29. Az anyaszentegyház

29.1 Van-e szükség egyházra?

Ma az első kérdés, van-e egyáltalán szükség egyházra? A szekularizmus
legszembeötlőbb vonása ugyanis az egyháztól való elfordulás. Ennek
történelmi előzményei vannak. A korábbi nemzedékek még értékelték
az egyházat, de az is gyakran hamis értékelés volt, a felvilágosodás
jegyében fogant. Az akkori államegyházi rendszerben az egyházat olyan
történelmi múltú társadalmi alakulatnak, közületnek tartották, amelynek
nemzeti, kulturális és szociális hivatása van. Annyira becsülték,
amennyit a nemzeti függetlenség fennmaradásáért és a népnevelésért,
a szociális bajok orvoslásáért és a társadalmi egyensúly megőrzéséért
tett. A hangsúly erre a hasznot hajtó tevékenységre esett, még akkor
is, ha tudomásul vették, hogy az egyház eredetileg a vallásos érzés
ápolására, a hívek egymás hite által való épülésére jött létre. Az
egyház tulajdonképpeni hivatását, ha egyáltalán tudomásul vették,
akkor is csak ilyen szubjektív formában fejezték ki. Mindenképp óvakodtak
azonban a vallási jelentőség kizárólagos hangsúlyozásától.

A szubjektív értelmezés szerint az egyház egyebek közt jó szolgálatot
tehet a vallásos érzés ápolásának, de azért a vallás még nem teszi
okvetlenül szükségessé, nélkülözhetetlenné az egyházat. Mint ahogy
lehet valaki jó énekes, anélkül, hogy valamely dalkör tagja lenne,
vallásos életet is élhet egyház nélkül. Hogy egyáltalán szükségét
érzi-e az egyháznak, csak lelki alkat kérdése, tehát teljesen esetleges
és egyéni. Ennek a szubjektív-antropológiai látásmódnak támogatására
siettek a modern teológusok. Bizonygatták: Jézus maga sem akart intézményes
egyházat, jogi szervezettel, liturgusokkal, hivatalokkal.

A szekularizmus ennek a szemléletnek következményeit vonta le. Meg
akart és meg akar szüntetni egy álképletet, fokozatosan felszámol
egy idejétmúltnak tűnő intézményt. Ebből magyarázható a szekularizmus
erkölcsi pátosza és sajátos kettőssége. Korántsem annyira radikális,
mint amilyennek első tekintetre látszik. Voltaképp nem az evangéliumtól
fordul el, hanem az egyházi szervezettől, a formákba merevedett templomi
kultusztól, főleg pedig a klerikalizmus minden fajtájától, a vallás
hivatalnokaitól, az intézményesített keresztyénségtől. De ha bárhol
hitelesen szólal meg az evangélium, akár templomban, akár templomon
kívül, az iránt ma is van érdeklődés, mondhatni: növekvő érdeklődés.
Ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni.

A történelem által feltett kérdésre kell válaszolnunk az egyházról
szóló tanításban. Igaz, az ekklesia szó nagyon kevésszer fordul elő
az evangéliumokban. Krisztus Urunk aligha használta, már csak azért
sem, mert ő nem görögül beszélt. De nem az elnevezés a fontos, hanem
maga a megnevezett dolog. Ez pedig kétségtelenül ott van, ha sokszor
ótestamentomi elnevezések alá bújtatottan is. Pl. Istennek népe, a
szövetség népe, az én tanítványaim, az én nyájam stb. Ezek mind az
ekklesia szó bibliai szinonimái. - Mi is lenne a váltság értelme,
ha Krisztus nem egy új, megváltott nép teremtője? A bibliai Krisztus,
mint magánember elképzelhetetlen. Elválaszthatatlanul hozzá tartozik
a megváltottak és megigazítottak gyülekezete, mint pásztorhoz a nyája,
királyhoz az alattvalók serege. Az Efezusi levél egymaga elegendő
bizonysága lehetne Krisztus és az egyház egységének.

Ebben a tudatban tisztogatták a reformátorok az egyházat, s vallották
az egyháznak, mint Isten nevelő eszközének nélkülözhetetlenségét.
Kálvin tanítása szerint: “Nincs más út az életre, mint az, ha az
egyház, mint anya hordoz bennünket méhében, ha ez hoz világra, ha
ez táplál, őriz és oltalmaz bennünket mindaddig, míg csak halandó
testünket levetkezve, hasonlók nem leszünk az angyalokhoz… Ennek
kebelén kívül semmiféle bűnbocsánatot, semmiféle üdvösséget nem remélhetünk.”
(Inst. IV. 1,4) Ugyanott jelképesen iskolának is nevezi az egyházat,
nem azért, hogy átmeneti jelentőségűnek tüntesse fel, mintha az egyházat,
mint valami iskolát kijárhatnók, s aztán mint iskolavégzettek elhagyhatnók.
“Nem engedi a mi gyöngeségünk - mondja -, hogy ezt az iskolát
odahagyjuk, amíg mint tanítványok egész életünket abban el nem töltöttük.”

Kálvin szavaiból egészen más egyházértelmezés tűnik ki, mint amit
a felvilágosodás korától örököltünk. Ő az egyházat első renden nem
emberi műnek tekinti, hanem Isten ajándékának. Ezért nem kérdés számára,
fenn kell-e tartani vagy sem. Szemlélete nem antropológiai, hanem
teológiai. Mielőtt azonban az egyházfogalmat elemeznők, foglakoznunk
kell az intézményesség kérdésével.

Ebben a kérdésben két véglettel találkozunk. Az egyiket a római katolikusok,
a másikat a szekták képviselik. Róma az intézményre teszi a hangsúlyt,
az egyház krisztusi alapítását és az apostoli utódlást hirdeti, az
ennek megfelelő közéleti igényekkel egybekötve. A szekták viszont
az egyéni megtérést és a hitbeli közösséget szorgalmazzák, az intézményességet
pedig a legszükségesebbekre korlátozzák. Tekintély és intézmény ott,
közösség és szabadság itt. - Nem volna helyénvaló az effajta végleteket
vagy-vagyként kezelnünk.

Az egyháznak, mint intézménynek valóban állandó kísértései vannak,
azért az mégsem okvetlenül rossz. Sőt lehet hivatása szerint a szentek
közössége, Krisztus teste, mely jelül adatott e világnak. Lehet a
misszió további előrehaladásának hatékony eszköze. Nem azért, mert
jogi formát ölt és adminisztrálja magát, hanem mert Isten Lelke munkál
benne. Ebben az értelemben a Szentlélek az egyház Lelke, aki a küldetést
vállaló és betöltő egyházon át munkálkodik bennünk is. A sorrend tehát
ez: életet gerjeszt az egyházban, s életet az egyesekben. Az egyház
nemcsak a lelki hatás emberi rezultátuma, hanem továbbadó eszköze,
közvetítője is.

A reformáció döbbenten ismerte fel a nagy kisajátítási kísérletet:
az egyház a maga sákramentális-hierarchikus üdvintézményébe zárhatónak
képzelte a lelki javakat, sőt magát a Szentlelket is, ahelyett, hogy
a Szentlelket szolgálta volna. Ez a szent dolgok teljes kiforgatása.
Az egész reformátori program egyetlen mondatba foglalható: Az egyház
maradjon egész berendezkedésével a Szentlélek Isten engedelmes eszköze.
- A világnak csak olyan egyházra van szüksége, mely ezzel a szolgálattal
a világ fejlődésének evangéliumi értelmezésére képes, hogy a forradalmi
lendületű fejlődés hiábavalóságba ne torkoljon. Ha az intézményes
egyház ezt a hivatást nem tudja vagy nem meri teljesíteni, ítéletét
el nem kerülheti.

29.2 Mi az egyház?

Az egyház szó hallatára egy sereg képzet rajzik fel bennünk: a templom,
a palástos férfiú, kezében a Bibliával, az áhítatos sereg, a szertartási
cselekmények sora, az anyakönyv, pénzbeli járulékok, a törvénykönyv,
egy csomó gyűlés és adminisztráció, egy csomó teológiai könyv és újság
stb. Mi ebből az egyház, vagy mindez együttvéve az egyház?

Feleletadás előtt a Heidelbergi káté klasszikus egyház-meghatározását
figyeljük meg: “Mit hiszesz a közönséges keresztyén anyaszentegyházról?
- Hiszem, hogy Isten Fia, a világ kezdetitől fogva annak végéig,
az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által az igaz hit
egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt
oltalmazza és megtartja; s hiszem, hogy én annak élő tagja vagyok
és örökké az is maradok.” (54. k.)

Ebben a meghatározásban az a legfeltűnőbb, ami kimaradt belőle: szó
sincs benne a templomról, a kultuszról, a dogmáról, törvénykönyvről,
adóról és más effélékről, tehát szó sincs arról, ami az egyház hallatára
eszünkbe szokott jutni. - Ellenben szó van valami mérhetetlenül
nagyobbról, arról hogy: maga Isten Fia cselekszik. Mikor? A
világ kezdetétől fogva a világ végéig. Mit csinál? Egy kiválasztott
gyülekezetet gyűjt egybe. Miből? Az egész emberi nemzetségből, mert
övé a föld és annak kereksége. Mivel gyűjti egybe választottait? Szentlelke
és Igéje által. Hogyan? Az igaz hit egységében. Kinek gyűjti? Magának,
igen: magának. Mit csinál az övéivel? Oltalmazza és megtartja örökre.

Az egyház tehát mérhetetlenül több, mint amennyi első tekintetre meglátszik
belőle. Az egyház titokzatos valóság. Ott rejtezik
isteni valósága egy evilági jogi szervezetben, történelmi múltú szertartásokban,
törvényekben és dogmákban, szóval egy csomó emberi látszatban.

Nem kevésbé elrejtezik, mint ahogy Isten igéje rejtve van egy csomó
vitás értelmű, töredékes emberi mondatban a Biblia lapjain, vagy a
názáreti Jézus megcsúfolt szolgai alakjában. De mint ahogy Isten igéjét
sem kereshetnők máshol, mint a názáreti Jézusban és a Biblia könyveiben,
hasonlóképpen Isten egyháza is ott van számunkra a földi szervezetben
mindaddig, amíg ez a szervezet egyáltalán tudni akar Isten igéjéről,
s az igében saját létének titkáról.

Káténk éppen ezért nem azt kérdi: Mit látsz a keresztyén
anyaszentegyházban? Hanem, hogy: Mit hiszesz a
keresztyén anyaszentegyházról? Nem az a döntő, ami első tekintetre
látszik, hanem az, ami a látszatból előragyoghat. Mint ahogy a fényreklám
neoncsövein átfut a villogó, színes fény és egyszerre jelentést kap
a szürke tábla, olyanformán tör elő a Lélek ereje által az egyház
hagyományainak, szokásainak és berendezkedésének szürke tömkelegéből,
ebből a sok-sok csalóka emberi látszatból az egyház fényes valósága.

Félre ne értsük, nem az egyház mutatja meg magát, hanem Isten mutatja
meg az egyház titokzatos valóságát. Nincs szánalmasabb dolog, mint
mikor az egyház akarja önmagát fitogtatni: emberi bölcsességgel, ünnepi
pátosszal, kenetes nyelvvel, liturgiális külsőségekkel, címekkel és
hangos igénybejelentésekkel akarja bizonyítani titkát, és csodálkozik,
hogy erőlködésének sehogy sincs hitele, meggyőző ereje. Maga akar
fényeskedni, holott csak kölcsönzött fénye lehet, mint olyan bolygóknak,
melyek a Naptól kapják a ragyogást. Az egyház sem direkt, hanem indirekt
módon fényeskedhetik: az önmegtagadó szolgálatban, a lábmosásban,
a betegek, a vámszedők, a poklosok, a megszállottak igénytelen ápolásában,
zokszó nélkül való kereszthordozásban. A mi nemzedékünk erre még nincs
ránevelve. Olyan korszakból jövünk, amikor az egyház nagyon direkt
módon akart fényeskedni: közéleti szereppel, nyilvános demonstrációkkal,
látványos vizitációkkal, a sokirányú állami támogatás magától értetődött
igényével stb.

Mi látszani akartunk, egyháznak látszani, s hallatlan erőt pazaroltunk
erre. Csoda-e, ha értetlenül állunk ma az egyház Ura előtt, aki megelégelte
az ő nevében támasztott hamis látszatokat, s az ő nevével takart érvényesülési
igényeket. Megelégelte azt a könnyedséget, ahogy az Ő nagyságos dolgait
emlegettük, azt a magától értetődőséget, ahogy az egyházat kezeltük.
Most a tegnap állandó kísértései, s a holnap rettegései közepett,
meg akar tanítani minket az egyház élettörvényére: “Keressétek először
Isten országát és az ő igazságát”, akkor majd jellé lesztek, s felragyog
bennetek az egyház valósága. A felülről vett misszióját gyakorló egyháznak
nincs oka a rettegésre.

29.3 Az igaz és hamis egyház megkülönböztetése

Hogy mi az egyház, arra Káténk pompásan megfelel (54. k.) De arra
a kérdésre nem ad kézzelfogható választ: Mi a megkülönböztető jegye
az igaz és hamis egyháznak? Isten kegyelmi kiválasztása ugyanis, amire
Káténk egyháztana szilárdan épül, nem valami rendelkezésünkre álló
mérték. A mérték kérdése pedig a reformációval kikerülhetetlenül felvetődött.
Egymás mellett élt a megújulástól elzárkózó pápizmus és a megújulást
kereső protestantizmus; ez is, az is egyháznak vallotta magát; de
melyik az igazi?

Ezt a gyakorlati kérdést az első protestáns hitvallás, az Ágostai
(1530), a teológiai köztudat szerint így válaszolta meg: “Egyház
van ott, ahol az evangéliumot igazán tanítják és a szentségeket helyesen
szolgáltatják ki.” A tan tisztaságát, s a sákramentomok kiszolgáltatási
módját csakugyan ellenőrizhetjük, de lehet-e ezen az alapon igaz és
hamis egyház közt különbséget tenni? Elegendő ismertetőjegy-e az igehirdetés
és a sákramentom? Lehet-e egyáltalán ezt a formulát a protestáns egyház-meghatározásnak
tekinteni?

Ha ez utóbbi kérdés felől próbáljuk megközelíteni a dolgot, a következő
ellenvetésekkel kell számolnunk: Az imént idézett meghatározás nem
teljes, mert ezzel az egyház mibenléte nagyon a lelkipásztori tiszthez
van kötve, hiszen ennek funkciója az igehirdetés és a sákramentom-szolgáltatás.
De mi van akkor a gyülekezettel? Az csak függvénye a lelkipásztori
tiszt jó vagy kevésbé jó betöltésének? A lelkipásztori tiszt egyoldalú,
szinte már klerikális hangsúlyozása mellett élhet a gyülekezet akár
látszatéletet is?

Az ellenvetések nem alaptalanok. Már ennyiből látszik, a szóban forgó
meghatározás korántsem teljes. De maga az Ágostai hitvallás is többet
mond ennél, ha szövegét nem az eredeti összefüggésből kiszakítottan
idézzük. Ott ugyanis ez áll: “Az egyház a szentek gyülekezete, melyben
az evangéliumot igazán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják
ki.” (VII. r.) Ezt a továbbiakban még nagyobb nyomatékkal megismétli:
“Az egyház valójában a szentek és az igazán hivők gyülekezete.”
(VIII. r.) Íme, ha nem kiragadott szavakat idézünk, a gyülekezet is
beletartozik az egyház-meghatározásba, mégpedig mint a szentek gyülekezete,
élő hitével, testvéri közösségével, diakóniájával és missziójával
egyben.

Midőn a reformátorok az egyház sok egyéb életnyilvánulásából az ige
hirdetését emelték ki első helyen, azt az igazságot fejezték ki ezzel,
hogy az ige az összes egyházi funkció éltető gyökere. Ige nélkül a
legájtatosabb buzgólkodás, a leghivalgóbb klerikalizmus sem alkothat
egyházat. Ahol viszont az igét hirdetik és a sákramentomokkal élnek,
jó reménységgel kell lennünk: ott Krisztus egyháza már elkezdődött.
Ilyen értelemben az egyház ismertetőjegye a hirdetett ige. Bármennyire
nélkülözhetetlen ismertetőjegy azonban az ige, reformátoraink jól
tudták, mégsem bánhatunk úgy vele, mintha mi volnánk a szívek és vesék
vizsgálói. Ezért, ha kemény ítéletet mondtak is a pápaságról, még
a hitviták hevében sem vonták kétségbe, hogy a római katolikus egyházban,
a torzulások ellenére is ott rejtezik Krisztus egyháza. A reformátorok
pedig nemcsak hirdették az igét, hanem Rómán, akárcsak az evangéliumi
gyülekezeteken is számon kérték az igével való élés gyümölcseit. A
végítéletet azonban az egyház Urának tartották fenn.

Kálvin, a lutheri iránnyal megegyezően, mindenekelőtt az igében jelöli
meg az egyház ismertető jegyét. De mindenkor a hittel befogadott,
gyümölcsöző igére gondol: “Valahol Isten igéjét őszintén hirdetik
és hallgatják, ahol a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják
ki, ott minden kétséget kizárólag megvan Istennek valamiféle egyháza.”
(Ennek a mondatnak határozottsága és óvatossága egyaránt jellemző:
Inst. IV. l. 9 k.); a syncere, majd a reverenter szót használja.)
Miért van azon a helyen egyház? Mert Jézus ígérete szerint ott ő maga
jelenlévő.

Ugyanez a krisztológiai szempont érvényesül a II. Helvét hitvallásban
is. Szintén a Krisztushoz vezérlő igaz és tiszta igehirdetésben keresi
“mindenek felett” az igaz egyház ismertetőjegyét: azok alkotják
az egyházat, akik Krisztusban találják meg az igazságot, az életet
és bűnbánatban megújulva, tettetés nélküli szeretetben egybeforrottak.
(XVII. r.) Ez a gondolat ott van Káténk átfogóbb egyház-meghatározásában
is.

Mint látható, az éltető és újjáteremtő igéről van szó, midőn az igaz
egyház ismertetőjegyéről beszélünk, mert minden keresztyén felelősségünk
ellenére is, végső fokon nem mi vagyunk az egyház
létének kezesei. Sem a mi szakralizmusunk, sem a mi moralizmusunk
nem kezeskedhet, noha gyakran ilyesmiben keresték az igaz egyház ismertetőjegyeit,
és kapkodó igyekezettel felszaporították az “ismertetőjegyeket”.
A komolyan vett egy, itt is több a soknál.

Ezért világosan kell látnunk: felesleges viták kerülhetők el, ha tudjuk,
más kérdés az, mi az egyház lényeges jegye, és ismét más, hogy melyek
az egyház ebből kővetkező funkciói. Ezt a két dolgot, bármennyire
összefügg, nem szabad egymással összekeverni.

29.4 Az egyház tulajdonságjelzői

A régi egyházban a Nicaeano-Constatinopolitanum szavaival élve, így
vallottak: credo unam sanctam, catholicam et apostolicam ecclesiam.
Ugyanígy vallották a reformátorok is, csakhogy ezeket a szavakat:
egy, szent, katolikus és apostoli nem római értelemben vették, hanem
a bibliai egyházfogalomnak (l. az előző pontot) megfelelően magyarázták,
ilyenképpen:

29.4.1 Az egyház egysége

Az egyház először is egy. Mit jelent ez az egység?
Róma szerint: egy az akol, a római egyház, egy annak látható feje
és pásztora: Péter jogutóda, Krisztus földi helytartója, a csalatkozhatatlan
pápa. Akkor lesz teljes az egység, ha a szakadárok visszatérnek az
egy akolba, és elismerik a pápa főségét.

Mi ezzel szemben azt valljuk: az egyház egysége nem vizuális, hanem
spirituális. Ezt az egységet az Efezusi levél így határozza meg: “Egy
a test és egy a lélek, miképpen elhivatástoknak egy reménységében
hivattatok el is; egy az Úr, a Krisztus, egy a hit, egy a keresztség;
egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van, és
mindenek által és mindnyájokban munkálkodik.” (Ef 4,4-6)

Ez az egység, mint az idézett versekből kitetszik: nem valami összegyházi
organizációban keresendő. A később “Jeruzsálemi zsinatként” emlegetett
alkalmi tanácskozás (Csel 15) nem tanúsít semmiféle intézményes jelleget.
Nem is valami egyházkormányzati dekrétumot alkotott, hanem csupán
atyafiságos intelemben (paraklesis) állapodott meg egy vitás kérdésben.
- Az ismert újszövetségi kép: az egyház, mint “Krisztus teste”
(soma Christou, 1Kor 12,12) sem összegyházi organizációra utal, hanem
a hitbeli egységre: a-sokféle lelki ajándéknak egyetlen cél szolgálatában
kell állnia, hiszen ténylegesen a feltámadott Krisztusból ered valamennyi.
Az ajándékozó Krisztus pedig a Fő, akinek mi mindnyájan a tagjai vagyunk.
(Ef 5,30; Kol 2,19) Az egységet tehát nem valami összegyházi organizációban
kell keresnünk, de nem is valami felhizlalt felekezeti öntudatban,
mely a saját kizárólagosságával kérkedve, önmagában látja az egység
letéteményesét. Az egység, bármely felekezetről legyen szó, nem nálunk
van, hanem Istennél. Mi afelett nem rendelkezünk. Mi csak kereshetjük
ezt az egységet, s amennyiben egyház vagyunk, annyiban okvetlenül
keresnünk is kell, mégpedig nem egyházpolitikai taktikázások és teológiai
kompromisszumok útján, hanem hitben. A szolgáló hitben, mert Krisztus
misztikus testének egységéről van szó, s csak Krisztusban lehetünk
egyek.

29.4.2 Az egyház szentsége

Az egyház továbbá szent. Mit jelent az egyház szentsége?
Róma szerint azért szent; mert üdvintézmény (mintegy intézményesített
kijelentés), melyben Isten akarata, igazsága és kegyelme a szentségeken
(=sákramentumokon), mint kanálisokon át a hívek rendelkezésére áll:
átömlik e világba.

Mi ezzel szemben azt valljuk: az egyház szentsége nem vizuális, hanem
spirituális, amit úgy értünk: Szent az egyház, mert Isten tulajdona,
választott népe, melyet Szentlelke és igéje által gyűjtött egybe,
nem valami profán cél, hanem saját célja szolgálatára. Ebben az üdvtörténeti
összefüggésben az egyház, mint Krisztus teste valamiképpen visszatükrözi
mennyei fejének, a feltámadott Krisztusnak szentségét.

Ez a szentség nem olyasmi, amivel az egyház, mint saját birtokával
kérkedhet, tüntethet, vagy éppen előjogokat, társadalmi kiváltságokat
követelhet magának. Még a reformátorok ajkán is megszólaló régi tétel:
“Egyházon kívül nincs üdvösség”, csak abban az átvitt értelemben
magyarázható: “Krisztuson kívül nincs üdvösség.” De a krisztusi
vagy más szóval mondva: keresztyén jelleg sem valami
magától értetődő ebben a világban. Akár intézményekről, akár személyekről,
akár cselekedetekről van szó, a keresztyén jelző használatával is
csínján kell bánnunk. Mint ismeretes, mikor Barth másodszor fogott
a dogmatika megírásához, azt már nem keresztyén dogmatikának, hanem
egyházi dogmatikának nevezte.

Az egyház szentsége nem nálunk van, hanem Istennél; mi efelett nem
rendelkezünk. Mi csak kereshetjük a szentséget. Amennyiben egyház
vagyunk, annyiban okvetlenül keresnünk is kell, mégpedig úgy, hogy
az egyház életnyilvánulásait, határozatait az igének, s nem az egyház
úgyvélt közéleti érdekeinek rendeljük alá. Az egyház tekintélye ugyanis
nem onnan ered, hogy hirdeti a maga szentségét, hanem hogy mindenkor
kész meghajolni Isten előtt. Csakis Isten előtt, tehát a hitbeli engedelmességet
éli. Mert az egyház szentsége is a hit dolga.

29.4.3 A katolikus és az apostoli jelleg

Az egyház harmadszor katolikus, azaz egyetemes.
Mit jelent az egyház katolicitása? Róma szerint azért egyetemes, mert
térbeli arányait véve, máris kiterjed csaknem az egész földre, és
megvan a lehetősége, hogy a földteke egészére kiterjedjen. Nagyságával,
hatalmával, történelmi szerepével “minden jóakaratú embert gondolkodóba
ejt”. (Schütz A.)

Mi ezzel szemben valljuk: az egyház katolicitása nem vizuális, hanem
spirituális. Ezt úgy értjük: katolikus az egyház, mert Isten igéje
az egész világon, s az egész világnak szól. Megváltó akaratának senki
határt nem szabhat. Nyelvek, fajok, osztályok, társadalmi rendszerek
és kultúrák nem határolhatják el. De nemcsak helyhez, hanem időhöz
sincs kötve: Istennek egyháza magában foglalja azokat, akik a földön
éltek, vagy a jelenben még élnek, és a jövőben élni fognak.

Ez a katolicitás nem sajátítható ki Róma által, hiszen ez nem nálunk
van, hanem Istennél, mi tehát efelett nem rendelkezünk. Mi csak kereshetjük
ezt, de amennyiben egyház vagyunk, annyiban okvetlenül keresnünk is
kell. Hiba volna, ha a katolicitást, mint valami történetileg terhelt
jelzőt, meggondolatlanul átengednők a római egyháznak. Reformátoraink
még a katolikus szót torzulásmentes bibliai értelmében ismerték és
használták. Mindkét hitvallásunk kifejezetten a katolikus hit megvallása.
Minden külső törés ellenére megvan az egyház belső életének történeti
folyamatossága, az apostoli egyházzal való egysége. Mégse abban keressük
katolicitásunkat, hogy az egyház évszázadainak számával vagy területének
nagyságával dicsekszünk. Dicsekvésünket megszégyeníti az Úrnak szava:
“Valahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok
közöttük” (Mt 18,20). Az ő jelenléte nélkül nincs is egyház, viszont
megjelenése független a százados tradícióktól, a lélekszám vagy területi
kiterjedés nagyságától, de összekapcsolódik az igével táplálkozó,
imádkozó hittel. Az egyház katolicitása tehát szintén a hit dolga.

A katolicitással együtt jár az egyház apostoli jellege, így mondanivalónk
is szorosan kapcsolódik az előbbiekkel. Ha az egyház apostoli jellegére
terelődik a szó, Róma előszeretettel hivatkozik az apostolica successióra,
s a pápát Péter apostol egyedüli jogutódjának tünteti fel. Még ha
helytáll is esetleg az a föltevés, hogy Péter római püspök volt, semmi
nyoma annak, hogy a római gyülekezeten túlterjedő egyházkormányzati
tevékenységet töltött be és ruházott át utódaira. Az apostoli jellegnek
tehát nem jogi, hanem hitbeli értelmét kell érvényesítenünk. Annyiban
apostoli az egyház, amennyiben az apostolok tanítását követi, és az
apostoli küldetést mind alkalmas, mind alkalmatlan időben vállalja.
Ezért az apostoli jelleg, akárcsak a katolicitás, egyetlen felekezet
által sem sajátítható ki, viszont igazi értelmében, akarva akaratlan
valamennyi felekezet próbaköve.

Mint mondottuk, az egyház egysége, szentsége, egyetemessége és apostoli
volta nem szemmel látható, hanem lelki, ezért csak hihető. A tulajdonságjelzők
magyarázata szükségképpen polémiára vezetett a római egyházzal. Nem
azért, mintha Róma nem tudna a tulajdonságjelzők spirituális jellegéről.
Tud erről is, de tanában és még inkább gyakorlatában az egyház egységének,
szentségének, egyetemességének és apostoli voltának szemmel látható
jegyeit hangsúlyozza és érvényesíti. Ezáltal az egyház magamagának
tulajdonít dicsőséget, s ajtót-kaput tár a klerikalizmusnak. Az egyház
csak eszköz Isten kezében. Sohasem azonos Isten országával, legfeljebb,
mint annak útegyengetője, tükrözheti Isten országát.

Az intézményes egyház öndicsőítése és a klérus ebből eredő hatalmi
igénye nemcsak a római egyház veszedelme, hanem a protestantizmus
állandó kísértése is. Polémiánkat nem is annyira a római egyház tette
szükségessé, mint inkább a bennünk is lappangó római szellem, az erjedő
római kovász.

29.4.4 A látható és a láthatatlan

Az imént említett római katolikus-protestáns polémia tart a reformáció
óta. Protestáns eleink e polémia során beszéltek a látható és a láthatatlan
egyházról. A megkülönböztetés annyiban jogos, hogy az egyház valóban
titokzatos, határait csak Isten ismeri s ő tudja, kik tartoznak bele,
a kik csak névleges tagjai. De ez a megkülönböztetés menten veszedelmessé
válik, ha a láthatatlan egyházat elszakítjuk a láthatótól.

Ez esetben ugyanis a láthatatlan egyházat könnyen afféle platóni ideának
képzeljük, és a láthatótól elvonatkoztatjuk. Kialakul az egyházra
alkalmazott doketizmus, az ekkleziológiai doketizmus, mely semmivel
sem jobb a krisztológiai doketizmusnál. Éppoly értetlenül nézi a történeti
egyházat, mint a krisztológiai doketizmus a testetöltött Krisztust.
Az egyházra vitt doketizmus a keresztyén közösség puszta eszményét
dédelgeti, s közömbös marad az egyház földi valósága iránt, sőt ellenséges
érzülettel fogadja azt, mint valami szükséges rosszat. Holott az újszövetségi
íratok az efféle elspiritualizálással ellentétben, elég látható realitással
tárják elénk Krisztus egyházának kibontakozását. Látjuk a választott
nép tizenkét törzsét jelképező tizenkét tanítvány elhívását, a gyülekezet
pünkösdi gyarapodását, majd a misszió gyümölcseként kifejlődő gyülekezeteket,
azoknak sok-sok szembeötlő örömét és baját. A Biblia igazán nem valami
“láthatatlan” egyházról beszél. Nem volt és nem is lehetséges
soha olyan egyház, amely teljességgel láthatatlan volna.

Az egyházra alkalmazott doketizmus - a Biblia valóságlátását félreértve
- a látható egyház emberi gyarlóságaival, szégyenletes fogyatékosságaival
szemben, valami láthatatlanba akar menekülni; áltatja magát a láthatatlan
egyház tökéletességével és megnyugszik ebben az önáltatásban. Kárpótolja
magát egy eszményi képpel, ugyanakkor elmulasztja legelemibb kötelességeit
az egyház valóságával szemben. Éppen a hűség próbái elől menekül.

A doketista felelőtlenség a széplelkek állandó kísértése. Ennek kivédése
végett hangsúlyozzuk: az egyház egysége, szentsége, egyetemessége
és apostoli jellege feladat, amit hitben kell megoldanunk, s a megoldást
éppen abban a gyülekezetben kell keresnünk, amelyikbe állított minket
Isten. Ez a hitbeli hűség próbája. Mint ahogy a “hiszem a testnek
feltámadását”, az én testemet is jelenti, a “hiszem az egyházat”
meg azt a földi gyülekezetet is, amelynek tagja vagyok.

A láthatatlan egyházat ezért sohasem szabad elválasztanunk a láthatótól,
mert sehol másutt nem adatik nekünk a láthatatlan egyház, a societas
electorum, csakis a láthatóban. A láthatónak az a hivatása, hogy az
igazi egyház legyen. A látható egyház, mint egyház, csakis ennek a
hivatásnak hitbeli vállalásában élhet.

A látható és láthatatlan egyház megkülönböztetését, a félreértés veszedelme
miatt ma kerülni szokták. Erre azonban nincs ok, ha a láthatatlan
egyházon a Krisztustól el nem választható, a láthatón pedig a Krisztussal
össze nem keverhető egyházat értjük, vagyis ha a látható és láthatatlan
egyház megkülönböztetését az egyazon egyház kétféle, de a maga nemében
egyaránt jogos és szükséges szemléletmódjának tekintjük.

29.5 A lelki ajándékok és a közösség

29.5.1 A karizmák sokfélesége

A Biblia számos helyen beszél lelki ajándékokról, nem is teljesen
egybehangzó mádon. Lukács elsősorban a megtörtént események bizonyságtevője:
a pünkösdi csodáról úgy tudósít, mint az életforrás heves, első feltöréséről
(Csel 2, továbbá 8,14-17; 10, 44-46; 19,6), Pál pedig a csoda folytatásáról,
a Lélek továbbbuzgásáról, áradásáról szól (főleg 1Kor 12-14-ben).
A két szentíró, különbsége onnan ered, hogy az apostolt nem a történeti
érdek, hanem a lelkigondozói érdek vezeti; ő az intelmeket osztó tanító.
A pünkösdisták ki is szokták játszani Lukácsot a jóval tartózkodóbb
Pállal szemben.

Hogy melyek a lelki ajándékok, azt elsősorban az apostoltól tudjuk
meg. Részletesen felsorolja azokat az ajándékokat, melyek a korinthusi
gyülekezetben, a gyülekezet belső bajai ellenére is megvoltak. Ilyen
a prófétálás, tanítás, bölcsesség, csodatévő erő, gyógyítás, gyámolítás,
kormányzás, lelkek megítélése, nyelvek nemei, a nyelvbeszéd magyarázata.
A felsorolás kapcsán az is kitűnik, az apostol különböző mádon értékeli,
mintegy rangsorolja a lelki ajándékokat. Értékelésében irányadó szempont
a gyülekezet építése. Bíztat a “hasznosabb” ajándékok elnyerését
célzó igyekezetre. Ilyen a prófétálás, mellyel szembeállítva, többféle
fenntartást tanúsít a nyelvbeszédet illetően. “Az, aki nyelveken
szól, nem az embereknek beszél, hanem Istennek, mert senki sem érti…
Aki nyelveken szól, magát építi, de aki prófétál, a gyülekezetet építi.”
Az apostol a nyelvbeszéd adományát is kapta, “de - mint írja -
a gyülekezetben inkább akarok öt szót szólni értelemmel, tanítás céljából,
hogysem tízezer szót nyelveken.” (1Kor 14,2 kk.)

A nyelveken beszélést ne tévesszük össze Péter pünkösdi prédikálásával
(Csel 2), mely a bábeli nyelvzavar bibliai ellenpárja (1Móz 11). A
nyelvbeszéd vagy glosszolália az elragadtatott lélek túláradása, érthetetlen
hangokban, összefüggéstelen szavakban való megnyilatkozása. Ehhez
tolmács kell, olyan valaki, aki a lelkek megítélésének ajándékát kapta.
Mindenek megpróbálására., kritikai vizsgálatra van szükség (1Thess
5,21), mert sokféle lélek van, a Szentlélek pedig, aki a lelki ajándékokat
adja, nem a világ lelke, nem a gyülekezet lelke, nem valamely keresztyén
lelke, hanem Isten Lelke. Már abban különbözik a többi lélektől, hogy
a Krisztusban munkálkodó, kiengesztelő Isten kijelentését közli szeretetben.
De ha Isten Lelke szólal meg a nyelveken beszélőben, s nem másvalami
lélek, akkor is magyarázatra szorul (hermeneia glosson, 1Kor 12,10),
hogy épületes lehessen. - Korinthusban a nyelvbeszéd nem építő,
hanem romboló erővé vált. A hitnél, reménynél, szeretetnél többre
tartották a látványosabb, feltűnőbb nyelvbeszédét. Az iránta való
lelkesedés elbizakodottsággá, kevélységgé, dölyffé fajult. A szeretet
kötelékeiből kiszakadt nyelvbeszéd közösségrontó, gyülekezetet megosztó,
zavartkeltő tényezővé vált. A visszaélés veszélye s a gyülekezetépítés
érdeke tette tartózkodóvá Pált, s ez kötelez minket is éber vigyázásra
a glosszoláliával szemben.

Éppen a veszedelmes lehetőségek láttán a teológusok hajlamosak arra,
hogy a lelki ajándékok ritkább vagy különösebb eseteit az első időkre,
az ősgyülekezetre korlátozzák, mintha Istennek Lelke tűrne efféle
korlátozást. A Szentléleknek azóta is, ma is vannak ajándékai, amelyekkel
embereket egy időre vagy tartósan felruház. Többnyire meglevő természeti
adottságokat használ fel, de nincs azokhoz kötve. A lelki ajándékokkal
ma is az új világkorszak erői törnek be ebbe a világba, s az isteni
szeretet éltető melegét árasztják. Beszélhetünk-e itt félbeszakadásról?

Igaz, az apostoli kor után a gyülekezeti élet folyamatosságának biztosítása,
a gnosztikus és külső támadások kivédése végett az intézményes tisztségek
szerepe lépett előtérbe, később már díjlevéllel ellátva. De ha minden
rendjén megy, a tisztségek betöltői is lelki ajándékok, hivatali karizmák
hordozói. (1Tim 4,14; 2Tim 1,6) Az egyház intézményessége azonban
nem merevedhet bürokratizmussá, mely hivatalos jogi rendjével a rendkívüli
lelki ajándékok elfojtójává, az élet ellenségévé válik. Ezért az egyházban
az iskolázott tisztségviselők mellett teret kell engedni az esetleg
kevésbé iskolázott karizmatikusoknak. Hadd legyenek kivételes lelki
ajándékaikkal a gyülekezeti élet ébresztgetői. A felülről kapott ajándékok
és alkalmak megragadása azonban lelki nyitottságot kíván, annak az
előítélet mentes tudatát, hogy a lelki ajándékok sohasem típusajándékok.,
hanem az ajándékozó Isten végtelen gazdagsága szerint sokfélék.

Egy dologban mégis megegyeznek egymással: sohasem magánhasználatra
valók, de nem is egy általunk kiszemelt, zárt kör számára, hanem közhaszonra
valók, egyetemes szolgálatra. Ennek a szolgálatnak is meghatározója
a szeretet. Szeretet Krisztus iránt, a gyülekezet iránt, sőt az egyház
határain is túlmenőleg: szeretet általában a felebarát iránt, �?gy
válik minden lelki ajándék bizonyságtétellé a világ számára; szeretet
nélkül viszont a legszebb lelki ajándék is csak zengő érc és pengő
cimbalom.

29.5.2 A karizmákat közhaszonra kaptuk

A lelki ajándékok terén a sáfárság bibliai szabálya érvényesül. Annak,
akiben megvan a lelki javak másokkal való megosztására a készség,
vagyis a szolgálatkészség, annak lelki ajándék újra meg újra adatik;
akiben pedig nincs meg a szolgálatkészség, attól az is elvétetik,
amije van. E világon a használatban minden elkopik, a lelki ajándékokat
kivéve. Ezek mindenik fajtája éppen a vele való élésben, a használatban
gyarapszik, vagyis a sáfárság törvénye alá tartozik: ajándék és feladat
egyszerre (1Pét 4,10).

Éppen lelki ajándékaink különbözősége folytán, mi nem lehetünk elegek
önmagunknak, hanem egymásra, egymás ajándékai által épülésre, gyarapodásra
szorulunk. Az Istentől kapott lelki ajándékok örvendező és készséges
megosztása hozza létre a “szenteknek egyességét”, a testvéri közösséget.
Ez a sáfárkodás táplálja és élteti Isten akarata szerint az anyaszentegyházat.
A közösség viszont addig él; amíg további közösségek ébrednek sáfárkodása
folytán.

Találó megállapítás szerint (s ebben a megállapításban benne van ébredési
mozgalmaink egyik jelentős tanulsága): a közösség az egyházban nem
frakció, hanem funkció, magának az egyháznak életfunkciója. A közösség
tehát rendeltetése szerint a kovász önmegtagadó szerepét tölti be
az egyházban. Amint valamely közösség magába zárkózik, begubózik,
Krisztus-közösség helyett emberek élményközösségévé válik, önmagát
élvezi, önmagát kelleti. A sáfárságot azonban nem lehet büntetlenül
elhanyagolni: az öncélúvá vált közösség a lelki ajándékokat elveszti,
s ajándékok nélkül maradt látszatközösségként tengődik.

Ez a közösségértelmezés a Bibliából ered, ahol kettős vonatkozása
van a koinóniának. Nemcsak a “hitben nagykorúakkal” való úrasztali
közösséget jelenti, hanem ugyanakkor és nem kevésbé a “hitben kiskorúakkal”,
gyengékkel, ingadozókkal vállalt testvéri közösséget is: egymás terhének
(testi és lelki nyomorúságának) szeretetben való elhordozását. Ez
utóbbi, az előbbinek próbája, hitelesítője. Éppen ebben a kettős értelmű,
mozgalmas, lüktető közösségben villan föl az egyház valósága.

29.5.3 A közösség és a fegyelem

A lelki ajándékokkal való visszaélés lehetősége, valamint a gyülekezeti
tagok lelki érettségének különböző foka felveti a fegyelem és fegyelmezés
kérdését. Nincs közösség fegyelem nélkül. A keresztyén közösségi életnek
is elengedhetetlen velejárója egymás atyafiságos intése. (Mt 18,15-18)
Testvér gyakorolja a testvérrel, atyafi az atyafival szemben. Kálvin
is erről beszél, amikor az egyházfegyelemről tanít. (Inst. IV. 12.)
Nála ez nem jogi, hanem teológiai kérdés, gyakorlása pedig nem törvénykezési,
hanem lelkigondozói cselekedet.

Az egyházfegyelem az Ige fegyelme. Ez a teológiai felismerés vezet
rá a dolgok helyes rendjére: Nem az egyházfegyelem biztosítja az élet
szentségét, hanem éppen fordítva, az igében megszentelődött élet gyakorol
evangéliumi egyházfegyelmet. Ennek aztán jótékony hatása van az egyház
egész életközösségére, hiszen az igazi egyházfegyelemben is a lelki
javakkal való hű sáfárkodás megy végbe.

Éppen mert az egyházfegyelem lényegében lelkigondozói cselekedet,
az egyházfegyelem helyreállításáért többet tehetnek az ébredési mozgalmak,
mint a zsinati határozatok. Ha valaki gyors és törvényes megoldást
erőszakolna, az egyházfegyelem történeti példákból ismert torzképeihez,
végső fokon az inkvizícióhoz kanyarodna vissza.

29.6 Az egyház viszonya a többi életközösséghez

Az egyházon kívül is vannak életközösségek, van család, nép, gazdasági
és kulturális közösség, állam stb. Ezek az egyházra nézve korántsem
közömbösek. Nem is lehetnek közömbösek, már csak azért sem, mert az
egyháztagok egyszersmind a család, a nép, a gazdasági, kulturális,
állami közösség alkotó tagjai is, akik ezekért a közösségekért, éppen
mint egyháztagok, fokozott felelősséget hordoznak. Igaz, a felsorolt
életközösségeknek igen sok olyan tagja is van, akik csak névleg tartoznak
az egyházhoz, vagy kifejezetten az egyházi köteléken kívül élnek.
De ez sem jelentheti azt, hogy idegenek az egyházra nézve. Az egyház
ugyanis nemcsak tagjaiért él, hanem legalább olyan mértékben az egyházon
kívül levőkért is, az egész embervilágért.

Az egyház és a többi életközösség viszonyát alapvető módon az ige
határozza meg. Az ige iránti engedelmességben ismerjük el, és el is
kell ismernünk, hogy minden felsőbbség Isten rendelése, a mi javunkra
(Rm 13,1-7); meg kell adnunk a felsőbbségnek, ami megilleti (Mt 21,22);
imádkoznunk is kell érte, teljes buzgósággal (1Tim 2,1-3).

Az egyház azonban minden szolidaritás vállalása ellenére is más, mint
a többi életközösség. A megkülönböztetés azonban nem ad jogcímet fölényre
vagy ellenségeskedésre. Egyszerűen arról a tényről van szó: az egyház
más, mint a többi közösség, mert nem emberek hívták létre, hanem maga
Isten, Igéje és Szentlelke által. Emberek nem is vethetnek véget létezésének,
mert léte Isten kezében van. De más azért is, mert kiváltképpen szolgálatra
rendéltetett, mégpedig Isten akaratának szolgálatára.

A szó legteljesebb és legtágabb értelmében vett istentisztelet az
egyház feladata. Ha ezt a feladatát híven betölti, csakis akkor és
csakis azáltal tehet jószolgálatot az államnak, társadalomnak, művelődésnek
stb. Ha kétfelé sántál, ha két vagy több úrnak szolgál, rászolgál,
hogy mint megízetlenült só, kidobassék.

Az egyház által végzett istentisztelet lelke: az ige hirdetése. Ha
az egyház az ige örömüzenetét nem juttatja el a világhoz, ha csak
önmagáért él, az Ura iránt való hűséget, és a világ iránt való hűséget
egyszerre tagadja meg, ezzel pedig léte értelmét, misszióját adja
fel.

Ez a misszió lehet küzdelmes, lehet ellenlábasba ütköző, hiszen a
világ sem jólétében, sem testi-lelki nyomorúságában nem tudja, mire
van igazán szüksége. Az egyháznak azonban sem az értetlenség, sem
az ellenséges indulat láttán nem szabad feladnia a reménységet. A
küldetésért való harc hevében pedig nem szabad felednie, nem azért
a talpalatnyi földért küzd, melyet ebben a világban elfoglal, hanem
azért, hogy a világ Krisztus szabadító üzenetét, az igaz emberség
evangéliumát meghallja. - Azt is tudnia kell a küzdő egyháznak:
átmeneti a küldetése, mert az Úr Krisztus visszajövetele véget vet
a küzdelemnek, s az egyház helyébe lép az Isten országa.