30. Az egyház szolgáiról

30.1 A tisztségviselők Isten eszközei az üdvösség munkálására

A római egyház az ókatolicizmus óta két részre: klerikusokra és laikusokra
oszlott, s az előbbieknek hatalma van az utóbbiak felett. Luther,
kivált az egyház babiloni fogságáról szóló vitairatában, az uralkodó
papi renddel szemben erőteljesen érvényesítette az egyetemes papság
bibliai gondolatát (1Pét 2,9). Mi mindnyájan, akik csak megkereszteltettünk,
egyenlőképpen papok vagyunk, szavunkkal és egész életünkkel a magunk
körében Krisztus hivatott bizonyságtevői. Külön papi rendre Krisztus
egyházában nincs szükség, ilyet az Újszövetség nem ismer. Ezt a gondolatot
a mi hitvallásunk is felkarolta, sőt Luthernél is nyomatékosabban
hangsúlyozza: “A papság és az egyházi szolgálat nagyon különbözik
egymástól. Amaz közös minden keresztyénnel, de emez nem.” (II. Helv.
hitv. 18.) Isten ugyanis az egyetemes papság keretein belül mindenkor
alkalmazott és alkalmaz elhívott szolgákat az ő egyháza egybegyűjtésére,
kormányzására és fenntartására. Ezek Isten eszközei, akik által az
emberek üdvösségét munkálja. Az ilyen eszközök munkáját se kicsinyelnünk,
se túlbecsülnünk nem szabad. Ne feledjük, a mi egyedüli főpapunk Krisztus,
aki mindenkorra érvényes egyszeri áldozatát bemutatta érettünk. “Azért,
hogy az ő méltóságából semmit le ne vonjunk, a pap nevezetet egyetlenegy
egyházi szolgának sem adjuk meg.” (u. ott) Ezzel a protestáns papi
rend kialakulásának akarta elejét venni.

Abban a felismerésben is egyek a reformátorok, hogy az egyház az ige
hirdetésében és hirdetéséből él. De míg Luther az igehirdetés tisztét
egyetlen személyre, a lelkipásztorra ruházza, addig Kálvin ezt a tisztet
bizonyos értelemben megosztja. újszövetségi példák alapján nem egyszemélyi,
hanem közösségi szolgálatról beszél: a pásztor, doktor, presbiter
és diakónus testvériesen végzett együttes szolgálatáról. Minden különbség
ellenére valamennyi tiszt igeszolgálat. A pásztoré elsőrenden az igehirdetés
és lelkigondozás, az Úr nyája felett való vigyázás; a doktoré elsőrenden
a különböző szintű tanítás, mely mindenkor lelkigondozás is; a presbiteré
elsősorban az egyház jó rendjének szolgálata; de korántsem csak anyagi
ügyek intézése. Hitvallásunk klasszikus meghatározása szerint: “A
vének az egyháznak mintegy tanácsosai és atyjai, akik üdvös tanáccsal
kormányoznak.” (u. ott) A diakónusok pedig elsősorban a szegények,
betegek és árvák gondját karolják fel, a keresztyén szeretet jegyében.

A négy tiszt között van tehát a dolog természete szerint bizonyos
mérvű egymásba folyás. De az Újszövetség sem ismer a többi tiszttől
elkülönített prédikátori tisztet. Pál apostol pl. fegyelmez, diakóniai
munkát végez, prédikál és tanít. A lényeg mindenesetre az, hogy valamennyi
tisztségviselő testvéri együttműködésben az ige szolgálatában álljon.
A gyülekezet ugyanis nem valamely hierarchiával, hanem az igével áll
szemben, hiszen az igében a Lélek által egyetlen Feje és Ura szól.
Az egyszemélyi vezetésnek éppen az a kísértése, hogy elkülönül a gyülekezettől,
szinte monopolhelyzetbe kerül, s a gyülekezet csak tétlen, passzív
elfogadója lesz, a könnyen klerikális jelleget öltő vezetésnek. Ezzel
elhomályosul az a lényeges bibliai gondolat, hogy nemcsak egy kiváltságos
személynek, hanem minden gyülekezeti tagnak van valami kegyelmi ajándéka
(1Kor 7,7; 1Pét 4,10), s az egyházi szolgáknak ezt kell érvényesülésre
segíteniük a köz javára.

Magukat a tisztségviselőket is úgy hívja el a gyülekezet az egyházi
szolgálatra, mint akikben a karizmák jelenlétét felismerte és ennek
alapján szolgálatukat igényli. Az egyházi tisztség nem valami ius
divinum alapján áll, mint a római egyház állítja, de igenis donum
Dei. Ez azt teszi: tisztség emberileg nem “kreálható”, jogilag
a legjobb rendtartással sem biztosítható, hanem az egyház szüntelen
könyörgésének tárgya. Kéri a gyülekezet, hogy Isten küldjön újra meg
újra alkalmas munkásokat az ő szántóföldjére. Mint Isten ajándéka,
az egyházi tisztség szent dolog, amellyel csak szentül szabad élni.
Az egyházi tisztséget senki sem bitorolhatja, a gyülekezet háta mögött
fondorkodás által, vagy a gyülekezet megvesztegetésével önkényesen
magához nem ragadhatja. “Az egyház szolgáit hívják meg és válasszák
meg törvényes egyházi választással. De ne akárkit választva, hanem
Isten választottját keresve.” (u. ott)

30.2 A nők egyházi szolgálata

Lehet-e egyházi tisztre nőket alkalmazni? Ezt a kérdést sokan hajlamosak
Pál apostol szállóigévé vált szavaival elintézni: Az asszonyok hallgassanak
a gyülekezetben! (1Kor 14,34) Ebben az eljárásban annyi a jogos, hogy
Pál apostol valóban, sem a rabszolgaság felszámolását, sem a női emancipációt
nem hirdette meg (1Tim 2,12). Mégsem volna bölcs dolog az apostolt
akár a rabszolga-felszabadítással, akár a női emancipációval szemben
kijátszani. Pál ugyanis midőn kora társadalmi berendezkedését új lelki
tartalommal igyekezett megtölteni (Filemon!), ezzel a belső forradalommal
szükségképpen a külső formák változtatását is elindította.

Az asszonyokra vonatkozó páli mondással tehát a törvényeskedés hibájába
ne essünk. Ugyanaz a levél, ahonnan a szállóige való, az asszonyok
lelki ajándékairól, pl. a prófétálásról is megemlékezik. (1Kor 11,2-16;
vö. Csel 21,9-el) Ha pedig ilyen lelki ajándékok vannak, az egyház
önmagát szegényíti meg, ha öröklött előítéletek alapján nem mer élni
vele, s húzódozik vagy elzárkózik pl. a nők presbiteri vagy lelkipásztori
szolgálatától. A hallgatás parancsa az első Korinthusi levélben nyilván
nem a szent szolgálatra vonatkozik, hanem valami másra: az asszonyi
fecsegésre és szóhajtásra, ami valóban megzavarhatja a gyülekezet
rendjét. Ha nem erre értjük a tilalmat, akkor a levél 11. és 14. része
közt tarthatatlan ellentmondás volna. Minden korhoz való kötöttségen
felül áll az apostol ama tétele: “Nincs zsidó, sem görög; nincs
szolga sem szabad; nincs férfi sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok
a Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28)

Ha pedig ez így van, milyen címen lehet a nőket akár a presbiteri,
akár a lelkipásztori tisztből kirekeszteni? Nyugaton és Keleten az
egyházak sora a teljes jogegyenlőség álláspontjára helyezkedett már
a nők egyházi szolgálatát illetően, mégpedig nemcsak a halandó korszellemnek,
vagy a gyakorlati szükségszerűségnek tett kényszerű engedményképpen,
hanem a nők szolgálatával kapcsolatos teológiai kérdések tisztázása
alapján. A jogegyenlőség elvi elismerése esetén aztán az esetleges
botránkozások elkerülése a pasztorális prudencia kérdése. Szót kíván
itt egy hazai jelenség, amit a semper reformari jegyében meg kell
említenünk: dogmatikai szempontból kifogásolható, ha a teljes lelkészképesítéssel
rendelkező nőknek a gyülekezeti igehirdetést engedélyezzük, de a hirdetett
ige sákramentomokkal való megpecsételését tiltjuk. Tehetünk-e protestáns
talajon ilyen különbséget az igehirdetés és a sákramentomok kiszolgáltatása
között? Nem római hatás rejlik-e egy ilyen intézkedésben, kivált,
ha hozzávesszük, hogy az úgynevezett casuáliák kiszolgáltatása is
tilos, melyek a római egyházban szintén sákramentális jellegűek?

30.3 Az ordináció

Hitvallásunk az egyházi tisztre megválasztottak ordinációjáról beszél.
“Akiket megválasztanak, azokat avassák fel a vének, nyilvános imádsággal
és kézrátevéssel.” (II. Helv. hitv. 18. r.)

A kézrátétel a szent szolgálatba való iktatás ősi, bibliai módja.
Senkit sem “kreál” az egyházi szolgálatra, de mégsem üres szokás.
Szorosan összefügg a vokációval: megerősíti a megválasztottat abban,
hogy a gyülekezet felismerte és elismeri benne az isteni adományokat
a szolgálatra, szolgálatát igényli, elfogadja és maga is azon lesz,
hogy az elhívott szolgálata gyümölcsöző legyen a gyülekezetben. Mindehhez
az egész gyülekezet Isten Szent Lelkének áldó kegyelmét kéri.

A beiktatás eme bibliai értelme elhomályosul, ha a választástól elkülönítjük
az ordinációt, s esetleg csak több éves lelkipásztori szolgálat után
kerül rá sor, hozzá meg nem is abban a gyülekezetben, ahol az illető
szolgálatra hivatott. Az ordináció elkülönítése fokozódik azáltal,
ha nem minden egyházi tisztségviselőt, hanem kiemelt módon, csak a
lelkipásztort ordináljuk, s annak ordinációját “lelkészszentelésnek”
nevezzük, amit püspöki jogként csak a püspök végez, az esperesek és
csakis a lelkészi tanácsbírák segédletével. A vokációtól elkülönített
ordináció egyszeri s egyszer s mindenkori jelleget ölt, szinte character
indelebilis-t. A lelkészszenteléshez csak egy cselekmény fogható:
a püspökszentelés.

A magyarországi református egyházban mélyen begyökerezett ez a római
mintára alakult sajátos szokás. Mégis, éppen a sokat hangoztatott
semper reformari jegyében újra fontolóra kell vennünk, ha nem akarunk
az egyszerű, de evangéliumi értelmű testvéri áldásból valami mást
csinálni. Komoly tartózkodásra sarkall itt a római példa. A római
egyházban az ordináció sákramentumnak számít, tudvalevőleg a hét szentség
egyike. Jelenti a laikusok sorából a papi rendbe, a klérusba való
átvételt, s az ennek megfelelő kiváltságokba való iktatást, amely
kifejezetten természetfölötti felhatalmazást ad, az eltörölhetetlen
character sacerdotalis-t. Az ordináció itt valóban egyfajta konszekráció.
Az egész elképzelés tartóoszlopa pedig az apostolica successio római
értelmezése, melyet a reformáció határozottan elvetett. Valóban, az
ilyenféle értelemben vett ordináció református talajon teljességgel
idegen test. Ezért, mint minden újabb töltésű és tág jelentésű szóval,
az ordinációval is csínján kell bánnunk. Az ordináció református vonatkozásban
fordítható az egyházi szolgálatba való beiktatásnak, az egyház szolgái
közé való besorolásnak, vagy legfeljebb felavatásnak, de semmi szín
alatt sem szentelésnek vagy felszentelésnek.

A tudatos tartózkodásra példa lehet hitvallásunk ma használatos német
fordítása, mely a II. Helvét hitvallás szellemét pontosan követve,
az ordinatio-t nem Weihe-nek, még csak nem is Einsegnung-nak, hanem
józan tartózkodással Einsetzungnak, vagyis egyszerűen beiktatásnak
fordítja. (Das zweite Helvetische Bekenntniss, Zürich 1938, 67. l.)
De jó példa ugyanezen hitvallás Erdős József-féle fordítása is, mely
tudatos reformátussággal az ordinatio-t a felavatás szóval adja vissza.
Ezzel szemben a II. Helvét hitvallás 1954-es hivatalos kiadása, már
elég gátlástalanul a szó római értelmezéséhez simul és következetesen
“felszentelésről” beszél.

Ha szabadulni akarunk a római hatástól, hitvallásunk szellemében fel
kell számolnunk az úgynevezett lelkészszentelést. Az ordinációt pedig
mint evangéliumi értelmű felavatást, egybe kell kapcsolnunk a rendes
lelkészi szolgálatba való beiktatással, hiszen a vokáció és ordináció
eredetileg együvé tartozott, s értelmileg is együvé tartozik.

Végrehajtása az ünnepélyes beiktatást végző vének tiszte. A hitvallás
kifejezetten a vénekről beszél, amit már csak a római analógia miatt
sem tanácsos eminens értelemben a püspökre vonatkoztatni, s a felavatásból
mintegy püspöki előjogot csinálni. A vének fogalmából nem szabadna
kizárni az illető gyülekezet gondnokát és presbitereit sem. A felavatás
evangéliumi módja bizonyára lesz a gyülekezetre nézve annyira építő
hatású, mint a feleslegesen parádés és költséges lelkészszentelés,
mely különben is hozzáférhetetlen a gyülekezeteink legtöbb tagja számára.
A felavatást, ha a lelkipásztort másik gyülekezetbe választják vagy
hívják meg, ott is el kell végezni, sőt a lelkipásztoron kívül, minden
újonnan választott egyházi tisztségviselőre ki kell terjeszteni. Ez
helyénvalóbb volna, mint a mi rendtartásunkban felettébb elburjánzott
sokféle hivatali eskü.

30.4 A püspökség

A püspök tisztét már az Újszövetség ismerte, de nem a mai értelemben.
Eredetileg a gyülekezetvezető presbitert nevezték episkopos-nak. A
többi egyházi tiszt fölé emelkedő rangot és hatalmat egyáltalán nem
jelentett. Jóformán csak a név közös a későbbi püspöki tiszttel. Hitvallásunk
nem tiltja ugyan a püspöki nevezetet, de hangsúlyozza: “a hatalmat
az Úr magának tartja fenn és nem ruházza át senkire.” Az egyház
szolgái csak eszközök az Úr kezében, s “minden egy és ugyanazt a
hatalmat, illetve hivatalt kapta… Kezdetben egyik sem helyezte magát
a másik elé és egyik sem bitorolt nagyobb hatalmat vagy uralmat”
társaival szemben (18. r.) Hitvallásunk bibliai szemléletével nem
egyezik az éppen nálunk kifejlődött és ma is használatos egyházi címek
sora: a tiszteletes, nagytiszteletű és főtiszteletű. Ezek a rangkülönbséget
kifejező egyházi címek, még a címek eltörlésével is makacsul dacolnak.

Összefügg ez a kirívó jelenség egy másik, ugyancsak páratlan sajátosságunkkal:
nekünk, presbiteri rendszerünk ellenére, püspöki egyházkormányzatunk
van. A püspöki tiszt történeti terheltségénél fogva magában hordja
a klerikalizmus csíráit. Ahol a protestáns egyházakban a püspöki tiszt
fennmaradt, mint pl. az anglikánizmusban és a lutherizmusban, ott
kivétel nélkül romanizáló tendenciák jelentkeztek. Nálunk erre Szilvásújfalvi
Imrétől, Révész Imréig, tehát a 16. századtól napjainkig ismételten
rámutattak.

Történeti vonatkozásban a református püspöki tiszttel kapcsolatban
két ellentétesnek látszó jelenséget figyelhetünk meg. Egyfelől a katolizáló
szándékú Habsburgok tilalma váltotta ki a magyar protestantizmusból
a püspöki címhez való dacos ragaszkodást; akadtak is példák a püspöki
tisztben folytatott bátor ellenállásra. Másfelől azonban a német egyházi
harc figyelmeztetett arra, éppen a püspöki tiszt lehet eszköz az egyház
kézbentartására és idegen célok szolgálatába állítására.

Egyházkormányzásunk történeti tapasztalatait Révész Imre 1935-ben
így sommázta: “Fő tisztségeink oly széles hatáskörrel vannak felruházva,
amilyennek az elnöki tisztek betöltői az igazibb presbiter-zsinati
egyházalkotmányokban nemcsak régen nem bírtak, de még ma sem bírnak.
Ebből, mindnyájunk bűnös emberi gyarlósága következtében a hatalmaskodás
és a bizantinizmus nagyon sok kísértése állhat elő, kivált miután
ennek természetes ellensúlya, a tisztújítás, ezen és egyéb tisztségekre
vagy csak nagyon hosszú lejárattal van bevezetve, vagy egyáltalán
nincsen.” (Tegnap és ma és örökké, 1944. 306. l.) A tisztújítással
kapcsolatos kivételezést tetézi egy másik kivételezés: a püspöki tisztnek
a gyülekezettől, a pásztori szolgálattól való mind teljesebb függetlenítése.

Ilyen kivételezésnek református talajon elvi indoka nincs, sőt még
az a gyakori indoka sem lehet, hogy ne tegyük ki szükségtelenül az
egyházat a püspökválasztás rázkódtatásának. Az amerikai magyar reformátusok
három évről három évre választanak püspököt, a skót presbiteriánusok
pedig évenként választanak moderátort, minden nagyobb rázkódtatás
nélkül. Élvezik azt az előnyt, hogy egész sor olyan tekintélyes egyháztagjuk
van, akik - emberi vonatkozásban - a legfelsőbb vezetés tapasztalataival
vehetnek részt az egyházkormányzó testületek tanácskozásain. Igaz,
a skótoknál az elnököt nem püspöknek, hanem csak moderátornak hívják,
jeléül annak, hogy a római analógiát kerülik, s egyben példázni akarják:
a főhely Krisztusnak van fenntartva. - Midőn a püspöki tiszttel
kapcsolatban a bibliai példához való közeledést sürgetjük, tudjuk,
nemcsak a titulust, hanem a titulussal járó szellemet is reformálnunk
kell.

30.5 A pápaság

A többi egyházi tisztség fölé kerekedő központi hatalomról: a pápáról,
mint Krisztus földi helytartójáról a Biblia nem tud, s ilyet meg sem
enged. Hitvallásunk a hamis igényre találó megállapítással válaszol:
“Mi azt tartjuk, hogy Krisztus az Úr… és az egyházban az összes
főpapi tisztet, mind e világ végezetéig ő teljesíti, annakokáért nincs
szüksége semmi helyettesre, amilyenre csakis távollévőnek van szüksége.
Krisztus azonban jelen van az egyházban és annak életadó Feje.”
Éppen ő tiltja övéinek az uraskodást: “Az egyházban semmiféle elsőbbség
nincs.” (II. Helvét hitvallás 17. r.) Ezekkel az érvekkel elintézettnek
tekinthetnők a pápaság kérdését, de egyrészt a püspöki tiszt nálunk
is érvényesülő logikája, másrészt az utóbbi Vatikáni zsinat óta megindult
párbeszéd szükségessé teszi a pápaság mellett felsorakoztatott bibliai
idézetek szerbe-számba vételét.

Róma első renden Jézusnak a Péter apostolhoz intézett szavaira hivatkozik:
“Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat.”
(Mt 16,13-19) Az összefüggésből azonban világos: korántsem Péter személye,
hanem Péter hite, még pontosabban hitének tartalma, a Krisztusról
való vallástétel az alap. Hiszen magát Pétert kevéssel utóbb, ugyanezen
fejezet 21-23 versében sátánnak nevezi Jézus, nagyon is emberi észjárása
miatt. Ugyanez a Péter, éppen a legnehezebb órákban ismételten megtagadja
Jézust. (Jn 18,16-17) Péter semmiképpen sem a pápai csalatkozhatatlanság
előképe. Hatalmi elsőbbsége meg éppen nem lehetett. “Aki közületek
első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen.” (Mk 10,42-45 par.)
- A másik alapvető hely, amelyre Róma hivatkozni szokott, a Feltámadott
háromszoros kérdése Péterhez: “Szeretsz-e engem?” Ez azonban a
ráadott feleletekkel együtt voltaképpen nem több, mint a háromszoros
Krisztus-tagadó tanítvány rehabilitálása.

Ennél messzebbre jutnánk akkor, ha Péter tekintélyét nem egyes szentírási
helyekre, hanem általában az újszövetségi gondolkozásra alapoznók.
Az Újszövetség, jellemző módon egységben látja az evangéliumot Jézussal
az evangélium hirdetőjével, a tanítást a tanítóval, a híradást Isten
követével. Az apostolok esetében sem választja el az igét a hirdetőjétől.
A felülről kapott megbízatás, a jézusi tiszt átsugárzik az apostolok
emberi személyére, nem utolsó sorban Péter tekintélyes személyére.
Ilyen értelemben beszél a Biblia az apostolokon túlmenőleg, általában
a tanítók megbecsüléséről; ugyanakkor érthetővé teszi a hamis tanítók
kemény megítéltetését. Ezeken az általános érvényű megállapításokon
túl azonban a Péter tekintélyével s az abból levezetett pápasággal
kapcsolatban tovább kell kérdeznünk, hogy érvényes döntésig jussunk.

Van-e Péternek valami kiváltsága apostoltársaival szemben? Van, mert
ő az elsőként elhívott apostol, Krisztus első bizonyságtevője, s pünkösdkor
is az első igehirdető. Van azonban más kiemelt apostol is: János,
akit az úr szeret; Jakab, ki az Úr atyjafia; Pál, kinek legtöbb írása
maradt a kánonban. Van-e Péternek valami különös megbízatása? Úgy
látszik, ilyen az oldás-kötés, a kulcsok hatalma. De ez a többi tanítványt
is megilleti éppúgy, mint Pétert (Mt 16,19, vö. Mt 18,18-al). A juhok
legeltetése sem valami kiváltságos “főpásztori” feladat, hiszen
valamennyi tanítványra érvényes (1Pét 5,2). Továbbá olyan értelemben,
mint Péter, “alapkő” minden apostol (Ef 2,20), de a szegeletkő,
a tartópillér maga Krisztus. Szó sincs tehát olyan péteri hatalomról,
amit apostoltársai is ne kaptak volna, így szó sem lehet arról sem,
hogy valami különös hatalmat jogutódaira átruházhat. Ezt nevezhetnék
római értelemben apostolica successiónak. Péternek volt kétségtelenül
viszonylagos elsősége, de pápa nem volt, annyi bizonyos.

Hogy Péternek legalább valami különös jogi helyzete lett volna, annak
nyoma sincs; hogy primátust nem gyakorolt, az a bibliai tudósításokból
kitűnik. Apostoltársai Pétert kiküldik, Jánossal együtt Samáriába
(Csel 8,14); Pál apostol Pétert képmutatásért nyilvánosan feddi, s
az a feddést elfogadja (Gal 2,1114). Elsőbbségével kapcsolatos jogigényről
sem az Apostolok cselekedeteiről írt könyv, sem a Péter két levele
nem tud, effélének nyomát sem mutatja. A központi egyházi hatalom
nem az idézett bibliai helyek alapján, hanem azok ellenére alakult
ki. Kialakulásának története nem valami épületes látvány, de mindenesetre
memento számunkra: hová vezet a bibliai talajról lesiklott püspöki
tiszt. A római egyházban a pápaságra, a protestantizmusban pápáskodásra.
Mindkettő idegen Krisztus egyházától.

Még egy szempont kíván itt helyet: Jézus Simont kősziklának (petra)
nevezte. Nem dicséretképpen, nem jelleme szilárdságáért, hanem ígéretképpen,
arra nézve, amire majd használni fogja őt. Mert nem Péter az építő,
hanem Krisztus. Ez itt a hitbeli tanulság, s ezért nem cáfolhatják
a Péter nevet az apostol későbbi ingadozásai. De ez esetben sincs
szó római püspökségről, kivételes hatalom-átruházásról, jogutódlásról.
Ezek későbbi gondolatok; jóval az újszövetségi iratok keletkezése
után, csak a 200. év táján bukkantak fel. Jogi következményei teljes
érvényesítését a pápák is csak a középkortól kezdve igényelték. A
későbbi helyzetet vetítették aztán vissza a Péter-lókusok értelmezésére.
Egy idézettel zárjuk fejtegetéseinket, jeléül annak, hogy nem valami
puritán elfogultság diktálta szavainkat: “Jól tudjuk, kétségtelenül
a pápa a legkomolyabb akadály az egyházi egység útján.” Ezt a találó
megállapítást ugyanis nem valami protestáns szerző tette, hanem maga
VI. Pál pápa. (Kirchenblatt für die ref. Schweiz, 1967. 175. l.)