HIRDESD AZ ISTEN ORSZÁGÁT I.

Hargita Pál
lelkipásztor

 PRTA 2006

 
Megjelent a lelkipásztor halálának 10. évfordulóján.

DR. MÁRKUS MIHÁLY

PÜSPÖK

HIRDESD AZ ISTEN ORSZÁGÁT I.

lelkipásztor

Temetési beszédei.
1951-1996

Pápai Eperfa könyvek

A Pápai Református Teológiai Akadémia Könyvsorozata

Nyomdai munkák: OPEN ART Nyomdai Kiadó

ISSNN 1586-8249

ISBN 963-86763-6-1

A kötetet gondozta és nyomtatásra elõkészítette:

Heidfogel Pál
volt nemesgörzsönyi lelkész

Istvándi, Kálmáncsai, Darányi, Homokszentgyörgyi lelkész

 PRTA 2006.

ˆ Szántóné Hargita Csilla, Heidfogel Pál, Júlia Schober (Hargita Júlia)

2006.

Életrajz

Hargita Pál (1924. 11. 27. - 1996. 11. 23.) Istvándiban született Szülei:Heidfogel (Hargita) Pál és Elekes Julianna. Édesapja és nagyapja jómódú asztalos mesterek voltak.

„Nyolcéves voltam, amikor a gimnazista korú (Etelka) nõvérem meghalt, így egyetlen gyer­meke maradtam, a Somogy és Baranya határán élõ szüleimnek.

Nõvérem példáját tartották szemük elõtt szüleim, és nem engedtek gimnáziumba: polgári iskolában végeztem. Utána a bajai tanítóképzõbe jártam. A középiskolában is, a képzõben is kitûnõ tanuló voltam. Tanyasi tanító szerettem volna lenni. Már „szolgáltam” is néhány hónapig, de a háború szétzúzta az álmaimat. Emiatt, 1944 nyarán, ismét hazakerültem.

Így aztán a szülõi ház kertjében volt idõm elgondolkodni. Ekkor kaptam a félreérthetetlen belsõ indíttatást, lelkésznek jelentkez­tem. A pápai teológiai akadémiára kerültem, ahová 1944-ben csak feltételesen vettek fel, mivel nem volt meg a gimnáziumi érettségim. Szeptemberig az alsó négy osztály latin anyagából különbözeti vizsgát kellett tennem. Két hónap alatt négy osztály latin anyagát, teljesen autodidakta módon kellett elsajátítanom. Egy lelkész sem vállalta, hogy segítsen az úton, mondván: bárcsak nekik lenne tanítói oklevelük, hiszen az orosz hadsereg már az Alföldön van és milyen ember az, aki tanítói oklevéllel lelkésznek készül. Mivel csak feltételesen vettek fel, két év alatt a pécsi Széchenyi gimnáziumban leérettségiztem és így végezhettem tovább a teológiát, azaz el sem végeztem, mert harmadév után kihelyeztek Somogycsurgóra.

Egy esztendõ múlva a püspök úr Dunántúli miszsziós segéd­lelkésznek nevezett ki. Teljesen szabad kezet kaptam. A magyar református ébredés nagy korszakát írtuk akkor, csodálatos dolgok történtek velünk. Faluról, falura mentem. Két év alatt mintegy 120 templomban hirdettem Isten Igéjét. Felejthetetlen élmény volt látni, hogy még a szószékek lépcsõin is ültek emberek. Missziós lelkész kívántam maradni, aztán jött a rendelet, amely megszüntette azt az állást és így helyezkedtem el a gyülekezetbe.

Boldogsággal töltött el Jézus Krisztus örömhíre. Volt, amikor az elején úgy gondoltam: sokféle örömhírt hirdetnek, hát én is egyet hirdetek, Jézus örömhírét. Aztán rövid idõ alatt rájöttem, - és ez volt a döntõ -, hogy nincs más igazi örömhír, csak egy: Isten szeretetének, Jézus Krisztusban megjelent kegyelmének az örömhíre. Ezért mindent lehet, és minden kell vállalni.

Boldogan voltam Fehérvárcsurgó gyülekezeti lelkésze. Sajnos 1956 után, (1959) nem politikai, hanem egyházpolitikai okból el kellett hagynom a gyülekezetet, de még a megyét is. Rövid ideig a Fejér Megyei Építõipari Vállalatnál segédmunkásként dolgoztam, de feleségemmel együtt az volt az elhatározásunk, hogy minket csak kitenni lehet a lelkészi szolgálatból, önként nem hagyjuk ott.

Két év múlva kaptam azt a lehetõséget, hogy egy másik megyében lelkészi állásba kerülhettem. (1962. Adásztevel). Örökké hirdettem, hogy érdemes gyermekeinket hitben, sze­retetben nevelni.

Amikor nagyobb leányunkat (Csilla) felvették a mûszaki egyetemre, õ Pesten is minden vasárnap eljárt templomba, sõt a Kálvin-téri gyülekezetbõl rajta keresztül kaptam egy olyan barátot, fõiskolai tanárt, aki hozzásegített, hogy a Tudományos Akadémia egyik angol nyelvû folyóiratába gazdaságtörténeti dolgozatokat írhattam. Ezek az írások teremtették meg számomra a gyümölcsöt. Püspök úr megengedte, 1975 hogy Pápára pályázhattam. A gyülekezet megválasztott és Isten irgalmából itt fejeztem be a lelkészi szolgálatot.

Fiamat annak idején (1972) Lentibe vitték katonának. A fiam a lelkészi szolgálatot választotta. Jó próba volt, nehéz idõk jártak.

Kisebbik leányom Julika Németországba ment férjhez.” (Glück Csaba - PápaPress. 1996. június 18.)

 Kilenc évi özvegység után felesége is elment a minden élõk útján. A pápai Alsóvárosi temetõben nyugszanak.

Tudjuk pedig, hogy azoknak akik Istent szeretik minden javukra van.

Római levél 8, 28