37. A keresztyén váradalom

37.1 Krisztus eljövetele és az ítélet

Krisztus egyháza nemcsak hátrafelé, Hanem előre is tekint. A várt
jövendő világi vonatkozásban is éppúgy meghatározza a jelent, akárcsak
a múlt. Hátha még maga Krisztus a várt jövendő.

37.1.1 Az időpont kérdése

Mikor jön el? Éppen mert nem történeti erők vagy fejlemények eredménye
a vég: Krisztus jövetelének ideje kiszámíthatatlan, annak óráját meg
nem mondhatjuk. Csak annyit tudunk: “hirtelen” jön (Mk 13,36),
azért ébren kell várni, teljes készenlétben, imádkozással és vigyázással.
Mindenféle “számítgatás” éppoly tévedés, mint a reménység feladása.
A feladás többnyire a számításbeli tévedések következménye szokott
lenni.

Még csak a “jelekkel” se spekuláljunk. Háborúk, ínség, nyomorúság,
az egyház üldözése stb.: mindezek általában jellemzik az életet. Jellemzik
nagyrészt még az egyház életét is a feltámadás és a paruzia közötti
időben. Szinte “normális” a bűnös világ ellenállása a felkínált
élettel szemben. Mondhatjuk tehát: a végidő mindenkor egyformán közel
van. “Itt az utolsó óra” (1Jn 2,18), már most aktuális. (Ezért
balga dolog a paruziára nézve “késést” emlegetni.)

37.1.2 A hetedik nap, mint jel

Egész istentiszteleti életünk erre a végidőre néz. A megszentelt hetedik
nap, az örök szombatra való készülődés. Jel-voltát csakugyan emlékezetben
tartja-e a gyülekezet?

Az örök szombat elérkezése, vagyis Krisztus jövetele előjeleként emlegeti
néhol a Biblia az antikrisztust. A Bibliának azonban nincs egységes
képe róla. Az antikrisztust hol egyénnek, hol kollektív jelenségnek
tünteti fel; hol a tévtanító, hol a tobzódó politikai hatalom képében
jeleníti meg. Ennek tudatában óvakodjunk az antikrisztus nevet akár
egyes történeti személyekre, akár történeti jelenségekre alkalmazni,
noha tudhatjuk, az antikrisztus már most tevékeny. Antikrisztus lehet
egyszerűen a Krisztus-ellenes erők történelmi tömörülése, summázódása,
mely igen különböző módon és igen különböző helyeken mutatkozhat.
A politikai, gazdasági élet démonizálódásában éppúgy, mint a vallásos
életben. Tehát az antikrisztussal kapcsolatban is józanságot kíván
a Biblia.

37.1.3 A mérték

Krisztus visszajövetelekor megy végbe a búza és konkoly különválasztása,
vagyis az utolsó ítélet.

A Biblia nem farizeusi értelemben beszél az ítéletről, vagyis az nem
egyszerűen a cselekedetek morális mérlegelése, amint a köztudat tartja,
hanem a Krisztushoz való viszony nyilvánosságra-jövetele. A Biblia
a cselekedetekről csak annyiban szól, amennyiben azok a Krisztus-hit
megnyilvánulásai, illetve pogányok esetében a “szív törvénye”
szerint valók. Tehát az örök Bíró a személyes magatartással együtt
méri a cselekedeteket.

Ő rejtett emberünk, a szív törekvései szerint ítél (Rm 2,16; 1Kor
4,5) - ítélete éppen ezért másképp végződik, mint ahogy azt pusztán
a cselekedetek morális mérlegelése alapján várhatnók. (Jn 6,28; Mt
7,21-27; Mt 25,31-46)

37.1.4 Üdv és kárhozat

Az ítélet üdvöt vagy kárhozatot jelent. Mi a kárhozat? Erről csak
annyit tudunk, hogy a menny ellentéte. De talány számunkra, éppúgy,
mint a bűn. A Biblia képei sem magyarázzák meg. A tűz, jajgatás, fogcsikorgatás,
sötétség stb.: képek. A Biblia féltő szeretettel óv ezektől, illetve
az ezek által jelzett dologtól. Maguk a képek nem arra valók, hogy
riogassuk velük embertársainkat, mert nem riogatás téríti meg az embert,
hanem az evangélium: az isteni szeretet lefegyverző ereje.

37.2 A feltámadás és az új élet

Krisztus visszajövetelekor, még az ítélet előtt feltámadnak a holtak,
s Krisztus szavára eléjönnek.

37.2.1 A lélek nem minden

Nem csupán a lélek halhatatlanságáról van itten szó, ahogy a modern
ember képzeli. A lélek halhatatlansága, idealista eredetű, görög gondolat,
s mélyen beleevődött az európai közgondolkozásba. A lélek halhatatlanságát
szokták kijátszani a testi feltámadással szemben: úgy tüntetik fel,
mint a bizonyosat a bizonytalannal, az elképzelhetőt a képzelgésnek
tűnővel szemben Ezért a lélek halhatatlanságában keresnek menedéket
és bátorítást a halálfélelemben.

Nem csoda, ha követőkre talál a spiritizmus, mely a testtől elkülönült
lélek jeladásairól tud. Sok visszaélés, babonaság melegágya a spiritizmus;
annyi alapja azonban van, hogy a médium olykor ma még felderíthetetlen
telepatikus megérzéssel, bizonyos fokig beilleszkedhet egy eltávozott
ember tudatvilágába, s annak a tudatnak határai közt mozogni képes.
Az igaz, hogy közlései csak az illető múltjára vonatkozó ködös és
jelentéktelen mondatok, de az illető jelenlegi körülményeiről, tehát
a halál-vonta határon túli helyzetéről nem árulnak el semmit. Teológiai
jelentést keresni a médiumos közlésekben, határozottan babonaság és
tévelygés. Bibliátlan emberek valláspótléka.

Már Luther megmondotta: “Isten utálatosságnak tekinti a halottaktól
való tudakozódást; olyan formán, mintha Isten nem volna közöttünk,
aki nekünk mindazt, amit tudnunk kell és szükséges meg tudja és meg
akarja mondani, közli is velünk, és mi még mindig nem érjük be az
ő igéivel… Ha az élők a halottakat kérdezik, az nem jelent egyebet,
mintha az ember egy fadarabtól kérne tanácsot.” (Luther művei III.
114 és 116. l.)

Ha a spiritizmust helytelenítjük is, azért a lélek halhatatlansága
tanát mégsem volna helyes merev és bántó módon eleve elutasítanunk,
mert van az alján valami igazság-morzsa. Isten ugyanis a maga képére
és hasonlatosságára teremtett embert eredetileg
nem a mulandóságra, hanem a maradandóságra szánta. Újra meg újra meg
is mutatkozik valamilyen formában a továbbélés sejtelme, igénye, tudata.
Ez több mint természeti énünk önfenntartási ösztönének megnyilvánulása.
Az emberi hivatás hitben felismert arányaihoz mérten ugyanis földi
életünk valóban befejezetlennek tűnik. De ez nem azt jelenti, mintha
mi jogot formálhatnánk az örök életre. Az ember az örök életet a bűnesettel
eljátszotta, úgyhogy számunkra az örök élet nem jog, hanem kegyelmi
ajándék.

Ezért a lélek sem valami belső képesség folytán, nem a maga erejéből
és nem magától értetődően halhatatlan. Nem is az a bizonyos “jobbik
rész” bennünk, mint a lélek halhatatlanságának hirdetői vélik. A
teremtéstörténet arra emlékeztet: lelkünk sem eleve élő, hanem Istentől
kapta az életet (1Móz 2,7), s annyira esendő, hogy már az első bűn
legalább annyira lelki, amennyire testi. Azóta is minden vétek testi
és lelki egyszerre.

Az örök élet olyan értelemben kegyelmi ajándék, hogy csak Krisztusban
és Krisztus által lehetséges, mert mint az Írás mondja: “Övé egyedül
a halhatatlanság” (1Tim 6,16). Őbenne kapjuk azt mi is, mint “java
részesei”. Ő számunkra a Megtartó. (Lk 2,11; Fil 3,20 stb.) Éles
fényt vet a kérdés lényegére Lázár feltámasztásának története. Jézus
vigasztaló szavaira a testvérét sirató Márta, mint valami betanult
leckét, általános érvényű tételt mondja fel: “Tudom, hogy feltámad
a feltámadáskor az utolsó napon”. Mire Jézus kiigazítja, s a személyes
mozzanatra tereli a figyelmét: “Én vagyok a feltámadás és az élet:
aki hisz énbennem, ha meghal is él”. (Jn 11,29 k.) A Biblia szerint
Krisztus csodája a feltámasztás a visszajövetelkor is.

37.2.2 A test feltámadására is ígéretünk van

A testi feltámadás számunkra elképzelhetetlen és érthetetlen dolog.
Éppoly érthetetlen, mint az a tény, hogy vagyunk s a világ is van.
Csakhogy létezésünket, s a világ létét is megszoktuk, tapasztaljuk
és természetesnek vesszük. A feltámadást pedig a kijelentés tényei
alapján hisszük és reméljük. De semmivel sem lenne eljárásunk “logikusabb”
vagy “tudományosabb”, ha a feltámadás helyébe végpontul pl. a
nirvána vagy az osztály- és államnélküli társadalom gondolatát tennők.

A testi feltámadásban a váltság valóságának végső konzekvenciái fejeződnek
ki. Maga a kijelentés serkent arra, hogy a halál, mint megsemmisülés
gondolatában s a hátramaradottak tudatában, a kegyeletes megemlékezésben
való továbbélésben ne nyugodjunk meg, s teremtett valóságunk testi
részét se adjuk fel. Isten hozzánk való viszonya, szövetségi hűsége
túlér és átvezet a mulandóságon. Az emberi történet folyamata nemcsak
célt ér Isten országlásában, hanem úgy summázódik ott, hogy Isten
kegyelméből, annak személy szerint mi is részesei lehetünk, a testnek
és világnak dicsőséges megújulását megélhetjük. Nem a tehetetlenség
és kétség a keresztyén ember végső jellemzője, hanem a kijelentés
tényén alapuló reménység és örvendezés.

Az eddigiekkel csupán tisztogattuk a terepet a tüzetesebb feleletadásra.
A bibliai feleletet jórészt olyan szentírási helyek kapcsán mondjuk
el, amelyeket a lélek halhatatlanságának hirdetői tévesen szoktak
idézgetni.

37.2.3 Félreértett textusok

Ne tévesszen meg minket az a jézusi mondás: “Ne féljetek azoktól,
akik a testet ölik meg; a lelket pedig meg nem
ölhetik”. (Mt 10,28) Nem azt a nálunk szokványos különbségtételt
akarja itt Jézus kifejezni, hogy az ember két részből áll, testből
meg lélekből, s e két alkatelem közül a test úgyis halandó, a lélek
meg mindenképpen halhatatlan. A Biblia szóhasználatától az effajta
különbségtétel teljesen idegen. A Biblia a lelkeken itt is, mint általában:
az életet, mégpedig - tanítványokról lévén szó - az igaz, Isten
szerint való életet, a Krisztusba oltott megújult életet
érti. Ez az, amit a keresztyénüldözések sem pusztíthatnak el.

“Mert meg vagyok győződve - mondja az apostol -, hogy sem halál,
sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem
jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi
más teremtmény nem szakaszthat el minket Isten szerelmétől, mely vagyon
a mi Urunk Jézus Krisztusban.” Ez a Róma 8 két utolsó versének s
a Heidelbergi káté első kérdésének sugárzó bizonyossága. Ezen a szilárd
meggyőződésen alapulnak az apostoli intelmek: “Annakokáért ha feltámadtatok
a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek.” (Kol 3,1) Pál, mint
nagy-nagy hitbeli tényt jelenti ki: “Ha valaki Krisztusban van,
új teremtés az.” (2Kor 5,17)

Ebben az összefüggésben beszél a Biblia a halál utáni életről, s itt
kezdődik reánk nézve is a feltámadás. Kálvin szerint: “Reánk nézve
minden megszabadításnak, melyet a hivők e világban érezhetnek, a feltámadás
a legfőbb példája”. (Inst III. 25. 4.) “Csak az tett kellő előmenetelt
az evangéliumban, aki hozzászokott a boldog feltámadásról való szüntelen
elmélkedéshez.” (Inst. III. 25. 1.)

Ugyancsak félreértésre, a testtel szemben a lélek egyoldalú értékelésére
vezethet néhány zsoltár-vers, mely a lélek háláját
és sóvárgását fejezi ki (pl. Zsolt 23 és 42), holott nemcsak a lélekről,
hanem az egész emberről, teljes valónkról szól, tehát a testünkről
is. Az imádság nemcsak a “lélek társalgása Istennel”; a zsoltárosé
sem ilyen. Az imádságban az egész ember részes,
mindenestül odaborul Isten elé, és olyan dolgokért is könyörög, mint
a mindennapi kenyér. A Biblia életszemlélete teljes valóságunkról
beszél és idegenkedik az elvontságoktól. Ha mi a görög gondolkozás
jegyében a lelket a testtől való elkülönítés útján önállósítjuk, akkor
a krisztusi küldetést, az egész keresztyén életet megcsonkítjuk, mert
azt csak a lélekre és a túlvilágra korlátozzuk. A lélek ilyen egyoldalú
istápolása semmivel sem egészségesebb dolog, mint a másik véglet:
a lélek létezésének tagadása. Történetileg éppen az előbbi volt az
utóbbi kiváltója.

37.2.4 Régi rajongás, mai megalkuvás

A hit annyira nemcsak a lélek (vagy mint a modernek mondották: a “személyiség”)
ügye, hogy a Biblia kifejezetten a test feltámadását
tanítja, mégpedig Krisztussal, az ő halálon aratott diadalával szoros
összefüggésben. Ez azt teszi, a Biblia nem a mi lehetőségünkről, hanem
a Teremtő Isten újjáteremtő erejéről beszél. Voltaképpen nem is feltámadásról,
hanem feltámasztásról.

A korinthusi gyülekezetben ekörül mutatkoztak nézeteltérések. Nem
Krisztus feltámadását vonták kétségbe, még csak nem is a holtak feltámasztását.
De a holtak feltámadásáról úgy vélekedtek, mint ami már a keresztyének
körében voltaképpen teljességgel megtörtént. E körön túl nem is érdekelte
őket a kérdés. A keresztségben részesült hivő, véleményük szerint
oly mértékben meghalt és újjászületett, hogy rajta nem fog többé sem
a bűn, sem a halál ereje. Nincs is értelme ezek után a feltámadást,
mint a végidők csodáját várni. A korinthusiak tehát némely mai teológust
megelőzve, túlhajtottak egy bibliai gondolatot: úgy vélték, ők már
a végidőkben élnek. Ezzel mintegy átugrották a jelent s annak feladatait,
holott ma még csak az előízét érezhetjük a feltámadásnak. Azt is elfeledték,
a halál révén súlyos törés és nem töretlen átfejlődés van a jelen
és a jövő élet közt.

A halál és feltámadás tényleges komolyságával nem számol a régi korinthusi
rajongás mai, egészen világias változata sem. Azokra az önáltató magyarázgatásokra
gondolunk itt, amelyekkel a modern ember igyekszik halálfélelmét csitítani.
Ezek szerint a halál nem valami sötét és oktalan végzet, hanem egyszerű
és érthető biológiai folyamat: a szervezet elkopása, az életerő elhasználódása,
kialvása. Ez minden élőlény közös sorsa, Nem félni kell tehát tőle,
hanem meg kell békélni, sőt meg kell barátkozni vele. A bölcs belátja,
hogy a halál csak a szenvedéseknek vet véget, s nem egyéb, mint a
lélek kiszabadulása börtönéből, a sokféle vágy által hajszolt és sokféle
nyomorúsággal terhelt, halandó testből. A halál nem ellenség, hanem
jó barát.

A Biblia mellőzi az efféle megalkuvást, Lehet ugyan így beszélni:
“Frigyet kötöttünk a halállal, a sírral meg szövetséget”, de ez
csak annyit jelentene: “A hazugságot választottuk oltalmunkul, és
a csalásban rejteznénk el.” (És 28,15) A Biblia megalkuvás helyett
hadat üzen a halálnak, mert ellenséget lát benne. A halál teremtmény
voltunknak nem természetes tartozéka, hanem a ránk tört kérlelhetetlen
ellenség, akinek az emberi bűn nyitott kaput. A keresztyén úgy tudja,
hogy a halál a bűn zsoldja (Rm 6,23), de azt is tudja, hogy Krisztus
ezen az ellenségen már döntő győzelmet aratott, a mi javunkra is.
Nem maradunk a halál zsákmánya.

A Krisztus-prédikáció e tekintetben is a Krisztus javaiban való részesedést:
a feltámadást, mint valóságos testi-lelki megújulást hirdeti. Megváltónk
egész tanítói működését és csodatételeit úgy kell értenünk, mint amivel
a bűn és halál sötét erőit lépésről-lépésre szorítja vissza. A halálon
aratott döntő győzelme a húsvéti csoda; végső diadala pedig a testeknek
feltámasztása. Isten a saját keze által formált emberi testet nem
elveszíteni, hanem megváltani és megszentelni akarja. Ezért már most
legyen testünk Istennek temploma: az ó neve szenteltessék meg testi
életünkben is.

A halál jegyeit önmagában hordozó Kálvin is önáltatás helyett ebben
az irányban keresett megnyugvást. Szerinte kétségeink legyőzésére
“két támasszal szolgál a hitnek a Szentírás,
melyek közül egyik a Krisztushoz való hasonlóságban áll, a másik pedig
Istennek a mindenhatóságában”.

Először is jegyezzük meg “Krisztus nem egyedül önmagáért volt alávetve
a halálnak, és nem egyedül önmagáért nyert győzedelmet feltámadásával
a halál felett, hanem benne, mint főben kezdődött el az, aminek minden
tagban be kell teljesednie… Ő mennyei halhatatlansággal és dicsőséggel
van felruházva azért, hogy az egész test hasonlatossá legyen a főhöz.”
(Inst. III. 25. 3.)

Továbbá gondoljunk Isten mindenhatóságára. “Hisszük testünknek feltámadását…
mégpedig úgy, hogy azok, akik már előbb elhaltak, visszanyerik testüket,
akár férgek rágták szét, akár a földben porladt el, akár hamuvá égett,
akár valamely más módon szóródott szerte.” (Inst. 1536. Victor f.
93. l.) “Mivel pedig Istennek minden elem, bármely szempillantásban
föltétlen rendelkezésére áll, őt semmi nehézség sem akadályozza meg
abban, hogy a földnek, víznek, tűznek megparancsolja, adják vissza
azt, amit látszólag megemésztettek.” (Inst. III. 25. 8.) - Kálvin
erre a kettős alapra támaszkodva tudott vigasztalódni és másokat is
pásztori módon vigasztalni e siralomvölgyben. Mégpedig nemcsak az
Institutióban erősített vigaszával, hanem prédikációiban és kivált
leveleiben.

37.2.5 Páli hasonlatok iránymutatása

Pál apostol, Krisztus evangéliuma nyomán testi feltámadásról tanít
(1Kor 15). Tudja azonban, hogy emberi fogalmainkon kívül eső dologról,
csodáról beszél. De azt is tudja, a testi feltámadás nélkül a hit
alaptalan ábrándozás, üres önámítás. Nem megfejteni akarja a csodát,
nem a feltámadás lehetőségéről, hanem a feltámadás valóságáról beszél.
Itt sem részletezheti, hogy és mi módon megy végbe a feltámadás, de
legalább hasonlatokban igyekszik közel hozni hozzánk a csodát.

A hasonlatok mindenkor félreérthetők. Ilyen az elvetett gabonamag
páli hasonlata is. (1Kor 15,35 k.) Egy természeti folyamaton akarja
láttatni a láthatatlant, a természetfelettit. A halállal nagyobb törés
következik be az életfolyamatban, mint a gabonamag bomlásával, de
Krisztusra hagyatkozva, a halálból is élet következik, Isten ugyanazon
teremtő ereje folytán. Láthatóvá válik amaz új emberünk, akire nézve
két dolgot hangsúlyoz: a feltámadott test olyan is, meg nem is olyan,
mint a mostani. Test, de feltámadott test, felismerhető és mégis más,
kontinuitás, meg diszkontinuitás van a kettő között.

Pál apostol hasonlata tehát nem elegendő a feltámadás teljes valóságának
megragadására, még kevésbé a kíváncsiság kielégítésére. Ám az irányt
bízvást megmutatja: Isten a mi halandóságunkban megdicsőíti hatalmát,
mint életnek és halálnak szabados Ura. Nem az tehát a feladatunk,
hogy a feltámadás lehetőségét elméletileg belássuk, hanem, hogy amíg
tart a kegyelmi idő, befogadjuk életünkbe a feltámadás erőit, a halál
árnyékában az Életnek Urát. Azért, hogy hazamenetel lehessen számunkra
a halál, az élet pedig készülődés az Istennel való végső találkozásra.

A másik páli hasonlat, amire fentebb már egy Kálvin-idézetben utaltunk,
voltaképpen több is, mint hasonlat: mi a keresztyén gyülekezettel
egyetemben Krisztus teste vagyunk. Pál ezt a képet gyakran használja
(pl. 1Kor 12,27; Rm 12,5 s főleg az Ef levélben). De szerinte nem
azért test az egyház, mert szociológiai szempontból valamiféle szervezete,
testületi jellege van, hanem mert a feje Krisztus. Ebben a formulában
a test jelölésére használt görög szó (sorra) tág jelentéskörű: megölt
testet, holt tetemet jelent, de jelenti az élő testet is, mint a cselekvés
és az élet hordozó eszközét. Krisztusban nemcsak egy valaki, hanem
sommás értelemben az ádámi természet halt kereszthalált, hogy teret
készítsen a Szentlélek által feltámasztott testnek, az új életnek,
az új emberiségnek. A “második Ádám” feltámadásával bennünk is
elkezdődött az új élet, hiszen az Ő testének tagjai vagyunk, egyazon
örömüzenet, egy keresztség, egy kenyér részesei.

A Biblia ezt a feltámadott Krisztussal való éltető egységet és közösséget
az atyafiak és a testvér, a szőlőtő és a szőlővesszők összetartozásával
is kifejezi. Igaz, Krisztus és a Krisztus-test életegységéről csak
a gyülekezet tagjai, csak az egyház vonatkozásában beszél. A világ
nem Krisztus teste. Az egyháznak azonban éppen mint Krisztus-testnek
küldetése van az egész világra. A hirdetett és befogadott evangélium
már az örök élet előízét adja, s tapasztalati tartalommal tölti meg
a képet: bizony mi Krisztus teste vagyunk. Tápláltatásunk, életünk
a Főtől függ. - Ebben és csakis ebben az összefüggésben van reális
alapja és értelme a test feltámadásáról való beszédnek. Ebből kiszakítottan
üres beszéd:

Tehát aki csak a saját továbbélése iránt érdeklődik, s számára a feltámadás
csak az egyéni megmaradás önös vágyálmának kielégítése, az téved és
értetlenül siklik el a Biblia magvas mondanivalója, új távlatokat
nyitó ígérete mellett. Viszont, aki már e földön megismeri és szolgálja
az életnek Urát, felszabadultan tapasztalja a halálnál is hatalmasabb
Valóságot.

A Biblia szerint a feltámadás mindannak beteljesedése, amiért Isten
embere már e földön tusakodott, még bukások árán is állhatatosan küzdött,
s aminek első zsengéjét már boldogan megízlelhette.

A megoldás tehát nem egy hittétel igaznak tartása, hanem az Úr Krisztusnak
való önátadás. A háttérben pedig ez áll: “Neveden hívtalak el”
(És 45,4). Az elhívó Isten hűsége erősebb a fizikai halálnál, ezért
nem hull semmibe az élet, és nem oldódik fel a mindenségben. A feltámadás
csak a teremtés és újjáteremtés hitbeli kategóriájában érthető, így
viszont az egész világra kihat.

Zárjuk fejtegetésünket Luther szavaival, melyekben a halál komolysága
és a hit vigasza egyaránt szóhoz jut: “A halál búcsú ettől a világtól
s ennek dolgaitól… Lelkileg is búcsúvétel, ez azt teszi: bocsásson
meg ki-ki szívből minden embernek… és maga is kérjen bocsánatot
minden bántásért”. A halál szoros kapuja és keskeny útja a születésre
emlékeztet. “Az az életre, ez meg az új életre visz. Fájdalmas,
de boldog születés. Becsülje nagyra az ember a sákramentumokat, a
bűnnel, halállal és pokollal szemben hagyatkozzék rájuk. Ha ezt megfogadjuk,
nem önmagában nézzük a halált, nem is bennünk, a természetünkben,
hanem Abban, aki legyőzte a halált: a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Ő szabadít meg minket a halálfélelemtől.” (Ein Sermon von der Bereitung
zum Sterben 1519.)

37.3 A közbevetett idő

Mi van a halottakkal a feltámadásig? Túl vannak a halálon, de az ítéleten
még innen. Velünk együtt várják a végső napot. Mint ebből a tömör
feleletből látszik, mi határozottan elvetünk a közbeeső állapotról
mindenféle spekulációt. Kálvin keresztyén józansággal mondja: “Azt,
hogy a halál és feltámadás között milyen a lelkek állapota, kíváncsian
kutatni nem szabad, de nem is hasznos… Elégedjünk meg azzal, a kegyesek
lelkei nehéz küzdelmüket bevégezvén, a boldog nyugalomba térnek, ahol
nagy örömmel várják, míg a megígért dicsőség élvezetébe juthatnak,
és így minden függőben tartatik Krisztusnak, a Megváltónak eljöveteléig.”
(Inst. III. 25. 6.)

Tehát csak annyit tudhatunk, s az nekünk elég: akik Krisztusban haltak
meg, azokat a kegyelem a halálban is körülöleli. “A ti életetek
el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.” (Kol 3,3.) Az Élet
Urával való közösségnek, a halál sem vethet véget. Ehhez még hitvallásunk
alapján hozzáteszünk annyit (lásd az ecclesia triumpans-ról mondottakat
a II. Helv. hitv. 17. részében): Kedves halottaink a földi harc megharcolása
után most is beletartoznak az egyházba, mint a szentek egyességébe.
Istentiszteletünkben: hitben, imádságban és az úrvacsorában együtt
vagyunk velők, láthatatlan közösségben. Nem azért, hogy segítségüket
vagy közbenjárásukat kérjük - hiszen Krisztus a mi egyedüli és mindenre
elégséges közbenjárónk -, hanem hogy hitükön, életük példáján buzduljunk.

A római katolikus egyház ezen a helyen tárgyalja a purgatórium-tant.
A tisztítótűz átmeneti hely, ahol a hívek, akik az elkövetett mulasztásokért
“a töredelem méltó gyümölcseivel nem tettek eleget”, tehát Isten
színe látására még nem elég tiszták, a végítéletig tisztulnak. A tan
aránylag kései keletű, csak az 1439-i Florenci zsinaton, végérvényesen
pedig 1563-ban a Tridenti zsinaton emelték dogmává. A reformáció ezt
a dogmát bibliai alapon elvetette.

Luther 1528-tól kezdve fordult vele szembe: “Szó sincs az Írásban
a tisztítótűzről… Bárha Istennél mindenek lehetségesek és Ő gyötörtethetné
is a lelkeket testtől való megválásuk után, ámde ezt nem mondotta,
nem is íratta meg, miért is nem akarja, hogy ezt higgyük.” (Luther
művei V. 431. l.) Kálvin még keményebb ítéletet mond: “Ha Krisztus
vére az egyetlen elégtétel, kiengesztelés és megtisztítás a hivők
bűneiért, mi marad más hátra, mint az, hogy a purgatórium merő káromlás,
mégpedig borzasztó káromlás a Krisztus ellen.” (Inst. III. 5. 6.)
Erre a dologra nem is kell több szót vesztegetni.

Az örök élet értelméről azonban szólanunk kell még. A Biblia szerint
az aionos nem azt teszi, hogy “soha sincs vége”, hanem egészen
egyszerűen azt, hogy “a jövendő világhoz tartozik”. Az örökkévalóság
tehát az új világ ideje. Nem valami elvont képzelgés, hanem valóságos
tartalmú: Isten boldog országlásával kapcsolatos.

A feltámadással vándoréletünk célba ér. A hit: színről-színre látássá,
a reménység: boldog valósággá válik, a szeretet pedig megmarad örökké.
(Jn 17,3) Az örök élet a viszontlátást is magába zárja, abban az értelemben,
hogy Krisztus gyülekezete odasereglik Ura trónusa köré, a mennyei
közösségbe. Az új élettel az ég és föld megújulása is együtt jár:
ezzel az üdvtörténet a természet világára is kihat, mégpedig felszabadító
erővel hat ki. (Rm 8,20-25) És Isten lesz minden, mindenekben.

A reánk vonatkozó váradalmaknak tehát két fő mondanivalója van, Az
egyikben az fejeződik ki, hogy Krisztus által a bűn és halál ellenére
örök életre jutunk, a másikban pedig az, hogy Isten országa a világ
minden ellenállása ellenére, egykor szemmel láthatóan is diadalt fog
aratni. Minden megcsúfoltatás és leverettetés közepett is, ebben a
hitben harcolhatjuk meg a hitnek szép harcát, gyakorta fohászkodván:
Jövel, Uram Jézus!