33. A sákramentumok

33.1 Kétségek a sákramentum név körül

Napjainkban egyre gyakoribb eset, hogy protestáns dogmatikákban hiányzik
a sákramentumról szóló fejezet; mindjárt a keresztséget és az úrvacsorát
tárgyalják. Különösen nekünk tűnik fel ez a tartózkodás, hiszen Kálvin
nagy fejezetet szentel a sákramentum kérdésének (Inst. IV. 14). Református
részről ezt a hagyományt követik, s a keresztség és úrvacsora tárgyalásakor
előrebocsátják a De sacramentis in genere paragrafust. Még hitvallásaink
is külön tételben foglalkoznak a sákramentum-fogalommal. (Heid. káté
65-68 k.; II. Helv. hitv. 19. r.) - Mi a mostani tartózkodás oka?
Az ok többféle:

1. Először is, hogy a Biblia a sákramentumot, mint gyűjtőfogalmat nem
   ismeri. A sacramentom, vagy szépcsengésű magyaros alakja: a sákramentum,
   csak a latin bibliafordítások, főleg a nagy tekintélyű Vulgata nyomán
   honosodott meg az egyházi szóhasználatban, mint a görög mysterion
   szó latin megfelelője. Csakhogy az Újszövetségben a mysterion sohasem
   sákramentumi cselekmény jelöl, hanem egyszerűen hittitkot (Mt 13,11
   par.). Pál jelöli vele pl. az igehirdetést (Ef 1,9; 6,19), vagy magát
   a kijelentést: “A kegyességnek nagy sákramentuma: Isten megjelent
   testben.” (1Tim 3,16) De az Újszövetség sohasem alkalmazza a sákramentum
   nevet valami kultikus rendezvényre. A szó kultikus használata csak
   a 3. század eleje óta terjedt el, mégpedig elsősorban a szentségekkel
   kapcsolatos szakrális jogban.
2. A tartózkodás további oka a sákramentum szó súlyos vallástörténeti
   terheltsége. Magával hozta a keresztyénségbe az antik misztérium-fogalom
   vonásait: a pogány beavatási és tisztulási ceremóniák, valamint a
   kultikus lakomák-emlékét. Ágoston adta az egyháznak a keresztyén sákramentum
   fogalmat. De bármennyire hangsúlyozta is, hogy ige nélkül nincs sákramentum,
   a megszentelő igéből ebben az összefüggésben könnyen varázsszó lett,
   mely az elementumot (vizet, kenyeret, bort stb.) titokzatos erővel
   ruházza fel, sőt állítólag mennyei matériává alakítja át. A mennyei
   matériának aztán a kiszolgáltatás ténye folytán, önmagában véve (a
   vitatott mondás szerint: ex opere operato) isteni hatóerőt tulajdonítanak.
   A sákramentum az egyház szabta feltételek szerint üdvközlő dolog lett,
   maga az egyház pedig kultikus intézmény, az ezzel együtt járó jogokkal
   és kiváltságokkal.A főbaj, hogy a fogalomváltozás az Istennel való személyes találkozás
   helyett valami másra terelte a figyelmet: valakiről - valamire,
   nevezetesen a sákramentumi elemekre, magára a vízre, kenyérre és borra.
   A sákramentum most már az invesztált kegyelem, mely Lombard Péter
   szerint az üdvöt jelenti. A Tridenti zsinat aztán annyira a megigazulás
   eszközlőjévé nyilvánította a sákramentumot, hogy a nélkül nem is lehet
   megigazulni (Sess. VII.). A sákramentum mellett az igehirdetésnek
   csak előkészítő és magyarázó szerepe marad.
3. Végül tartózkodásra késztetett a sákramentum fogalma körül észlelhető
   ingadozás. Az ingadozás már a sákramentumok körének megvonásával kezdődik.
   Ágoston szerint sákramentum az Ószövetségben minden üdvöt meghirdető
   cselekmény, az Újszövetségben pedig minden üdvközlő vagy üdvöt közvetítő
   cselekmény. Ágoston nyomán ide sorolták pl. az élet fáját, mely az
   édenben díszlett, a szivárványt, az ördögűzést, a kézrátételt, a katechuménusoknak
   adott sót (legyetek a földnek savai!), de kezdettől fogva kiemelkedett
   közülük a keresztség és az úrvacsora. Az idők folyamán felszaporodott
   sákramentumokat határok közé kellett szorítani. Előbb tizenháromban,
   majd hétben állapították meg számukat. Tamás mind a hetet krisztusi
   eredetűnek mondja. De csak 80 évvel a reformáció előtt (1939-ben)
   történt meg a hetes szám formális dogmatizálása, amit aztán a Tridenti
   zsinat megerősített. Ez a hét: a keresztség, bérmálás, oltári szentség,
   gyónás, házasság, papszentelés és utolsó kenet. Az indoklást a római
   egyház részben az Írásból, részben a tradícióból veszi.

A reformációban a világos döntést Luther Az egyház babiloni fogságáról
szóló iratában (1520) hozta meg. Hány sákramentum van? Annyi, ahányat
Krisztus szerzett. ó pedig kijelentéséből kimutathatóan kettőt szerzett:
a keresztséget és az úrvacsorát, s ezek kiszolgáltatására adott parancsot.
Itt is volt átmenetileg ingadozás; eleinte a bűnbánatot és az ordinációt
is sákramentum gyanánt emlegették, de a kifejezetten krisztusi rendelés
elve szerint, csak a keresztség és úrvacsora marad hatott meg. Ezzel
a számbeli bizonytalanság a protestantizmusban meg is szűnt.

De annál inkább mutatkozott egy másfajta ingadozás: Van-e egyáltalán
szükség sákramentumra? Ha van, akkor a sákramentumot szimbolikusan
vagy realisztikusan értelmezzük-e? A pietizmusban a megtérés és újjászületés
hangsúlyozása folytán háttérbe szorultak a sákramentumok. A liberalizmus
idején pedig, a vallástörténeti kutatás hatása alatt, a sákramentumokat
beszüremlett, idegen elemeknek vélték és kevésre becsülték. Viszont
a protestantizmus talaján felbukkanó romantikus katolizáló irányzatok,
a különféle liturgiális. mozgalmak, az igehirdetés rovására túlértékelik
a sákramentumokat.

Ilyen okok alapján nem volna-e valóban jobb az annyira terhelt sákramentum-fogalmat,
mint gyűjtőfogalmat elejteni? Mert ha ennek rendeljük alá a keresztséget
és úrvacsorát, akkor a bibliai értelmezést mindkét esetben eleve veszélyeztetjük.
Célszerűbbnek látszik, ha nem elvontan a sákramentumokról beszélünk,
hanem mindjárt konkrét, biblikus módon a keresztségről és úrvacsoráról.

Mégsem tehetjük ezt, mert a sákramentum név- annyira bele evődött
egyházi gondolkozásunkba, hogy ha elhallgatjuk, akkor is jelen van
és hat. Ha pedig egyelőre jobbal nem pótolhatjuk, éppen a veszélyek
elhárítása végett ajánlatosabb a vele való foglalkozás. Azért mert
nem eredeti bibliai fogalom, még alkalmas lehet bibliai mondanivaló
magyarázatára. Éppen a bibliai mondanivaló körülhatárolása a következő
alpontok feladata.

Tudjuk, az eldologiasító üdvértelmezést már a reformáció elvetette,
s a visszafelé vezető utat számunkra elzárta. Az Újszövetség ugyanis
határozottan ellentmond az önmagában hatásos sákramentumi jegynek
(Rm 4,11 par.), s az egyház kultikus intézménnyé tételétől is óvakodik.
Ez a tudat minket is óv a sákramentum túlértékelésétől. Tiltakozunk
minden olyan liturgizmus vagy sakramentalizmus ellen, amely a sákramentumot
a felénk forduló isteni kegyelem tulajdonképpeni s egyedüli hordozójává
akarja tenni, az igehirdetésben pedig csak a sákramentum vételére
előkészítő tanítást lát. Ez nemcsak azért veszélyes, mert visszakanyarodás
a római egyházba, hanem főleg azért, mert mintegy hatályon kívül helyezi
az igét, amelyben Krisztus uralkodik. Egy olyan sákramentum-tisztelet,
amelynek a hirdetett ige lebecsülése az ára, a reformáció talaján,
nemcsak eleve gyanús, hanem egyszerűen helytelen.

Számunkra a sákramentum kérdéskörében a Heidelbergi káté sákramentum
meghatározása jelöli ki a járható utat: “Micsodák a sákramentumok?
- Látható szent jegyek és pecsétek, melyeket Isten a végre szerzett,
hogy ő az ezekkel való élés által, az evangélium ígéretét velünk annál
inkább megértesse és megpecsételje; tudniillik, hogy ő, Krisztusnak
a keresztfán való egyetlenegy áldozatáért, ingyen kegyelemből, bűnbocsánatot
és örök életet ajándékoz minékünk.” (66. k.) - Ez a meghatározás
tisztán tükrözi a különbséget a vallástörténeti analógiák és a keresztyén
egyház sákramentuma között, s megóv a sákramentum lebecsülésétől.

Igaza van a protestáns modernizmusnak: a beavatási és tisztulási szertartások,
valamint a kultikus étkezések, csakugyan beletartoznak a vallástörténet
kelléktárába. Ezek az esetek azonban csak addig számítanak analógiáknak,
amíg a sákramentum lényegét nem látjuk, s csak a külső formákon akadunk
fenn. A keresztség és az úrvacsora ugyanis Krisztus
halálára és feltámadására vonatkozik. Éppen ez a személyes vonatkozás,
vagyis sákramentumaink sajátos tartalma avatja azokat teljesen analógia-nélkülivé.
Ezt a krisztusi vonatkozást teszi világossá a Heidelbergi káté klasszikus
sákramentum-meghatározása, s ezzel a sákramentum lebecsülésétől és
túlbecsülésétől egyaránt óv.

33.2 A prédikáció és a sákramentum

Miért van szükség. sákramentumokra? - Isten nincs kötve egyetlen
sákramentumhoz sem, éppen úgy, mint ahogy a prédikációhoz sincs. Nekünk
azonban ragaszkodnunk kell a sákramentumokhoz, éppen úgy, mint a prédikációhoz,
azért, mert Isten így rendelte. Az egyház csak addig egyház, amíg
engedelmeskedik Ura akaratának. Mégpedig abban a hitben engedelmeskedik,
hogy az Úr nem ok nélkül parancsolta, amit parancsolt. A sákramentum
is olyan rendelése, ami reánk nézve okvetlenül szükséges, hasznos
és jó. Isten ajándékait rejti.

Mit nyújt a sákramentum a prédikáció mellett? Jelentőségét ebben a
vonatkozásban így szedhetjük ujjhegyre:

1. Mint a Heidelbergi káté sákramentum-meghatározása mutatja, a prédikáció.
   mellett azért szükséges a sákramentum, hogy az igehirdetőt az elkalandozástól
   óvja. Folyton emlékeztesse az egy szükséges dologra, a Biblia központi
   mondanivalójára: Krisztusnak a keresztfán bemutatott áldozatára, mint
   idvességünk egyedüli alapjára. - De nemcsak a prédikátort, hanem
   a prédikációt hallgató gyülekezetet is arra készteti: Krisztus áldozatára
   irányítsa figyelmét, tehát a bibliai lényeget keresse a prédikációban.
2. A prédikáció mellett szükséges továbbá a sákramentum azért is, hogy
   a szellemi közlés egyoldalú intellektualizmusától megóvjon minket.
   Krisztus áldozata ugyanis nemcsak az értelmünknek szól, hanem egész
   valónknak, tehát nemcsak lelkünknek, hanem a testünknek is. (Életújulás,
   feltámadás.) Ezt nagyon reális módon fejezi ki a sákramentum: a testnek
   vízzel való leöntése, illetve az evés és ivás által.
3. A prédikáció mellett szükséges végül a sákramentum azért is, hogy
   az evangélium hirdetése által felgerjesztett hitét, érzéki természetünknek
   is megfelelő formában, szinte kézzelfogható mádon szemléltesse, ezáltal
   hitünket erősítse és megpecsételje. Nem az igét erősíti meg tehát
   a sákramentum, az nem szorul megerősítésre, hanem a prédikáció befogadását.
   “Mert hiszen Isten igazsága magában is elég szilárd és bizonyos;
   és jobb megerősítést sehonnan sem vehet, mint önmagától.” A mi csekély
   és erőtlen hitünk azonban mindenkor támogatásra szorul.

Amint Kálvin mondja: “Az irgalmas Isten alkalmazkodik a mi felfogásunkhoz:
amennyiben érzéki lények vagyunk, akik mindig porban csúszva és testieken
csüggve, semmi szellemi dologra nem gondolunk és azt még csak fel
sem foghatjuk: éppen földi elemekkel vezet magához és magában a testi
dologban tárja elénk a lelki javakat.” (Inst. IV. 14. 3.) Kálvin
ezeket a sákramentumi jegyekről mondja, de mondhatná a kijelentésről
is. Voltaképpen Krisztus testetöltése, a keresztyénség nagy misztériuma,
szintén isteni jeladás.

A prédikáció mellé van tehát rendelve a sákramentum, mégpedig második
helyre. Jézus úgy parancsolta a tanítványoknak, hogy először tanítsanak,
azután kereszteljenek. (Mt 28,19 k.) Nem is adhat a sákramentum semmivel
sem többet, mint a prédikáció, sőt a hirdetett ige nélkül nem is volna
értelme, üres, semmitmondó cselekmény maradna. A prédikáció mellé
van tehát rendelve a sákramentum, s mind a kettő feltétlen módon alá
van rendelve az Igének. (A verbum audibile és a verbum visibile a
verbum Dei-nek.)

33.3 A sákramentum viszonya a kijelentéshez

Maga a sákramentumi jegy (elementom): a víz, a kenyér és bor, magában
véve még nem sákramentum. Ágoston sokat idézett mondása szerint: accedit
verbum ad elementum et fit sacramentom, vagyis az ige hozzájárulása
avatja a jegyeket sákramentummá. Az “accedit verbum” értelmezése
határozza meg a kijelentés és sákramentum viszonyát.

Abban minden keresztyén felekezet egyetért: az ige hozzájárulása nélkül
nincs sákramentum. De hogy a sákramentumi cselekmény mely mozzanatában
keressük az igét, vagyis a sákramentum hatóerejét, azt már igen sokféleképpen
magyarázzák. - Ezen a ponton tér el (hogy csak a főbb típusokat
említsük): Zwingli, a római egyház és Kálvin. Az eltérést röviden
így formulázhatjuk: a sákramentum hatóereje Zwingli szerint a hitben,
Róma szerint a jegyekben, Kálvin szerint pedig
mind a kettőben, mert mind a kettőn túl: a kijelentő Istenben.

Vegyük sorba ezeket az álláspontokat:

1. Zwingli szerint a sákramentum ereje isteni erő, amit a hitben, mégpedig
   a sákramentumot befogadó ember hitében kell keresni. De hát így a
   sákramentum ereje, voltaképpen az ember saját hitének ereje. Minek
   akkor a külső jegy?
2. Róma szerint a sákramentum ereje a kiszolgáltatott sákramentumi jegyek
   ereje. A jegyben van jelen az ige, mert a jegy nem puszta matéria,
   hanem a megszentelés folyamán átlényegül Krisztussá. Az átlényegült
   jegy az opere operato, tehát a hittől eltekintve, a kiszolgáltatás
   erejénél fogva is hat. A keresztség, bérmálás és papi kenet eltörölhetetlen
   jelleggel ruházza fel a sákramentumban részesített embert. A sákramentum
   tehát római értékelés szerint több mint a prédikáció. - Luther annyiban
   maradt közel a római katolikus sákramentum tanhoz, amennyiben szerinte
   előbb a jegyben van reálisan jelen Krisztus, és azután van a hitben.
3. Kálvin szerint Zwinglinek igaza van abban, hogy hit nélkül nincs sákramentum.
   De Luthernek is igaza van, midőn azt hangoztatja, hogy Krisztusnak
   előbb valamiképpen jelen kell lennie a hit számára, hogy aztán a hitben
   lehessen. - Kálvin ebben a meggyőződésben vallja: a sákramentum
   a jegyben s a jeggyel adott isteni adomány a hit számára. Tehát isteni
   adomány a hit számára, a jegyben.

Mindebből a rövid, s rövidsége miatt szükségképpen szkematikus összegzésből
is látszik, Kálvin tana a legátfogóbb. Ő sem a hitnél, sem a jegynél
nem akad fenn, egyiknek sem tulajdonít önmagában véve sákramentális
erőt, hanem ezeken felülemelkedve, Istennek erejét feltétlenül hangsúlyozza.
Maga a hit is Istentől jön.

De hát hogyan lehet a sákramentumi jegy hitet tápláló isteni adománnyá?
Hiszen a jegyben csak szimbolikusan van jelen a feltámadott Krisztus.
Erre azt mondjuk: a Szentlélek ereje által ez a szimbólum - tehát
a keresztvíz, illetve az úrvacsorai kenyér és bor - a kiábrázolt
üdvjavakkal, magával a meg ült Krisztussal hoz valóságos
személyes kapcsolatba. Ez a kapcsolat azonban nem adottság, hanem
lehetőség, melyért imádkoznunk kell. A Berni zsinat Kálvin szellemében
mondja: “Kérjük a Mindenhatót, hogy a sákramentummal való élést
isteni cselekménnyé tegye és ne hagyja, hogy emberi dolog maradjon.”

A jobb megértés érdekében Kálvin Istennek három jótéteményéről beszél:
“Először igéjével oktat és tanít minket az úr, aztán a sákramentumokkal
megerősít; végül az ő Szentlelkének világosságával megvilágosítja
elménket és a mi szívünkbe utat nyit az igének és a sákramentumoknak,
amelyek egyébként csak füleinket érnék és szemeink előtt forognának,
s bensőnket éppen nem érintenék.” (Inst. IV. 14. 8.)