MÁSODIK FEJEZET. /B - Az ember jelenleg meg van fosztva akarata szabadságától és nyomorult szolgaság alá van vetve.

14. Következnek úgy a szabad tudományok, mint kézművességek; mivel ezek megtanulására mindannyiónkban van valami képesség, ebből is meglátszik az emberi elmének ereje. Mert ámbár nem minden ember alkalmas e művészetek s tudományok elsajátítására, a közös képességnek mégis biztos jegye az, hogy alig találhatnánk olyan embert, akinek valamely művészetre való tehetsége ne mutatkoznék. S ez az erő és könnyedség nemcsak az illető művészet elsajátítására elégséges, hanem arra is, hogy az ember az egyes művészetekben valami újat találjon fel, vagy, hogy azt, amit mástól tanúlt, bővítse s csinosítsa. S valamint e tapasztalat Platót helytelenűl bírta arra az állításra, hogy az ilyen felfogás nem egyéb, mint visszaemlékezés, úgy minket a leghelyesebb ok alapján kényszerít annak megvallására, hogy annak végső kezdete az emberi szellemmel veleszületett. E bizonyítékok tehát világosan mutatják, hogy az okosság és tudás általános felfogó-képessége természetszerűleg bele van oltva az emberekbe. Mindamellett oly általános ajándék ez, hogy abban mindenki tartozik megismerni magára nézve Istennek különös kegyelmét. Arra, hogy ezért hálásak legyünk, eléggé indít minket maga a természet alkotója azzal, hogy bolondokat is teremt, akikben nyiltan megmutatja, hogy az emberi lélek mily nyomorúlt állapotban van, ha a tudásnak s okosságnak fénye be nem ragyogja; s ez a természeti ajándék úgy megvan mindenkiben, hogy mindenkire nézve is Isten jóvoltának teljesen ingyenes adománya. Továbbá maguknak a művészeteknek feltalálása, módszeres továbbadása, bensőbb és jelesebb megismerése (ami keveseknek sajátja), bár nem szilárd bizonyítéka a közönséges éleselméjűségnek, mivel azonban kegyeseknek s istenteleneknek különbség nélkűl megadatik, méltán számlálható a természeti ajándékok közé.

15. Valahányszor tehát világi írók akadnak kezünkbe, az igazságnak bennük tündöklő csodálatos fénye arra figyelmeztessen minket, hogy az emberi értelem, bár eredeti tiszta állapotából kiesett s megromlott, mindazáltal Isten kiváló ajándékaival van felruházva és ékesítve jelenleg is. Ha elgondoljuk, hogy az igazság egyedűli forrása Isten lelke, magát az igazságot nem fogjuk visszautasítani, sem megvetni, akárhol tündököljék is felénk, ha nem akarunk lázadók lenni Isten lelke ellen; mert a Lélek ajándékait nem lehet kevésre becsűlni, anélkűl, hogy magát a Lelket is ne gáncsolja és meg ne vesse az ember.

Mit mondjunk tehát? Tagadjuk talán, hogy az igazság fénye tündöklött azoknál az ó-kori jogtudósoknál, akik a polgári rendet s fegyelmet oly helyesen állapították meg? Azt mondjuk, hogy a bölcsészek tévelyegtek, mikor a természetet oly alapos kutatás tárgyává tették s oly nagy művészettel irták le? Azt mondjuk, hogy nem volt eszük azoknak, akik az előadás művészetét megállapították s minket megtanítottak logikusan beszélni? Azt mondjuk, hogy balgák voltak azok, kik az orvoslás mesterségét kikutatva hűséges buzgóságukkal nekünk használtak? Minek tartjuk az egész számtani tudományt? Azt hisszük, hogy esztelen emberek eszelőssége? Hiszen ellenkezőleg lehetetlen a régiek iratait ezekről a tárgyakról a legnagyobb csodálkozás nélkűl olvasnunk; csodálkozunk pedig azért, mivel ez iratokat kiválóknak vagyunk kénytelenek elismerni, amint tényleg azok is. Tarthatunk-e pedig valamit dícséretesnek vagy kiválónak, amiről nem ismerjük el, hogy Istentől származik? Szégyelhetnénk magunkat azért a nagy hálátlanságért, melybe még a pogány költők sem estek, kik megvallották, hogy a bölcsészeti törvények s az összes jó mesterségek az istenek találmánya. Ha tehát kétségtelen, hogy azok az emberek, akiket az irás ő÷éxüň-oknak mond, oly éleselméjűek, és mély belátásúak voltak az alsóbbrendű dolgok kutatásában, az ily példákból tanúljuk meg, hogy mennyi jót hagyott meg az Isten az emberi természet számára még azután is, hogy az az igazi jótól megfosztatott.

16. Eközben azonban ne feledjük el, hogy ezek az isteni lélek nagyszerű adományai, melyeket az emberi nemzet közös hasznára azoknak osztogat, akiknek akar. Mert ha Bezaleélbe és Oliábba a szövetség hajlékának megépítéséhez megkívántató tudást és értelmet a Szentléleknek kell csepegtetnie (II. Móz. 31:2 és 35:30), egyáltalán nem csoda, ha azt mondják, hogy azoknak a dolgoknak megismerését, melyek az emberi életben legfontosabbak, a Szentlélek közli velünk. S nincs miért kérkednie akárkinek, hogy a Szentlélekkel micsoda dolguk van a hitetleneknek, akik Istentől teljesen elszakadtak. Mert mikor az mondatik, hogy Isten lelke egyedűl a hivőkben lakozik, ezt a megszentelő élekről kell értenünk, mely által Isten templomává szenteltetünk. Ezért azonban Isten nem kevésbbé betölt, mozgat és táplál mindeneket ugyanazon Lélek erejével s teszi ezt minden egyes nemnek azon sajátsága szerint, melyet belé a teremtés törvényénél fogva adott. Mivel Isten azt akarta, hogy minket a hitetlenek munkája és szolgálata támogasson a természettudományokban, dialektikában, számtanban s más ilyenekben, e munkát és szolgálatot igénybe kell vennünk, nehogy ha Istennek bennük önként felajánlott ajándékait figyelmen kivül hagyjuk, tunyaságunknak méltó büntetését vegyük.

De hogy valaki azt ne gondolja, hogy az ember nagyon boldog, mivel e világ megismerésében az igazság megragadására oly erő van adva neki, egyuttal meg kell jegyeznünk, hogy úgy az egész értelmi erő, mint az értés is, amely belőle ered, enyésző s elmulandó dolog Isten előtt, mihelyt szilárd alapját nem az igazság képezi. Mert igen helyesen mondja Augustinus (kinek állítását – mint fentebb mondottuk – a „tételek” mestere* és a skolasztikusok is kénytelenek voltak helyeselni), hogy valamint az ingyen való ajándékok az eset után elvétettek az embertől, úgy a számára megmaradt természeti ajándékok megromlottak, nem mintha önmaguktól tisztátalanokká válhattak volna, hiszen az Istentől erednek, hanem mivel a megfertőzött emberre nézve megszüntek tiszták lenni, hogy ebből semmi dicsekvése ne legyen.

17. A fő dolog az, hogy az egész emberi nemben látható, hogy az okosság a mi természetünknek sajátja, mely az állatoktól épúgy megkülönböztet minket, valamint azok az érzés által különböznek a lélektelen tárgyaktól. Mert, hogy bolondok, vagy esztelen emberek is születnek, ez a fogyatkozás Isten általános kegyelmét nem homályosítja el, sőt inkább az ily látvány figyelmeztet minket arra, hogy ami bennünk megmaradt, azt méltán Isten kedvező kegyelmének kell tulajdonítanunk; mivel, ha nem könyörűlt volna rajtunk, a tőle való elszakadás az egész természet halálát vonta volna maga után. Hogy pedig némelyek kitűnnek éles elméjükkel, mások itélő képesség dolgában múlnak felűl egyebeket, ismét másoknak egy, vagy más mesterség megtanulására van inkább tehetségük, az ajándékok e különféleségével Isten az ő kegyelmét mutatja fel előttünk, hogy senki önmagától eredőnek ne tartsa azt, ami tisztán Isten bőkezűségéből származik. Mert miért kiválóbb egyik ember a másiknál, ha csak azért nem, hogy a közös természetben kitünjék Isten különös kegyelme, mely midőn sok embert elkerűl, azt juttatja kifejezésre, hogy senki iránt sincs köteleztetése? Figyelembe veendő még, hogy hivatásához képest mindenkibe különböző indulatokat csöpögtet Isten. Sok példa van erre a Birák könyvében, ahol az van mondva, hogy az Úrnak Szentlelke erővel s hatalommal ruházta fel azokat, kiket a nép vezetésére elhivott (Bir. 6:34 stb.). Egyszóval, minden kiváló cselekményben különös ösztönzés van. Ezért követték Sault azok az erős férfiak, akiknek szivét Isten megillette. S mikor a királyságra való megválasztása megjövendöltetik, így szól Sámuel: „Az Úrnak lelke reád fog szállani és … más emberré teszesz” (I. Sám. 10:6). S ez kiterjed az ő egész országlására. Ugyanígy mondja a Szentirás aztán Dávidról, hogy „attól a naptól az Úrnak lelke reá szállott … és azután is” (I. Sám. 16:13). De egyebütt uganez van elmondva a különös felindításokra nézve is. Sőt Homér azt mondja, hogy az emberek kitünnek értelmükkel nemcsak annyiban, amennyiben Zeus osztogatja azt kinek-kinek, hanem amennyiben napról-napra irányítja oion hmar aghsi. S a tapasztalat bizonyára megmutatja, hogy mivel gyakran azok elméje tompul el, kik azelőtt a legrtelmesebbek és legjobb felfogásuak voltak, az emberek elméje Isten kezében és akaratában van, úgy hogy az emberi elmét minden szempillantásban Isten igazgatja. Ezért mondja az Irás Istenről, hogy elveszi az okosak értelmét, hogy uttalan utakon át tévelyegjenek (Zsolt. 107:40). Egyébként e sokféleségben mégis Isten képének valamely fennmaradt jegyeit látjuk, melyek az egész emberi nemet megkülönböztetik egyéb teremtményektől.

18. Most azt kell megmagyaráznunk, hogy az emberi értelem mit vizsgál, midőn Isten országához és ama tökéletes lelki belátáshoz érünk, amely legfőkép három dologból áll: abból, hogy Istent ismerjük, ismerjük irántunk való atyai szeretetét, amelyen a mi üdvösségünk nyugszik s az élet folytatásának törvény szabályai szerint való módját. Az első két pontnál, kiváltképen pedig a másodiknál a legkiválóbb elméjü emberek is vakabban a vakondnál. Nem tagadom ugyan, hogy a bölcselőknél hellyel-közzel bölcs és helyes mondásokat lehet olvasni Istenről, de ezeken is mindig valami tévelygő képzelődés ize érzik. Az Úr, mint fentebb mondottuk, istenségének némi csekély megérzését beléjük is adta, hogy istentelenségüket tudatlansággal ne leplezhessék, s néha-néha oly nyilatkozatokra ösztönözte őket, melyeknek megvallása őket magukat győzi meg; de amint láttak, úgy látták, hogy az ily szemlélet a legkevésbbé sem vezérelte őket azigazság felé, nemhogy azt elérték volna; amint azutas, ki a mezőn jár, éjjel a villámlás fényét egy szempillantásig messze s széjjel meglátja, de csak oly enyésző látással, hogy mielőtt lábát mozdíthatná, máris körülfogja az éjszaka sötétsége: sokkal távolabb van, hogysem ezzel a segítséggel a helyes utat feltalálná. Ezen kívül az igazságnak ama cseppecskéi, melyekkel könyveiket mintegy véletlenűl meghintik, hány és mily borzasztó hazugsággal vannak beszennyezve! Egy szóval, Isten irántunk való jóságának bizonyosságát (mely nélkűl az emberi szellem szükségkép megháborodik) soha észre se vették. Ennélfogva az emberi okosság nem közelít, nem iparkodik, nem férkőzhetik úgy ehez az igazsághoz, hogy valóban megérthetné, ki az igaz Isten, vagy hogy milyen akar lenni irányunkban.

19. De mivel az éles látásunkról való hamis feltevéstől elkábítva nagyon nehezen hitetjük el önmagunkkal, hogy elménk Isten dolgaiban egészen vak és tompa, jobb lesz, úgy vélem a Szentirás bizonyítékaival, mint észokokkal igazolnunk ez állítást. Igen szépen tanítja ezt János a fentebb már idézett állításában (Ján. 1:4), mikor azt irja, hogy Istenben „vala az élet és az élet vala az embereknek ama világosságuk és ez a világosság a sötétségben fénylik, de a setétség azt meg nem esmérte”. Kijelenti ugyan, hogy az ember lelkét az isteni fény tündöklése úgy besugározza, hogy e fény csekély lángja, vagy legalább szikrája sohasem hiányzik a lélekből, de ezzel a világossággal még Istent nem fogja fel. Miért? Mivel elméje Isten megismerését illetőleg csupa sötétség. Mert midőn a Szentlélek az embereket sötétségnek nevezi, egyszersmind elveszi tőlük a lelki értelem minden képességét. Ezért állítja azt, hogy azok a hivők, kik Krisztust beveszik „nem a vértől, sem a testnek akaratjától, sem a férfiúnak indulatjától, hanem Istentől születtek (Ján. 1:13). Mintha csak azt mondaná, hogy a test nem képes oly fenséges bölcseségre, hogy Istent s ami Istené, befogadja, ha Isten lelke mg nem világosítja. Amint Krisztus is tanuságot tett (Mát. 16:17), hogy Isten különös kijelentése volt, hogy Péter megismerte őt.

20. Ha meggyőződésünk volna (aminek minden ellenmondáson felűl kell állania), hogy a mi természetünk mind a nélkűl szükölködik, amit a mennyei Atya az ő választottaival az újjászületés lelke által közöl, semmi ok sem volna e helyen a kételkedésre. Mert a hivő nép így szól a prófétánál (Zsolt. 36:10): „Nálad van az életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot”. Ugyanezt tanítja Pál apostol is, midőn azt mondja, hogy „senki nem mondhatja a Jézust Úrnak, hanem csak a Szent Lélek által” (I. Kor. 12:3). S Keresztelő János, mikor látta tanítványainak értelmetlenségét, így kiáltott fel: „Az ember nem vehet semmit magának, hanem ha a mennyből adattatik néki” (Ján. 3:27). Hogy pedig ez ajándékon különös megvilágosítást, nem pedig a természet közönséges ajándékát érti, bizonyos abból a panaszából, hogy annyi beszédével, mellyel Krisztust tanítványainak ajánlotta, semmit sem ért el. „Látom én, úgymond, hogy semmi a szó az embernek az isteni dolgokról való megtanítására, midőn az Úr az ő Szentlelke által értelmet nem ad. Sőt Mózes (V. Móz. 29:2), midőn a népet feddi feledékenységéért, egyuttal azt is kijelenti, hogy ők Isten titkait másként meg nem érthetik, csak jótéteménye által. „Nagy kisérteteket láttak a te szemeid, jegyeket és nagy csodákat; mindazáltal nem adott az Úr tinéktek szivet a megértésre és szemeket a látásra és füleket a hallásra, mind e mai napig”. Vajjon többet fejezne-e ki, ha minket Isten dolgainak megértésében tuskóknak nevezne? Azért az Úr kiváló kegyelem gyanánt igéri a próféta által, hogy ő az izraelitáknak szivet ad, hogy azok megismerjék őt, felettébb erősítve ez által, hogy az ember elméje lelkileg csak annyira bölcs, amennyire ő világosítja azt meg. Ezt erősíti világosan Krisztus is szavával (Ján. 6:44), midőn azt mondja, hogy senki sem jöhet ő hozzá, hanem csak akinek az ő Atyjától adatik. Hogyan? Vajjon nem ő az Atyának élő képmása, akiben az Ő dicsőségének teljes ragyogása tündöklik felénk? Annak okáért jobban meg nem mutathatta volna, hogy Isten megismerésére minő tehetségünk van, mint midőn tagadja, hogy nekünk szemünk van arra, hogy meglássuk az ő ábrázatát, jóllehet az oly nyilvánvalólag előnkbe adatik. Hát, vajjon nem azért jött-e ő a földre, hogy az embereknek az Atya akaratát megjelentse? Követségében is nem járt-e el hűségesen? Bizonyára eljárt, de tanítása semmi eredményt nem hoz létre, ha a belső tanító, a Szentlélek, a szivekhez vezető utat meg nem nyitja. Tehát nem jönnek hozzá, csak akik az ő Atyját hallották és tőle megtaníttattak. De minő módja ez a tanulásnak és hallásnak? Nyilvánvalóan az, amikor a Szentlélek csodálatos és különös erővel alakítja a fület a hallásra s a lelket az értésre. S hogy ez új állításnak ne lássék, Krisztus Ézsaiás jövendölését idézi (54:13); ahol midőn az egyház helyreállítását igéri, azt tanítja, hogy Isten tanítványai azok lesznek, akik az örök üdvösségre összegyűjtetnek.

Ha tehát Isten ott valami különös dolgot jövendöl választottai felől, nyilvánvaló, hogy a tudománynak nem arról a neméről szól, amely az istentelenekkel is és a pogányokkal közös. Hátra van tehát, hogy megértsük, hogy Isten országába más előtt nem tárul fel a bemenetel, csak akiben a Szentlélek az ő világossága által új elmét teremtett. Mindenek között pedig a legvilágosabban Pál szól, aki ebbe a vitába feltett szándékkal lépve, miután az emberek egyetemes bölcseségét, mint balgaságot s haszontalanságot, elitélte és így teljesen semmivé tette, végül is azt bizonyítja, hogy (I. Kor. 2:14) a lelkes ember meg nem foghatja azokat, amelyek Isten lelkeéi; rá nézve balgaság s nem érthető, mivel e dolgok lelkileg itéltetnek meg (I. Kor. 2:14). Mit nevez Pál lelkes embernek? Bizonyára azt, aki a természet világosságára támaszkodik. Az ilyen, mondom, Isten lelki titkaiból semmit meg nem érthet. Miért? Talán azért, mivel hanyagságból nem törődik azokkal? Sőt bármennyire iparkodik is, semmire sem képes, mivel t. i. e dolgok lelkileg itéltetnek meg. Mit jelent ez? Azt, hogy mivel e dolgok az emberi belátás elől teljesen el vannak rejtve, egyedűl a Szentlélek kijelentése által jönnek világosságra, úgy annyira, hogy ahol Istennek Szentlelke nem világol, balgaságnak tartják azokat. Azelőtt pedig a szem, fül és értelem minden képességén felett levőnek mondotta az apostol azt, amit Isten készített azoknak, akik őtet szeretik, sőt azt bizonyította, hogy az emberi bölcseség olyan, mint egy lepel, mely az elmét Isten szemlélésében gátolja. Mit akarunk többet? Az apostol kijelenti, hogy Isten e világ bölcseségét bolondsággá tette (I. Kor. 1:20) s mi talán ennek oly éleselméjüséget tulajdonítsunk, hogy azzal Istenhez és a menyország titkaihoz behatolni képes volna? Távol legyen tőlünk ily nagy balgaság!

21. Azért, amit itt elvon az emberektől az apostol, azt másutt egyedül Istennek tulajdonítja imádságában. „A dicsőségnek amaz atyja adja néktek – szól – a bölcseségnek és jelentésnek lelkét az ő ismeretében” (Ef. 1:17). Hallhatja immár az olvasó, hogy minden bölcseség és kijelentés Isten ajándéka. Mit mond ezenkivül? „Megvilágosíttattak a ti elméteknek szemei”. E szemek maguktól bizonyára vakok, ha új kijelentésre szorulnak. Aztán ez következik: „hogy tudhassátok, mi legyen a ti hivatástoknak reménysége, stb.” Bevallja tehát, hogy az emberek elméje nem képes akkora ismeretre, hogy hivatásukat megérthetnék. S ne fecsegje itt nekem valamelyik pelagiánus, hogy ennek a tudatlanságnak, vagy durva esztelenségnek Isten segítségére jő, midőn igéje tudományával oda irányozza az emberi értelmet, ahova vezér nélkűl nem juthatott volna el. Mert ott volt Dávidnál a törvény, melybe mindaz bele volt foglalva, amit emberi bölcseség csak kivánhat, de azzal meg nem elégedve azt kérte Istentől, hogy nyissa meg szemeit, hogy a törvénynek csodálatos titkait fontolóra vehesse” (Zsolt. 119:18). Mely kijelentésével bizonyára azt fejezi ki, hogy a nap akkor kel fel a földön, mikor az emberek előtt Isten igéje ragyog; de ebből az emberek nem sok hasznot látnak, míg az, ki ezért világosság Atyjának neveztetik, nem ad szemeket a látásra, vagy meg nem nyitja azokat (Jak. 1:17); mert ahol Szentlelkével világosságot nem nyujt, ott mindent a sötétség tart fogva. Igy tanította helyesen és bőségesen az apostolokat is a legjobb tanító; mindamellett ha nem szükölködtek volna az igazság lelkében, amely lélek az ő lelküket kiművelné abban a tudományban, amelyet azelőtt hallottak, nem parancsolná az Úr, hogy azt várják (Ján. 14:26). Ha megvalljuk, hogy abban, amit Istentől kérünk, szükséget látunk s Isten abban, amit igér, rámutat a mi inségünkre, akkor senki ne habozzék megvallani, hogy Isten titkainak megértésére csak annyi képessége van, amennyire az ő kegyelmétől megvilágosíttatott. Aki magának több értelmet tulajdonít, annál vakabb, mert még a maga vakságát sem ismeri.

22. Hátra van még ama harmadik, amelyben a helyesen éles szabályának megismeréséről van szó s amelyet találóan mondhatunk a cselekedetek igazsága megismerésének, amely téren úgy látszik, az emberi elme valamivel élesebb, mint a fentiekben. Mivel az apostol tanusítja (Róm. 2:14 ), hogy a pogányok, kiknek törvényük nincs, ha a törvény cselekedeteit viszik végbe, maguk maguknak törvényük, „úgy, mint akik megjelentik, hogy a törvénynek cselekedete az ő szivükbe beiratott, kiknek lelkiismeretük és az ő gondolatjuk, melyek egymást vádolják, vagy mentik, egyetemben bizonyságot teszen”. Ha a pogányok elméjébe természetszerüleg be van vésve a törvény igazsága, bizonyára nem mondhatjuk, hogy életük vezetésében teljesen vakok. S nincs közönségesebb állítás, mint hogy az embert a természet törvénye, melyről a fenti helyen szól az apostol, eléggé megtanítja az élet helyes szabályára.

Mi azonban vegyük fontolóra, hogy a törvénynek ez ismeretét miért adta Isten az emberbe s akkor mindjárt kiderül, hogy meddig vezérli ez őket az okosság és igazság célja felé. Pál szavaiból is világosan ez derül ki, ha fejtegetéseit jól megnézzük. Kevéssel előbb azt mondta, hogy akik a törvényben vétkeztek, a törvény által itéltetnek meg, akik viszont törvény nélkűl vétkeztek, törvény nélkűl vesznek el. Mivel az képtelenségnek tetszhetett volna, hogy a pogányok minden megelőző ítélet nélkűl vesznek el, folytatólag hozzá teszi, hogy saját lelkiismeretük van törvény gyanánt s ezért ez elégséges az ő jogos kárhozatásukra. A természeti törvény végcélja tehát, hogy az embernek ne legyen mivel magát mentenie. Nem helytelen tehát az a meghatározás, hogy lelkiismeretüknek, mely az igaz és gonosz között eléggé különbséget tesz, megismerése az emberi tudatlanság ürügyének megszüntetésére szolgál, mivel saját bizonyságuk által győzettetnek meg. Olyan az embernek önmaga iránt való kedvezése, hogy ha gonoszt cselekszik, elméjét, ameddig csak lehet, szivesen elfordítja büneinek megtekintésétől. Ugy látszik: ez ok indította Platot* is arra a véleményre, hogy az emberek nem vétkeznek másként, csak tudatlanságból. Ezt helyesen állította volna, ha az emberi képmutatás a vétkek ferdeségében annyira jutna, hogy az elme bűntudat nélkűl állana Isten előtt. De mivel a bűnös, bár kerüli a jó s rossz közötti különbségtételt, mely szivébe vésetett, mindamellett arra ismételve rákényszerül s nem lehet annyira szemet hunynia, hogy ne legyen kénytelen akarva, nem akarva szemeit felnyitni: azért hamis az az állítás, hogy az ember pusztán tudatlanságból vétkezik.

23. Igazabban vélekedik Themistius,* ki azt tanítja, hogy az értelem az általános meghatározásban, vagy a dolog lényegében igen ritkán téved; s csak olyankor tévelyeg, mikor tovább megy, t.i. mikor feltevésekbe bocsátkozik. Bizonyára nincs senki, aki ne állítaná, ha általában tesszük fel a kérdést, hogy az emberölés gonoszság; aki azonban az ellenség halálára sző összeesküvést, úgy tanácskozik arról, mint valami jó dologról. A parázna általában elitéli a paráznaságot; de a saját paráznaságában mentegeti magát. Ez tudatlanság, mert az ember, ha különös feltevéshez jut, elfeledi azt a szabályt, melyet az általános tételben csak az imént állított fel. Erről a dologról legékesebben Augustinus értekezik az 57-ik Zsoltár 1. verséről szóló magyarázatában. Ámbár az sem mindig áll meg, amit Themistius mond. Mert a vétek rutsága a lelkiismeretet néha oly erővel kényszeríti, hogy nem a jónak hamis örve alatt csalja tovább magát, hanem tudva s akarva rohan a veszedelembe. S ez érzületből származik e mondás* is: „látom a jobbat és helyeslem is, de mégis a rosszabbat cselekszem”. Ezért úgy látom, hogy Aristoteles* igen bölcsen tett különbséget a zabolátlanság és mértéktelenség között. Ahol a zabolátlanság uralkodik, azt állítja, hogy ott a felzavart indulat, vagy szenvedély paqoV megfosztja az elmét a részleges tudástól, hogy az ember saját bűnös tettében ne lássa a rosszat, mit általában a hasonlókban lát; de mihelyt a szenvedély kitombolta magát, legott bekövetkezik a megbánás. A mértéktelenséget pedig nem oltja ki s nem töri meg a bűn érzése, hanem ellenkezőleg makacsul megmarad a megkezdett gonoszságban.

24.Aztán, ha azt halljuk, hogy az emberben általános itélet van a jó és rossz megválasztására, ne gondoljuk, hogy az itélet mindenütt ép és sértetlen. Mert ha az emberek szive csak abból a célból van felruházva az igaz és hamis megválasztásának képességével, hogy tudatlanságukat mentségükre fel ne hozhassák, a legkevésbbé sem szükséges, hogy az igazságot minden egyes dologban ismerjék, hanem, nagyon is elég, ha annyiban értik mind e dolgokat, hogy nem menekülhetnek semerre anélkül, hogy saját lelkiismeretük tanuságától meggyőzve már most ne kezdjenek borzadni Isten itélőszékétől. S ha okosságunkat Isten törvényével akarjuk összemérni, mely a tökéltes igazságnak példája, tapasztalni fogjuk, hogy az milyen sok tekintetben vak. Valóban legkevésbbé követi azokat a parancsolatokat, melyek az első táblán a legfőbbek, t.i. az Istenben való bizalomról, az igazság és jóság dicsőségének neki való tulajdonításáról, nevének segítségül hivásáról, a szombat valódi megtartásáról szóló parancsolatok. Mely lélek álmodta meg valaha, természetes érzültére támaszkodva, hogy Isten törvényes tisztelete ezekben és hasonló dolgokban áll? Mert midőn a világias érzületü emberek Istent tisztelni akarják, ha százszor elvonja is őket haszontalan képzelődéseiktől, mindazáltal mindig visszaesnek azokba. Azt mondják ugyan, hogy Istennek nem tetszenek az áldozatok, ha nem járul hozzájuk a sziv tisztasága; s ezzel azt tanusítják, hogy valami sejtelmük van Isten szellemi tiszteletéről, de ezt mégis nyomban elferdítik hamis hazugságaikkal. Mert hogy az az igaz, amit a törvény erről előnkbe ir, erről soha ember nem képes meggyőzni őket. Mondhatom-e, hogy valami mély belátás által tünik ki az az elme, mely a maga erejéből sem bölcs lenni, sem a jó intelmeknek engedni nem képes?

A második táblán levő parancsokkal szemben az ember valamivel több értelmet tanusít, mert e törvények inkább az emberek közt fennálló társadalmi rend fentartására vonatkoznak. Ámbár tapasztalhatjuk, hogy értelmünk itt is milyen fogyatékos. Mert a legkiválóbb szellem előtt is képtelenségnek látszik, hogy az ember az igazságtalan és zsarnoki kormányzatot tűrje, ha valami módon képes elhárítani azt. S az emberi okosság itélete sem más, mint hogy a zsarnoki uralmat tárni csak szolgai, alacsony lelkek szokása; viszont a tisztes és bátor szivhez az illik, hogy megdöntse azt, sőt az igazságtalanság megbosszúlását sem tartják a bölcselők bűnnek. Az Úr azonban ezt a nagy derékséget elitélvén, övéinek azt a tűrést teszi kötelességévé, mely az emberek előtt oly gyalázatosnak tetszik. Általában pedig az egész törvény egyetemes megtartásában figyelmünket kikerüli a gonosz vágy észrevevése. Mert a lelkes ember nem engedi magát rávétetni, hogy a gonosz kivánságainak betegségeit elismerje. A természet világossága előbb kialszik, mintsem ennek az örvénynek csak nyilásáig is elérne. Mert midőn a bölcselők a léleknek zabolátlan indulatait bűnök gyanánt jelölik meg, azokon csak a szemmel látható s durvább jegyekben kifejeződő indulatokat értik; azokat a gonosz vágyakat azonban, melyek a lelket oly gyengéden csiklandozzák, semmiknek tartják.

25. Ezért, amint fentebb Platonak méltán szemére vetettük, hogy minden bűnt a tudatlanságnak rótt fel, úgy azoknak vélekedését is vissza kell utasítanunk, akik azt állítják, hogy minden bűnben megfontolt rosszakarat és gonoszság játszik közre. Nagyon is sokszor tapasztaljuk ugyanis, hányszor bukunk el a legjobb szándékkal is. Mert okosságunkat annyi balga képzelődés rohanja meg, annyi tévelygésnek van alávetve, annyi akadályba botlik, annyi baj hálózza be, hogy egyáltalán nem képes arra, hogy minket vezethessen. Hogy pedig okosságunk Isten szine előtt életünk minden részében mily csekély értékü, Pál apostol megmutatja (II. Kor. 3:5), mikor tagadja, hogy „alkalmatosak volnánk mi magunktól valaminek gondolására”. Nem szól az akaratról, vagy hajlamról, de megfoszt még attól is, hogy azt gondoljuk, hogy eszünkbe juthatna, mint kell valamit helyesen cselekednünk. Hát annyira megromlott a mi szorgalmunk, belátásunk, értelmünk, gondunk, hogy Istennek szine előtt jót gondolni, vagy jón elmélkedni is képtelenek volnánk? Előttünk persze, kik az éles elmétől (amit a legértékesebb adománynak tartunk) oly nehezen engedjük magunkat megfosztani, bizonyára felettébb súlyosnak látszik ez állítás, a Szentlélek előtt pedig igen helyesnek, mert ő tudja, hogy a bölcsek mindengondolatai haszontalanok s amint világosan kijelenti (Zsolt. 94:11; I. Móz. 6:3 és 8:21), az emberi szivnek minden gondolatja csak gonosz. Ha mindaz, amit szellemünk gondol, kezd, intéz és megkisérel, mindig csak rossz, hogy juthatna eszünkbe oly cselekvés, mely Istennek tetszenék, ki előtt csak a szentség és igazság kedves. Látható tehát, hogy a mi elménk okossága bármerre fordul is, szánalmasan ki van téve a hiábavalóságnak.

E gyengeségnek tudatában volt Dávid, midőn azt kérte (Zsolt. 119:34), hogy Isten adjon neki értelmet parancsolatainak helyes megtanulására. Mert aki azt kivánja, hogy új értelem birtokába jusson, egyuttal azt is elismeri, hogy a régebbi semmiképen sem elégséges. S ezt nemcsak egyszer teszi, hanem ugyanegy zsoltárban tizszer megismétli ugyanezt a kérést. S ezzel az ismétléssel kimutatja, hogy a kérésre mily nagy szükség indítja. S amit ő csak a maga számára kér, azt Pál közönségesen a gyülekezetek számára szokta kérni. „Nem szününk meg – úgymond – ti érettetek imádkozni és kérni, hogy bétöltessetek az Isten akaratának értelmével, minden bölcseséggel és lelki értelemmel” stb. (Fil. 1:4; Kol. 1:9). Valahányszor pedig e dolgot Isten jótéteményévé teszi, jusson eszünkbe, hogy ezzel egyuttal azt is tanusítja, hogy ez nincs az emberi tehetségben. Augustinus ti érettetek imádkozni és kérni, hogy bétöltessetek az Isten akaratának értelmével, minden bölcseséggel és lelki értelemmel” stb. (Fil. 1:4; Kol. 1:9). Valahányszor pedig e dolgot Isten jótéteményévé teszi, jusson eszünkbe, hogy ezzel egyuttal azt is tanusítja, hogy ez nincs az emberi tehetségben. Augustinus* pedig oly alaposan megismerte, hogy az okosságnak Isten dolgainak megértése tekintetében igen nagy fogyatkozása van, hogy véleménye szerint az emberi értelemnek a megvilágosítás kegyelme nem kevésbé szükséges, mint a szemeknek a napnak fénye. Sőt még ezzel sem elégedve meg, azt a helyesbítést teszi hozzá, hogy szemeinket a fény szemlélésére magunk nyitjuk fel, az ész szemei azonban, ha Isten fel nem nyitja, zárva maradnak. S a Szentirás nem azt tanítja, hogy elménk egyszerre csak megvilágosodik s aztán már magától is lát, mivel az, amit fentebb Pál apostoltól idéztem, e megvilágosítás folytonos haladására s öregbülésére vonatkozik. Igen szépen fejezi ezt ki Dávid ezekkel a szavakkal (Zsolt. 119:10): „Teljes szivemből kereslek téged. Mert noha újjá született, sőt az igaz kegyességben nem közönséges haladást tett, mindamellett bevallja, hogy neki naponként minden percben szüksége van a vezetésre, hogy a bölcseségtől, amellyel meg van áldva, el ne hajoljon. Ennélfogva egyebütt azért könyörög, hogy az Úr az igaz lelket, melyet bűne következtében elvesztett, újítsa meg benne (Zsolt. 51:12), mert azt, amit kezdetben adott s aztán egy időre elvett tőlünk, megújítani ugyancsak Isten dolga.

26. Vizsgáljuk meg most már az akaratot, amelytől függ főleg a választás szabadsága. Mivel hogy fentebb láttuk, hogy a választás inkább az akaratnak, mint az értelemnek a dolga. Első sorban, hogy az emberi akarat helyességére ne lássék vonatkozni semmi, ami a bölcselők előadása nyomán a köztudatba átment, hogy t. i. természetes ösztönénél fogva mindenki a jót kivánja, jól jegyezzük meg, hogy a szabad akarat erejét nem az olynemü kivánságban kell vizsgálnunk, mely inkább a lényegünkben meglevő hajlandóságból, mint az elme fontolgatásából származik. Mert a skolasztikusok is elismerik, hogy a szabad akarat semmit nem cselekszik, ha csak az okosság a jót és gonoszt egybe nem veti. Ez alatt azt értik, hogy a kívánság tárgyával szükségképen olyannak kell lennie, hogy a választásnak alá legyen vetve s hogy a megfontolásnak elől kell járnia, hogy a választás utját megkészítse. S bizonyára, ha megfontoljuk, hogy milyen az emberben a természetes vágyódás a jó után, úgy találjuk, hogy ez az állatokkal közös. Aminthogy azok is a jólétet kivánják a maguk számára s mihelyt feltünik a jó látszata, mely az érzésre hatással van, menten követik azt. Az ember pedig halhatatlan természete kiválóságának megfelelőleg nem azt választja okosságával, ami rá nézve valóban jó, hogy azt kövesse buzgón, sem okosságát nem használja a megfontolásra, sem elméjében nem hányja meg a dolgot, hanem okosság s megfontolás nélkül éppen úgy követi természetes hajlamát, mint az állat. Az akarat szabadságára nézve tehát semmit sem jelent az, ha az embert természetes érzűlete vonja a jó kivánására; hanem igenis az kivántatik meg, hogy az ember a jót teljes okosságával különböztesse meg, tudva válassza, s a kiválasztott jót kövesse.

Hogy e tekintetben senkiben kétely ne támadjon, két téves nézetre kell figyelmünket fordítanunk. Mert egyrészt a megkivánás itt nem az akarat saját indulata, hanem természeti hajlandóság; másrészt a jó nem az erény, vagy igazság jósága, hanem állapotbeli jólét, hogy t. i. az ember jól érezze magát. Egyszóval bármint kivánja az ember követni azt, ami jó, még sem követi. Aminthogy senki sincs, aki előtt ne volna kedves az örök boldogság, amelyre mégis a Szentlélek indítása nélkül senki sem törekszik. Ennélfogva, mivel az akarat szabadságának bebizonyítására teljesen közömbös az embernek a jóllét után való természetes vágya, csak ugy, mint az ércekben s kövekben székelő természeti hajlandóság, hogy lényegük tökéletesedjék, más körülményekben kell vizsgálnunk vajjon minden részében teljesen s úgy megromlott-é az akarat, hogy csak rosszat képes létrehozni, vagy valamely részecskéje még megvan sértetlenül, melyből jó kivánságok származhatnak.

27. Azok, kik Isten első kegyelmének tulajdonítják, hogy mi a jót hathatósan akarjuk, úgy látszik, hogy viszont azt állítják, hogy a lélekben tehetség van arra, hogy a jót önként kivánja, de e tehetség sokkal erőtlenebb, hogysem szilárd indulatot, vagy törekvést hozhatna létre. Kétségtelen, hogy ezt a vélekedést, mely Origenestől s nehány más régi egyházi irótól van véve, a skolasztikusok általában felkarolták, amennyiben – mind mondják – az embert tisztán a maga természeti mivoltában veszik vizsgálat alá, amilyennek az apostol e szavakkal irja le: „Nem azt művelem, amit akarok, hanem, amit nem akarok, azt cselekszem. Akaratom vagyon a jóra, hogy azt elvégezzem, de nem tehetem” (Róm. 7:15 és 19). De ilyen módon helytelenül felforgatják Pál egész tanítását, melyet az említett helyen fejt ki. Mert Pál a keresztyén ember küzdelméről beszél, melyről a Gal. levélben (5:17) is megemlékezik rövidebben s mely küzdelmet a hivek a test és lélek egymással való harca folytán szünetlenül éreznek magukban.

A lélek pedig nem a természetből, hanem az újjászületésből van. Hogy pedig az apostol az újjászületettekről beszél, bizonyos abból, hogy midőn azt állítja, hogy benne semmi jó sem lakozik, ehhez azt a magyarázatot csatolja, hogy ezt testére vonatkoztatva éti. S ezért azt mondja, hogy nem ő az, aki a rosszat elköveti, hanem a bűn, mely benne lakozik. Mit jelent ez a helyesbítés: „bennem, azaz az én testemben?” Éppen annyit, mintha azt mondaná, hogy bennem magamtól semmi jó nem lakozik, mert testemben semmi jó nem található. Ebből következik önmaga mentségének amaz alakja: „Nem én teszem a rosszat, hanem a bűn, amely bennem lakozik”. S ez egyedül az újjászülötteket illeti meg, akik lelkük jobb s nagyobb részével vágyódnak a jó után. A következtetés pedig amelyet az apostol hozzácsatol, az egész dolgot világosan megmagyarázza. „Mert gyönyörködöm – úgymond – Isten törvényében a belső ember szerint, de látok az én tagjaimban más törvényt, mely elmémnek törvényével ellenkezik.” Kinek volna magával ilyen tusakodása, ha nem annak, aki bár Isten lelke által újjá van szülve, testének maradványait még magában hordozza? Ezért Augustinus, miután e beszédet előbb az ember természetére vonatkozónak tartotta, magyarázatát, mint hamisat és meg nem felelőt, visszavonta.* Aztán pedig, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy az emberben a kegyelem nélkül ámbár csekély, de valami indulat mégis van a jó iránt, mit felelünk az apostolnak, aki tagadja, hogy a jónak még meggondolására is alkalmasak volnánk (II. Kor. 3:5)? Mit mondunk az úrnak, aki Mózes által kijelenti, hogy az ember szivének minden gondolatja gonosz az ő ifjuságától fogva (I. Móz. 8:21)? Mivel tehát ők egy szentirási hely hamis értelmezésében mgebotlottak, nincs miért foglalkoznunk huzamosabban véleményükkel. Fontosabb legyen ránk nézve Krisztus eme mondása: „Bizony mondom néktek, valaki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek” (Ján. 8:34). Természet szerint mindannyian bűnösök vagyunk s ezért a bűn igája tart fogva. Ha az egész ember a bűn hatalmában van, bizonyos, hogy épen az akarat, mely annak legfőbb helye, a legszorosabb bilincsekbe van verve. Ha a mi akaratunk csak némikép is megelőzné a Szentlélek kegyelmét, nem állhatna meg Pál ama mondása (Fil. 2:13), hogy Isten az, aki azt cselekszi bennünk, hogy akarjunk. Távol legyen tehát tőlünk mindaz, mit sokan a kegyelemre való előkészítésről fecsegtek, mivel bár néha azt kérik a hivők, hogy nekik oly sziv adassék, hogy az Isten törvényének engedhessenek (mint ezt Dávid igen sok helyütt teszi [Zsolt. 119; 51:12]), mindamellett megjegyzendő, hogy ez a könyörgésre való kívánság is Istentől származik, mint szavaiból megállapítható. Mert midőn azt óhajtja, hogy benne tiszta szív teremtessék, azzal bizonyára nem tulajdonítja önmagának, hogy szivét ő kezdette teremteni. Ezért többre becsüljük hát Augustinusnak e mondását: ’Isten téged megelőz mindenekben, vedd elejét azért te is néha az ő haragjának. De miképen? Valld meg, hogy mindazokat a dolgokat Istentől vevéd; hogy ami jó van benned, tőle vetted, ami pedig rossz, azt tenmagadtól”. Kevéssel később ezt mondja: „Nincs egyebünk, csak a bűn”.