztán, mivel gonoszak, a szellemük romlottságával kigondolt gazságot tényleg létrehozzák. A többit ami még arra vonatkozik, hogy Istennek fensége a rágalom ellen megoltalmaztassék s másrészt az istentelenek mentegetőzése lehetetlenné legyen téve, a gondviselésről szóló fejezetben már előadtuk. Mert e helyütt csak az volt a szándékom, hogy röviden fölmutassam, miképen uralkodik a Sátán az istentelen emberben s miképen működik mindkettőjükben az Úr.

 

6. Hogy pedig azokban a cselekvésekben, melyek magukban véve sem nem igazak, sem nem bűnösök s inkább a testi, mint a szellemi életre tartoznak, minő szabadsága van az embernek, bár fentebb érintettük, de még nem fejtettük ki alaposan. Némelyek az ilyenekben szabad választást engedtek az embernek; úgy vélem inkább azért, mivel a csekély jelentésü dolog felől nem akartak vitába bocsátkozni, nem pedig azért, mintha bizonyosnak akarták volna állítani épen azt, amit megengednek. Én, bár megvallom, hogy azok nézetén vagyok, akik önerejüket a megigazulásra semminek tartják, aminek beismerése az üdvösségre legfontosabb, mindamellett azt hiszem, hogy azt a szempontot sem kell elhanyagolnunk, hogy Isten különös kegyelmét ismerjük fel mindannyiszor, mikor eszünkbe jut, hogy azt válasszuk, ami javunkra vagyon, mikor akaratunk arra hajol s viszont mikor úgy elménk, mint lelkünk iszonyodik attól, ami ártalmunkra volna. S az isteni gondviselés ereje nemcsak arra terjed ki, hogy a dolgok jól sikerűljenek, amint azoknak jó kimenetelét előre látta, hanem hogy az embereknek akarata is ugyanide irányuljon.

 

Bizonyára, ha érzékeinkkel a külső dolgok igazgatását vizsgáljuk meg, nem fogunk kételkedni abban, hogy azok az emberi választás alá vannak rendelve; de ha meghallgatjuk azt a sok bizonyítékot, amely mind azt kiáltja felénk, hogy az emberek lelkét ezekben is az Úr kormányozza, ezek kényszeríteni fognak minket arra, hogy magát a választást Isten különös indításának vessük alá. Ki tette az egyiptomiakat oly jóindulatuakká az izraeliták iránt, hogy legértékesebb edényeiket kölcsön adják azoknak (II. Móz. 11:3)? Lelküket maguk önként sohasem vették volna erre. Lelkeik tehát inkább az Úrnak voltak alávetve, s nem maguk igazgatták azokat. Bizonyára Jákób sem mondotta volna fiáról Józsefről, akit valamely pogány egyiptomi embernek tartott, hogyha meg nem lett volna győződve arról, hogy Isten, amint jónak látja, különböző érzületeket olt az emberekbe (I. Móz. 43:14): „A mindenható Isten engedje meg, hogy kedvet találjatok annál a férfiúnál”. Valamint az egész egyház is vallja a zsoltárban (106:46), hogy midőn Isten könyörűlni akart rajta, kegyes szelidségre birta a kegyetlen pogányok szivét. ismét midőn Saul haragra gyúlt, hogy az ammoniták ellen harcra készüljön, ennek oka abban van megadva (I. Sám. 11:6), hogy az Isten lelke hajtá őt. Ki fordította el Absolonnak lelkét attól, hogy Akhitófel tanácsát elfogadja, dacára, hogy ennek tanácsa isteni jóslat számba ment (II. Sám. 17.14)? Ki hajtotta arra Roboámot, hogy az ifjak tanácsára hallgasson(I. Kir. 12:10)? Ki ijesztette meg az előbb oly vakmerő népeket Izrael érkezésekor? A parázna Rákháb is megvallja, hogy Isten cselekedte azt (Józs. 2:9). S viszont ki sujtotta le félelemmel s rettegéssel Izrael szivét, ha nem az, ki a törvényben azzal fenyegette őket, hogy ad nekik gyáva szivet (III. Móz. 26:36)?

 

7. Valaki azonban azt a kifogást tehetné, hogy mindezek magukban álló példák, melyekből egyáltalán nem lehet általános érvényü szabályt levonni. Én pedig azt mondom, hogy e példák eléggé bizonyítják azt, amit vitatok, hogy t. i. Isten, valahányszor gondviselés előtt utat akar készíteni, az embereknek akaratát a külső dolgokban is forgatja és hajtja s így azoknak választása sohasem oly szabad, hogy e szabadságon Isten akarata ne uralkodnék. Akarva, nem akarva: mindennapi tapasztalat kénytelenít annak meggondolására, hogy lelked inkább Isten indításától, mint választásod szabadságától függ, mivel oly dolgokban, melyek egyáltalán nem bonyolultak, gyakran cserbenhagy téged itélet és értelem, oly dolgokban, melyek könnyen kivihetők, lelked elbágyad, viszont bonyolult helyzetekben egy szempillantás alatt okos terv ötlik elmédbe, nagy s veszélyes körülmények között könnyen legyőz lelked minden nehézséget. Igy értem én, amit Salamon mond (Péld. 20:12): „Hogy a fül hall, hogy a szem lát, mind a kettőt az Úr cselekszi”. Mert úgy tetszik nekem, hogy nem a teremtésről szól, hanem arról a kiváltképen való kegyelemről, melynek következtében végzi mindegyik a maga tisztét.

 

Midőn pedig azt írja (Péld. 21:1), hogy a királynak szivét Isten úgy tartja kezében, mint a vizeknek folyásait s valahová akarja oda hajlítja azt, itt bizonyára egy példában az egész nemet összefoglalja. Mert ha valakinek akarata mindenféle korlátozástól ment, e jog leginkább megilleti a király akaratát, amely mások akarata felett uralkodik. Hogy ha a király szivét is Isten keze igazgatja, a mienk sem vétetik ki ez alól a feltétel alól. E körülményről Augustinusnak igen szép mondása maradt fenn.* „Az Irás – úgymond – ha az ember alaposabban megvizsgálja, azt tanítja, hogy az embernek nemcsak jóra irányuló akarata, melyet Ő gonoszokból jóvá tesz s azután, hogy jóvá tett, a jó cselekedetekre és örök életre igazít, hanem e világ dolgaira irányuló akarata is annyira az Isten hatalmában van, hogy azt, amikor és ahova akarja, oda fordítja, hogy az ő titkos, de igazságos itéletéből vagy jó tetteket vigyen végbe, vagy büntetésül szolgáljon.”

 

8. Vegyék figyelembe e helyen az olvasók, hogy nem a dolgok kimeneteléből kell következtetést vonnunk az emberi akarat képességére nézve, mint ezt egyes tudatlanok oktalanul tenni szokták. Mert abban a hitben vannak, hogy az emberi akaratnak szolgálat alá vettetését szépen és elmésen bebizonyítják abból, hogy még a legnagyobb hatalmú uralkodóknak sem történik minden a kedvük szerint. Azt a képességet azonban, amelyről mi szólunk, az ember bensőjében kellene vizsgálniuk s nem a külső eredmény szerint mérniük. Mert a szabad akaratról szóló vitánál nem az forog kérdésben, vajjon az ember képes-e azt, mit lelkében elhatározott, külső akadályok mellett is véghezvinni és elérni: hanem az, hogy bármely dologban meg van-e az emberben az itélet szabad választása s az akarat szabad hajlama? Hogyha mind e két kellék megvolna az emberben, akkor Attilius Regulusnak a szöges hordó sötét rejtekébe zárva éppen oly szabad volna az akarata, mint Augustus Caesaré, mikor a világ nagy részét egyetlen intésével igazgatta.