7./ A Lélek és szellem embere.

De Jézus átment köztük és eltávozott.  Lukács 4, 30

Választottam magamnak két pálcát, az egyiket neveztem szépségnek, a másikat egyességnek, és így legeltettem a juhokat.   Zakariás 11,7

Gyászoló Kedves Testvérek!

Lukács evangélista Jézus Krisztus názáreti működését jellemzi e szavakkal: Átment köztük és eltávozott. De méltán mondhatjuk Megváltó Urunk egész életútjáról: Átment köztünk és eltávozott. Jött a mennyei dicsőségből, nem ragadt le a föld sarában, örömeiben, élvezeteiben, dicsőségében. Hiába kérlelték jelen létére vágyó őszinte szívek:

„Maradj velünk, mert beesteledik!" Ő átment és eltávozott. A kereszthalál kínjain, halálon, poklokra alászálláson át eltávozott és most a mennyben van az Atya jobbján, ahonnan hitünk szerint egyszer eljön ítélni élőket és holtakat.

Az örök Igének ebben a kijelentésében világosodott meg előttem A. Tóth Sándor élete és életműve. Ő is átment köztünk és eltávozott. Ó nem volt testi ember, lelki ember volt, a szellem embere. Puritán volt evésben, ruházkodásban, egész életstílusában. Nem ragadt bele a földi múló élvezetekbe. Átment közöttünk. Mivel a lélek és a szellem embere volt, mindig mozgásban volt. Mindhalálig tevékeny, alkotó, munkás életet élt. Úgy járt köztünk mindvégig nagy léptekkel, mint akinek sietős a dolga. Lobogó alakja olyan volt, mint egy öreg cserkészé, akire rábíztak valamit, s azt neki teljesítenie kell.

Átment közöttünk. Nem innen származott. Rimaszombat, az egykori megyeszékhely, Hatvani István, Ferenczi István, Tompa Mihály és Blaha Lujza szülővárosa adta őt is a magyar művelődésnek és művészetnek. Szép népes családban, építészmérnök apa és iparművésznő anya nevelte öt gyermeke között szeretett Sándor fiukat is. És van abban valami szimbolikus, hogy 1931-ben, a híres Református Kollégium alapításának 400. évfordulóján tartott ünnepségre érkezik először Pápára, hogy egy évig helyettes -, majd megválasztott tanárként egész életében pápai iskolákban tanítson.

Nem volt pápai, de pápai lett. Lakóhelyszeretetét tanítani kell. Megszerette, megfestette az öreg fákat, a zegzugos utcákat, a lebontásra kerüld öreg házakat.

De nemcsak a tárgyakat szerette meg. Megszerette a dunántúli embert. Átment közöttünk, de nem úgy, mint aki elnéz az ember feje felett, s azokat csak járkáló fáknak látja. Neki mindenkihez volt egy jó szava, bölcs tanácsa, derűs mosolya, vagy szigorú intése.

De A. Tóth Sándor példát hagyott ránk a legnemesebb hazaszeretetből is. Bár szülővárosát 1944 óta újra Rimavská Sobotanak hívják, ő nem lett nacionalista. Más népeket és azoknak értékeit megbecsülte s azok megbecsülésére tanított. Életútját nézve kimondom: Élt benne valami Szenczi Molnár Albert szelleméből. Ő úgy volt magyar, hogy európai volt, s úgy volt európai, hogy magyar maradt. Nem volt nacionalista, de nem lett kozmopolita sem. Úgy járta a nagyvilágot, hogy szíve mindig hazahozta.

1928-ban tanulmányai befejezése után három esztendőt töltött külföldön. Előbb Londonban, majd Ady Párizsában. Négy nyelvet beszélt. Párizsban hírnevet szerzett fiatalon. Ennek bizonyítéka, hogy az UNIMA-énak, a Bábjátékosok világszervezetének örökös tiszteletbeli tagja lett. Ha akart volna, maradhatott volna, akár Párizsban is. De szíve hazahozta. Később is nagy utazó maradt. Megnézte az európai országok jelentősebb képtárait, az angol, francia, spanyol, holland, német, olasz nagy mesterek alkotásait. Látta az amerikai nagy képtárakat, és látta az Ermitázst, a leningrádi képtár és múzeum egész európai festészetet felölelő, rendkívül sokoldalú és gazdag iparművészeti anyagát. S mindazt, amit odakint látott, tapasztalt, azt itthon hasznosította, tovább adta, gyümölcsöztette. A. Tóth Sándor átment köztünk és példát hagyott nekünk az európai művelődés értékeit magába szívó és feldolgozó hazaszeretetből.

Átment és eltávozott. Nem azt mondtam, hogy meghalt. Ő nem halt meg, Reá is igaz - ha kisebb mértékben is -, amit Arany János, a nagyszalontai tanár költő mondott Széchenyiről:

„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyben tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik."

Eltávozott. A Gömöri hegyek közül, meghalni a zalai dombok közé ment, de porteste itt pihen majd a Bakony alján, a pápai Alsóvárosi temetőben, hol nemzeti művelődésünk oly sok nagyja - csak néhány nevet említek: Mándi Márton István, Bocsor István, Tarczy Lajos, Vály Ferenc, Jókai Eszter, Tóth Ferenc, Fejes Zsigmond, Pongrácz József és Sándor Pál - pihennek. A. Tóth Sándor is átment köztünk, eltávozott, s közben maradandót alkotott.

Pedagógiai munkásságának és művészetének méltatására én igazán nem vagyok hivatott. Isten Igéjének fényében fel kell azonban mutatnom életéből és munkásságából azt, amire rávilágított Zakariás próféta igéje: „Választottam magamnak két pálcát, az egyiket neveztem szépségnek, a másik a egyességnek, és így legeltetem a juhokat." Ez a prófétai kijelentés egy gyászdalból való. Arról beszél a próféta, hogy ők tisztük betöltéséhez két botot használtak, mint ahogyan az ókori keleti pásztor is két botot használ nyája őrzésénél és gondozásánál. Az egyiket szépségnek, vagy kedvességnek, héberül NÓ'AM-nak, a másikat egyességnek vagy összetartásnak, hébérül HÓBE-LIM-nek nevezték. Ezek jelképes nevek és jelképes cselekedetek is jelké-pezik A. Tóth Sándor művészi és tanári munkáját is. Ő is két pálcát választott magának, s az egyiket nevezte szépségnek. Tudom naiv megállapítás ha ennyit mondok: Szépek a képei. Széppé teszi azokat az egyszerűség és tisztaság, az alkotójuk belső egyszerűsége és tisztasága. Határozott, egyszerű vonalak, amelyekkel a Teremtő szép világát meg-ragadta és kifejezte. Képei akár a Gömöri hegyeket, akár a Dunántúl erdős vidékét, vagy a pápai várkert fáit szemléljük, a zsoltáros vallomásait juttatják eszünkbe: „A te kezednek műveiben örvendezem. Mely nagyok Uram a te műveid."

A másik pálca az egyesség, vagy összetartás pálcája volt. Ezt a pálcát tartotta kezében a tanár, az ember. Széthúzó erők és széthulló személyek között ő az egyesség és az összetartozás embere volt. Majd valaha megírják, hogy egyénisége kifejlődéséhez, szellemi alkatának ötvöződéséhez mennyiben járult hozzá az, hogy a budapesti KIE összejövetelein Karácsony Sándor és Töltéssy Zoltán lelki, szellemi hatása alá került; s mennyiben járult hozzá az, hogy ősei századokon át egy demokratikus, autonóm és lelki mértékkel mérő egyháznak, a magyar református egyháznak voltak presbiterei. Hazánkban e presbitériumokban ült le egymás mellé ezelőtt 350 évvel úr és jobbágy, gazda és zsellér. Itt becsülték meg egymást, és látták meg egymás nélkülözhetetlenségét. A presbitériumokban tanulták meg az apostoli szót: Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.

A. Tóth Sándor életútjának beteljesedését látom abban, hogy az összetartozás pálcáját kezében tartva, élete utolsó esztendeiben a pápai református gyülekezet presbitere volt. S ha szimbolikus volt Pápára érkezése, szimbolikus eltávozása alkalmával az is, hogy ő, aki nyugdíjas korában is annyi előadást tartott, élete utolsó előadását néhány héttel ezelőtt presbitériumunk szeretetvendégségén tartotta. Hiszem, hogy „volt titkos kapcsolata a láthatatlan Fővel, Krisztussal, ki most szegény bűnös lelkét érdemének királyi palástjával betakarja, hulló vérével hófehérre mossa, s kézen fogva viszi őt a kegyelem királyi trónusa elé", ahol szemtől szemben tapasztalja annak a két igének áldott valóságát, melyek legmélyebben maradtak meg szívében. Azt, ami szerelmi üzenetté lett számára: „A hit pedig a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés," s annak a másiknak igazságát, mely férfikora és öregsége vezérigéje lett onnan a pápai templom szószéke fölül: ,,Nem azé aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené."  Ámen.

Pápa, 1980. október 8. napján  A. . Tóth Sándor festőművész, rajztanár, presbiter.