36. A kérdés jelenlegi állása

36.1 Előzmények a protestáns modernizmusban

Az eszkatalógia a keresztyén váradalmak tana. Alapszava ta eschata
végső dolgokat jelent, pedig voltaképpen nem “dolgot”, hanem “személyt”
várunk, nem valami jövendőt, hanem valaki jövendőt, ti. Krisztust.
Mindaz, amiről az eszkatalógia beszél, Krisztus visszajövetelével
függ össze, mégpedig szorosan összefügg.

A protestáns modernizmus a keresztyén váradalmakat a fejlődéselmélet
jegyében átértelmezte. E szerint az emberi nemnek vallásos, morális
és kulturális haladása vezet el a boldog állapotba. Isten országa,
tehát a történet természetes kibontakozása. A protestáns modernizmus
ilymádon az eszkatalógiát eredeti értelméből kivetkőztette, a kulturális
fejlődéssel azonosította, elspiritualizálta, voltaképpen feladta.
A konkrét bibliai mondanivalókat pedig akarva-akaratlan átengedte
a szektáknak, főleg az adventistáknak. Azok aztán a Biblia végidőkre
vonatkozó utalásait tanaik középpontjába állították és spekulatív
módon kiszínezték.

A 20. század embertelenségei, főleg a világháborúk alaposan rácáfoltak
a protestáns modernizmus váradalmaira, az egész optimista történetszemléletre,
s utat nyitottak a bibliai reménység új megértése felé. Ráébredtek,
nem emberi erőfeszítésekről, nem történeti átfejlődésről van itt szó,
hanem Krisztusról, aki eljövendő, s ahogy a Biblia beszél róla, mint
eljövendőről, az nemcsak “mitológiai keret” Krisztus életéhez,
amelytől “meg kell tisztogatni” a keresztyén hitet, hanem a kijelentés
szerves része. Eleven reménység nélkül nem tudhatjuk Isten kezében
magunkat, mint az ő teremtményei, e nélkül üres a hit s a keresztyén
élet önáltatás. Akkor csak a vak természet produktumai vagyunk, s
nem igaz sem a bűn, sem a szabadulás, csak kikerülhetetlen sorsunk
van, amelyre pontot tesz a halál, hogy végleg lezárja a boldogtalan
emberi létet. Reménység nélkül tehát nincs keresztyén élet.

Viszont a váradalmakat az ige fegyelme alatt kell tartanunk. Nem szabad
felednünk: a Biblia gyakran és nyomatékkal beszél a végső dolgokról,
de mindenkor nagyon szűk szavúan. Nem a kíváncsiságot, hanem a reménységet
akarja táplálni; nem világnézeti spekulációknak, hanem a hitnek ad
anyagot.

36.2 Jelenkori eszkatalógiai viták

Az eszkatalógiai érdeklődés újraéledésével, az eszkatalógia irodalma
is jelentős fejlődésnek indult. Különösen a nagy orvos-misszionárius
Schweitzer Albert teológiai vizsgálódásai óta általánosan elfogadott
tétel: Jézus és az apostolok egész igehirdetése jellegzetesen eszkatalógiai.
A tekintetben aztán megoszlanak a vélemények, hogy ezt az eszkatalógiát
hogyan kell értenünk. A széleskörű vitákból az értelmezés három alaptípusa
rajzolódik ki: az egyik a múltra, a másik a jelenre, a harmadik a
jövőre teszi a hangsúlyt. Mindeniknek van valami bibliai magva, ugyanakkor
mindenik egyoldalú, sőt többé-kevésbé torz.

36.2.1 A múltra vonatkoztatott eszkatalógia

Vannak, akik az eszkatalógiát úgy állítják a középpontba, mint ami
voltaképpen már meghiúsult. Az a múltbeli tény
szerintük a döntő, hogy az első keresztyén nemzedék, még a maga idejére
várta Jézus visszajövetelét, a paruziát. (Mk 9,1; Mt 10,23 par.) Erre
határozott ígéreteket kapott, de az ígéretek máig sem teljesedtek,
a paruzia lassan ábránddá foszlott. Vannak, akik minden egyebet mellőző
következetességgel ebből az egyetlen tényből, a paruzia elmaradásából
vezetik le a keresztyénség egész történetét. A váradalom egyre inkább
elhalványult s a keresztyénség egyre inkább elvilágiasodott. A missziói
lendületű eszkatalógiai mozgalomból intézményes egyház és megcsontosodott
tanrendszer lett. Mi is akkor járunk el következetesen, ha lemondunk
a paruziáról, mint ahogy hallgatólagosan már az ó-egyház is lemondott,
s keresztyén küldetésünket csupán etikai téren: a szeretetparancs
megvalósításában keressük. Ezt a liberális színezetű gondolatot az
úgynevezett konzekvens eszkatalógia hívei (pl. Werner Márton) képviselik.

Maga a kérdés az első keresztyén gyülekezetet valóban foglalkoztatta.
Pál apostolnál a közeli, meg a távoli váradalom egyaránt megtalálható
(1Thess 4,15-18 vö. 2Kor 5,1 k. és Fil 1,21-23-al). Péter pedig a
90. zsoltárral hárítja el a paruzia időpontjára vonatkozó kérdezősködéseket:
“Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő olyan,
mint egy nap. Nem késik az ígérettel az Úr… hanem hosszasan tűr
érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki
megtérésre jusson.” (2Pt 3,8-9) - A hit számára a megnyugtató
megoldást, már az ószövetségi ígéretekkel kapcsolatban megadja a Biblia:
az ígéret “bizonyos időre szól… és nem csal. Ha késik is, bízzál
benne, mert eljön, el fog jönni, nem marad el!” (Hab 2,2 k.; Ez
12,21 k.)

Valóban, az első gyülekezetek a közeli visszajövetelt nem tették a
hit előfeltételévé. Tudták, Krisztusban a váradalmak már
megvalósultak, az ige testet öltött, s csak a végső beteljesedés,
a visszajövetel van még hátra. Annak az időpontja pedig a Feltámadott
szerint az Atya hatalmába helyeztetett (Csel 1,7). Az első gyülekezet
tehát hitt Isten ígéreteinek szilárdságában, Istenre, mint az ígéretek
adójára tekintett. Minden körülmények közt tőle várta a beteljesedést,
s töretlen reménységgel Reá bízta a beteljesedés módját. Ezzel nekünk
is példát mutatott, mégpedig nem a váradalmak feladására, hanem a
hitbeli bizodalomra. Ebben legyünk “következetesek”. Az úgynevezett
eszkatalógiátlanodás pedig nem annyira a váradalmak elhúzódásának,
mint inkább a keresztyénség államvallássá lételének következménye.

36.2.2 A jelenre vonatkoztatott eszkatalógia

Vannak aztán olyanok, akik a végső váradalmat teljesen a jelenre
vonatkoztatják. Belejátszik ebbe a modern embernek a zsidós apokaliptikától
való idegenkedése, de a lényeg mégis valami más, kifejezetten bibliai
indoklás: Krisztusban az Isten országa szorongatóan közel jött, a
végidő mintegy betört a jelenünkbe, itt és most a döntés ideje, a
visszahozhatatlan alkalom.

A döntés pedig abban áll, hogy az evangéliumban saját új életlehetőségemet
ragadom meg. Addig a rettegő természeti ember voltam, a világ, a gond,
a halál kiszolgáltatottja. Krisztus elvette félelmeimet. Mint ő, vele
én is a mennyei Atyára vetem gondomat, s nem szolgálom tovább a világi
hívságokat (1Kor 7,29-31); még a halálfélelemtől is megszabadulok.
Más szóval mondva, a hitbeli döntés az üdvüzenet személyes megragadása,
az ún. egzisztenciális megértése. Ebben a megértésben átminősül az
énem, s a honnan-hová kérdésre feleletet kapok.

Ne toljuk ki tehát a jövőbe a keresztyén váradalmat; jelen van az
életünk minden pillanatában, a döntés istenadta alkalmaiban. Úgy is
szokták mondani: a végső dolgok a történet minden pillanatában egyformán
közel és egyformán távol vannak. Mint ez irányzat képviselői (Bultmann
és tanítványainak széles köre) hangoztatják: a történet értelme a
mindenkori jelenben van. Nem a történet óriási folyamata a fontos,
amit különben sem tekinthet át senki, hanem az én egyéni életem. A
felelős döntéseket nekem kell véghezvinnem. Ezekben az egzisztenciális
jellegű, konkrét döntésekben rejtezik az ember számára a történet
értelme.

Az egzisztenciális értelmezés viszonylagos jogosultságát nem akarjuk
kétségbe vonni. Ez a bibliai gondolat (különösen a Jánosi iratokban
gyakori), csak az a kérdés, lehet-e az eszkatalógia mondanivalóját
kizárólag a jelenre korlátozni, mintegy a jelen
döntéseiben, az új önmegértésben feloldani?

Ha ezt tesszük, akkor a feltámadás és az Isten országa reánk nézve
voltaképpen már múltbeli eseménnyé zsugorodnék, és a várt jövendő
megüresednék. Az, ami már megtörtént, illetve történik, közömbössé
tenne a végső kibontakozással szemben. Ha pedig a jelenbe átplántált
eszkaton felszívja a jövendőt, akkor az üdvtörténet megszűnnék igazi
történet lenni. A Biblia szerint Krisztusban csak elközelgett
Isten országa, az új világnak csupán előízét, mintegy első zsengéjét
érzékelhetjük, előttünk még a teljességre jutás keresztyén váradalma.
Ezt nem szabad figyelmen kívül rekesztenünk.

36.2.3 A jövőre vonatkoztatott eszkatalógia

Vannak végül, akik az eszkatalógiát a jövendőre
vonatkoztatják, s “futurikus eszkatalógiáról” beszélnek, természetesen
abban a tudatban, hogy a várt jövő meghatározó módon hat ki a jelenre
is. Törekvésük bizonyos értelemben ellenhatás az előbbi típusra, mert
az egzisztenciális megértésben az emberre szűkített, hitcsonkító szemléletmódot,
a történeti valóságot elködösítő doketizmust látnak. Érdeklődésükkel
éppen a történet felé fordulnak; Isten ígéretei ugyanis az embert
a jövőhöz kötik. Az ígéretek mintegy megnyitják az ember számára a
bekövetkező események; ezzel az egész történet értelmét. Hogy mi volt
a múlt és a jövő, az az Isten ígéreteiből tűnik ki; életutunkat nem
az világosítja meg, ahonnan jövünk, hanem ami felé, ahová megyünk.

Ámde többről van itt szó, mint valami magyarázó elvről, mert az ígéretek
nemcsak a hit hajtóerői, hanem a történeté is. Nemcsak értelmezzük
önmagunkat és a történetet, hanem az isteni változtatás váradalmában,
meg is változtatjuk. A szeretet isteni parancsa mintegy az isteni
ígéretek másik oldala, s a szeretetparancsnak csak azokkal való szoros
összefüggésben van intő, tettre indító és vigasztaló ereje. A szeretet
ugyanis nem jogi előfeltétele az ígéretek beteljesedésének, mint a
törvényeskedés véli, hanem szerves része.

A futurikus eszkatalógia képviselői (pl. Moltmann, Pannenberg, bizonyos
értelemben Cullmann is) túlmennek tehát az egzisztencializmuson, de
szakítanak azzal a reménytelen történetszemlélettel is, mely a maga
sivár módján (lásd az 1. pontot) az egész egyháztörténetet az eleszkatalógiátlanodás
folyamatának tünteti fel. Az effajta szemléletmód ellensúlyozására
a “reménység teológiáját” építik ki. A keresztyén teológia problémája
ugyanis a jövő problémája, Isten a reménység Istene (Rm 15,3; Kol
1,27). A hit a reménységből él, a hitetlenséget pedig a reménytelenség
kelti és hordozza. - A végidők reménysége aztán oly nyomatékos hangsúlyt
kap gondolkodásukban, hogy a jövendőre összpontosul minden figyelem.
Feltárják az evangéliumnak nemcsak ószövetségi, hanem intertestamentális
gyökérzetét is, hiszen az evangélium nem túlszárnyalása vagy lezárása
Izrael reménységének, hanem éppen érvénybe léptetése és végső kezessége.

Valóban, a keresztyén eszkatalógia az ígéret és reménység nyelvén
beszél, és a jövő távlatát nyitja meg. Fenyeget azonban a veszedelem,
hogy Krisztus váltságművét egy mindent átfogó apokaliptikus történetszemlélet
részévé tesszük és észre sem vesszük, hogy közben
a történet fontosabb lesz, mint Krisztus maga. Krisztus mintegy az
intertestamentális kor zsidó váradalma alárendeltjévé, kiszolgálójává
válik, holott Ő nemcsak a zsidó apokalipszisnek, hanem még az Ószövetségnek
is Ura és szuverén értelemben beteljesítője.

De egy másik túlhajtástól is óvakodjunk. A bibliai Krisztus-bizonyságtétel
valóban múltat, jelent és jövőt átfog; mégse csináljunk belőle valami
történetfilozófiai koncepciót. Krisztus nem áll rendelkezésünkre,
mint valami történetfilozófiai elv. A Bibliának egyáltalán nem történetfilozófiája,
hanem próféciája van. A prófécia pedig - ezt jó menten hozzátennünk
- nem azt teszi, hogy a jövőre szegzett tekintettel a jelent mintegy
átugorjuk. A jelenben kell felismernünk Isten kegyelmi munkáját, hiszen
mint mondottuk, Krisztusban az újjáteremtés már elkezdődött; amit
Krisztus már véghezvitt és most véghezvisz, az minden további reménységünk
alapja.

Végezetül igaz az is: Isten kijelentése valóságos történeti események
során megy végbe, de nem úgy, hogy mi magukban az eseményekben, mint
olyanokban hiszünk, vagy ezekből hámozzuk ki Isten akaratát, hanem
a történet Urában hiszünk, s az Ő szavára hallgatunk. Nem “üdvtörténetről”
vall a Hiszekegy, hanem a Szentháromság Egy Örök Istenről, aki igéjében
szól hozzánk a megélt történet keretei közt, s az ő kezében van a
történet kibontakozása is.

Íme, ily módon kell ma a felszínen levő megoldási kísérletekből: az
eszkatalógia múltra, jelenre, jövőre vonatkoztatott típusaiból okulnunk.
Viszonylagos igazságaikat igyekszünk megszívlelni, s azokat a torzító
egyoldalúságok nélkül saját eszkatalógiai látásunkban érvényesíteni