MÁSODIK KÖNYV.

ISTENNEK, MINT A KRISZTUSBAN MEGVÁLTÓNKNAK, ISMERETÉRŐL, MELY ELŐSZÖR AZ ATYÁKNAK A TÖRVÉNY ALATT, AZTÁN AZ EVANGÉLIUMBAN NEKÜNK IS KIJELENTETETT.

 ELSŐ FEJEZET. Ádám esete és elpártolása következtében az egész emberi nemzet átok alá vettetett és első állapotától elfajult; az eredendő bűn.

1. Nem ok nélkül ajánlotta a régi közmondás mindig annyira az embernek, hogy ismerje meg önmagát. Mert ha szégyennek tartjuk, ha valaki nem ismeri mindazokat a dolgokat, amelyek az emberi élet módjára vonatkoznak, bizonyára sokkal rútabb, ha önmagunkat nem ismerjük, aminek következménye az, hogy ha valamely szükséges dologban magunkat elhatározni akarjuk, nyomorúltul tétovázunk, sőt majdnem vakok vagyunk.

De mennél hasznosabb e parancs, annál szorgosabban kell vigyáznunk arra, hogy fonákul ne használjuk azt, amint látjuk, hogy ez némely bölcselőkkel megtörtént. Mert ezek, míg az embert arra biztatják, hogy ismerje meg önmagát, egyuttal azt is célul tüzik ki, hogy ne maradjon tudatlanságban a maga méltósága és kiválósága felől és azt akarják, hogy mást ne is vizsgáljon önmagában, csak azt, ami hiábavaló bizakodással és gőggel tölti el. Önismeretünk pedig első sorban abban áll, hogy elgondolva, mi adatott nekünk a teremtésben s minő jóindulattal érezteti Isten állandóan irántunk való kegyelmét, tudjuk meg, hogy mily nagy a mi természetünk kiválósága, ha ugyanártatlanságában megmaradna; de egyuttal gondoljuk meg, hogy nincs bennünk semmi, ami sajátunk volna, hanem mindaz, amit Isten ránk bizott, csak kegyelemből van birtokunkban, hogy mindig ő tőle függjünk. Azután, hogy eszünkbe jusson Ádám esete óta való nyomorult állapotunk, melynek érzete, megdöntvén minden dicsekvésünket és bizakodásunkat, minket szégyennel borítva valóban megalázzon. Mert valamint istenkezdetben képére alkotott, hogy értelmünket mind ereje vizsgálására, mind az örök élet felett való elmélkedésre felemelje, viszont, hogy származásunk ily kiváló voltát, mely minket oktalan állatoktól megkülönböztet, a tunyaság meg ne rontsa, fontos dolog tudnunk, hogy Isten azért áldott meg értelemmel és okossággal, hogy szent és tisztes életet élve a boldog örökkévalóság kitüzött célja felé iparkodjunk. Egyébként nem juthat úgy eszünkbe amaz első méltóság, hogy másrészt mindjárt fel ne merülne előttünk rútságunk és gyalázatunk szomorú látványa, mióta az első ember személyében eredeti állapotunkból kiestünk. S ebből származik egyrészt önmagunk meggyülölése, az önmagunkkal való elégedetlenség és igaz megalázkodás, másrészt pedig ebből gyúlad ki az új vágyódás arra, hogy Istent keressük, akiben mindenki visszaszerzi azokat a javakat, melyektől jelen állapotunkban teljesen meg vagyunk fosztva és üresítve.

2. Bizonyára ez az, amit Isten igazsága előnkbe ir, hogy keressük a magunk megvizsgálásával; oly ismeretet kiván t. i., mely egyrészt önnön tehetségünkben való minden bizakodástól távol tartson, másrészt a dicsekvés mindenlehetőségétől megfosztva a megalázkodásra vezéreljen bennünket. Ezt a szabályt meg kell tartanunk, ha mind a bölcselkedés, mind a cselekvés valódi céljához óhajtunk érni. Jól tudom, hogy mennyivel tetszetősebb az a vélekedés, amely inkább jó tulajdonságaink vizsgálására hivogat bennünket, mint ama másik, amely arra bir, hogy vegyük fontolóra siralmas nyomoruságunkat a gyalázattal egyben, ami szükségképen szégyenkezéssel tölt el. Igy nincs kivánatosabb az emberi szellemre nézve, mint hogy hizelgő szó legyezgesse s ezért, mikor azt hallja, hogy adományait magasztalják, az ily beszéd iránt roppant hiszékenységet tanusít. Annál kevésbé csodálatos hát, hogy e tekintetben az emberek legnagyobb része oly veszélyes tévelygésbe esett. Mivel ugyanis az összes halandókkal velük született a vaknál is vakabb önszeretet, azért igen szivesen elhitetik magukkal, hogy bennük nincs semmi, ami méltán gyülöletes lehetne. S így minden idegen támogatás nélkűl hitelre talál lépten-nyomon az az üres, haszontalan vélekedés, hogy az ember önmagában teljesen elégséges arra, hogy jól és boldogúl éljen. Ha némelyek ezt valamivel szerényebben óhajtják értelmezni, bár valamit Istennek is engednek, hogy ne tünjenek fel oly szinben, mintha mindent maguknak tulajdonítanának, mindamellett ezt a szétosztást úgy csinálják meg, hogy a legfőbb ok bennük legyen úgy a dicsekedésre, mint a bizakodásra. Ha ehhez még az ékesszólás is hozzájárul, mely az ember velőiben magától is csiklandós gőgöt legyezgeti magasztalásaival, nincs semmi, ami ennél kivánatosabb volna az emberre nézve. Ezért mennél jobban tudta valaki magasztalni az emberi természet kiválóságát, majdnem minden időben annál nagyobb tetszéssel fogadták.

De bármily tetszetős is az emberi kiválóság, mely az embert arra tanítja, hogy önmagában megnyugodjék, nem cselekszik egyebet, mint, hogy kellemetességével gyönyörüséget okoz, és oly ravaszúl rászedi az embereket, hogy akik legjobban hiszik, azokat teszi legjobban tönkre. Mert vajjon mi haszna, hogy mi hiábavaló bizalommal, nagy bátran tervezgetünk, szándékozunk, próbálunk és megkisérelünk olyanokat, melyek véleményünk szerint célunkra nézve hasznosak s mégis mindjárt az első erőfeszítésnél visszahanyatlunk, cserben hagy bennünket úgy a józan ész, mint az igazi erő, de azért nagy bátorsággal tovább haladunk, míg végveszélybe nem dülünk. De nem is sikerülhet a dolog másként azoknak, kik abban bizakodnak, hogy saját erejükből képesek valamire. Aki tehát oly mesterekre hallgat, akik csak önnön jó tulajdonságaink vizsgálatára ösztönöznek minket, nem juthat el az önismeretre, hanem a legveszedelmesebb tudatlanság rabja lesz.

3. Bár ebben tehát megegyez Isten igazsága minden halandónak ama közös felfogásával, hogy a bölcseség második részét önmagunk megismerése képezi, a megismerés módjában mégis nagy az eltérés közöttük. Mert az ember a test itéletéhez képest úgy látja, hogy eléggé megvizsgálta magát, ha mind tudásában, mind ártatlanságában bizva bátorságot vesz s az erény gyakorlására önlelkét felgerjeszti; s a bűnöknek hadat üzenve teljes buzgalommal iparkodik végezni mindazt, ami szép és tisztességes. Aki pedig az istenitélet zsinórmértékével nézi s vizsgálja magát, semmi olyast nem talál magában, ami lelké jó bizakodásra indítaná s minél mélyebbre hatol önlelkébe, annál inkább lesujtatik, míg végre teljesen lemondva minden bizakodásról, semmi erőt sem érez magában életének helyes folytatására. S Isten mégsem akarja, hogy elfelejtsük azt az első nemes állapotunkat, melyet Ádám apánknak adott, hogy ezzel minket igazsága és jósága szorgalmas gyakorlására méltán serkentsen. Mert sem amaz első állapotunkra, sem arra, hogy miért teremtettünk, nem tudunk gondolni anélkül, hogy a halhatatlanság felett való gondolkodásra s Isten országának óhajtására ne hajtatnánk. De ez az ismeret lelkeinket épen nem teszi felfuvalkodottá, sőt inkább leveri és alázatosságra bírja. Mert melyik is ez az első állapot? Bizonyára az, amelyből kiestünk. Teremtetésünknek mi is ama célja? Az, amelytől mi teljesen elfordultunk, hogy nyomorúlt sorsunkat megutálva felfohászkodjunk s felfohászkodva amaz elvesztett méltóság után sóvárogjunk. Mi pedig mikor azt mondjuk, hogy semmit sem szabad az embernek önmagában látni, ami őt gőgössé tehetné, ezt úgy értjük, hogy nincs benne semmi, amiben bizakodva gőgössé lehetne.

Ezért, ha úgy tetszik, azt az önismeretet, melynek minden emberben meg kell lennie, úgy osztjuk fel, hogy első helyen azt kell elgondolnia az embernek, hogy minő célra rendeltetett, miért áldotta meg Isten nem megvetendő ajándékokkal, mely gondolat majd arra buzdítja, hogy Isten tisztelésén s a jövő életen elmélkedjék. Másodsorban tehetségeit, vagy inkább tehetségei hiányát kell mérlegelnie, melynek megismerése után, mintegy teljesen megsemmisülve a legnagyobb zavarba kell esnie. Az első vizsgálódás arra irányul, hogy megismerje mi a kötelessége, a második arra, hogy azt mi módon tudja teljesíteni. Mindkettőről bővebben fogunk szólani, amint tanításunk sorrendje megkivánja.

4. Mivel pedig nem jelentéktelen hibának, hanem kárhozatos véteknek kell lennie annak, amit Isten megboszult, azért Ádám bukásában magát a bűnnek alakját is meg kell vizsgálnunk, mely Isten rettenetes bosszúját az egész emberi nemzetségre felgerjesztette. Gyermekes dolog az, amit az első ember mértéktelen torkosságáról általánosan elfogadtak. Mintha minden erényeknek feje csak egyetlen gyümölcstől való tartózkodás lett volna, mikor mindenünnen áradott minden megkivánható gyönyörüség s mikor a természet ama boldog termékenységében az áldásoknak nemcsak mennyisége, hanem különbözősége is bőven megvolt a gyönyörüségre. Mélyebbre kell tehát tekintenünk, mivel a jó és rossz tudása fájától való eltiltás voltaképen Ádám engedelmességének megpróbálása volt, hogy az első ember engedelmességével bebizonyíthassa, hogy Isten hatalmának fensőbbségét készséggel elismeri. Maga a név pedig tanuságot tesz amellett, hogy Isten parancsolatának nem volt más célja, mint hogy Ádám a maga sorsával megelégedve gonosz vágyódással magasabbra ne emelkedjék. Az ígéret pedig, mely szerint Ádámnak mindaddig remélnie kell az örök életet, míg az élet-fájának gyümölcséből nem evett, másrészt a halálnak borzasztó hirdetése, mihelyt a jó s rossz tudása fájának gyümölcsét megizleli, hitének megpróbálását és edzését célozta. Ebből aztán nem nehéz kideríteni, hogy mi módon vonta Ádám magára Isten haragját. Helyesen mondja ugyan Augustinus, mikor azt mondja* hogy a gőgösség volt a kezdete minden rossznak, mivel, ha az embert a becsvágy nem emelte volna magasabbra a kelleténél, állapotában megmaradhatott volna: mindamellett a bővebb meghatározást a megkisértésnek képéből kell venni, melyet Mózes leir. Mert, midőn az asszony hitetlensége folytán a kígyó ravaszsága csábítja el Isten igéjétől, a bukás okául már itt az engedetlenség jelenik meg. Ezt Pál is megerősíti, mikor azt tanítja, hogy „egy embernek engedetlensége által sokan elvesztek” (Róm. 5:19). Egyuttal mégis meg kell jegyeznünk, hogy az első ember Isten uralmától nemcsak amiatt szakadt el, mivel a Sátán hizelgései következtében rabul esett, hanem azért is, mert az igazságot megvetve, a hazugsághoz hajlott. S bizonyára, ha Isten igéjét megvetjük, egyuttal megszünik az ő iránta való teljes tisztelet is, mivel fensége nem áll meg egyébként közöttünk és tisztelete sértetlen nem marad.

Az elpártolás gyökere tehát a hitetlenség volt. S ebből származott a becsvágy, gőgösség, melyekkel össze volt kötve a hálátlanság, mivel Ádám mikor többet kívánt, mint amennyi meg volt engedve, Istennek ama bőkezüségét, mellyel őt megáldotta, méltatlanul megvetette. Az pedig borzasztó istentelenség volt, hogy a föld fia keveslette azt, hogy az Úrnak képére teremtetett, ha egyuttal vele nem egyenlő is. Ha rút és kárhozatos vétek az elszakadás, melynek következtében az ember teremtőjének hatalma alól kivonja magát, sőt annak igéjét botor vakmerőséggel kiveti nyakából, akkor Ádám vétkét hiába enyhítik. Ámbár nem egyszerű, hanem Isten rút meggyalázásával összekötött elpártolás volt az, midőn az első emberek voltaképen magukévá tették a Sátánnak azon rágalmait, melyekkel Istent hazugsággal, gyülölséggel és rosszakarattal vádolja. Végül a hitetlenség utat nyitott a nagyravágyásnak, a nagyravágyás pedig a makacsságnak lett szülőanyja, úgy, hogy az emberek az istenfélelmet lerázván önmagukról, arra rohantak, amerre a szenvedély ragadta őket. Bernardus tehát helyesen tanítja, hogy az üdvösség ajtaja tárul fel előttünk, midőn ma az evangéliumot fülünkkel bevesszük; mint ahogy azokon az ablakokon, melyek a Sátán számára megnyiltak, a halál bocsáttatott be. Mert Ádám sohasem mert volna Istennel szembeszállani, ha igéjében nem kételkedett volna. Mert minden indulat helyes megzabolázására az a meggyőződés volt a legjobb fék, hogy nincs semmi jobb, mint Isten parancsainak engedelmeskedve művelni az igazságot s hogy a boldog élet végső célja az, hogy Isten szeressen minket. Tehát az ördög káromlásai által elragadtatva, amennyiben rajta állott, semmivé tette Isten egész dicsőségét.

5. Amint Ádám lelki élete abban állott, hogy alkotójával összeköttetésben és vele szemben lekötelezettségben maradt, úgy a tőle való elidegenedés lelkének halálát jelentette. Nem csoda, ha elszakadásával nemét megrontotta az, ki a természet egész rendjét fölforgatta földön és égen. „Minden teremtett állatok egyetemben fohászkodnak” – mondja Pál (Róm. 8:22); a megromlásnak akaratuk ellenére alá vannak vetve. Ha ennek okát kutatjuk, kétségtelen, hogy ők is annak a büntetésnek egy részét szenvedik, melyet az ember érdemel meg, kinek szolgálatára teremtettek. Midőn tehát úgy fent, mint lent az ő vétkéből áradt ki az átok, mely a világ minden tájékán uralkodik, nem ok nélkül való, hogy a megromlás minden maradékára kiterjedt. Miután tehát letöröltetett róla Istennek képe, nemcsak egyedűl ő maga viselte azt a büntetést, hogy a bölcseség, szentség, erény, igazság, igazmondás helyébe, melyekkel, mint drága ékességekkel, fel volt ruházva, a legundokabb nyavalyák, vakság, tehetetlenség, tisztátalanság, haszontalanság, igazságtalanság lépett, hanem ugyane nyomoruságokba belevonta s belemerítette ivadékait is. Ez az az örökölt megromlás, melyet a régiek eredendő bűnnek neveztek. Bűn alatt értve az előbb jó és tiszta természetnek elfajulását. Erről a dologról igen sok harc támadt közöttük, mivel a közfelfogástól nincs távolabb semmi, mint az, hogy egy embernek büneért minden ember vétkes s így a vétek közös bűn. Úgy látszik ez volt az oka, hogy az egyház legrégibb tudósai mért érintették csak homályosan e hitcikket, vagy legalább is mért nem tárgyalták oly világosan, mint kellett volna. E félénkség azonban nem gátolhatta meg, hogy felkeljen Pelagius, akitől ez istentelen hazugság származik: Ádám csak saját maga kárára vétkezett, de maradékainak nem ártott. A Sátán t. i. a betegséget e ravaszsággal takargatta, gyógyíthatatlanná próbálta azt tenni. Egyébként, mikor kétségtelen szentirásbeli bizonyítékkal meggyőzték, hogy a vétek az első emberről minden maradékra átment, azt hánytorgatta, hogy átment, de csak utánzás s nem átöröklés következtében. A jó emberek tehát (s mindenek felett Augustinus) azon voltak, hogy megmutassák neki, hogy mi nem eltanúlt gonoszság következtében romlunk meg, hanem velünk született bünös voltunkat anyánk méhétől fogva hordozzuk. Ennek tagadása a legnagyobb szemérmetlenség volt. De a pelagianusok és coelestianusok vakmerőségén nem csodálkozik az, ki ama nagy férfiú műveiből átlátja, mily arcátlanok voltakezek minden egyéb dologban is. Bizonyára nem kétséges az, amit Dávid megvall (Zsolt. 51:7): „Ime én álnokságban fogantattam és az én anyám bűnben melengetett engemet az ő méhében”. Nem vádolja ő e helyen atyja, vagy anyja vétkét, hanem, hogy Istennek iránta való jóságát annál világosabban kifejezze, azt a vallomást ismétli, hogy ő romlott meg anyjának méhétől fogva. Mivel bizonyos, hogy az egész nem csupán csak Dávidnak saját ügye, ebből az következik, hogy példájában az emberi nemzet közös sorsa van feltüntetve. Tehát mindannyian, akik tisztátalan magból származunk, a bűn érintésétől fertőzve születünk, sőt mielőtt e földi élet világát meglátnók, Isten tekintete előtt tisztátalanok és megromlottak vagyunk. „Vajjon ki tehet tisztát a tisztátalanból” – amint meg van irva Jób könyvében (14:4).

6. Azt halljuk, hogy a szülőknek tisztátalansága úgy átszáll a gyermekekre, hogy kivétel nélkűl mindenki meg van fertőzve születése folytán. Ennek a tisztátalanságnak eredetét pedig csak úgy találjuk fel, ha az egész emberiség közös őséig, mint forrásig, vissza megyünk. Így kétségtelennek kell tartanunk, hogy Ádám az emberi természetnek nemcsak őse, hanem egyuttal mintegy gyökere is s ezért az ő megromlásával méltán beszennyeződött az emberi nemzetség. Ezt Ádámnak s Krisztusnak összehasonlításával világosítja meg az apostol. Miképen egy ember által jött a világra a bűn – szól – és a bűn által a halál, amely minden emberekre elhatott, midőn mindenek vétkeztek, úgy Jézus kegyelme által állíttatott helyre igazságunk és életünk.” Ugyan mit fecsegik itt a pelagianusok, hogy Ádám büne az utánzás által terjedt el? Vajjon hát Krisztus igazságából semmi más hasznunk nincs, mint hogy előnkbe adott példa az, melyet utánozni kell? Ki tűrhetné ezt a szentségkáromlást? Ha vitán felűl áll az, hogy Krisztus igazsága közöltetés útján a mienk s a mi örök életünk ebből származik, egyuttal az is bizonyos, hogy Ádámban mindkettő úgy veszett el, hogy Krisztusban szerezzük vissza azokat; a bűn és halál pedig aképen férkőztek be Ádám által, hogy azokat Krisztusnak kell megsemmisítenie. Hogy Krisztus engedelmessége által sokan megigazúlnak, amint Ádám engedetlensége folytán bűnösökké lettek: ezek az igék egyáltalán nem homályosak. Közöttük azért az a viszony, hogy ez bukásába bebonyolítva, bukásában minket is magával ragadott, amaz pedig kegyelmével vissza helyezett minket az üdvösségbe.

Ha az igazság ily kézzelfoghatóan világos, úgy vélem, hogy nincs szükség hosszadalmasabb és fáradságos bizonyításra. Eképen mutatja meg az apostol a Kor. I. levelében is (15:22), mikor a hivőket a feltámadásban való bizalommal akarja megerősíteni, hogy Krisztusban visszanyerjük azt az életet, amely Ádámban elveszett volt. Aki azt hirdeti, Hogy Ádámban mindannyian meghaltunk, egyszersmind világosan jelzi azt is, hogy a bűn fertőjébe vagyunk mindnyájan merűlve. Mert azokra, kiket tisztátalanságnak vétke nem érintett, nem terjedne ki az ítélet. De hogy mit akar, világosabban meg nem érhető, mint a viszony másik feléből, ahol az apostol azt tanítja, hogy az örök élet reménysége számunkra Krisztusban visszaadatott. Azt pedig elég jól tudjuk, hogy ez nem történik másképen, csak úgy, hogy Krisztus igazságának ama csodálatos közlésével erőt önt belénk; amint egyebütt (Róm. 8:10) meg van irva: „A lélek élet az igazságért”. Tehát midőn arról van szó, hogy mi Ádámban meghaltunk, ezt nem lehet másképen értelmezni, mint hogy ez az ő vétke folytán nemcsak önmagának okozta romlását és vesztét, hanem a mi természetünket is hasonló pusztulásba döntötte. Nem amaz egy bűne által tette pedig ezt, amely egyáltalán ránk nem is tartozik, hanem az által, hogy egész ivadékát ugyanazzal a bünösséggel fertőzte meg, melybe maga esett. Pálnak az a kijelentése sem állhatna másként (Ef. 2:3), hogy természettől mindenek a haragnak fiai, ha már anyjuknak méhében nem volnának átkozottak. Hogy pedig e helyen nem az a természet van jelezve, melyet Isten ártatlannak teremtett, hanem az, amely Ádámban megromlott, könnyű megérteni, mivel az a felfogás egyáltalán nem volna ésszerű, hogy Isten a halálnak szerzője. Ádám tehát aként rontotta meg önmagát, hogy a métely róla egész nemzetségére átment. Mert maga az égi biró Krisztus elég világosan kijelenti, hogy mindenki gonoszúl s vétekben születik, midőn azt tanítja (Ján. 3:6), hogy „ami születtetett testtől, test az” s ezért az életnek ajtaja mindenki előtt be van addig zárva, míg újjá nem születend.

7. E dolog megértéséhez nem is szükséges az az aggodalmas kutatás, mely a régieket nem kevéssé gyötrötte, hogy t. i. a fiú lelke az atyai lélek átviteléből származik-e, mivel a halálos méreg leginkább abban székel. Meg kell elégednünk azzal, hogy az Úr azokat az adományokat, melyekkel az emberi természetet fel akarta ruházni, Ádámmal közölte; midőn tehát Ádám a vett adományokat elveszítette, nemcsak magára nézve, hanem mindnyájunkra nézve is elvesztette azokat. Ki törné hát fejét a lélek átültetésén, mikor hallja, hogy Ádám azokat az ékes ajándékokat, melyeket elveszített, a mi számunkra nem kevésbbé nyerte, mint a maga számára; s hogy e kincsek nem egy embernek adattak, hanem az egész emberi természetnek voltak szánva. Egyáltalán nem képtelenség tehát, hogy miután Ádám megfosztatott, egyszersmind az egész emberi természet is megfosztatott és megmezteleníttetett s hogy miután őt a bűn megfertőzte, a métely a természetbe is belopózott. S így a rohadt gyökerekből rohadt ágak sarjadtak, melyek rohadtságukat a belőlük kihajtott egyéb galyakba is átszármaztatták. Mert a fiak úgy megromlottak atyjukban, hogy az unokáknak ők lettek megrontói; azaz a megromlás kezdete aként volt Ádámban, hogy állandó folyamattal átárad az elődökről az utódokra. Mert a mételynek oka nem a test, vagy a lélek állagában van, hanem abban, hogy Isten úgy rendelte, hogy amely ajándékokat az első emberre ruházott, azokat ez úgy önmagára, mint övéire nézve megtarthassa, vagy elveszíthesse.

A pelagiánusoknak az az alaptalan állítása, mely szerint nem valószinű, hogy a kegyes szülőktől romlás származzék a gyermekekre, sőt szükséges, hogy azoknak kegyessége a gyermekeket is megszentelje, könnyen megcáfolható. Mert azok nem szülőiknek lelki újjászületéséből, hanem testi nemzéséből származnak. Ezért, mint Augustinus mondja*: „Úgy a bünös hitetlen, mint az Isten előtt megigazúlt hivő, nem megigazúlt, hanem bűnös ivadékot nemz, mivel bűnös természetből nemzi azokat”. Ha azonban a kegyes szülők gyermekei szüleik szentségében valami uton-módon részesek lesznek, ez Isten népének különös áldása, mely meggátolja, hogy az emberi nemzetnek amaz első és egyetemes átka tovább terjedjen. Mert a bünösség a természetből származik, a megszentelés pedig természetfeletti kegyelemből.

8. S hogy, amit mondottam, ne bizonytalan és ismeretlen dologról legyen mondva, határozzuk meg az eredendő bűnt. Nem szándékozom azonban az egyes meghatározásokat vizsgálat tárgyává tenni, melyeket különböző irók megalkottak. Csak egyet akarok felmutatni, mely véleményem szerint legjobban megfelel az igazságnak. Úgy látszik tehát, hogy az eredendő bűn természetünknek örökölt megromlása és gonoszsága, mely a lélek minden részére kiáradt s mely először Isten haragjának hordozóivá tesz, másrészt azokat a cselekedeteket hozza létre bennünk, melyeket a Szentirás a test cselekedeteinek nevez (Gal. 5:19). S tulajdonképen ez az, amit Pál gyakrabban bűnnek nevez. Azokat a cselekedeteket, tehát, melyek az eredendő bűnből származnak, aminők a házasságtörés, paráznaság, lopás, gyűlölség, gyilkosság, mértéktelenség, ez oknál fogva nevezi a bűn gyümölcsei-nek, holott mind ő, mind a Szentirás lépten-nyomon bűn-öknek is nevezi azokat. E két dolgot tehát megkülönböztetve figyelmünkben kell tartanunk, hogy t. i. midőn természetünk mindenrészében így meg vagyunk romolva és fertőztetve, már csupán az ily megromlás miatt is méltán vagyunk elitéltek és kárhozottak Isten előtt, aki előtt semmi sem kedves, csak az igazság, ártatlanság és tisztaság. S ez nem idegen bűnért való kötelezettség. Mert midőn arról van szó, hogy mi Ádám vétke miatt Isten itélete alá esünk, ezt nem úgy kell értenünk, mintha magunk teljesen ártatlanúl és érdemtelenűl hordoznánk az ő bűnének büntetését, hanem mivel az ő kihágása folytán valamennyien átokkal vagyunk sujtva, azért lehet mondani, hogy ő minket is vétkesekké tőn. Mindazáltal tőle származólag nemcsak a büntetés lett urrá rajtunk, hanem magunkban is bennünk van a méreg, amelyet ő csepegtetett belénk s amelyet a bűntetés jogosan ér. Ezért Augustinus,* bár gyakorta nevezi idegen bűnnek, (hogy annál világosabban rámutasson arra, hogy átplántálás folytán származik belénk), mindamellett egyuttal mindenkire nézve tulajdon bűnnek is állítja azt. S az apostol maga is igen ékesen bizonyítja (Róm. 5:12), hogy a halál azért hatott el mindenekre, mivel mindenek vétkeztek; azaz belekeveredtek az eredendő bűnbe és annak szennye megfertőztette őket. Ezért maguk a csecsemők is, bár kárhozatukat anyjuk méhétől fogva magukban hordozzák,nem idegen, hanem saját vétküknek terhét hordozzák. Mert bár saját hamisságuknak gyümölcsét még nem hozták napfényre, mindazáltal beléjük van zárva a mag, sőt egész természetük mintegy magva a bűnnek s ezért az csak gyülöletes és kárhozatos lehet Isten előtt. Ebből következik, hogy az Isten szine előtt tulajdonképpen bűnnek tekintetik, mivel vétek nélkül nem volna büntetésre köteleztetés.

Ehez járúl az a másik körűlmény is, hogy ez a gonoszság sohasem szünetel bennünk, hanem folyton új gyümölcsöket terem: természetesen a testnek fentebb leirt gyümölcseit; épen úgy, mint az égő kemence lángot és szikrákat lövel ki, vagy a forrás szünetlenűl árasztja magából a vizet. Ennélfogva azok, akik az eredendő bűnt úgy határozták meg, hogy az hiánya az eredeti igazságnak, melynek meg kellene lennie bennünk, bár mindazt felölelik, ami a tárgyban foglaltatik, mindamellett nem elég jellemzetesen fejezték ki annak erejét és hathatós voltát. Mert a mi természetünk nemcsak hiányában van a jónak, hanem minden rosszban annyira termékeny és szapora, hogy tétlen nem lehet. Akik azt mondták, hogy az eredendő bűn gonosz vágyódás, meglehetősen találó kifejezést használtak, csak azt kellett volna megjegyezniük, (ezt azonban többen nem ismerik el) hogy mindazt, ami az emberben van, az értelemtől az akaratig, a lélektől a testig, e gonosz vágyódás szennyezte be és töltötte el; vagy röviden, az egész ember önmagától nem egyéb, mint gonosz kívánság.

9. Ezért mondottam azt, hogy mióta Ádám az igazság forrásától elszakadt, a lélek minden része a bűn hatalmába került. Mert nemcsak a testi, alantasabb vágyódás csábította el, hanem magát az értelemnek várát is elfoglalta a kárhozatos istentelenség s a sziv legmélyéig is elhatolt a gőgösség, úgy hogy merő balgaság azt a romlást, amely innen származott, csak az érzéki indulatokra – amint szokták azokat nevezni – korlátozni, vagy az eredendő bűnt tüzcsóvának nevezni, mely egyedül azt a részt csalogatja, izgatja és ragadja bűnre, mely szerintük az érzékiség székhelye. E tekintetben Petrus Lombardus* vastag tudatlanságot árult el, mikor az eredendő bűn székhelyét keresve s nyomozva azt állította, hogy az a testben van Pál tanusága szerint, nem ugyan sajátlag, hanem mivel inkább a testben nyilvánul meg. Mintha bizony Pál a léleknek csak egy részét jelölné olyanúl s nem az egész természetet, mely a természetfeletti kegyelemmel szembehelyezkedik. És Pál minden kételyt megszüntet, mikor azt tanítja, hogy a romlás nemcsak egy részben székel, hanem halálos fertőzéstől semmi sem ment és tiszta. Mert a bűnös természetről értekezve nemcsak a kivánságoknak azokat a rendetlen indulatait kárhoztatja, melyek nyilvánvalók, hanem főleg azt hangsulyozza, hogy az elme vakságnak s a sziv gonoszságnak van alávetve. S a Római levél 3-ik része nem egyéb, mint az eredendő bűn leirása.

A megújhodásból még világosabban kitünik ez. Mert a Szentlélek, mely az ó-emberrel és a testtel szembe helyezkedik, nem csak azt a kegyelmet jelzi, melynél fogva lelkünknek amaz alantasabb, vagy érzéki része megjobbul, hanem magában foglalja az összes részek teljes megújítását is. S ezért Pál nemcsak azt parancsolja (Ef. 4:23), hogy a durva kivánságokat semmisítsük meg, hanem, hogy „megújuljunk a mi elménknek lelke szerint”. Hasonlóképen egyebütt (Róm. 12:2) azt parancsolja, hogy „változzunk át elménknek újulása által”. Ebből az következik, hogy az a rész, melyben lelkünk kiválósága és nemessége legjobban tündöklik, nemcsak megsebesült, hanem annyira megromlott, hogy nemcsak gyógyításra szorul, hanem majdnem egészen új természetbe kell öltöztetni. Hogy úgy az észt, mint a szivet mennyire elfoglalja a bűn, azt nemsokára látni fogjuk. E helyen csak annyit óhajtottam röviden érinteni, hogy az egész embert tetőtől-talpig, mintegy vizözön, úgy elborította a bűn, hogy attól egy része sem mentes s ezért bármi származik tőle, a bűnnek tulajdonítandó; amint Pál mondja (Róm. 8:6–7): „A test bölcsesége halál … Mert a testnek bölcsesége ellensége Istennek”.

10. Menjenek tehát a maguk utjára azok, kik büneiket Istennek merik tulajdonítani, mivel mi azt mondjuk, hogy az ember természet szerint bünös. Isten munkáját hiába keresik megfertőzött állapotukban, mivel azt Ádámnak még ártatlan s meg nem romlott természetében kellett volna keresniük. A mi testünknek vétkéből s nem Istenünktől származik tehát romlottságunk, mert nem egyébért vesztünk el, hanem mivel első állapotunkból elfajultunk. Senki e helyen ne kiáltsa azt, hogy Isten üdvösségünkről jobban gondoskodhatott volna, ha Ádám bukását megakadályozza. Mert ez az ellenvetés, míg egyrészről szerfelett merész tudásvágyával kárhozatos szinben tünik fel az istenfélő lelkek előtt, másrészt az eleve elrendelés titkát érinti, melyről a maga helyén ezután fogunk beszélni. Ez oknál fogva ne feledjük, hogy romlásunkat természetünk elfajulásának kell felrónunk, nehogy Isten ellen, mint természetünk alkotója ellen, emeljünk vádat. Igaz ugyan, hogy természetünkben ez a halálos seb benne van, mégis fontos kérdés az, hogy egybünnen származott-e az oda, vagy kezdettől fogva benne székelt. Bizonyos pedig, hogy a sebet a bűn ütötte. Nem panaszkodhatunk másra, legfelebb csak magunkra, mint ezt a Szentirás is hangoztatja. Mert a Prédikátor (7:29) így szól: „Isten teremtette az embert igazságban, ők pedig kerestek hiábavaló gondolatokat”. Ebből kitünik, hogy az ember romlása egyedül neki rovandó fel, mivel Isten jóvoltából igazságot nyert és saját oktalansága miatt esett a bűnbe.

11. Azt mondjuk tehát, hogy az embert természeti bünössége rontotta meg, mely bünösség azonban nem a természetből eredt. Azért tagadjuk, hogy az emberi természetből eredt, mert ezzel akarjuk jelezni, hogy ez a tulajdonság inkább idegen eredetü s hogy az emberhez véletlen tapadt, nem pedig lényegéhez tartozó, mely kezdettől fogva benne lett volna. Természetinek nevezzük pedig azért, ne hogy valaki azt gondolja, hogy egyik, vagy másik ember rossz szokása következtében jön létre, holott öröklési jogon az egész emberiséget fogva tartja.

S nem tesszük ezt támogató tekintély nélkűl. Mert az apostol ugyanez okból tanítja (Ef. 2:3), hogy „vagyunk természet szerint a haragnak fiai”. Hogyan lehetne Isten, akinek az ő legkisebb alkotásai is tetszenek, ellensége mindenek között legnemesebb teremtményeinek? Valóban inkább munkája megromlásának ellensége, mintsem magának a saját munkájának. Ha tehát megromlott emberi természete miatt nem ok nélkül mondható el az emberről, hogy természet szerint utálatos Isten előtt, akkor az az állítás sem helytelen, hogy az ember természete szerint gonosz és bűnös. Aminthogy Augustinus sem átallja a megromlott természet következtében természetieknek nevezni azokat a bűnöket, amelyek szükségképen uralkodnak a testben, ha nincs jelen Isten kegyelme. Igy megdől a manichaeusoknak balga hazudozása is, kik midőn azt képzelték, hogy a gonoszság az ember lényegéhez tartozó, elég merészek voltak azt koholni, hogy e gonoszságnak más szerzője van, hogy így ne tünjenek fel oly szinben, mint akik a bűnnek eredetét és okát az igazságos Istenre viszik vissza.