32. A kozmikus váltság
32.1 A kérdés felvetődése
32.1.1 A bibliai alap
Soteria tou kosmou, ezzel a bibliai hangzású megjelöléssel vált nálunk
teológiai témává a kozmikus váltság. A téma előtérbe kerülése újszerű
és örvendetes.
Örvendetes, mert a Bibliában valóban egyetemes igény szólal meg: a
választott nép története már a Biblia első fejezeteivel az emberiség,
sőt az egész kozmosz történetébe ágyazódik bele, Ádámban az emberiség
élete indul, Noéban az emberiséggel létesül kegyelmi szövetség, Ábrahám
kiválasztása az egész emberiségre nézve történik, és így tovább. Még
ahol partikulárisnak látszik is ez a történet, jelentésében és jelentőségében
ott is univerzális emberiségtörténet. ( Pl. Mik 5,2 és 4; És 42,6;
Dán 7,13 k.)
Az egyetemes igény az Újszövetségnek nem kevésbé jellemzője. A Megváltó
nemcsak Izraelnek hozza el a boldog megtisztulást, az Isten előtt
való megigazulást, hanem a föld minden népének (Jn 3,16 k.) A Megváltó,
mikor tanítványait kiküldi a magvetésre, a szántóföldet melybe az
ige magvai hullanak, nem Galileával vagy Júdeával, hanem a világgal
azonosítja (Mt 13, 38). Tanítványainak azt mondja: “Ti vagytok a
földnek sava és a világ világossága.” (Mt 5,13 k.) A világra szóló
igény lépten-nyomon kifejeződik az Újszövetségben; mindehhez pedig
ott van háttérül az új ég és új föld, az átalakult természet váradalma.
A kezdet és vég kettős határa közt megy végbe a cselekvő Isten története
az emberi nemzettel: a váltságtörténet. Mi az újszerű ennek a valóban
mindent átfogó bibliai igénynek a felismerésében? A helyzet, amiben
a felismerés végbemegy.
32.1.2 Az államvallássá létel kedvezőtlen hatása
Bármennyire különös, a kozmikus váltság gondolatának a keresztyén-üldözések
megszűnése és az államvallássá létel nem kedvezett. Ezt a következő
tényekből magyarázhatjuk:
- Mióta a keresztyénség hivatalosan elismert világvallássá vált, annyi
volt számára gyakorlatilag a világ, amennyit munkájával átfogott,
s éppen ez a munka jelentette a soteriát. Az egyház isteni erőket
birtokló üdvintézménynek tűnt fel, mely Krisztus művének folytatója,
sőt a tovább élő Krisztus. A soteria tou kosmou ilyeténképpen Krisztus
királyi cselekedete helyett az egyház érvényesülési kérdésévé vált.
- Az államegyház minden gondját az egyház és állam egysége: a corpus
christianum kötötte le, mégpedig nemcsak mint feladat, hanem mint
elért eredmény is. Egyre növekvő mértékben támaszkodott az egyház
az ige helyett saját eredményeire: szervezetére, iskoláira, intézményeire,
közéleti pozíciójára, előjogaira, s nem utolsó sorban latifundiumaira.
Pedig létét nem ezeknek az eszközöknek köszönheti, hanem az életadó
igének. Amilyen mértékben elpolitizálódik az egyház, vagyis hatalmi
eszközöket használ a lelki eszközök helyett, kényszert a meggyőzés
helyett, olyan mértékben zárja el magát a váltság igében adott ténye
és kozmikus aránya elől.
- Az egyház, amint elért eredményei bűvkörébe került, fokozatosan vesztette
világmisszióját. A corpus christianumban azonosul a keresztyén kultúra
világával. Ennek a világnak középpontjában már nem az ajándékozó ár
Krisztus áll, hanem az ő helyén a megajándékozott tagok: a keresztyének.
Ezeknek a kezén a misszió gyakran kultúrpropagandává fajul: Krisztus
helyett a keresztyén kultúrát adják a pogányoknak, vagyis Isten képe
és hasonlatossága helyett a maguk képére igyekeznek formálni az embereket.
Világraszóló üdvüzenettel indult az egyház és útközben öncélúvá vált.
- A világmisszió megbénultával az egyház egyetemessége is zsugorodni
kezdett. A keresztyénség, mint államvallás ugyanis olymódon azonosult
néppel, országgal, fajtával, sőt ezeken belül is csak az éppen uralmon
levő réteggel vagy társadalmi osztállyal, hogy katolicitását háttérbe
szorította az exkluzivitás. Semmi sincs kevésbé tudatos hatással ránk,
mint az emberi együttélés megszokott rendje, és semmi sem csábít annyira
teológiai igazolásra, mint ami magától értetődő, vagy legalábbis magától
értetődőnek látszik. Ha az emberi együttélés valamiféle rendje a corpus
christianum rendjének minősül, ez már magában véve is elegendő az
egyház világszemléletének és társadalomszemléletének leszűkítésére.
Nem valami tudatlanság és vak önzés, hanem a corpus christianum megszokott
rendjének történeti és teológiai igazoltsága tette az egyházat vakká
és siketté a világszerte előretörő társadalmi reformtörekvésekkel
szemben. Nem érvényesült az ige mértéke, az ítéletalkotást józanító,
kozmikus távlata.
Ezek a megállapítások egyetlen tényre utalnak: a világegyház elvilágiasodására.
Ebből érthető az, ami első tekintetre különösnek tűnik: éppen amikor
az egyház megnyeri a világot, akkor szorul háttérbe a soteria tou
kosmou kérdése. A krisztokrácia eget-földet átfogó értelme többé-kevésbé
az ekleziokráciára szűkül. A kozmikus távlat alig jelent többet, mint
az egyház önmegértése mennyei dekorációját.
32.1.3 A reformáció nem tört ki az öröklött keretekből
Miért nem jelenthetett kitörést a corpus christianum kereteiből a
reformáció? Hiszen az egyház önistenítésével leszámolt, s megmutatta,
hogy a kegyes ember s az egyház egyaránt Isten igéjéből él. Ezzel
újra szabaddá tette az utat a váltság kozmikus arányainak megértése
felé. Hogy mégsem lettek reformátoraink a soteria tou kosmou teológusai,
annak többféle oka is van:
- Jól látták, hogy az egyház és állam öröklött kapcsolatainak nemcsak
árny-, hanem fényoldalai is vannak. Lehet ez a kapcsolat Izrael nagy
királyi példájára a szolgálat felülről kapott alkalma. Csak jól kell
élnünk vele. Meghagyták tehát az egyház életét a corpus christianum
történetileg rögződött keretei között. Ezzel is dokumentálták, hogy
ők reformációt s nem revolúciót akarnak.
- Ha a soteria szempontjából nézzük a dolgot, reformátoraink
az alapvetés munkáját végezték el: nem a váltság arányait, hanem mibenlétét
tisztázták. Tudvalevőleg elsősorban nem a Jánosi, hanem a páli iratokon
tájékozódtak, ott is elsősorban a bűn és kegyelem egyéni és gyülekezeti
kérdéseire összpontosították figyelmüket. Végigmagyarázták szinte
a teljes Szentírást, de a Jelenések könyvéhez sem Luther, sem Kálvin
nem írt kommentárt, s a keresztyén váradalmak kozmikus vonatkozásait
egyikőjük sem dolgozta fel. Az igaz, Jánosnak nincs olyan gondolata,
ami legalább csírájában meg ne volna Pálnál, mégis elsősorban János
a soteria tou kosmou megfogalmazója.
- Hasonló a helyzet, ha a kozmosz felől közelítjük
meg a dolgot. Reformátoraink, midőn a világ kérdéseihez nyúltak, túlnyomórészt
az Apostoli hitforma első hitcikkelye és nem a második cikkelye összefüggésében
keresték a megoldást. Politikai teológiájukban nem érvényesül programszerűen
Krisztus királyi tiszte. Egyebek közt ezért nem indítottak külmissziót,
vagy ha fel is vetődött a külmisszió gondolata: megvalósítását a fejedelmek
hatáskörébe utalták. Az ő kötelességük, hogy a pogányok közt az igaz
hitet terjesszék. Annál tevékenyebbek viszont reformátoraink a corpus
christianum keretei közt. De ott sem tehettek többet, mint ami egy
emberéleten vagy egy nemzedéken belül elvégezhető.
32.1.4 Folytatás és újrakezdés
A reformációt tehát olyan írásszerű kezdeményezésnek kell tekintenünk,
amely folytatásra vár. Az ortodoxia kezén azonban nem annyira folytatódott,
hanem inkább megmerevedett a reformátori mű. Az állami kötelék, a
corpus christianum bomlása kellett hozzá, hogy a kozmikus váltság
gondolata iránt újra fogékonyabbak lehessünk. Az államegyházi rendszer
bomlása nem mai keletű; már a felvilágosodással elkezdődött. Ez a
lappangó folyamat napjainkban csupán felgyorsult. Keleten, az ateista
államok területén változott feltételek közt megy végbe az egyház szolgálata.
Az egyház, ahol valóban él s nemcsak fajulva teng: kiépített iskolarendszer,
közéleti szerep, társadalmi kiváltságok, címek, előjogok és vagyon
nélkül, de megnyíló kozmikus távlatok látásában szolgál. Egy kicsit
úgy, mint ahogy valamikor az őskeresztyén gyülekezet indult a szolgálat
útján, vagy ahogy ma a fiatal egyházak szolgálnak, ahol megszűnt a
gyarmatosító hatalom hivatalos támogatása, viszont megmaradt a bennszülöttek
gyanakvása. Mégis szolgál az egyház, a világ helyett az igére támaszkodva,
s az ige erősebb támasznak bizonyul, mint a világ.
De az új távlatok nyílása nemcsak keleti jelenség. Nyugaton ritkább
ugyan az ateizmus militáns formája, de a hitbeli közöny és hitvesztés
arányai aligha kisebbek. Lényegében tehát hasonló a helyzet. Az egyetemes
emberi kérdések, a kozmikus váltság s a kozmikus Király új felismerése
irányában nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is örvendetesen növekedett
a készség. Ezt bizonyítja a missziói tudat ébredése, majd pedig a
nagy ökumenikus témák sorozatos megvitatása: A világ rendetlensége
és Isten üdvterve (Amsterdam 1948), Krisztus a világ reménysége (Evanston
1954), Jézus Krisztus a világ világossága (Új-Delhi 1961) stb.
32.2 Elhatárolások a képzelgésekkel szemben
32.2.1 A gnoszticizmus felvonulása
Ha egy elhanyagolt bibliai gondolat újra előtérbe kerül, vele együtt
régi kísértések újraélednek. A kozmikus váltsággal kapcsolatban a
kísértések igazán régiek: az őskeresztyén gyülekezetekig nyúlnak vissza.
A kozmikus váltság első teológiai feldolgozását ugyanis a gnoszticizmus
adta. A testiségbe belecsömörlött, hanyatló kor életérzése, váltságvágya
szólal meg benne. A lélek nem találja helyét a világban: otthontalan,
idegen és szenved. A test csak nyűg rajta. Hogyan szabadulhat ki a
lélek ebből a nyomorúságból? A felelet kozmikus kereteit a gnózis
a kor divatos keleti mítoszaiból veszi. Ezek a fantasztikus és buja
színezetű hitregék a tapasztalt és szenvedett rosszra kozmológiai
magyarázatot adnak. Nem bűnről és büntetésről, hanem csak sorsról
beszélnek: természetes oka van a rossznak.
Isten és a világ, lélek és az anyag kibékíthetetlen ellentéte, dualizmusa
határozza meg a világhelyzetet s azon belül a mi egyéni helyzetünket
is. Már kezdetben isteni rész szorult az anyagi világba s most az
anyag foglya. Innen sóvárog vissza égi honába: várja a szabadítást.
Nemcsak szemlélői vagyunk a világdrámának, hanem önmagunkban is megéljük
roppant feszültségét, hiszen testünkben mi is isteni magot, lelket
hordozunk. Ez a széltében ismert platonikus világszemlélet a Krisztus-eszmében
kapja éltető melegét. Helyzetünkből az égi Krisztus szabadít ki, ő
a Soter. Az anyagi világ nyomorúságából, a betegséggel és halállal
viaskodó testi létből ő vezeti égi honába lelkünket, ahol Istenben
találunk megnyugvást. Az üdvre sóvárgó lélek már most átélheti Krisztus
tanításában és a Krisztus-kultuszban a szabadító ismeretet. A világdráma
kellős közepén bűvöletbe ejtően áll Krisztus kozmikus arányúvá nőtt
alakja: az ő kezébe fut össze minden cselekmény, ő mindennek a megoldása.
A gnózist kimagasló személyek képviselték, akiknek eszük ágában sem
volt az egyházzal való szakítás. Sőt az egyház hivatott vezetőinek
érezték magukat, hiszen korszerű, új eszmék bevezetésével, távlatok
nyitásával csak frissítik, erősítik az egyházat. A kölcsönzött mitikus-filozofikus
elemeket gondosan az Újszövetség szóhasználatának megfelelően írták
át. Kozmológiai spekulációjuk középpontjában a váltság ténye állt,
a megváltót pedig kétségtelenül Krisztusban látták. A ma ismert legrégibb
bibliai kommentárt egy gnosztikus írta János evangéliumához. Bizonyára
nem véletlenül éppen ehhez a könyvhöz.
A gnózis megvesztegető szellemi áramlata az egyszerű gyülekezeti tagokig
elhatolt, s veszedelmesebb kísértés volt, mint a nérók összes kegyetlenkedése.
Aláásta a bibliai teremtéshitet, s eltorzította a váltság értelmét.
A Biblia szerint nincs Isten mellett az anyagban egy másik teremtetlen
valóság, mert az is Isten teremtménye. A világbéli rossz nem a teremtésből,
hanem a Teremtő ajándékaival való visszaélésből: a bűnesetből ered.
Az ember nem a test és világ nyűge alatt szenved, hanem saját énjének
megromlott természete alatt. Ennek megfelelően a váltság nem a teremtés
visszavonása, hanem újjáteremtő munkával a teremtés eredeti tökéletességének
helyreállítása. Váltságunkat ezért nem a világból való menekülésben
vagy a testből való kiválásban kell keresnünk, hanem a test megszentelésében,
az Istennek tetsző életben. Mert a test is Isten uralma alá tartozik,
és van a test számára is feltámadás. A gnosztikus ábránd a hitet éppen
a valóság elemeitől fosztotta meg, filozófiává vékonyította. Az üldözött
egyház nagy belső tusakodások közepett vette fel a küzdelmet a gnózis
kozmikus igézete ellen, s ez volt számára a tulajdonképpeni létharc.
32.2.2 A kapcsolódási pont kockázata
Hogyan harapódzhatott el veszedelmes arányokban a gnózis? Annak is
megvolt a történelmi előfeltétele: a soter fogalom Jézusra való alkalmazásában.
A soter szó eredetileg a görög hitregék isteneinek jelzője volt, főleg
a védő és gyógyító isteneké. Kivált Zeus soter-t emlegették gyakorta.
A hellének már az 5. századtól kezdve hajlandók voltak a soter nevet
emberekre is átruházni; történelmi jelentőségű cselekedetek isteni
rangját ismerték el vele. Ezzel a címmel tisztelték meg már életében
Nagy Sándort. Csóválhatjuk a fejünket, hogy éppen egy világhódítót
neveztek “szabadító”-nak. Később már az udvari etiketthez tartozik
az uralkodó apoteózisa, Keleten és Nyugaton egyaránt. Augustus római
császárt, mint soter-t ünneplik, mert a bomló közállapotokat megszilárdította,
s uralkodásával új aranykort nyitott meg, amelyben érdemes élni. Hadrianusnak
már a soter tou kosmou a hivatalos császári címe. A soter cím felvételével
indult meg a császárkultusz. De soter ugyanakkor a sokféle keleti
kultuszistenség, Isis, Serapis s a többiek állandó jelzője. Mondhatni,
e fogalom körül csomósodik a kor egész vallási szinkretizmusa.
A terjedő keresztyénség életében a soter fogalom jelentette a kapcsolódási
pontot. A zsidó messiás nevezet, még görög christos alakjában is idegen
volt a pogányok között, viszont ezt, hogy soter, szabadító, illetve
világmegváltó, azonnal értették. Rég melengetett reményeket, ismert
eszméket kapcsolt Krisztus alakjához. Krisztusban találták meg reményeik
és eszméik kezesét és jelképét. De éppen itt mutatkozott meg a kapcsolódási
pont problémája: híd lett a soter szó Krisztus megértése felé, de
mint a hidakon általában, itt is kétirányú közlekedés folyt. A gnoszticizmus
esete bizonyítja, hogy a forgalom sokkal erősebb volt a világ felől,
mint a világ felé. Látszólag nem történt itt semmi szabálytalanság,
hiszen maguk az újszövetségi szentírók is számos helyen alkalmazták
Jézusra a soter szót, hivatás-megjelölés és tulajdonnév gyanánt. Jóval
gyakrabban, tízannyiszor, mint a héberből átvett messiás nevet. Voltaképpen
a Jézus-Jeshua név görög fordítása.
Nem közömbös azonban, hogy az újszövetségi soter-t ótestamentomi beágyazottságából,
a messiás fogalomból magyarázzuk-e, vagy pedig a soter szó biblián
kívüli, szinkretisztikus-mitologikus használatából. A gnoszticizmus
az utóbbi utat választotta. Széleskörű mitológiai, s a vele rokon
vallásbölcseleti anyag felhasználásával, látszólag a bibliai szöveg
alapján megalkotta a kozmikus Krisztus fogalmát. A gnosztikusok világmegváltója
azonban úgy viszonylik a bibliai Jézushoz, mint a jelkép a valósághoz,
a bölcseleti elv a lüktető élethez. Mégis hatott a gnózis, különösen
a keleti egyházban, melynek jellegzetes vonásai ma is a visszanyesegetett,
bibliai keretek közé szorított gnózisra vezethetők vissza. Ennek jegyében
képviseli Kelet a keresztyénség Jánosi típusát.
32.2.3 A gnózis újraéled
Nyugat nagyobb tartózkodást tanúsított a gnoszticizmussal szemben.
Éppen ez a tartózkodás volt itt az “egészséges, józan tudomány”
ismertető jegye. A gnoszticizmus azonban mélyebben gyökerezik az emberi
természetben, mint gondolnók. Pál apostol “bölcsességet kereső”
görögjeiből (1Kor 1,22) mindnyájunkban ott lappang valami. Innen magyarázható
a gnoszticizmus újraéledése, amit mint kiragadott példán, a Rittelmeyerék
mozgalmán szemlélhetünk.
Rittelmeyer (1872-1938) a századelő nagyhatású protestáns igehirdetője
rádöbbent, hogy az egyházi formákba merevedett keresztyénség mit sem
tud kezdeni a kor igazi kérdésével: a közösségeket bomlasztó, lelketlen
individualizmussal, a teremtés természetes rendjéből kiszakadt anyagias
technikai civilizációval. Az emberi hivatás megmentésére pedig az
egyetlen lehetőség a váltság. Csakhogy előbb a szoteriológiát ki kell
szabadítani az egyházi tan eliszaposodott, szűk medréből, s világfolyamattá
kell szélesíteni.
A cél érdekében Rittelmeyer minden felekezeti, sőt egyházi kereten
felülálló mozgalmat szervezett, a Keresztyén Közösséget. Segítségül
hívott mindenkit, akinél csak mennyei világosságot, világtitokba való
intuitív belátást sejtett: idealista filozófusokat, misztikusokat,
antropofózusokat és költőket egyaránt. Goethe, Novalis és Hölderlin
nyomán különös fogékonyságot tanúsított a szimbólumok iránt. A kozmikus
váltságot is merész szimbolikus nyelven fejezte ki. Maga a Biblia
mondja Jézusról, legalább hasonlat formájában: “az ő orcája ragyog,
mint a nap” (Mt 17,2 par.). Rittelmeyer ezt gnosztikus módra így
fejlesztette tovább: A Föld Krisztus teste, Krisztus viszont a Nap,
a Helios Christos. Napsugara egyre inkább áthatja a Földet, hogy az
is “nappá” legyen. Az ember előtt nagyszerű lehetőség tárul fel:
átszellemülés útján ő is világolhat, vagyis részt vállalhat a teremtett
világ megőrzésében és az újjáteremtő krisztusi erőkben. Éppen ez az
ember hivatása, ebben van számára a váltság és egyben az elkövetett
bűnök jóvátétele.
Rittelmeyernél megtalálható a keresztyén hit szinte valamennyi eleme,
koncepciója mégis a régi gnózis új kiadása. De gnózisában nincs testmegvetés
és világiszony. Míg a régi gnózis a katakombákban megbúvó, visszahúzódó
keresztyénségnek próbált mennyei távlatot nyitni, Rittelmeyer egészen
más feltételek között, világigenlő, aktív formában, hangsúlyozottan
közösségi alapon hirdette a kozmikus váltságot. Közben mit sem sejtő
jóhiszeműséggel, szimbolizmusba burkolt történetbölcseleti elemekkel
keverte a hitet, s új szinkretizmusban oldotta fel a keresztyénséget.
Meglepő arányú kezdeti sikerek után el is szektásodott a mozgalom.
A gnosztikus példák ma sem szükségtelen tilalomfák az egyház útján,
de nem jelentik, hogy a kozmikus váltság megelevenedett tana okvetlenül
valamiféle gnoszticizmust rejt, vagy gnoszticizmusba siklik át.
32.2.4 Az üdvegyetemesség kérdése
Az egyházat két dolog fékezte a kozmikus váltság hirdetésében. Egyfelől
a gnoszticizmustól való tartózkodás, másfelől az államegyházi rendszerbe
való zárkózás. Az egyház csonkán hagyott, vagy elhanyagolt tanításait
tudvalevőleg a szekták szokták felkarolni, esetünkben főleg az újrakeresztelők,
adventisták és millenisták.
De a történelmi egyházakban is mutatkoztak szórványos kísérletek,
főleg kálvini hatásra a kozmikus váltság gondolatának felkarolására.
A soteria-váradalom szektás rajongóival szemben, mintegy az aktív-világi
típust képviselték a különböző keresztyén-szocialista mozgalmak. Itt
csak az amerikai social gospel atyját, a baptista Rauschenbuscht idézem.
(Az európai vallásos szocializmusról bővebben szóltam a Barth Károly
teológiájának a kezdetei, 1931 c. dolgozatom 20-46 lapján.) Szerinte
régtől fogva emlegeti az egyház az emberiség bűnben való közösségét;
ismerje fel végre az emberiség váltságban való közösségét is. Mert
mi nemcsak azért vagyunk felelősek, hogy egyesek a világból kimentessenek,
hanem hogy a világ megmentessék! Ez az ébresztő erejű mondat az üdvegyetemesség
irányába mutat. A kozmikus váltság tana valóban csábít ilyen magyarázatra.
Figyeljük meg a logikáját:
Isten üdvterve nemcsak egyesek sorsát, nemcsak Isten népének rendeltetését
foglalja magában, hanem az egész emberiséget, sőt a világmindenséget
is érinti. Isten ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban.
A kozmosz végső célra vezetése, teljességre-jutása, ez a nagy egységgondolat
eleve kizárja, hogy egyesek elvesszenek, örök kárhozatra jussanak.
Az ítélet Isten pedagógiájának csak fontos állomása, de nem a végső
pontja; egy aeonra, egy világkorszakra érvényes, a következő aeonban
azonban Isten könyörülő szeretete meghozza az ítélet feloldását. A
kozmikus váltság tehát végeredményében üdvegyetemességet jelent. Origenész
volt ennek a tannak az első képviselője, de találkozunk az üdvegyetemesség
gondolatával Scotus Erigenán, Öttingeren át Michaelisig az egyháztörténet
minden korszakában, annak ellenére, hogy az egyetemes egyház az 593.
évi Konstantinápolyi zsinaton tévtannak bélyegezte és elvetette. Ez
a zsinati döntés megismétlődik a protestáns hitvallásokban is.
A “mindenek helyreállításáról” maga a Biblia is beszél (apokatastasis
panton: Csel 3,21 vö. Kol 1,20), mégpedig az új ég és új föld váradalmára
vonatkoztatva. Lehet-e ezt a váradalmat elvileg kiszélesíteni, s minden
fenntartás nélkül az egész embervilágra kiterjeszteni? A kérdésre
a következőket kell megjegyeznünk:
- A Biblia nemcsak üdvről, hanem kárhozatról is tanít; Jézus példázatai
ezt a kettős lehetőséget állítják elénk. Egyfelől kapjuk a kijelentést:
Nem azért küldte Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot,
hanem hogy megtartsa. Másfelől ott van sokféle változatban az óvás:
Ne szeressétek a világot! Éppen Krisztus küldetésével kapcsolatban
hangzik el: Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ
fejedelme! Hozzá meg ezek a szavak túlnyomórészt azokból a Jánosi
iratokból valók, amelyek a kozmikus váltság lókusainak is leggazdagabb
lelőhelyei. (1Jn 2,15 kk; Jn 3,16; 7,7; 12,31; 18, 36 stb.)Nem logikai ellentmondásról van itt szó, nem is az elvek dialektikus
párharcáról, hanem a megélt történeti folyamat egymással szembefeszülő
eseményeiről. Egyfelől itt az Isten mentő szándéka, könyörülő szeretete,
másfelől az a sokszorosan kiütköző tény, hogy a világ nem ismeri fel
megváltó Urát, nem hisz benne és gyűlöli őt. Ezért esetenként a Fiú
küldetése a világ megmentése helyett a világ ítéletévé válik.
- Vigyázzunk azonban, nehogy az üdv-univerzalizmus tanával szembe, most
már az üdv-partikularizmus tanát állítsuk, mert akkor csöbörből-vederbe
esünk: megint csak illetéktelenül Isten helyett hozunk kozmikus döntést.
Első esetben a bűnt tekintjük hatástalannak, a másodikban meg a kegyelmet
tehetetlennek, s mindkét esetben figyelmen kívül hagyjuk az élő Úr
Krisztust. Tőle elszakadva, csak pokol és kárhozat lehet osztályrészünk.
Az egyház bizonyságtételén át azonban részesültünk az örömüzenetben:
ő azért jött, hogy minket is kimentsen a kárhozatból. Ha ezt az örömhírt
csakugyan meghallottuk, menten megbízatássá vált számunkra: úgy kell
továbbadnunk másoknak, hogy azok is higgyenek és az örömhír továbbadói
legyenek. A többi nem reánk tartozik.
A Biblia nem beszél a világ kiválasztásáról, ilyen értelemben nincs
tehát egyetemes váltság. Van azonban mindenki számára Megváltó, aki
választásra, állásfoglalásra, döntésre hív zsidót és pogányt egyaránt.
A döntés mostani kritikus korszakában az egyház a reményteljes üzenet
és örvendetes felhívás átélője és hirdetője a világ számára, s ezáltal
Isten királyságának útegyengetője ebben a világban. Nem az üdv és
kárhozat bibliai lókusainak egymás ellen való kijátszása tehát a feladatunk,
hanem a személyes döntés. Ez aztán minden velejárójával együtt.
32.3 A bibliai szóhasználat figyelmeztet
32.3.1 A kosmos és a soteria
A kozmikus váltság tanát általában valamiféle természetbölcseleti
vagy történetbölcseleti hozzáadás siklatja ki. Mielőtt ennek legújabb
esetére térnénk, érdemes szemügyre venni az Újszövetség szóhasználatát.
Már maga a soteria tou kosmou kifejezés sem egyértelmű, tehát használata
korántsem problémátlan. Ez menten kitűnik, ha a kifejezést egy kicsit
elemeire bontjuk.
- Különösen a kosmos szó sokféle jelentésű. 1. Eredeti értelmében a
kosmos rendet, külső ékességet, díszt, ékszert jelent; innen ered
a kozmetika elnevezés. 2. Jelenti a chaos-szal, az összevisszasággal
szemben a fizikai értelemben vett, tapasztalati világot, a rendezett
egésznek tűnő nagy természetet. 3. Jelenti a teremtett világot, a
“légyen” szóval létrehívott világmindenséget, mint az isteni teremtés
művét. 4. Jelenti kiemelten a világ közepének tekintett földet, mint
az emberek lakóhelyét, a történelem színterét, más szóval az oikoumenét.
5. Jelenti az embervilágot, mint bűnössé vált, bukott természetet.
- Tehát nem okvetlen a világról beszél a Biblia, ahol a kosmos szó
előfordul. Viszont sok esetben a világról szól, ahol a kosmos említve
sincs (pl. aion, houtos, ge, ktisis, ta panta illetve kol bászár).
- Valamivel kedvezőbb a helyzet a soter esetében,
de azért ez sem egyértelmű. Jelenti a soteria 1. általában sértetlenül
való megtartatást, a nyugodt életbiztonságot; 2. a testi értelemben
vett jólétet és boldogságot; 3. gyógyulást, halálból való menekvést;
4. üdvtörténeti értelemben a bűnből, kárhozatból való szabadulás;
5. a törvény átkából való megváltatást, pontosabban: a Krisztusban
nyert váltságot és örök üdvösséget. - Ebben az esetben is elmondhatjuk:
nem okvetlen az üdvösségről beszél a Biblia, ahol a soteriát említi,
viszont sok-sok esetben akkor is az üdvösségről van szó, ahol a soteria
említve sincs (pl. katallage, apolytrosis, hyiothesia stb.) Nos, a
soteria tou kosmou két ilyen bibliai fogalom kapcsolata.
32.3.2 A Soter
Tág jelentéskörű, sokértelmű kifejezés esetében nagy a kísértés, hogy
a meglévő elképzeléseinket, ezúttal a kozmikus váltságra vonatkozó
gondolatainkat öltöztessük bele bibliai ízű szavakba. A soteria tou
kosmou valóban alkalmas ilyen célra: jelszó lehet belőle, amit a pillanatnyi
szükséglet szerint értelmezhetünk. A bibliai szóhasználat azonban
figyelmeztet valamire: a soteriát sohase vonatkoztassuk el a Soter-től,
mert akkor menten valami hamis “soter” kezd hatni a háttérben.
A soteria tou kosmou kifejezés nem is fordul elő másképp a Bibliában,
csak ebben a Jézus Krisztusra vonatkozó személyes formában: Soter
tou kosmou (Jn 4,42; 1Jn 4,14).
Értelemszerűleg azért soteria tou kosmou-ról is beszélhetünk, de szigorúan
mint a Soter, helyesebben a Szentháromság Egy Örök Isten művéről.
Kiindulásul tehát ne napjaink dolgait, ne a világ jelenségeit elemezzük,
valami váltság-szükséglet kimutatása végett, hogy aztán a célirányosan
megelemzett helyzetre ráhúzzunk valami kiszemelt bibliai formulát.
Éppen erre a közeli kísértésre kell még rámutatnunk.
32.3.3 Ma mire vigyázzunk?
Az apologéták egyikéről, a filozófiailag képzett Justinus vértanúról
(kb. 100-166) jegyezték fel, hogy mindazt, amit pogány bölcselőknél
és költőknél igaznak talált, az Ige titokzatos hatásából származtatta,
s keresztyén birtoknak minősítette. Az ilyenfajta kísérleteket szokták
jusztiniánizmusnak nevezni. (L. Vályi Nagy Ervin cikkét a Deutsches
Pfarrerblatt 1968. 18. sz.) Éppen a hitvesztés korában akadnak teológusok,
akik a világ szociális, politikai és kulturális törekvéseit úgy értékelik,
mint az egyházon kívül munkálkodó Krisztus cselekedeteit. Minden,
ami jó a világban, Krisztusra utal. Az emberek erkölcsi tudata és
magatartása, a keresztyénség elrejtett kincse. Krisztus és az egyház
történetének változott, új alakja a rangrejtve járó, lappangó névtelen
keresztyénség. Ennek körvonalai rajzolódnak ki előttünk, csak átfogó
módon, Krisztus egyetemes uralma jegyében kell értelmezni a világeseményeket.
A jusztiniánizmus ezt cselekszi. Derűlátása úgy ünnepli a hitvesztést
és a szervezett egyház elhalását, mint a keresztyénség új, 20. századi
terjedését.
Mi következik ebből a szemléletmódból? Megvesztegető logikával így
szokták kifejezni: Megtérés a világhoz. Ha Krisztus az Ő népével ma
elsősorban nem a keresztyén hagyományokban, hanem a szociális változásokban
találkozik, akkor a teológia feladata nem az Írás, hanem a világesemények
magyarázata. Az egyház azért van, hogy Ura cselekvését a világban
felismerje, s Urát a cselekvésben nyomon kövesse. Ez azonban nem teológiai,
hanem történetbölcseleti szemlélet, mely egykettőre az elért vagy
tervbe vett társadalmi rend igazolásává válik. Az újszerű legfeljebb
annyi benne, hogy nem a tegnapi, hanem a mai vagy a tervbe vett holnapi
társadalmi rend igazolásán szorgoskodik. Eljárásával, akár a tegnapra,
akár a mára irányul, a hitet és világot egyszerre hamisítja meg. A
jusztiniánizmus történetszemléletében annyi az igaz, hogy a rabszolgák,
munkások, nők és színes bőrűek felszabadítása, ez a kozmikus arányú
folyamat, csakugyan nem képzelhető el az evangélium sok évszázados
hirdetése nélkül. Lehet, hogy maga az egyház nagyon lassan értette
meg ezt a folyamatot, melynek munkásságával megindítója volt. Lehet,
hogy visszariadt a forradalmi következményektől: a fejlemények láttán
feltette azt a korántsem jogosulatlan kérdést, mi lesz a felszabadulásból,
ha elszakad az éltető forrásától: a Szabadítótól? Krisztus nélkül
nem több baj származik-e belőle, mint amennyi üdv?
Az egyház jól érzékelte a bűn valóságát, de kishitű, sőt kétkedő volt
Urának az egyház határain túlérő, valóban kozmikus hatalmával szemben.
Az evangélium így hangzik: Krisztus a bűn ellenére győzött és győz
ezen a világon. A keresztyének hivatása az, hogy ebben a hitben bizonyságtévő
szóval és tettel az eredeti krisztusi szellemben tartsák az emancipációs
folyamatot, Ez azonban nem egyházi keretek közé szorítást, még kevésbé
egyházuralmat vagy éppen klerikalizmust jelent. Ellenkezőleg: számoljunk
azzal, amivel a jusztiniánizmus nem számol, noha példaképe, a mindvégig
pogány filozófusok köntösében járó Justinus a keresztyénség vértanúja
lett: a hit paradox módon a keresztre feszített Krisztus uralmáról
tud, s az Ő uralmának részesei is a kereszt jegyében élnek (Mt 16,24).
Nem a világhoz való megtérés, hanem a nagypéntek és húsvét Krisztusához
való megtérés eredményez gyümölcsöző helytállást ebben a világban.
Vagyis az igazi kozmikus távlat egybeesik az Eljövendővel, aki a Lélek
által már most jelen van és már most munkál. Az egyház rászorul a
Szentlélek tanítására, hogy saját igehirdetése, Krisztus-prédikációja
kozmikus konzekvenciáit valóban felismerje.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
