12./ A múlt a jelen és a jövő. özv. Rab Istvánné, Jilek Irén búcsúztatása.

Azt a fohászt mondom, amit Séllyei István gályarab püspök temetésén mondott Hodosi Sámuel:

Jövel Téged szeretőknek mindeneket javára szolgáltató mennyei nagy Úr, minden vígasztalásnak egyedüli vígasztalója! Vigasztald meg mindazokat, akik ma Sionban sírnak és keseregnek! A megsebzett szívekbe töltsd a vígasztalás borát és olaját! Minket pedig egyenként készíts a Bárány mennyegzőjének vacsorájára, most pedig a Te szent Igéd alázatos, engedelmes szívvel való hallgatásra, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen

Református egyházunk gyakorlata szerint a sírnál Isten Igéje üzenetére figyelünk. Tegyük ezt most is: A magyar reformátusok himnuszából, a 90. zsoltárból; és a feltámadás himnuszából, az egykorintustizenötből olvasok néhány verset. (Zsoltár 90,1-3,7-10,13-15 1 Kor 15,42-49)

Kedves Testvérek!

Ezekben a percekben zúgnak-bongnak a pápai kálvinista templom harangjai - a harangok szavát elhoztuk nektek is - és azt hirdetik, hogy most búcsúznak a Református Kollégium volt Igazgatójának, Rab Istvánnak özvegyétől; a gyülekezet hűséges igazgató - és kántortanítójának, Jilek Ferencnek a leányától, Jilek Iréntől kedves Gyermekei, Rokonai, férjének volt tanítványai, tisztelői, barátai és a gyülekezet.

Engedjük, hogy a búcsúzás e megszentelt és nehéz perceiben valóban Isten igéje vezesse gondolatainkat és érzéseinket, ahogyan az ige az emberi életet a múlt, jelen és jövő egységében való szemlélésére tanít minket.

A múlt.

Mózes, az Isten embere arra int bennünket, hogy az egyént nem szabad kiszakítanunk a nemzedékek láncolatából, sőt Istennek hozzánk való nagy jóságát nemzedékről nemzedékre kell szemlélnünk. Tegyük ezt most is, az édesanya hamvai mellett, az édesapa sírjánál. Gondoljunk kegyelettel a huszita ősök hitvalló hűségére, új hazát kereső vándorlására, a családnak Pápán nagy és jó hímevet szerzett Jilek nagyapára, kinek érdemeit a gyülekezet könyvei bőségesen emlegetik. De gondoljunk a Székesfehérvárott született, majd a pápai Kollégium diákjaként nevelkedett, a „Szibéria hóorkánjaiból hét év után szabadult fogoly”-ként visszatért, Férjre, Rab Istvánra, a klasszika filológia neves tanárjára, majd a Kollégium igazgatójára, -s ha ezekben megtaláljuk a most búcsúztatott édesanya életének jóságának és szolgálatának gyökereit, úgy gondolom halk imádságként nem nehéz elmondanunk: Bizony Urunk Te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre...

Ha pedig az embert mint egyént szemléljük, ha szüleink és szeretteink sírjánál megállva arra gondolunk, hogy életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő; Isten Igéje arra emlékeztet bennünket, hogy ez olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk, s az egész olyan, mint egy sóhajtás.

E sírnál szabad, sőt úgy érzem, kell is idéznem, az észt nyelvrokon nép Kalevipoeg hősének magyar nyelvünkre éppen a kedves Leány által történt tejes fordításának szinte biblikus bevezető sorait:

„Napjaink szállnak, szaladnak,
Száguldanak szép óráink,
a Halál halmára hullnak,
béke éger-erdejébe,
sárga halál sötétjébe.
Aki elmegy, az sem házat,
sem egy halmot, hol pihenhet,
nem viszen el e világból."

A jelen.

S itt már a jelenben vagyunk, ahol szegénynek, magányosnak tűnő sóhajnak, hervadó falevélnek érezzük magunkat, bizony azok is vagyunk. Ezért fogadjuk meg a 90. zsoltár intelmét, és újuljunk meg az imádságban: „Fordulj hozzánk Uram! Könyörülj szolgáidon! Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányban megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata!

S ha majd megálltok a szülők sírjánál, szíveteket e megszentelt sírdomb ne csak a Farkasréti temetővel kösse össze, hanem az Ég és Föld Urával is, egy-egy csendes, halk imádság által!

Mert elment immár az édesanya is. Jól tudom én, hogy kedves Fia, aki vele lakott, most nagyon „kis árvának" érzi magát (az ő szavai ezek) a szülők áldozattal épített Dózsa utcai nagy házában.

De nékem, a pápai lelkésznek e helyen arra is kell kérnem benneteket kedves Zsuzsa leánya és kedves Tibor veje, hogy meg ne szakadjon az az építő, hűséges kapcsolat közöttünk, mely Titeket gyülekezetünk szolgálatot, presbiteri tisztet is vállaló szolgáló közösségébe kapcsolt eddig. Nagy-nagy veszteség lenne számunkra, ha most már megritkulna útjaitok hozzánk. Hittel és bátran mondom: Titeket mindig hazavár Pápa városa, a szülőváros, annak népe, benne különösen is Jézus Krisztusnak tövisek közt sajlodó gyenge liliomként élő református gyülekezete.

Ugye csak az édesanyától kell most nekem búcsúznom? Ugye nem kell búcsúznom Tőletek? Ugye jöttök, és a Nektek adott bőséges talentumból és szívetek szeretetéből ugye tovább is öntözgetitek könnyeitekkel és ápoljátok szerető hűségetekkel azt a tövisek közt sajlódó gyenge liliomot, - hogy el ne hervadjon!?...

A jövő.

Már ezekben a percekben is a jövőről beszéltem. De sokkal inkább arról kell szólnom még néhány mondatban, mert arról beszél nekünk Isten Igéje „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvetteti gyalázatban, feltámasztaik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztátik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test... És amint viseltük a földinek képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is."

S ma ezekből ne a jelen nyomorúságára figyeljünk. Ne azt halljuk, hogy romlandóság, gyalázat, erőtlenség, érzéki test, porból való... hanem hittel ragadjuk meg a jövő reménységét, mely Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadás által a miénk lett: romolhatatlanság, dicsőség, erő, lelki test, mennyeinek a képe... Mert bizony igaz a Horatiusi szó, mely e sírkövön áll: Non omnis moriar... nem halok meg egészen... Isten népe, az Anyaszentegyház népi évezredek óta, s mind az időknek végéig vallja hitvallásának ünnepélyes zárópecsétjeként: „Hiszem a testnek feltámadását és az örökéletet." Áldjuk Istent, hogy ezt vallhatjuk mi is.

Zúgjatok azért csak harangok - (Ekkor újra megszólaltak a harangok magnóról, s később az ének alatt is szóltak) - diákharang és hősök harangja, 218 év harangtalan csendje után ti pápai harangok sirassátok bús hangotokkal a holtakat, és hívogassátok az árván maradottakat, a messze költözötteket, a hűségeseket, hogy mindig hallják a diákharang hangját, mely a pápaiaknak oly kedves, mint a debrecenieknek és patakiaknak a Rákóczi harang. A harangszó hazahív a szülővárosba, az iskolavárosba, és az örök hazába is. Ámen.

Tegyünk vallást hitünkről az Apostoli Hitvallás szavai szerint...

Énekeltük a 42. zsoltárt, majd a 422. ének 1-2-3 verseit.

Záró áldás:

Istennek népe, áldjon meg Téged az Úr és őrizzen meg téged, Ragyogtassa rád orcáját az Úr és könyörüljön rajtad. Fordítsa feléd orcáját az Úr és adjon békességet és vigasztalást néked a Jézus Krisztusban. Ámen.

Laus viventi Deo!

Budapest Farkasréti temető 1986. szeptember 24. özv. Rab Istvánné, Jilek Irén búcsúztatása.