A donatista szakadás

 

Szent Ágostonnal kapcsolatban már említést tettünk az afrikai egyháznak erről a nagy gondjáról. A skizma kiváltója az volt, hogy Diocletianus és Galerius üldözései idején sokan megpróbáltak megalkudni a világi hatóságokkal. A klérus némely tagja még a szent könyveket és edényeket is átadta nekik és ezzel kiérdemelték a traditores gúnynevet. Mensurius, Karthágó püspöke nem volt ugyan közülük való, de helytelenítette azt a fanatizmust is, amellyel némelyik keresztény szinte kereste a halált.

Amikor 311-ben meghalt, az utódjának felszentelt, szintén mérsékelt Caecilianust a fanatikusok nem voltak hajlandók elfogadni. Ebben szerepet játszott az is, hogy egyiküket, a gazdag Lucillát babonás praktikái miatt korábban elmarasztalta. Ráadásul a szentelésre nem hívták meg a numidiai püspököket, viszont a fölszentelők között volt egy traditor. A megsértődött püspökök gyülekezete letette Caecilianust és helyette a matróna pártfogoltját, Majorinust választotta püspöknek, aki megválasztása alkalmával jelentős összeget osztott ki a numidiaiaknak. Majorinus hamarosan meghalt és utódja a jó szervezőkészséggel rendelkező Donatus lett, akiről a szakadást később elnevezték.

A donatisták 313-ban Konstantinhoz fellebbeztek, egyezség azonban több próbálkozás után sem született, mert a szakadárok nem fogadták el az arles-i zsinat döntését sem. A császár 316-ban száműzte vezetőiket, 321-ben azonban feloldotta a száműzetést. A mozgalom később még inkább megerősödött, mert vezetői kihasználták a helyi lakosság Róma-ellenes érzelmeit, amelyeket elsősorban a hatalmas adók váltottak ki. Constans császár erőt alkalmazott ellenük, Julianus idején azonban ismét rendezték soraikat. Honorius határozott fellépése 412-ben sem tudta teljesen megsemmisíteni szervezeteiket.

A donatista irodalom elég terjedelmes volt, mert nagy propagandát fejtettek ki annak bizonyítására, hogy ők az igazi és tökéletes egyház. Az üldözések során azonban jórészt megsemmisültek ezek a szövegek, amelyek között sok hagiográfiai jellegű is volt. Donatus írta az Epistula de baptismot, amelyben szükségesnek látta a katolikusok által megkereszteltek újrakeresztelését, hiszen nem kaphatták meg az isteni kegyelmet azoktól, akik ezt nem birtokolhatták, mivel nem voltak tagjai az egyetlen igaz egyháznak. Szent Ágoston beszámolójából kiderül, hogy szubordinacionista nézeteket vallottak. Még az is erre utal, hogy a Serdica-i zsinaton megpróbáltak egyezséget kötni az ariánusokkal.²⁶⁴.

Ellenfeleik között találjuk Optatust, a numidiai Milevi püspökét. Egyik művét a modern kiadások Adversus Parmenianem Donatistam címen szokták említeni. Ebben különbséget tesz heretikusok és skizmatikusok között. Az utóbbiak csak az egyházi fegyelem ellen vétenek, de nem az egyház tanítása ellen. Rámutat arra is, hogy a donatisták márcsak azért sem mondhatják magukat egyetemes egyháznak, mert csak Afrikában terjedtek el. Azt is tagadja, hogy a rómaiak fellépéseinek áldozatait mártíroknak lehetne tekinteni. Optatus lojális a római birodalomhoz, hiszen a keresztényüldözések megszűntével non enim respublica est in ecclesia sed ecclesia in respublica. Donatus fellépése Konstantin ellen szerinte azért is felháborító, mert ő catholicus imperator. A keresztségről kifejti, hogy operarii mutari possunt, sacramenta mutari non possunt. Esztelenség azt gondolni, hogy a kiszolgáltató szentségétől függene a szentség érvényessége, hiszen az ember nem tudja megakadályozni Isten akaratát.²⁶⁵