24./ “Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három: ezek között pedig legnagyobb a szeretet." 1. Kor 13, 13.

A halálban elválnak egymástól az elmúló és megmaradó értékek. Amikor egy számunkra drága élet elmúlását szemléljük, az is vigasztalja szomorú szívünknek, hogy életműve nem múlik el vele együtt. Amikor egy puritán, alázatos, sokat szenvedett és sok küzdelmet átélt, édesanya koporsója előtt tisztelgünk: Ő elmegy immár, de megmarad életműve.

Egy életműről hitelesen szólani nem könnyű. Egy őt gyermeket példamutatóan felnevelt édesanya életművéről szólani kőnyű is, meg nehéz is. Könnyű, mert ennek az életműnek a megértéséhez nem kell semmiféle előképzettség, csak szív és lélek kell. De éppen azért nehéz, mert bennünk oly kevés szív és lélek lakik.

Ha ilyenkor a prédikátor csendben az Ő Ura elé áll, bevallva erőtlenségét tehetetlenségét, égi üzenetet kap az Örökkévalótól. Ez az égi fény érkezett el hozzám is a szeretet himnuszának záró akkordjában: „Most azért, megmarad a hit, remény, szeretet, e három: ezek között pedig legnagyobb a szeretet."

Látjátok, csak ez marad meg. Minden egyéb odalesz, elszáll, mint a sóhaj mint a beszéd. Így elszáll az élet is. Ahogyan esztendő fordulásakor az 1. zsoltárból hallottuk: Megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet.

Megmarad a hit, remény, szeretet. Hiszen ez volt, ami megmaradt. Ez volt állandó és változhatatlan az Ő életében is. Minden más megváltozott hosszú élete alatt. Nemcsak életsorsok, de történelmek vonultak el az Ő szeme előtt. Átalakult a föld arca, és a népek sorsa. Külsőleg mássá lett az Ő egyéni élete is. Változott gyermekeinek és unokáinak sorsában. Hiszen az édesanya gyermekeiben újra átéli a változásokat is. De nem változott a szíve. Megmaradt a hívó, reménykedő, szerető szívnek. Hitt magasabb, boldogabb világban, remélte a szépség, jóság és igazság győzelmét.

Bizonyos, hogy amikor ereje gyengült és dolgozni nem tudott már gyermekeiért, szíve, hite, reménye és szeretete a legnehezebb szolgálatba kezdett: imádkozott gyermekeiért. Bizonyos, hogy az Ő imádságai is olyanok voltak, amilyennek a mi nagy Jókaink jellemzi az édesanyák imádságát:„...az újabb mítosztalan kornak is vannak bűvszerei, amikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának, s mikor az ércen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni." (A kőszívű ember fiai II. 64) Az élet harcaiban az édesanya imája volt védőpajzsotok.

Legnagyobb a szeretet. Őt a szíve tanította hinni és remélni. Szeretete munkás, dolgos, áldozatos szeretet volt. Természetes, magától értetődő, közvetlen és boldog szeretet volt. Úgy tudott adni, mintha Ő kapna ajándékot. Úgy hozott áldozatot, mintha ez őt kötelezné hálára. Csodálatos, mennyire igaza volt. „Jónak lenni boldog ajándék, szeretni az élet nagy nyeresége, és áldozatot hozni a választottak boldog kiváltsága."

Az anyai szívben bizony legnagyobb a szeretet. Ti tudjátok legjobban: az Ő nemes, nagy szívében is a szeretet volt a legnagyobb. Mert az anyai tisztet nem lehet paragrafusokba foglalni. Ahhoz egy szakadatlan élet kell, mely szakadatlan ihletésből és szolgálatból áll: egyetlen nagy önfeláldozásból. Valami nagy szétosztattatás az, mint ami egy darab kenyérrel történik, míg elfogy szív és kenyér, de körülötte virul az élet. Megmarad a hit, remény, szeretet, s ezek között legnagyobb a szeretet. Megmarad néktek gyászoló Gyermekek és Unokák. Megmarad mint életetek legdrágább java, mint áldott anyai örökség. Ti sohasem lehettek egészen önzők, egészen ridegek, fásultak, vagy lemondóak. E kihült anyai szív minden melege, fénye ott sugárzik a szivetekben.

Örökkévalóság van a szeretetben, mert benne Jézus szívéhez érkezünk. Milyen áldott vigasztalás gyászunkban Jézushoz érkezni, s vele járni.  Amen.

Pápa, 1978. január 2. özv. Szíj Gáborné 87 éves felett