Összegező és kritikai jellege van az Isten országáról szóló tanításnak.
Egybefonódnak benne azok a szálak, melyek a teremtéstől a szövetségkötésen,
kiengesztelésen és váltságon át a végső dolgokig a dogmatika témáit
szolgáltatják. De ennél is fontosabb az a kritikai szempont, ami ebből
a lókusból a többi lókusra vetődik. Ezt ugyan már menet közben érvényesíteni
próbáltuk, mégis indokolt, ha most összesítő mádon újra szóvá tesszük.
A nyugati egyházban az evangéliumhirdetés jellegzetesen az egyéni
életre irányult. Olyan történeti személyiségek adtak erre példát,
mint Ágoston és Luther. - Ágoston sok mindent végigpróbált, és hajszolt
lélekkel kereste az Istennel való találkozást s a találkozásban az
áhított megnyugvást, a vita beata- t. Vallomásait tekintik a befelé
forduló, szemlélődő önmegértés első európai példájának. De nemcsak
a személyes jellegű Vallomásoknak, hanem széles tárgykört felölelő
műveinek is alaptémája: Isten és az emberi lélek. - Hasonlót mondhatunk
Lutherről. Az ágostonos barát a szerzetesi élet szokványos formaságai
közt vergődött, és bűntudattól gyötörten tudakolta a kegyelemre-jutás
bibliai útját: Wie kriege ich einen gnädigen Gott? A reformáció erre
a személyes kérdésre adott széleskörű feleletet. Luther és reformátor-társai
a megigazító kegyelmet, mint új önmegértést ragadták meg.
Az egymást váltó koráramlatok aztán a 17. század eleje óta egyre inkább
az egyéni élet kérdéseire szűkítették le a keresztyén szemléletet.
A 18. században a pietizmus, a 19.-ben a liberalizmus, a 20.-ban meg
a teológiai egzisztencializmus kedvezett a leszűkítésnek. Természetesen
mindenik a maga módján játszott közre, az eredmény azonban egyre ment:
alig maradt szem az egyetemesebb látásra.
Ilyen előzmények akarva-akaratlan az individualizmus irányába terelték
az evangélium - értelmezést. A kegyelmi kiválasztás kozmikus arányúüdvtervéből az én kiválasztottságom lett, a megigazulásból és megszentelődésből az én megigazulásom és megszentelődésem, a végidők váradalmából az én
feltámadásom és üdvösségem. Ennek a szemléletmódnak megvan az ereje,
de megvan a gyöngéje is. Nagy ereje, mindenféle eláltalánosító, intézményesített
tankeresztyénséggel szemben, hogy a hit döntést sürgető személyes
jellegét kiemelte és érvényesítette. Nagy gyöngéje viszont, hogy a
hitet Isten és az egyéni élet körére szűkítette le, sőt gyakran még
ebből is kivette a testet, így a hit hatósugara az egyéni lélekre
zsugorodott.
Ennek a szemléletmódnak nem annyira az ereje, mint inkább a gyengéje
érvényesült. Az újkori fejleményeken mérhetők le az eredmények. Személyes
üggyé akartuk tenni a hitet, s kifejlesztettünk egy olyan üdvegoizmust,
mely a felebaráttal édeskeveset törődött, a hitetlent pedig csak megvetni
tudta. Még a külmisszió területén is érződött a meg nem térttel szemben
a megvetés, legalábbis a keresztyén fölény formájában. - Isten országának
evangéliuma éppen ezzel az eltorzult keresztyénséggel fordul szembe,
s helyes irányba tereli igyekezetünket, de csak ha mondanivalóját
jól értelmezzük.
38.2 Isten országa túlutal rajtunk
Nem a mi váltságunk és üdvünk körül forog minden. A Bibliában elsősorban
nem rólunk van szó, hanem Isten országáról. Az ország szón valami
földrajzilag körülhatárolt területi egységet szoktunk érteni. Isten
országa azonban nem egy a világ többi országa mellett; nincsenek földrajzi
határai. Elsősorban nem is országot, hanem országlást, hatalomgyakorlást,
uralmat jelent, az Ószövetségben Jahve uralmát. Izrael népe ezt az
uralmat a sínai szövetségkötésben vette magára. Ebben újult meg az
atyákkal kötött ősi szövetség, melyet a törvény szabályoz, s a törvénybetöltés
realizál.
Izrael hajlamos volt ugyan a Jahve kisajátítására, saját politikai
céljai vagy vágyai szolgálatába állítására. Isten személye azonban
nem tűrt és nem túr ilyen korlátozást. “Az Úr a mennyekbe helyeztette
az Ő székét, és az ő uralkodása mindenre kihat.” (Zsolt 103,19)
“Az egek hirdetik az ő igazságát, és minden nép látja az ő dicsőségét…
meghajolnak előtte mind az istenek”. (Zsolt 97,6 kk.) ő kezdettől
fogva Uraknak Ura és Királyok Királya.
Jézus felléptével szorongatóan közel jött hozzánk Isten országa. Megjelent
a Jézus személyébe és cselekedeteibe rejtetten. (Lk 17,20 kk.) Valakik
őt hitben befogadják, már most az eljövendő ország részesei, jeleinek
meglátói. (Mt 11,5) Isten országlását e földön egyelőre még idegen
hatalmasságok keresztezik (bűn, halál, sátán), végül mégis teljességre
jut. Már eljövetelének módjában alapvetően különbözik az utópista
váradalmaktól. Isten boldog országlását ugyanis nem a kulturális,
politikai vagy gazdasági fejlődés hozza el, bármily fontos és szükséges
minden ilyen fejlődés az emberélet szempontjából. Isten országlása
más dimenzióba tartozik, elsősorban nem külsőséges, hanem belsőséges.
Új viszonyulást jelent Isten és az ember között, amelynek azonban
messzemenő átalakító, rendező, helyreállító hatása van az emberi viszonylatokra,
kulturális, politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt.
A “Térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa!” - ilyen
széles kihatással, ilyen mindent átfogó értelemben az üdvösség útja.
Az Istenhez tért ember imájában ott van a bűnbocsánatkérés elválaszthatatlan
velejárójával, a mi szívbeli megbocsátó készségünkkel felebarátaink
iránt. Az imádkozó, mint boldogsága megvalósulását kéri Isten akaratának
teljesedését ezen a földön s könyörög Isten országának eljöveteléért,
hitvallásunk szerinti aktív értelemben: “Vezérelj úgy minket igéddel
és Lelkeddel, hogy mindinkább-inkább engedelmeskedjünk Tenéked.”
(Heid. káté 123. k.) Az engedelmesség pedig felöleli a felebarátok
általunk áttekinthető körének krisztusi szolgálatát.
Az Úri ima kérdései, akárcsak a Hegyi beszéd boldog-mondásai, a jézusi
csodák és példázatok egyaránt Isten országára néznek, és olyan távlatokat
nyitnak, amelyek kritikai funkciójukkal túlsegítenek minket az egyéni
üdv önzően szűk körén. De természetesen csak akkor, ha jól értelmezzük
Isten országát. Mert az individualizmus ez esetben is önmagához szabhatja
a bibliai tanítást, akkor pedig elsenyved Isten országának jótékony
kritikai hatása.
Van pl. a dolognak ilyen beállítása: Isten országa nem itt vagy amottvan, hanem Isten országa tibennetek van. Az emberi énre összpontosul a figyelem és hamar meg is reked a széplelkek öndédelgetésében.
Ez esetben a “tibennetek” egyszerűen kegyes érzelmeket, belső
minőséget jelent, mely kifelé jóformán semmire sem kötelez. Mintha
valami magánügy lenne Isten országa, melyet Isten népén kívül és Isten
világától elzárkózva is élhetünk. Az ilyen lelki fölény a többi embert
nem társnak és testvérnek, hanem csak paralel esetnek tekinti; az
legfeljebb alkalmi jótékonyság vagy a misszió tárgya. Önelégültségét
az sem zavarja, ha körüle a “hitetlen világban” nem megnyugtatóan
alakulnak a dolgok: ő rendületlenül bízik a haladásban és a moralizálás
világmegváltó hatalmában. Ha pedig hiedelme szertefoszlik, hátat fordít
a világnak. - Krisztus a “tibennetek” ilyen hamis és meddő értelmezéséből
akar kimenteni. Az ő országlása: Isten és a felebarát szolgálatának
a Szentlélek ereje által való gyakorlása. Isten országa a magunkba-zárkózásból
vezet vissza friss küldetéssel az embervilágba.
38.3 Az egyház és Isten országa
A keresztyénség nagy tévedései közé tartozik, hogy az egyházat valamilyen
formában azonosította Isten országával. Pedig nem az egyház, hanem
Jézus Krisztus képviseli Isten országát ebben a világban. Krisztus
élete az a megjelenési forma, melyben Isten országa e világba lép
és itt a Golgotán keresztül érvényre jut. Az egyház csak hírnöke,
előjele, útegyengetője, eszköze Isten országának. Az azonosítással
Isten országa kritikai funkcióját kapcsoljuk ki, amelyre pedig az
egyháznak éppúgy szüksége van, mint az egyéni életnek. Az egyház annyiban
egyház, amennyiben bizonyságtételével Isten országa jövetelének előkészítő
szerepét tölti be. Szolgálata hitelének arányában, a Főtől való függés
értelmében válik jelszerűen “Krisztus testévé”, a nélkül azonban,
hogy a földi létben azonosítható volna Krisztussal. Ez a bibliai-reformátori
tanítás áll szemben a római magatartással.
Az államegyházi rendszer kialakulásától kezdve ugyanis egyre inkább
hangsúlyozták, hogy az egyház, mint sákramentumokat kiszolgáltató
üdvintézmény, már az Isten országa. Krisztus ezeréves uralma kezdődött
el benne (Jel 20,1 kk.), s minden további már csak a kiteljesedés
kérdése. Ez az igény ölt alakot a római egyház zsinati végzéseiben,
némi tartózkodással még a II. Vatikáni zsinat tételeiben is (De eccl.
const. 1,3). A protestantizmus elutasította ugyan az egyház és Isten
országa azonosítását célzó dogmatikai elvet, de azért konzekvenciáját,
vagyis az azonosításból fakadó közéleti igényeket levonta és érvényesíteni
próbálta. A római katolikus egyházzal versenyre kelve nyúlt a közéleti
tekintély és szerep után.
Ennek az egyházi magatartásnak, bármily felekezeti színezettel és
bármily tradicionális külsőségek közt is gyakorolták, nem volt és
nem is lehetett elég meggyőző ereje. A mennyei igénynek hiányzott
a hitele, s az igény egyre feltűnőbb módon fordítva viszonylott a
valósághoz. Ennek a következménye egyebek közt, hogy Isten országa
bibliai gondolatát a hivatalos egyházzal szemben mások karolták fel,
s a maguk módján próbálták és próbálják érvényesíteni: a szekták apokaliptikus
rajongással, a szekularizmus képviselői pedig kiterjedt ökonómiai,
illetve nacionalista jelleggel. A modern utópiák valamennyien az Isten
országa elvilágiasodott utánzatai vagy szekularizált pótlékai.
Isten országát azonban nem valláserkölcsi rajongás vagy másféle emberi
erőfeszítés hozza el, nem is a történeti fejlődés, hanem Isten maga.
Éppen ebben rejlik országának titokzatos volta. Istennek kezdettől
fogva terve van ezzel a világgal; a teremtés célja azonban nem az
egyház, hanem Isten országa. De hogy tervét s ezzel a teremtés művét,
milyen nevelő munka útján, s milyen próbatételek során valósítja meg,
mi azt nem tudjuk felmérni és előszámlálni. Minden számítgatás emberi
túlkapás lenne. Különben is a program vagy menetrend, ha egyáltalán
rendelkezésünkre állna ilyesmi, csak elterelné a figyelmet arról,
aki az ország Ura. ő minékünk - a már most és a még nem eszkatalógiai
feszültségében - a felkészülést, az éber vigyázást és a cselekvő
engedelmességet hagyta meg, minekutána beállított minket az emberek
nagy közösségébe.
Az egyháznak az individualista hajlamokkal szemben hirdetnie kell:
az ember nem önmagában és önmagáért üdvözül. Krisztus halála és feltámadása
mindünket az egész embervilággal tevőlegesen egybekapcsol. Az megyen
be a mennyek országába “aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát”.
(Mt 7,21) Pál apostol ennek tudatában nem ráadásképpen illeszti levelei
végére, olykor “erénytáblázatokba” foglaltan az intelmeket. Miközben
a felebaráti szeretetet cselekvő módon éljük, azáltal tagozódunk be
Isten országába, s leszünk tényleges részesei a kegyelemből való üdvösségnek.
A felebarát joga és méltósága azon alapszik, hogy Isten örök Fia a
bűnös ember társa, mindnyájunk atyjafia lett.
Nemcsak az egyháznak, hanem a mellett a családi, társadalmi és politikai
közösségnek is felülről való megbízatása van Isten országa számára.
Minden jog, bárkik gyakorolják is, felülről ered, átruházott jog,
s minden tekintély, az egyetlen igazi tekintély visszfénye. Ez nem
azt jelenti, mintha az egyház volna a jog és tekintély letéteményese
és igazgatója. Az egyháznak, csak a szolgálatban vannak kiváltságai,
egyébiránt a többi közösségnél nem kevésbé alája van vetve Annak,
akié az. ország, a hatalom és a dicsőség örökkön-örökké.
VÉGE
AJÁNLOM AZ OLDALT
