A II. századi görög apologéták

Az apostoli atyáktól eltérően az apologéták elsősorban a pogány világhoz fordultak. Azért volt szükség erre, mert a köznép körében elképesztő mendemondák terjedtek el a keresztényekről, az állam vezetői a puszta létüket főbenjáró bűnnek tekintették, a művelt rétegek pedig a birodalom létét fenyegető babonának tartották a kereszténységet. Az egyház ellenségei között találjuk Szamoszatai Lukianoszt, aki De morte peregrini (170) című művében kigúnyolta a keresztények testvéri szeretetét és halálmegvetését, Frontot, Marcus Aurelius nevelőjét és a platonista Kelszosz, akinek !Alhqh;" Lovgo" című műve még Órigenész korában is veszedelmes volt. Az apologéták főként három célt tűztek maguk elé. Kimutatták, hogy az Egyház nem veszélyezteti az Állam létét, sőt a hitnek jelentős szerepe van a világ fenntartásában és jólétében. Megvédték a monoteizmust, Krisztus istenségét és a test feltámadását. Ezzel párhuzamosan kimutatták a pogányság erkölcstelenségét és a mítoszok tarthatatlanságát. Végül bizonyították, hogy a filozófia önmagában csak a töredékes igazság felismerésére képes, mert csak az emberi értelemre hagyatkozik. Ezzel szemben a keresztények az abszolút igazság birtokában vannak, hiszen a megtestesült Logosz, Krisztus tanítványai.

Az apologétákat tekinthetjük az első teológusoknak is, noha pogány hallgatóságuk miatt nem törekedtek hitük teljes kifejtésére. Nyelvezetükben és gondolatmenetükben koruk gyermekei, mégsem szabad törekvésüket a kereszténység hellenizálásának tekinteni.¹⁹

Quadratus a legrégibb ismert apologéta, de csak egyetlen egy töredék maradt fenn tőle (Egyháztörténelem 4,3,1-2). Valószínűleg Hadrianus császárnak nyújtotta át művét, amikor Kisázsiában tartózkodott. A szerző azonosítása más, ismert személyiségekkel mindeddig sikertelennek bizonyult.²⁰

Euszebiosz szerint az athéni Arisztidész is Hadrianusnak nyújtotta át Apológiáját. Sokáig elveszettnek hitték könyvét. 1878-ban azonban a velencei San Lazzaro kolostor szerzetesei kiadták egy örmény fordításának töredékét latinra fordítva. 1889-ben pedig R. Harris felfedezte a teljes Apológia szír fordítását a Sínai-hegyén levő Szent Katalin kolostorban. J. A. Robinson észrevette, hogy a szöveg hasonlít a Barlaam és Jozafát című regény egyik részletéhez, amelyet Barlaam, a szerzetes mond el a király előtt az egyistenhit védelmében.

Arisztidész elmondja, hogy a világban levő harmónia szemlélése közben jutott el a mindenség teremtőjének és fenntartójának ismeretére. Öt negatív attribútumokkal is csak bizonyos fokig lehet leírni. A róla szerzett ismeretek viszont alkalmasak a régi vallások értékének megítélésére. Az emberek vallási szempontból négy csoportra oszthatók: barbárok, görögök, zsidók, keresztények. A barbárok a négy elemet tartják isteneknek, de mindezek csak Isten teremtményei. A görögök istenei botrányos tetteik miatt nem érdemlik meg ezt a nevet. A zsidók tiszteletet érdemelnek, mert istenfogalmuk és életmódjuk tisztább. Ellenük szól viszont, hogy jobban tisztelik az angyalokat, mint Istent és nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a külső cselekedeteknek, mint a belső áhítatnak. Egyedül a keresztények vannak igaz istenismeret birtokában, mert elismerik, hogy Isten egyetlen Fia és a Szentlélek által teremtett mindent. Az Apológia stílusa elég száraz, de egyszerűsége ellenére emelkedett.²¹

Pellai Arisztón Apológiájának szövege egyáltalán nem maradt ránk. Kelszosz lenézően nyilatkozott róla, Órigenész azonban védelmébe vette. Tőle tudjuk, hogy a szerző az ószövetségi próféciák beteljesedését bizonyította a zsidók számára. A zsidókeresztény Jázon dialogizál az alexandriai zsidó Papiszkosszal, méghozzá eredményesen. Az első zsidó háború (66-70) után sok zsidókeresztény menekült Pellába. Az ő leszármazottjuk Arisztón, aki pedig a Bar-Kokhba lázadás (132-135) idején írta ezt a rejtélyes körülmények között elveszett művet.²²

A legnagyobb II. századi apologéta, Szent Jusztinosz Szichemben született, amelyet akkor Flavia Neapolisnak hívtak. Apja valószínűleg római veterán volt. Sztoikus, peripatetikus, pithagoreus tanítók után a platónistáknál találta meg egy időre lelke nyugalmát. Az efezusi tengerparton sétálva találkozott egy titokzatos öregemberrel, aki felvilágosította, hogy Isten megismerésére semmilyen filozófiai erőfeszítés nem elégséges. Justinosz a találkozás hatására megkeresztelkedett, a filozófusok palliumát azonban nem vetette le. Utazásai után Rómában telepedett le és iskolát alapított, ahol tanítványa lett Tatianosz is. A cinikus Crescens áskálódásai nyomán Junius Rusticus prefektus halálra ítélte, és 165-ben lefejezték. Vértanúaktái fennmaradtak.

Justinosz sokat írt, de csak három műve maradt fenn egy rossz állapotban levő, 1364-ben másolt párizsi kódexben. Az I. Apológia 68 fejezetből áll, és Antoninus Pius császárhoz intézte az apologéta. Az úgynevezett II. Apológia mindössze 15 fejezetből áll. Euszebiosz is két apológiáról szól (Hist. Eccl. 4,16). Ez lehet az egyik oka annak, hogy valószínűleg az egyetlen fennmaradt apológiának a függelékét a jelenlegi I. Apológia elé helyezték a kódexben. A keletkezés időpontja 138 és 161 közé tehető.

Az I. Apológia bevezetésében Justinosz azt kéri a császártól a keresztények nevében, hogy személyesen vegye kezébe ügyüket, mert a csőcselék véleménye megtévesztő. Az első főrészben a szerző kifogásolja, hogy a bíróságok helyet adnak hamis vádaknak, és lényegében a keresztény név megvallásáért büntetnek. A keresztények egyébként nem ateisták, a pogány istenek imádatát azonban ostobaságnak tartják. Ezzel azonban nem veszélyeztetik az állam létét. A második főrészben vállalkozik Justinosz a kereszténység bemutatására és igazolására. A próféciák bizonyítják, hogy Jézus az Isten Fia és a keresztény vallás alapítója. A pogány kultuszok a démonok művei, akik megkísérlik utánozni az ószövetségi próféciákban leírtakat. A filozófusok pedig az Ószövetségből kölcsönöztek, ez magyarázza a sok hasonlóságot. A keresztény kultusz leírása után komoly figyelmeztetést intéz a császárhoz és csatolja Hadrianus császár Minucius Fundanus proconsulhoz írt utasítását a keresztényekkel kapcsolatos bírósági eljárásról.

A II. Apológia említi három keresztény kivégzésének esetét, akik ellen csak az volt a vád, hogy kereszténynek vallották magukat. Justinosz szerint az üldözések a démonok művei, akik gyűlölik a keresztények erényes életét. Mesterkedésük végső eredménye azonban a keresztények örök élete és boldogsága, az evilági üldöztetésük pedig felhívja a figyelmet a kereszténység pogánysággal szembeni felsőbbrendűségére.

A Dialógus a zsidó Trifonnal a legrégebbi fennmaradt tanúja a kereszténység és zsidóság párbeszédének. A teljes szövege ennek sem maradt ránk. Beszámol arról a vitáról, amelyet 135-ben, Efezusban folytatott Jusztinosz a címben szereplő hellenizált zsidóval. A patrológusok véleménye eltér arról, hogy Trifon azonos-e a Mishnában emlegetett Tarphonnal. Ennek ellene szólnak a kronológiai nehézségek és a híres rabbi keresztényellenes híre. A hosszú műben beszámol Jusztinosz saját szellemi fejlődéséről is. Kifejti, hogy az Ószövetség csak időleges törvényt adott. Bizonyítja, hogy Krisztust Istenként imádhatjuk és a keresztényeket tekinti az igazi választott népnek.

Jusztinosz teológiai nézeteinek elemzése közben nem feledkezhetünk el arról, hogy a kifejezetten teológiai művei elvesztek, tehát csak töredékes képet nyerhetünk nézeteiről. Az apológiáknak az a célja, hogy érintkezési pontokat keressenek a pogány világgal és bizonyítsák, hogy a kereszténység az egyetlen igazi filozófia. Semmi rendkívüli nincs tehát abban, hogy Platón hatása mindenütt érezhető.

Jusztinosz istentana is a középplatónizmus jegyeit hordozza magán. Istennek igazi nevet nem adhatunk, mert ő időben mindenkit megelőz, hiszen eredet nélküli. A legmegfelelőbb megnevezés számára path;r tw'n o{lwn, hiszen mindennek atyja és teremtője. Ő a mennybolt fölötti régiókban lakozik. A sztoikus panteizmussal való vitájában Jusztinosz tagadja, hogy Isten mindenütt jelen van. Transzcendenciája miatt át kell hidalni azt a távolságot, amely teremtményeitől elválasztja. Ezt a feladatot a Logosz látja el, akin keresztül az Atya feltárja magát. Ö eredetileg az Atyánál volt az ő erejeként, a teremtés előtt nem sokkal azonban kiáradt és megteremtette a világot. A Logosz nemzése nem csökkentette az Atya teljességét. A Logosz is isteni személy, de alá van rendelve az Atyának. Krisztusban jelent meg közöttünk személyes teljességében, de magva minden ember értelmében jelen van. Jusztinosznak ez a tanítása teszi lehetővé a kapcsolódást a pogány filozófiához, hiszen nemcsak az ószövetségi próféták, hanem a nagy filozófusok is birtokában voltak ennek a spevrma-nak. Valójában márők is krisztusiak voltak. A pogány filozófiában levő igazságmagvak bizonyítására nemcsak metafizikai, hanem történelmi érvet is felhasznál: a pogány filozófusok tudásukat lényegében az Ószövetségből merítették.

Angelológiájának érdekessége, hogy az angyaloknak is az emberihez hasonló testet tulajdonit. A bukott angyalok Krisztus visszatérte után az örök tűzre kerülnek, addig azonban módjukban áll félrevezetni és bűnre csábítani az embereke,t. Az eretnekek aző eszközeik, hiszen más istent tanítanak. Jézus nevének segitségülhívására azonban meghunyászkodnak.

Történeti szempontból is nagyon értékes az, amit Jusztinosz a keresztelési liturgiáról és az eukharisztiáról mond. Vasárnaponként először az evangéliumból, vagyis az apostolok visszaemlékezéseiből vagy a próféták könyveiből olvastak fel. Ezután beszéd következett a hallottak erkölcsi elmélyítése érdekében. Ezt követően a keresztények imádkoztak valamennyi emberért. A békecsók után adományokat vittek a liturgián elnöklő személy elé, aki a konszekráció szavait elénekelte az adományok fölött. Jusztinosz kifejezetten megemlíti, hogy ezután már Jézus teste és vére van a közösség előtt. Hibásan vonják le egyes szerzök azt a következtetést Jusztinosz néhány megjegyzéséből, hogy minden áldozatot elvetett. Tényleg elveti az ószövetségi és pogány áldozatokat, az eukharisztiát azonban logikh; qusiva-nak tartja, olyan lelki áldozatnak, amelyet a görög filozófusok is méltónak tarthatnak az imádás kifejezésére, hiszen itt maga a Logosz az áldozat. Ezzel az azonosítással nemcsak keresztényinek tekintette a görög filozófia értékeit, hanem ugyanakkor kiemelte a keresztény istentisztelet újdonságát és egyedülálló voltát.

Eszkatológiai nézeteit tekintve Jusztinosz khiliaszta volt, vagyis várta Krisztus ezeréves birodalmának eljövetelét, de azt is kimondja, hogy nem minden keresztény vallja ezt. A zsidóságtól örökölt futurisztikus csoporteszkatológia mellett azonban foglalkoztatta a lélek egyéni sorsa is. Úgy véli, hogy a lelkek a halál után alászállnak a Hádészba, és ott is maradnak a világ végéig. A jó lelkek azonban már itt is elkülönülnek a rosszaktól, és örvendezve várják örök megváltásukat. A vértanúk lelke azonban a halál után egyből a mennybe vétetik, nekik nem kell várakozniuk.²³

Ex Apología prima sancti Iustíni mártyris pro Christiánis: II/544-545, 564-565

Ex Actis martýrii sanctórum Iustíni eiúsque sociórum: II/1410-1412, III/1193-1195

Tatianosz Jusztinosz tanítványa volt. Asszírnak mondja magát, de ezen valószínűleg szíriai pogány származást kell értenünk. Mesteréhez hasonlóan ő is sok vándorlás után jutott el a kereszténységhez. Megtérésére valószínűleg Rómában került sor. Különös, hogy mennyire más nézeteket vallott a pogány műveltség értékéről, mint tanítója. Elvből ellene van mindennek, aminek bármilyen köze is van a görög filozófiához. A kereszténység védelmében annál nagyobbra becsüli a barbárok kulturális értékeit, sőt véleménye szerint a görögök csak ezeket próbálták utánozni. Annyira hajlamos a szélsőségekre, hogy végül visszamegy Keletre, mert szerinte a keresztények nem eléggé vetik el a görög hatást. 172 körül megalakítja az enkratiták szektáját. A gnósztikus hatásokat mutató szekta tagjai erkölcstelennek tartották a házasságot, tiltották bármilyen húsnak a fogyasztását és a borivást, sőt még az eukharisztiában is vizzel helyettesítik a bort. Ezért akváriusoknak is nevezzük őket. Tatianosz halálának körülményeiről nem tudunk semmit.

Mindössze két munkája maradt ránk. A Figyelmeztető beszéd a görögökhöz valószínűleg akkor hangzott el, amikor megnyitotta iskoláját Szeleukeia Ktesziphonban. A szír rétor a platonizáló sztoicizmussal még csak-csak rokonszenvez, de a szkeptikus, empirikus irányzatokat teljesen elveti. A bevezetésben elhangzik, hogy ami érték egyáltalán van a görög filozófiában, az mind kölcsönzés. A görög költészet, filozófia és retorika egyébként csak az erkölcstelenség terjesztésére alkalmas. A vádbeszéd négy részre osztható. Az első leírja a keresztény kozmológiát, amelynek keretében ismerteti a keresztények istenfogalmát, a Logosz és az Atya viszonyát az ember teremtését, a feltámadást és az utolsó ítéletet. A második részben találjuk Tatianosz démonológiáját. Az asztrológia a démonok találmánya. Az ember azért lett a rabszolgájuk, mert visszaélt szabadságával. Szabadulásunk érdekében meg kell kísérelnünk az egyesülést a pneumával. A harmadik részben kimutatja, hogy a görögök teológiája milyen éles ellentétben áll a megtestesülés teológiájával. A negyedik rész érdekes eleme, hogy kimutatja a kereszténység ősiségét, arra hivatkozva, hogy Mózes előbb élt, mint Homérosz. A keresztények ellen elhangzó vádak visszahullanak a vádlókra, hiszen épp a görögök vallási kultusza tartalmaz ilyen elemeket.

Tatianosz népszerű munkája volt a Diatesszaron. Ez az evangéliumharmónia kiküszöböli a négy evangéliumban levő ismétléseket. Az evangéliumokat exegétikai szempontból alárendeli egymásnak: Márkot Mátéval, őt pedig Lukáccsal magyarázza, és a három szinoptikust János időrendi keretébe illeszti. Hosszú ideig a szír egyház hivatalos liturgiájának részeként használták, egészen az 5. századig. Tatianosz valószínűleg görögül írhatta, és később fordították szírre. Többek között arab és latin fordításban maradt fenn. A görög eredeti 14 sorát 1934-ben találták meg Dura Europosban.²⁴

Athénagorasz Tatianosz kortársa volt. A görög kultúra szerepét jóval kedvezőbben ítélte meg. Stílusa sokkal csiszoltabb Jusztinoszénál, ebben kimagaslik valamennyi apologéta közül. Szívesen idéz költőket és filozófusokat. Műveltsége arra vall, hogy rétoriskolába járt. Életéről szinte semmit sem tudunk, egyedül Methódiosz említi. Csak két művét ismerjük.

A Kérvény a keresztények ügyében 177 körül íródott. Marcus Aurelius Antoninushoz és fiához, Lucius Aurelius Commodushoz intézte. Elsődleges célja, hogy a keresztények elleni három fő vádat elhárítsa. A keresztények nem ateisták. Monoteizmusuk nem előzmények nélküli, hiszen már némelyik pogány költő és filozófus is közeledett ehhez a nézethez. A világot sem imádják, hiszen lényegében ez is bálványimádás lenne, hanem a világ Alkotóját. A kannibalizmus vádja is alaptalan. Az emberi életet annyira tisztelik, hogy még a cirkuszi játékokat is kerülik, a csecsemők kitételét helytelenítik és hisznek a test feltámadásában. A vérfertőzés vádja pedig a keresztények elleni gyűlöletből fakad. A történelem bizonyítja, hogy a gonoszság mindig üldözte az erényes életet.

A halottak feltámadásáról írt művével teljesíti az előző könyvben tett ígéretet, vagyis részletesen tárgyalja ezt a témát. A 914-ben másolt Arethas-kódexben az apológia után következik. Két részből áll. Az első rész foglalkozik Istennel és a feltámadással. Kimutatja, hogy Isten bölcsességének, mindenhatóságának és igazságosságának nem mond ellene a feltámadás tétele. A második rész az ember és a feltámadás viszonyával foglalkozik.

Athénagorasz teológiai nézeteivel kapcsolatban meg kell állapítanunk, hogy ő foglalkozott legelőször a monoteizmus tudományos bizonyításával. Spekulatív úton kívánja alátámasztani a próféták hitét. Jusztinosznál világosabban kijelenti a Logosz istenségét és az Atyával való lényegi azonosságát. Elkerüli a szubordinácionizmus csapdáját, ami pedig a többi apologétának nem sikerült. Annak ellenére, hogy jóval a niceai zsinat előtt élt, meglepően ügyesen definiálja a Szentháromságról szóló keresztény tanítást. Emelkedett nézeteket vall a szüzességről és a házasságról. A korabeli római törvényekkel ellentétben védi a magzatnak az élethez való jogát.²⁵

Antiochiai Szent Theophilosz pogány szülőktől született az Eufrátesz vidékén és görögös műveltséget kapott. Felnőtt korában tért meg hosszú tépelődések után, majd Szíria fővárosának 6. püspöke lett. Írásai közül csak az Autolükoszhoz írt három könyve maradt fenn. Minden jel szerint hamarosan 180 után íródtak, mivel a harmadik könyv kronológiai leírása Marcus Aurelius 180-ban bekövetkezett haláláig tart.

Az első könyvben Isten lényegéről beszél, amelyet csak a lélek szemei láthatnak. Tárgyalja a bálványimádást és a császár tisztelete valamint az Istennek kijáró imádat közötti különbséget. A második könyvben szembeállítja a Szentlélektől inspirált próféták tanítását a pogány vallások ostobaságával és a görög költök következetlen nézeteivel. A harmadik könyv a keresztény erkölcsi magatartás felsőbbrendűségét bizonyítja. Kronológiai számításokkal kimutatja a prófétákősiségét a filozófusokkal szemben.

Szent Theophilosz elsőként használja a triav" kifejezést a Szentháromság megjelölésére. A teremtés első három napját a Szentháromság jelképének tekinti. Elsőként alkalmazza a Logoszra az ejndiavqeto" és a proforikov" jelzőket. Jusztinoszhoz és Ireneuszhoz hasonlóan a lélek halhatatlansága szerinte nem tartozik a lélek természetéhez, hanem jutalom a parancsok megtartásáért. Az emberi lélek nem halandó, de nem is halhatatlan, hanem csak képes mindkét tulajdonság elnyerésére.²⁶

E Libro sancti Theóphili Antiochéni epíscopi ad Autólycum: II/188-189

A lidiai Szardesz püspöke, Melitón a 2. század egyik legtiszteletreméltóbb alakja. Nagyon keveset tudunk róla és számos műve nagyrészt elveszett. 170 tájékán apológiát írt Marcus Aureliusnak, de csak töredékek maradtak fenn belőle. Egyik mondata szerint a birodalom és az egyház jól megfér egymással, a kereszténység áldást és jólétet jelent a birodalom számára. Húsvéti homiliáját csak 1940-től ismerjük, amikor felfedezték a Chester Beatty-féle papiruszkódexek egyikében. Nagycsütörtökön és húsvéthétfőn olvassuk a Liturgia Horarumban. Eredetileg az Exodusból vett olvasmány után hangzott el, Niszan 14-én, hiszen a szerző quartodecimanus volt. Az Egyiptomból való szabadulást a krisztusi megváltó mű előképének tekinti. Mindkettő musthvrion, vagyis nemcsak egyszerű történeti esemény, hanem természetfölötti hatásuk is van. A mű nyelvezete az ázsiai stílus jeleit mutatja, a szerző kedveli az elegáns stíluselemeket.

Teológiai nézetei között meg kell említenünk, hogy kiemeli Krisztus istenségét és preegzisztenciáját. A következő kifejezéseket alkalmazza rá: qeov", lovgo", pathvr, uiJov", oJ provtotoko" tou' qeou', despovth", oJ basileu;" !Israhvl, uJmw'n basileuv". Különös, hogy az Atya kifejezést is emlegeti Krisztussal kapcsolatban. Ha ez a monarchiánus modalizmus megnyilvánulása, akkor nem csoda, hogy művei csaknem teljesen elvesztek. Nagyon pontosan fogalmaz viszont a megtestesülésről és Krisztus preegzisztenciájáról.Ő szabadítja meg az embert a bűntől, a haláltól és a gonosztól.²⁷

Ex Homilía Melitónis Sardiáni epíscopi in Pascha: II/349-350, 430-431

A Diognétoszhoz írt levél címzettje talán Marcus Aurelius nevelője volt, a szerzőről azonban nem tudunk semmit. A levél tartalma közel áll Arisztidész gondolatvilágához, de valószínűleg nincs közvetlen függés. Egyes kutatók szerint szerzője Hippolütosz. A viszonylag kései időpont mellett az is szól, hogy már a kereszténység általános elterjedtségéről beszél. De van olyan nézet is, hogy ez Quadratus elveszettnek hitt apológiája. A viták eldöntését megnehezíti, hogy az egyetlen kézirat 1870-ben Strassburgban megsemmisült. A levél méltatja a kereszténység felsőbbrendűségét a pogány bálványimádással és a zsidók külsődleges vallásgyakorlatával szemben. A kereszténység isteni eredetét hangsúlyozza. Arra a kérdésre, hogy miért jelent meg olyan későn, azt válaszolja, hogy Isten nyilvánvalóvá akarta tenni az emberiség tehetetlenségét. A levél végén a keresztény tanítás elfogadására biztatja Diognétoszt a szerző. A levél a keresztény irodalom gyöngyszemei közé tartozik. Szép stílusa miatt kedvelték a humanisták is, és még az a lehetőség is felmerült, hogy hamisították.²⁸

Ex Epístola ad Diognétum: I/268-270; II/658-659

Meg kell említenünk a Hermiasz neve alatt fennmaradt pamfletet. A pogány filozófusok kigúnyolását. Mivel a szerző még nem ismerte az újplatonikusokat, valószínű, hogy a II. és III. század fordulóján íródott, de még a 600 körüli időpont sem elképzelhetetlen. Felsorakoztatja a pogány filozófusok egymásnak ellentmondó nézeteit és így nevetségessé teszi őket. Hermiasz csekély tudományát csak a kézikönyvekből, az ún. doxográfiákból merítette. Még az is bizonytalan, hogy keresztény volt-e egyáltalán.²⁹