2./ Olé Sándor, a templomépítő 1884 – 1976

„Nem azé, aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené.„  /Római levél 9, 16./

Mielőtt Olé Sándornak, a XX. századi magyar kálvinista lelkészek egyik nagy egyéniségének, a pápai templom és gyülekezet szerelmesének koporsóját körülölelné a baranyai rög, búcsúzom tőle a pápai gyülekezet nevében.

26 éven át volt lelkipásztora a pápai szent gyülekezetnek, és lett a templomépülés hőse. November 24.-e óta fekete zászlót lenget a „gyönyörűséges, szép Szentegyház" tornyában a bakonyi szél. Mi pedig magunkkal hoztuk a templom köveinek üzenetét is: a kövek zsoltárát a zsoltárok szerelmeséről, Olé Sándorról, hogy minket tanítsanak:

„Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek,
Kemény kövek és haszontalanok,
Nehezek, otrombák, formátlanok,
Tehetetlenek, tompák, elesettek,
Mozdíthatatlanok.
Hevertünk külön-külön szerteszéjjel,
Egymásról alig tudtunk valamit,
És nem álmodtunk templomról soha.
De jött egy ember, törékeny, beteg,
A lelke égett a szíve dobogott,
Az az ember templomról álmodott.
Elindult a köveket megkeresni,
Omlásokban, elhagyott kőtörőkben,
Utak mentén, száraz patak mederben,
Barangolt hetedhét-országon át,
Az az ember keresett, és megtalált.
És azt mondta nekünk: Ti templom lesztek."
(Reményik Sándor: Kövek zsoltára)

Ez az ember Olé Sándor volt, a nagy templom álmodó, és háromszoros templomépítő.

Először templomépítő volt, mert ő maga épült fel templommá, Isten hajlékává, Jézus Krisztus gyermekévé a Lélek által. Aki majd a portrét elkészíti, annak meg kell ragadnia az ó egyéniségének alapmotívumát: a gyermeki lelkületet. Mert ez volt Ő mindvégig: álmodó tekintetű, tiszta -, melegszívű gyermek. Ez volt az Ő erőssége és ez volt gyengesége is. Úgy lett Ő, „a szegény falusi parasztgyerek" Isten tiszta templomává, hogy egész életén átsugárzott az isteni kegyelem. Neki „házi-költségvetése" lett a nagy páli vallomás: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.

Mind, akik szerettük Őt, családjának tagjai, volt gyülekezeteinek népe, és sorsának hordozói, művének folytatói, lelkésztársai: buzduljunk fel e koporsónál újra, hogy mi magunk is felépüljünk Isten templomává a Lélek által. 

Nem baj, ha olyan a mi szívünk, mint az istálló. A közelgő karácsony hirdeti a nagy örömöt: a világ legszebb, legtündökletesebb templomává lesz az az Istálló, amelyben megszületik ama szerelmes, Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus.

Másodszor templomépítő volt, mert felépítette az ország egyik legszebb református templomát. A pápai gyülekezet múltjában számos hősi időszak van. Ezek közé emelkedett fel az az évtized is, amelyben az új templom építésének tervéből valóság lett. S ennek az évtizednek, a templomépítésnek hősévé, alázatos eszközévé, fáradhatatlan szolgájává szentelte az isteni kegyelem Ólé Sándort. Az Ő lelkészi szolgálata negyedik esztendejében 1931-ben volt az alapkőletétel, és 1941-ben, lelkészi szolgálata 11. esztendejében felszentelték a magyar református egyház egyik legszebb templomát, a sok üldöztetést és szenvedést látott pápai gyülekezet új lelki otthonát. Pedig az egyházkerület nagynevű püspöke nem akarta az új templomot. A gyülekezet kicsiny hitű többsége nem hitt a lehetőségben. De Olé Sándor nem a kételkedők és kényelmesek mellé állt, hanem a templomálmodók és a templomakarók mellé. A Cseh-Szomathy Lászlók, a Kovács Sándorok és Jilek Ferencek mellé. Kezébe vette a zászlót, amit a hirtelen halál kitépett Kis József esperes elődje kezéből, és tíz év alatt felépült a templom. Micsoda tíz év és micsoda templom. Milyen igazán énekelt róla Bódás János templomszentelési ódájában:

,,...Csodálatos kegy az;
télhozott gyümölcsöt, nem a boldog tavasz:
hogy békés és gazdag évtizedek alatt
minden szép vágy, álom csupán álom maradt,
most, a teher alatt, az erőtlenségben
megépült a templom gazdagon és szépen."

Gazdagon és szépen, mert tékozló szeretettel épült. Akik láttátok, s akik egyszer meglátjátok, igazat adtok nekem: annak a templomnak minden kövén, minden padján ott van a tékozló szeretetnek nyoma. És mi tudjuk: benne van Olé Sándor alázata, áldozata, hite, reménye, szeretete és önmaga tékozlása.

Akik körülálljuk a koporsót, buzduljunk fel temp-lomunk hűséges szeretetére. Baranya népe - Sztáray népe, és Ormánság népe - Kiss Géza népe, szeressétek a templomot, az imádság házát, az Isten Igéjének hajlékát, a zsoltárok otthonát, a honjavesz-tett szívek Menedékét és Isten árváinak erős Bástyáját!

Harmadszor templomépítő volt, mert sok kicsiny templomot épített az emberi szívekben. Olé Sándor úgy volt az Isten embere, a Jézus Krisztus elhívott szolgája, hogy tudta: azért kell nagy templomot építeni, hogy a benne hirdetett Ige által templommá szenteltessenek az emberi szívek; azért kell magasra tenni a kálvinista templomok csillagját, hogy azok sokakat elvezessenek a betlehemi csillagokhoz és a golgotai kereszthez. Hűséges szolgálatával, kicsinyekhez lehajló szeretetével ennek a templomépítésnek volt mindhalálig hűséges apostola.

Olé Sándor életművének maradandó emléke nemcsak a szép kéttornyú pápai templom, hanem azok a gyülekezeti tagok, presbiterek és lelkészek, akik az Ő bizonyságtétele nyomán tanulták meg magasztalni az Isten ingyen való kegyelmét, hálásan megbecsülni hitvalló gályarabjainak emlékét, és teljes szívvel szeretni a református kegyesség örök, nagy kincsét, a zsoltárokat.

Maradandót alkotott közöttünk, méltó, hogy a gyülekezet hálája is ne csupán hervadó koszorú legyen. A pápai gyülekezet tisztelettel és alázattal kéri a gyászoló családot, hogy templomépítő lelkipásztora sírkövét elkészíttethesse. Ha már nem nyugodhat a pápai alsóvárosi temetőben, ahol nemzeti művelődésünknek és dunántúli református egyházkerületünknek annyi nagyja várja Krisztusát, a pécsi temetőben hirdesse e sírkő a pápai templomépítő lelkipásztor emlékét és a pápai gyülekezet háláját.

Es utoljára búcsúzom én is, az utód, akit Isten arra predestinált és arra méltatott, hogy Olé Sándor művének megóvója, megbecsülője és továbbépítője legyek. Nem kívánom én elmondani, mi mindent köszönhetek őneki. Csak egyet, talán a legnagyobbat említem. Hadd ölelje ez körül még egyszer e koporsót, ahogyan körülöleli a pápai templom szószékének koronáját. A nagy páli kijelentés, a kegyelem magasztalása: “Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. “

Először teológus diák koromban, negyvennégy vérrel és könnyel áztatott telén olvastam ezt az igét, ott a szószék fölött. Akkor még távoli, homályos, ködbevesző felirat volt. De ahogy távolabb kerültem a pápai templomtól, s ahogy növekedhettem a krisztusi kegyelemben, úgy szólalt meg szívemben, mint távoli harangszó, tisztán, ércesen, messze hangzóan. Másfél esztendő óta pedig hétről - hétre, sőt nem egyszer napról-napra vezércsillagom, Bástyám és Menedékem. Megtisztítja múltamat, megszenteli jövőmet:

„Nem azé, aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené. „

Pécs 1976 december 7.-én