XXX. ÚRNAPJA

 

80. kérdés: Mi különbség van az úrvacsora és a pápista mise között?

 

Felelet: Az úrvacsora nekünk arról tesz bizonyságot, hogy minden bűneink teljességgel megbocsáttatnak Krisztus amaz egy áldozatáért, melyet ő maga a keresztfán egyszer véghezvitt. Továbbá, hogy mi Szentlélek által Krisztusba oltatunk, ki most a maga valóságos testével a mennyekben, az Atyának jobbján van és azt akarja, hogy őt ott imádjuk. A misében pedig az taníttatik, hogy élők és holtak bűnei nem bocsáttatnak meg Krisztus kínszenvedéséért, ha misemondó papok által Krisztus azokért naponként is meg nem áldoztatik. Azonfelül az is taníttatik, hogy Krisztus teste szerint, igazán és testileg jelen van a kenyér és a bor színe alatt, és ennek okáért azokban kell őt imádni. Eszerint a mise alapjában véve nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és kínszenvedésének.

 

A római katolikus egyházban azt vallották, hogy amikor a lelkipásztor elmondja az imádságot, akkor az ostya átváltozik valóságosan Krisztus testévé, ez volt a transsubstantiatio. A katolikus pap azért hajol meg az oltár előtt, azért vet keresztet, mert úgy tudja, hogy az oltárban van az ostya, és az ostyában testileg ott van Jézus Krisztus. Ha azt mondták: áldozás, arra gondoltak, hogy mikor a pap megtöri az ostyát, mivel abban testileg ott van Jézus, akkor még egyszer megáldozza, vagyis még egyszer megöli Jézust a mi bűneinkért. Számunkra ezt még elgondolni is borzalmas. A mostani katolikus egyház már részben módosított ezen az álláspontján, de még nem mondták ki a módosítást, csak a liturgiában van másképpen, mint ahogyan eddig volt. Az eddigi katolikus hit szerint tehát Isten azért bocsátja meg a bűneinket, mert a pap megáldozza Jézus Krisztust (ez tulajdonképpen ahhoz hasonló, mint amikor az Ószövetségben a papok mindig újra megáldozták a nép bűneiért a bűnbakot), a hívő pedig testi értelemben szájával veszi magához a megáldozott Krisztust. Ez latinul a manducatio oralis, azaz a szájjal való evése Jézusnak.

 

A mi hitünk szerint Jézus Krisztus egyszer halt meg a keresztfán érettünk. Borzalmas lenne, ha mi megpróbálnánk Őt akár jelképesen is újra megölni, vagy megenni a testét. A kereszten való egyetlenegy áldozatával eltörölte bűneinket, és Isten is eltörölte a bűnért való áldozatot. Beszéltünk arról, hogy a zsidók bűnért való áldozatot csak a templomban mutathattak be. Titus római császár Krisztus után 71-ben, mikor Jeruzsálemet elfoglalta, lerontatta a zsidó templomot. Isten úgy rendezte a világtörténelmet, hogy azt többé ne tudják felépíteni, ezért Izraelben nincs többé, megszűnt a bűnért való áldozat. Így Isten az ószövetségi bűnért való áldozatot megszüntette, mert a történelemben is Jézus Krisztus bemutatta a nagy bűnért való áldozatot, érettünk s a világ minden bűnéért meghalt a keresztfán, azért, hogy számunkra legyen bűnbocsánat és örökélet.

 

Az úrvacsora az Ő egyszeri áldozatára emlékeztet, amit a keresztfán egyszer véghezvitt. Az úrvacsorában vele valóban találkozunk, Őt magunkhoz vesszük, de nem a szájunkkal a gyomrunkba, hanem hit által a lelkünkbe, a szívünkbe vesszük. Ez a manducatio spiritualis (Krisztussal lelkileg való táplálkozás). A katolikus (pápista) mise, az áldozás megtagadása Jézus keresztfán történt egyszeri áldozata érvényességének, mert újra meg újra megismétli azt, hogy érvényes legyen. Igaz, már sokat közeledtek a mi felfogásunkhoz, ha a dogmatikában nem is, legalább a liturgiában, amikor úgy imádkoznak: „Istenünk, segíts nekünk, hogy az Úr Jézus valóságos testének nézzük az úrvacsora ostyáját.”

 

 

A reformáció idején elődeink nagyon sokat harcoltak azért, hogy úgy vegyék kenyérrel és borral az úrvacsorát, ahogyan azt az Úr Jézus rendelte. A középkori katolikus egyház csak ostyát adott. Azt mondta, hogy az az Úr Jézus teste, és a testben benne van a vér is, a bort csak a papok itták. Most is általában úgy van. Azonban most már megteszik azt, hogy bemártják az ostyát a borba, és az új rendeletek szerint, ha valaki külön kívánna ostyával és borral úrvacsorát venni, akkor ezt úgy is kiszolgáltatják neki. Nagyon örülünk annak, hogy a katolikus egyház felfogásában közeledik a mi hitünkhöz. De mind ez ideig nem mondták ki a protestáns egyházakkal való közös úrvacsorázást.

 

81. kérdés: Kik járulhatnak az Úr asztalához?

 

Felelet: Azok, akik bűneik miatt valóban bánkódnak, mindazonáltal bíznak abban, hogy bűneik meg vannak bocsátva, és a mégis fennálló emberi gyarlóságot Krisztus szenvedése és halála elfedezi, egyszersmind buzgón törekednek is, hogy hitüket erősítsék és életüket megjobbítsák. A meg nem térők és a képmutatók pedig ítéletet esznek és isznak önmaguknak.

 

A Heidelbergi Káté három feltételt jelöl meg a Szentírás alapján. Az első az, hogy aki úrvacsorát vesz, valóban bánkódjon a bűnei miatt. Ezért tartunk az úrvacsoravétel előtt mindig nagyhetet, más szóval bűnbánati hetet. Ilyenkor el kell jönnünk a templomba, különösképpen számba kell vennünk bűneinket. Akit megbántottunk, attól bocsánatot kell kérnünk, aki bennünket bántott meg, annak meg kell bocsátanunk, és mindenekfelett Istentől kell bocsánatot kérnünk a vétkeinkért.

 

A második feltétel, hogy bízzunk abban, a bűneink meg vannak bocsátva a Jézus Krisztusért. Aki hitetlenül, bizalom nélkül megy úrvacsorát venni, annak nem lesz üdvösségére az úrvacsoravétel. Az úrvacsora Jézus értünk való halálának és szeretetének a jelképe. Bennünket Isten bocsánata és szeretete vár. Az úrvacsora a bocsánat és szeretet csodálatos mennyei vendégsége.

 

A harmadik feltétel: törekedjünk arra, hogy hitünket erősítsük és bűneinket megbánjuk. Tudjuk, hogy míg e földön járunk, soha nem lehetünk tökéletesek. De Isten látja bennünk az akaratot, hogy valóban bánjuk-e bűneinket, és igazán elhatároztuk-e, másképpen fogunk élni. Ezért az úrvacsoravételnél a lelkipásztor feltesz négy kérdést, és mindegyik kérdésnél megkérdezi: „Hiszitek-e, valljátok-e?” A felelet egyes szám első személyben történik: „Hiszem és vallom.” Ezt mindenkinek hangosan kell mondania. Az első kérdésnek az a lényege: hisszük-e, hogy az Istentől igazságban, szentségben és ártatlanságban teremtett első ember bűnesete folytán mi magunk is bűnösök vagyunk, saját erőnkből Isten ítéletéből meg nem állhatnánk, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemelnénk? Ez a kérdés a Heidelbergi Káté első részének, az ember nyomorúságáról szóló résznek felel meg. Erre mindenki hangosan válaszol: „Hiszem és vallom.” A második kérdés így szól: „Hiszitek-e, hogy Isten a bűnös emberen megkönyörült, Szent Fiát, az Úr Jézus Krisztust megváltásunkra testben elbocsátotta, kinek egyszeri és tökéletes áldozatával a bűnnek hatalmát és a kárhozatnak erejét elvette, titeket ingyen kegyelemből megváltott, és bűneinket Őérte megbocsátja?” Erre is egyes szám első személyben felelünk: „Hiszem és vallom.” A harmadik kérdés így hangzik: „Hiszitek-e, hogy Isten, aki feltámasztotta az Úr Jézus Krisztust, általa minket is feltámaszt a halálból, s e földi élet után nekünk örökéletet ajándékoz? Hiszitek-e, valljátok-e ezt?” A felelet: „Hiszem és vallom.” Ha megfigyelitek a második és harmadik kérdést, ez megfelel a Heidelbergi Káté második részének, az ember megváltásáról szóló résznek. A negyedik kérdés így szól: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért hálából életeteket az Úrnak szentelitek, és már a jelenvaló világban mint az Ő megváltottai, az Ő dicsőségére éltek? Ígéritek-e, fogadjátok-e ezt?” Itt is a felelet egyes szám első személyben van: „Ígérem és fogadom.” Ez megfelel a Heidelbergi Káté harmadik részének, ami az ember háládatosságáról szól.

 

Kik járulhatnak az Úr asztalához?

 

Akik tisztában vannak a bűneikkel és mindazzal, amit a Heidelbergi Káté első része az ember nyomorúságáról tanít, és akik hiszik, ami a Heidelbergi Káté második részében, az ember megváltásáról szóló részben van. Bíznak abban, hogy Jézus Krisztusért bűneik meg vannak bocsátva, és örökéletet ad nekik Isten, és arra törekednek, hogy életüket megjobbítsák, és hálából teljes erővel igyekeznek Isten akarata szerint élni. A felelet így fejeződik be: A meg nem térők és képmutatók pedig ítéletet esznek és isznak önmaguknak. A Korinthusbeliekhez írt első levél 11,27–29. verse így szól: „Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból, mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét.”

 

 

Ez egy nagyon kemény ige. Igazában véve mindannyian méltatlanok vagyunk, mert nem vagyunk tökéletesek. Bűnöztünk, vétkeztünk, megbántottuk Istent és embertársainkat is. Itt azonban egy másfajta méltatlanságról van szó. Az méltatlan az úrvacsorára, aki hazudik Isten előtt is és önmaga előtt is. Aki nem bánja meg a bűneit, aki méltónak, tökéletesnek tartja magát, lenéz másokat, nem kér bocsánatot Istentől és az emberektől, az a méltatlan. Ezért mondja a Káté: A meg nem térők és képmutatók pedig ítéletet esznek és isznak önmaguknak. Istent nem lehet becsapni, Isten előtt nem lehet színházat játszani. Az embereket becsaphatjuk azzal, hogy mi milyen tökéletesek, szentek, kegyesek, jók, vallásosak vagyunk. De Isten előtt hazudni nem lehet. Nem tudom, emlékeztek-e Ananiás és Safira történetére. Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, hogy az első időben a keresztyének annyira szerették egymást, hogy mindenüket eladogatták, és a földjeik árát letették az apostolok lábai elé, hogy szétosszák a szegények között. Akkor Ananiás és Safira összebeszéltek. Nekik is volt egy darab földjük, azt eladták, az árának egy bizonyos részét elvitték az apostolokhoz, letették a Péter lába elé, s azt mondták, hogy ennyiért adták el a földet, és az egész összeget elhozták. Nem lett volna kötelező, hogy minden pénzüket odaadják, mondhatták volna azt, hogy félretettünk magunknak, s ennyit hozunk a szegényeknek, de ők hazudtak, jobbaknak akartak látszani, mint amilyenek voltak, képmutatóskodtak. Péter megkérdezte tőlük: Ennyiért adtátok el a földet? És ők azt mondták: Ennyiért. S akkor azt mondta Péter: Miért hazudtok, nem nekem hazudtatok, hanem a Szentléleknek. Ananiás és Safira, mind a ketten összeestek és meghaltak. Isten megmutatta, figyelmeztetésképpen, hogy előtte hazugsággal, képmutatással nem lehet élni. Ez reánk is érvényes. Sokat kell imádkoznunk az úrvacsoravétel előtt, el kell mondanunk Istennek minden bűnünket, bocsánatot és segítséget kell kérnünk tőle, hogy megszabaduljunk bűneinktől. Csak úgy lehet üdvösségünkre venni az úrvacsorát, ha őszinte lélekkel vesszük, különben kárhozatunkra vesszük azt.

 

82. kérdés: Bocsáthatók-e az Úr asztalához azok is, kik tudományukkal és életükkel azt bizonyítják, hogy hitetlenek és istentelenek?

 

Felelet: Nem: mert ez Isten szövetségét sértené meg, és az ő haragját felgerjesztené az egész gyülekezetre. Éppen ezért a keresztyén egyház kötelessége, hogy a Krisztus és az apostolok rendelése szerint, a kulcsok hatalmával, az ilyeneket kizárja, amíg életüket meg nem jobbítják.

 

A felelet tehát az, hogy nem. Jól figyeljük meg a kérdést. Nem arról van szó, hogy bocsátható-e az Úr asztalához bűnös ember, hanem olyan bűnös ember, aki nem bánja meg a bűnét, és hitetlenül veszi az úrvacsorát, aki tudatosan Isten gyalázatára, Istent sértve él. A Káté azt mondja, hogy az ilyeneket a kulcsok hatalmával ki kell zárni az úrvacsora közösségéből, amíg életüket meg nem jobbítják.