35. Az úrvacsora

35.1 A szereztetési ige

Történetkritikai elméletek, dogmatikai spekulációk tömkelegén kell áttérnünk, hogy a szertartássá merevedett cselekmény újra gyülekezetépítő tényezővé lehessen. Kezdjük a vizsgálódást a szereztetési igéken.

Négy szövegezésben maradt reánk az úrvacsora szereztetése: Mt 26,26-29; Mk 14,22-25; Lk 22,15-20; 1Kor 11,23-26. A négy szöveg a részletek, vagy inkább csak a kifejezési formák tekintetében kisebb eltéréseket mutat. A történeti kutatás keresi a szövegek mögött levő “eredetit”. A cél érdekében elméleteket állít, s az eltéréseket kijátssza egymással szemben, anélkül, hogy ezideig általánosan elfogadott egységes képet alkotott volna. A dogmatikának nem feladata a történeti feltevések és folyamatban levő viták eldöntése. A maga részéről csak a viszonylagosan megállapodott eredményekre épít. Teszi ezt abban a tudatban, hogy az egyház a kifejezési formák eltérése el-. lenére is egységet, közös értelmet érzett a négy szövegben, s a négy közül elsősorban a páli szövegre épített, mint a legrészletesebbre. Írásba foglalása szempontjából is ez tekinthető a legrégibbnek.

A négy szöveg fontosabb mozzanatai a következők:

1. Az úrvacsora hátterében az ószövetségi pászka áldozat áll, még akkor is, ha vita tárgya, hogy maga az úrvacsora eredetileg páskavacsora volt-e vagy sem. A tárgyi kapcsolat a kettő között mindenesetre fennáll (1Kor 5,7). A pászka ünnepet tudvalevőleg az egyiptomi szabadulás emlékezetére ülték, áldozatbemutatással, a pászkabárány elköltésével; a bárányvérnek ugyanis a szabadítás éjszakáján mentő szerepe volt.
2. Az utolsó vacsora úgy kezdődött, mint a szokásos páskavacsora: Jézusnak, mint házigazdának családatyai áldásával, a kenyér megtörésével, majd a pohár körbeadásával. Új vonás volt azonban, hogy a kenyeret és bort saját élete jelképeként, megtöretett teste és kiontatott vére jegyeként adta. Az úrvacsora ezzel Jézus halálának meghirdetése, e halál áldozati jelentőségének kifejezése lett. A szereztetéskor még Jézus áldozata szóbeli közlés, elkövetkező esemény volt, de a vacsora másnapján betelt, Jézus a jövendölést halálával pecsételte, majd feltámadásával magyarázta. Ez az áldozat a szereztetés igéje és az úrvacsora kifejező jelbeszéde ’szerint értünk történt: úgy élünk engesztelő áldozatából, mint a kenyérből és borból.
3. Az úrvacsora nemcsak egy múltbeli eseményre való emlékezés. A hálás emlékezés és bizonyságtétel közösséget formál, valóságos közösséget Krisztussal. Mint ahogy a magunkhoz vett kenyér és bor testünkké és vérünkké válik, úgy kerülünk személyes kapcsolatba Krisztussal, a feltámadottal. Testének tagjaivá leszünk, egyek mindazokkal, akik szintén Krisztus testének tagjai. A Krisztussal való közösség tehát Krisztussal és ugyanakkor a gyülekezet tagjaival való közösséget jelenti és adja. Ezáltal az úrvacsora az Istennel való szövetség megújítása, kiábrázolása és pecsétje. Pál apostol a szereztetési igék kapcsán éppen a közösségbontó, s ezáltal szövetségrontó korintusiakat feddi, akik rabszolgasorban élő testvéreiket kihagyták az asztali közösségből; méltatlan magatartásukkal eltékozolták az úrvacsora ajándékát (1Kor 11,20-22).
4. Az úrvacsora a mennyei közösség előképe, a messiási lakoma előlegezése. Különösen a szinoptikusok hangsúlyozzák ezt az eszkatalógiai vonást (Mt 26,29 par.); a vacsora végeztével a tanítványok a boldog jövendő reményében kísérték Jézust “dicséretet énekelve” az olajfák hegyére. A páli “míglen eljövend” (26. v.) formulában szintén ott van az eszkatalógiai kitekintés, mint minden úrvacsorázás alkateleme. De az eljövendőre utalnak már az evangéliumokban olvasható étkezési történetek és csodák is, pl. az ötezer ember megvendégelése. Ezek az evangéliumi elbeszélések éppen eszkatalógiai vonatkozásuk révén kapcsolódnak az úrvacsorai szövegekhez.

Az úrvacsora szereztetésének most felsorolt bibliai mozzanatai után szólanunk kell arról is, ami nincs benne a szereztetési igék egyik változatában sem.

Ha Jézus nyelvére, arámra fordítják a szereztetési igét, a későbbi úrvacsora-vitákban oly nagy szerepet játszó “est” szó: hoc est corpus meum, — nincs is ott, mint ahogy a mi nyelvünkben sincs kitéve. Magyarul egyszerűen így mondjuk: ez az én testem. Nem beszél továbbá a Biblia az úrvacsorai elemek: a kenyér és bor lényegéről, még kevésbé azok átváltozásáról, az átlényegülésről. A szubsztancia és transzszubsztanciáció, sőt a konszubsztanciáció is a Bibliától idegen filozófiai fogalom.

A bibliai összefüggés ki is zárja a spekulációkat. Nem ehették a tanítványok Krisztus testét és vérét, hiszen Krisztus még sértetlen valóságában volt ott közöttük. Egyébként is a zsidó hagyományokban nőtt tanítványoknak egyenesen borzadálykeltő képtelenség lett volna a vér fogyasztásának puszta gondolata is. Az átlényegüléssel kapcsolatos elméletekhez és okoskodásokhoz viszonyítva a Biblia úrvacsoráról szóló tanítása egyszerű, tömör és világos. Éppen spekulációmentes egyszerűségében, személyes közvetlenségében megragadó.

35.2 Úrvacsora-viták

A későbbi tanfejlődés elsősorban nem a szereztetési szövegekre épült, hanem János evangéliuma úrvacsorai szakaszára, a János 6, 48-58-ra. Bultmann pl. ezt a szakaszt jórészt későbbi betoldásnak tekinti. Az evangélium itt, János sajátos szóhasználatával nem Jézus testéről és véréről, hanem Jézus húsáról és véréről beszél, és nem is evésről, hanem rágásról és ivásról.

János ezekkel a realisztikus kifejezésekkel nem akart mást mondani, mint a szereztetési szövegek, de ahogy mondta, azzal doketista képzelgéseket akart elhárítani: Jézus Krisztus nem eszmei vagy szellemi jelenség csupán. ő valósággal testet öltött és valóságos emberi testét adta értünk engesztelő áldozatul. Így Ő a mi Megváltónk, így ő a “mennyei kenyér”, az “életnek kenyere”. De hogy félreértés ne essék, s éppúgy betű szerint ne vegyük szavait, mint ahogy Nikodémus betű szerint értette a születés szót (Jn 3,4), hozzátesz valamit, amiből kitűnik, itt sem a testi, hanem a lelki-dolgokon, elsősorban az igén a hangsúly: “A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.” (Jn 6,63) Ne akadjunk fent tehát a realisztikus kifejezéseken.

Az óvás azonban nem bizonyult elég hatékonynak. A régi keresztyének a hellenizmus világában éltek, a misztérium-vallások környezetében. Az antik misztérium-kegyesség alapeszméje az, hogy anyagi dolgokba rejtetten, természetfeletti erők, mennyei szubsztanciák jelenülnek meg, s azok a földi elemekben és földi elemeken át hatnak, jótékony mennyei hatásokat fejtenek ki. A hellenisztikus világ keresztyénei úgy vélték, az úrvacsorában is ilyesmi megy végbe, s az úrvacsorai jegyek csodálatos átváltozásáról tanítottak. Ezzel áttevődött a figyelem az üdvtörténeti eseményről annak a jegyeire, Krisztus személyéről tárgyi jelenségekre: a kenyérre és borra.

Keleten a halál és örök élet gondolata állt a teológiai gondolkozás középpontjában, s az úrvacsorában éppen a Jánosi szöveg alapján a halandóság ellenszerét, a pharmakon athanasias-t keresték. A jegyek, amelyeket két. szín alatt osztottak ki, a pap könyörgésére és nem a szereztetési igék elmondása révén kapják a sákramentumi erőt. Beteggyógyító hatást fejtenek ki, imádatban is részesülnek. Bár Keleten is ott van az átváltozás (metousiosis) gondolata, attól mégis óvakodtak, hogy úrvacsorán kívüli sákramentum-kultuszt, szentségimádást alakítsanak ki.

Nyugaton a bűn és kegyelem összefüggésében értelmezték az úrvacsorát. Papi áldozat az: a bűneinkért végbement kereszthalál naponkinti megismétlése. A golgotai áldozat és mise-, áldozat különbözik az áldozat módjában, de a különbség ellenére is a kettő ugyanaz a cselekmény. Ehhez az úrvacsorai jegyek lényegi átváltozása szükséges, amit ma is az arisztotelészi szubsztancia — akcidencia fogalmi különbségével magyaráznak. A pap a felszenteléskor kapott természetfeletti hatalma folytán a transzszubsztanciációt a szereztetési ige elmondásával véghez viszi. Ez pedig így történik:

Az úrvacsorai jegyek járulékos, tehát érzékszerveinkkel felfogható elemei, akcidenciái megmaradnak ugyan, de lényegük (vagyis szubsztanciájuk) Krisztus testévé és vérévé változik, s amíg csak a jegyek megmaradnak, az új, természetfeletti lényeget őrzik. A miseáldozat bemutatása kapcsán egy szín alatt szolgálják ki az úrvacsorát azzal az indoklással: a testben ott van a vér is, az ostya minden darabkájában ott a teljes Krisztus. A konszekrált ostya vallási kultusz tárgya, a miseáldozat cselekményén s a templomon kívül is. A tömegeket mozgató eucharisztikusokat pl. a konszekrált ostya imádatáért rendezik.

A római katolikus egyház jelenkori reformtörekvései tompítani igyekeznek a-miseáldozatban a természetfeletti papi hatalom olykor kérkedésig menő magasztalását. Nem a pap, hanem- Krisztus cselekedete kerül előtérbe s ezzel együtt a kommunió gondolata, amit a nemzeti nyelv liturgiális alkalmazása is támogat. Továbbá az újabb értelmezés szerint a mise nem megismétli, hanem csak megjeleníti, reprezentálja, megújítja a golgotai áldozatot. Ilyen irányba mutat a II. Vatikáni zsinat liturgiai konstitúciója is (1963. dec. 4.). A hagyomány megkötöző ereje folytán azonban ezek az örvendetes törekvések egyelőre inkább csak a formulázást modernizálták, alig érintik a lényeget. Továbbra is az elemek mágikus átváltozásáról van szó, ténylegesen a golgotai áldozat kultikus megismétléséről. A kifejezési módok korszerűsödtek ugyan, a római egyház eddigi gyakorlata azonban lényegében nem változott.

A reformáció nem ok nélkül látta a Krisztus egyszeri áldozatának elhomályosítását a naponkint ismétlődő miseáldozatban. Hiszen még a jelenkori római katolikus hittudomány szerint is: “A Golgota áldozatának szent lángja lobog föl minden szentmisében”, “minden oltár Golgota.” (Schütz: Dogmatika II. 366. és 368. l.) — Igaza volt a reformációnak abban is, hogy az áldozati jelleg hangoztatása a cselekedeti kegyesség, az önmegigazítás kifejlődését segíti elő a hit rovására. A konszekrált ostya tisztelete pedig, bárhogyan forgatjuk is, végeredményében teremtett dolog istenítése, s mint ilyen bizony nemcsak a Heidelbergi káté kemény szavai, hanem ha szigorúan vesszük, a Biblia szerint is a bálványozás esetei közé tartozik.

A reformáció egységes a Rómával szemben elfoglalt kritikában. A két főág, a lutheri és a kálvini reformáció elveti ugyan a transzszubsztanciációt és az ostyakultuszt, az. úrvacsora mégsem csak egy múltbeli esemény emlékezetbe idézése és hirdetése csupán, hanem a feltámadott Úr Krisztussal való találkozás. Kálvin, akárcsak Luther az úrvacsorában nemcsak visszafelé tekint, mint Zwingli, hanem előre is. Nemcsak a Golgotára emlékezik, hanem ugyanakkor a Feltámadottal való közösséget éli, tehát az úrvacsora nemcsak szellemi aktus, nemcsak emlékezés nála, hanem Krisztussal való lelki közösség. Jellemző Kálvinnak Westphalhoz írt vallomása: “Amikor a pápaság sötétjéből kezdtem kigázologni és kóstolgattam az egészséges tant, Luthernél olvastam, hogy Oekolompadius és Zwingli a sákramentumokban csak csupasz és üres figurákat látnak, akkor én — megvallom — ezeknek a könyveitől úgy elidegenedtem, hogy hosszú ideig kezembe sem vettem.” (CR. IX. 51.)

Kálvin tehát a szándékban egynek vallja magát Lutherrel, de a közös szándékot körültekintőbben fogalmazza meg, s élesebben elhatárolja a római tévelygéssel szemben’. Sajnos, Luther és követői, csak a svájcit látták Kálvinban és zwingliánus szellemben magyarázták és magyarázzák mindmáig úrvacsora-tanát. Ez a történelmi jelentőségű félreértés e két testvérfelekezet tulajdonképpeni elkülönítője. A Krisztus valóságos jelenlétét, a reálprezenciát tehát másképpen magyarázza a lutheri és másképp a kálvini irány. A különbség, bár egyáltalán nem döntő jelentőségű az üdvösség szempontjából, mégis az idők folyamán megmerevedett, szkematizálódott, s odalett a megértés kölcsönös szabadsága. Azóta a protestantizmus nemcsak a római katolicizmuson, hanem saját magán is szemlélheti a hagyomány erejét.

A lutheránusok az úrvacsorai jegyek átlényegülését tagadták ugyan, de féltek az úrvacsora megüresedésétől, emlékünneppé zsugorodásától, az evangéliumok mítosszá való oldásától, ezért a római értelmezés közelében-maradtak. Krisztus nem zárható ugyan az úrvacsorai jegyekbe, mert mint feltámadott, a tér és idő világát maga mögött hagyta, mégis jelenlétének térbeli vonatkozást tulajdonítanak. Nevezetesen Krisztus a maga mennyei módján ott van a szent jegyekben, vagy alattuk, vagy felettük, vagy bennük (in, mit, unter).

A lutheri-értelmezés szerint nem transzszubsztanciáció, hanem konszubsztanciáció történik. Ennek révén a kenyér és bor az Istenígéretének hordozója és szolgáltatója. A fogható és mégis megfoghatatlan jelenlét értünk történik. Isten szabad kegyelmét kínálja fel-az úrvacsorában, ezért annak érvénye nem függhet az ember magatartásától sem az elfogadástól, sem az elutasítástól. Majdnem pápistásan objektív hatóerőt tulajdonítanak a jegyeknek. A jelenlét módjának magyarázatára a finitum capax infiniti néven ismert, s máshol már tárgyalt spekuláció szolgált.

A református irány megértette a szándékot, de idegenkedett, nem csak a szereztetési igétől eltávolodó spekulációtól, hanem annak következményeitől is.

A lutheránusok annyira félnek az úrvacsora elspiritualizálásától, hogy szinte az ellenkező végletbe esnek, s aggálytalanul elmaterializálni készek az úrvacsorát. Ezáltal a hitbeli döntés már-már mellőződik; akkor pedig a személyes aktus helyébe dologi hatás lép. Ennyi veszély láttán, a helyes lutheri szándékot a reformátusok másképp igyekeztek érvényesíteni. Így mondották: Jézus Krisztus, mint megfeszített és feltámadott személyesen van jelen az úrvacsorában, akképpen, ahogy jelenlétét megígérte, a Szentlélek által. Lelke által teszi hatékonnyá az úrvacsorával való élést, minden hivő számára. Erői áradnak a gyülekezetre, mint testének tagjaira. Valóságos Krisztusközösséget teremtő lelki táplálék az úrvacsora. Ezzel a reformátusok úgy karolták fel a kegyelmi eszközt, hogy a jegy jegy maradt, s az üdvösség ügye nem a jegyre, hanem az Úrral való személyes találkozásra összpontosult.

Ha ezt az úrvacsora-értelmezést érvényesítjük, a szereztetési ige közelében maradunk, s nélkülözhetővé válik számunkra mindaz a spekuláció, amelybe a protestáns belviták során estünk, s amelyek jele pl. a Heidelbergi káté 76. kérdésének körülményes megfogalmazásán is észrevehető. A szereztetési ige exegézise nyit utat avult hagyományoktól való szabadulásra, egységes protestáns úrvacsorai állásfoglalásra. Ennek bíztató kezdete az arnoldshaini tanácskozás (1947-57), amelynek tételeit szem el tt tartva fejtjük ki a következőket.

35.3 A szent vendégség

35.3.1 Az úrvacsorai öröm

A Cselekedetek könyvében a jeruzsálemi gyülekezet úrvacsorai gyakorlatáról feljegyezték, hogy “örömmel és tiszta szívvel” részesedtek benne, “dicsérve az Istent és az egész nép előtt kedvességet találva”. (2,46 k.) Ez az ujjongó lelki öröm hiányzik a mi úrvacsorázásunkból. Részint azért, mert a gyászos emlékezés alkalma lett, szinte halotti tor, részint azért, mert a fegyelmezés eszközévé tettük. Mindkét okkal foglalkoznunk kell itt.

Az úrvacsora gyászünnep jellege onnét ered, hogy a megtöretett testre és a kiontatott vérre, csak mint valami emberi tragédiára emlékezünk, s nem mint Isten Fiának értünk hozott páratlan áldozatára, a szabadító váltsághalálra. A szokványos emlékezés megreked a múlton, a mulandóság gondolatán, holott ha jól emlékeznénk, éppen ezzel a múlttal kapcsolódnék a jövendő. Feltárulna szemünk előtt az üdv mennyei távlata, oldódnék a szertartásos formák megszokott merevsége és hálaadásra, felszabadult örömre, dicséret-mondásra nyílnék a mi szívünk is. Éppen erre szolgálna az úrvacsora. Az előfeltétel viszont a jó bizonyságtétel, hiszen az úrvacsora a hirdetett ige megpecsételése. Nem az úrvacsorában kezd Krisztus először az élet kenyerévé lenni; itt annak a hatásnak erejét érezteti velünk, amellyel már számunkra az élet kenyere lett és minket vég nélkül táplál. (Inst IV. 17. 5.)

A másik hiba, ami ugyancsak gátló hatást vált ki, hogy éppen az úrvacsorával kapcsolatban gyakoroltunk egyházfegyelmet. Fegyelmező eszközzé degradáltuk. Nem az itt a baj, hogy önvizsgálatra és bűnbánatra intjük a gyülekezetet; a lelki felkészülés hozzá tartozik a szent vendégséghez. De ha a felszabadulás öröme elmarad, ez is csak fokozza a gyászünnep komorságát. Ebben az összefüggésben a hangsúly akaratlanul is a “kárhozatot eszik és iszik” félelmetes fenyegetésére esik, s az úrvacsora alkalma feloldozás és hiterősítés helyett a lelkiismeret nyugtalanítójává, sőt gyötrőjévé válik. Kálvin nem ok nélkül emelt óvást ezen a ponton. A “méltóképpen” szóval túlzásba ne essünk, mert akkor ezzel “mindazok az emberek, akik csak valaha a földön voltak és vannak, eltiltattak ennek a sákramentumnak használatától. Mert ha arról van szó, hogy méltó voltunkat magunkban keressük, akkor végünk van.” “Nagy balgaság a sákramentum vételében olyan tökéletességet követelni, mely magát a sákramentumot teszi feleslegessé.” (Inst. IV. 17. 41 k.) A szent vendégség éppen a bűnösök vigasztalása és betegek orvossága.

Bullinger, Kálvinon is túlmenve, nem akarta az úrvacsorát egyházi fegyelmezésre felhasználni: Pál csak arról beszél, kiki önmagát vizsgálja meg, de ne a másikat ítélgesse. Mások kirekesztése által több félelmet keltünk, mint örömet, holott az úrvacsora örvendező hálaünnep a kiengesztelés jótéteményiért. Krisztus Júdást is odaengedte az úrvacsorához, s ezzel nem esett folt a többi tanítványon. Krisztus a bűnösökért ontotta vérét, ne zárjuk ki tehát a bűnösöket az úrvacsorából. (Hollweg: H. Bullingers Hausbuch, 1956. 259. l.) — Voltaképpen az úrvacsora örömét magyarázza további fejtegetésünk is.

35.3.2 Az úrvacsorai egység

Mint láttuk, a szereztetési ige elemzése nem ad támpontot sem a transzszubsztanciáció, sem a konszubsztanciáció elméletének, sem a “mennyei matériá”-ra vonatkozó spekulációknak. A keresztség vize megmarad víznek, az úrvacsora kenyere és bora sem adja fel természeti mivoltát. Mindenféle átlényegülés, csak elterelné figyelmünket a jegyek által jelzett eseményről, s magukra a jegyekre irányítaná azt. Pedig a Biblia szerint nemcsak a keresztség, hanem az úrvacsora középpontjában is Jézus Krisztus áll. Milyen teológiai korlátok közt értelmezzük helyesen az ő valóságos jelenlétét?

“Két hibától kell őrizkednünk — mondja Kálvin –: nehogy, vagy felettébb meggyengítvén a jegyeket, elszakítsuk azokat misztériumaiktól, amelyekhez valami módon hozzá vannak kötve, vagy hogy azokat mértéktelenül felmagasztalván, úgy tűnjünk fel, mint akik magukat a misztériumokat is némileg elhomályosítjuk.” (Inst. IV. 17. 5.) Más szóval: se meg ne üresítsük a jegyeket, se imádat tárgyává ne tegyük; mindkettővel az úrvacsora titkának ártanánk.

Abban, amit az úrvacsora alkalmával a gyülekezet tesz, maga Jézus Krisztus cselekszik. Mint feltámadott Úr, ígérete szerint igéje és Szentlelke által jelenlévő. Nemcsak minden ő javainak, hanem néki magának részeseivé tesz. Olyan elválaszthatatlanul összeköt minket magával, mint ahogy a szőlőtő együvé tartozik a szőlővesszővel. Krisztussal való egységünknek még a halál sem vethet véget. Kálvin szavai szerint “annyira egy testté nőttünk össze, hogy mindazt, ami csak az övé, a miénknek mondhatjuk”. Kálvin tehát nem a jegyek, hanem a mi életünk csodálatos átváltozásáról beszél. Arról, hogy “Krisztus velünk együtt ember fiává lévén, minket magával együtt Isten fiaivá tett; hogy a földre való lejövetelével felmenetelt készített számunkra a mennybe; hogy miután felvette a mi halandóságunkat, halhatatlanságát közölte velünk, hogy magára vévén erőtlenségünket, saját erejével erősített meg minket, hogy felvévén magába a mi szegénységünket, átárassza reánk gazdagságát, hogy magára vévén igazságtalanságunknak ama terhét, amely alatt gyötrődtünk, saját igazságába öltöztetett fel minket.” (Inst. IV. 17. 2.) Ebben a hitben zengi hálatelten az úrvacsorázó gyülekezet: “E gyarló testben Jézus él már nem mi, hű szerelmétől nem szakaszt el semmi.”

A feltámadott Krisztussal való egyesülésünk titka természeténél fogva felfoghatatlan, de a titkot látható jegyekben és jegyek által hatékony módon adja elénk az úrvacsora, úgy, hogy az még a legtompább elmékbe is behatolhat: a lelkek éppúgy táplálkoznak a magát értünk áldozó Krisztussal, mint a kenyér és bor táplálja a testi életet.

35.3.3 Az úrvacsorai közösség

A feltámadott Jézus Krisztus nemcsak az igehirdetésben és a keresztségben, hanem sajátos módon az úrvacsorában is engesztelő és üdvszerző halála ajándékait ajánlja fel nekünk. Mint mondottunk, midőn éretünk megtöretett testét és értünk kiontatott vérét hitben magunkhoz vesszük, ő fogad be minket újra meg-újra életközösségébe. Ez a közösség azonban nem valami világtól elvonult vagy éppen világmegvető magános kegyeskedés, tétlen misztikus elmélyedés, hanem látható, fogható feladatokat és tettekben megnyilvánuló alakot ölt. Krisztus az úrvacsorában úgy közli magát velünk, mint aki új teremtés kezdete és feje, mi pedig az ő testének, egyházának élő tagjai vagyunk, a vére által kötött új szövetség tevékeny részesei. Nem magánosan, hanem egy szent közösséggel együtt kapcsolódunk Urunkhoz. Önátadás ez egyszerre Krisztusnak és a gyülekezeti közösségnek.

Az úrvacsora a szövetség népét, az egyház életét tápláló és serkentő eszköz: át akar hatni annak tudatával, “hogy senkit sem bánthatunk meg felebarátaink közül, senkit meg nem vethetünk, senkit sem utasíthatunk vissza és sérthetünk vagy botránkoztathatunk meg anélkül, hogy benne egyúttal Krisztust is meg ne bántsuk, meg ne vessük s meg ne sértsük igaztalanságainkkal; nem szakíthatjuk el magunkat felebarátainktól anélkül, hogy egyúttal Krisztustól is el ne szakadnánk; Krisztust nem szerethetjük különben, mint ha felebarátainkban szeretjük őt. Amilyen gondját viseljük testvérünknek, olyan gondot kell viselnünk felebarátainkéra is, akik a mi testünknek tagjai. Amint testünk egyik tagját sem járhatja át úgy a fájdalomérzet, hogy az a többire, mindre is ki ne terjedne, úgy nem szabad tűrnünk, hogy felebarátainkat valami baj érje úgy, hogy abból a rajtuk való szánakozás által mi is ki ne vegyük a magunk részét.” (Inst. IV. 17. 38.) Az úrvacsora valóban a “szeretet köteléke”, minden izében közösségi cselekedet. Az egyház testvéri közösségével, hivatása szerint új emberiség kezdetét rakja le ebben a világban.

Az “ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” tehát sokkalta több, mint valami szertartás szokványos elismétlése. Benne van az is: amint ő befogadott minket, úgy kell nekünk is másokat befogadni, s a ránk szorulóknak-részt adni mindabból, amik vagyunk és amink van. (1Kor 10,17) A közösségvállalás sok próbáltatással, vívódással, sőt nem egyszer szenvedéssel is jár, de az úrvacsora táplál és erősít a helytállásra abban a harcban, amelybe Krisztus övéit küldi. Kálvin pl. szükségét érezte a hetenként való úrvacsorázásnak, amint azt ismételten kifejezte és sürgette is. (Inst IV. 17. 43 és 46.)

A földi kenyér és bor kiosztásában és közös elfogadásában realizálódó emberi közösség a Szentlélek által lesz -a mennyei Úr testéve-l és vérével való egység. Ez az esemény nem magától értetődő, hanem nagyon is csodálatos. Emberileg egyenesen lehetetlen, de Istennél lehetséges. Isten népe ajándékul kapja az egységet és közösséget.

35.3.4 Az interkommunió

Az úrvacsora Istentől rendelt egyik eszköze annak, hogy a gyülekezet életében a golgotai áldozat hatékonnyá váljék. Nem kapcsolhatja-e az úrvacsora éppúgy össze a különböző felekezetű keresztyéneket, mint ahogy a keresztség összekapcsolja? Ez is, mint a keresztség, krisztusi szereztetésű, az ő nevében és jelenlétében kiszolgáltatott sákramentom. Még egyetemlegesen elismert jogi kapcsolat is van a kettő között: a megkeresztelkedés az úrvacsora vételének előfeltétele. Ha kölcsönösen elfogadjuk a különböző felekezetek által kiszolgáltatott keresztséget, lehet-e szó a különböző felekezetűek úrvacsora-közösségéről?

Még ha a római misével szemben kénytelenek vagyunk is fenntartásokkal élni, legalább protestáns testvéreinkkel gyakorolhatjuk-e az interkommuniót? A kérdés nem mai keletű, már a pietizmus és a racionalizmus kora óta, sokféle indokkal, ismételten felvetődött. A külmisszió területén alig lehetett az úrvacsorai különbségeket megértetni, az ökumenikus konferenciáknak pedig kezdettől fogva állandó kérdése lett elméleti és gyakorlati szempontból az úrvacsorai közösség.

Az interkommunió ellen lelkiismereti aggályokat vonultatnak fel. Lehet-e úrvacsorai közösségnek tekinteni azt, amikor az egyik résztvevő a “teljes Krisztust” keresi és találja meg az úrvacsorában, a másik pedig megelégszik valami “résszel”? Anglikán oldalról további nehézség is támad: egyáltalán érvényes úrvacsora lehet-e az, ahol a kiszolgáltatás mögött nincs ott a lelki felhatalmazás, amely az apostolica successióból ered?

Ezekről a lelkiismereti aggályokról eszünkbe jut, hogy Jézus nem érzett gátlást, amikor a vámszedőkkel is asztalközösséget vállalt, pedig a farizeusok nagyon megbotránkoztak rajta. A Zákeus esete azt a kérdést is felvetheti, vajon a tanbeli egység okvetlenül előfeltétele az úrvacsorai közösségnek; hátha lehet a gyümölcse is? Mindenesetre érdemes hagyományaink és szokásaink mögé hatolni és megnézni, mi a tényleges egység és különbség úrvacsorai gyakorlatunkban?

Ma még protestáns vonatkozásban sem érvényesül általában az úrvacsorai közösség. A következő fokozatokat figyelhetjük meg: van teljes felekezeti korlátozás, amit zárt kommuniónak neveznek. De ilyenkor is, rendkívüli esetekben, pl. ökumenikus konferenciákon többnyire teret engednek a más felekezetűekkel való úrvacsorázásnak, vagy különös alkalmakon, vendégként úrvacsorához bocsátanak más felekezetűeket is. Ez már a korlátolt kommunió esete. Nyílt kommunió az, ahol nincs is külön alkalomhoz kötve a közös úrvacsorázás. Végül teljes kommunió, ahol az úrvacsora kiszolgáltatásában is részt vesznek a különböző felekezetek tagjai. Ez az intercelebráció esete.

Az úrvacsora, különösen az első időkben, az üldözések korában bizonyságtétel is volt. Az örvendező lélekkel ünnepelt szent vacsora ma is az, sőt a fokozódó hitvesztés korszakában egyre inkább bizonyságtétellé válik. Kivált, ha még a közös próbatételek alatt a különböző felekezetek tagjai az úrasztalánál hitben egymásra találnak.