26. Krisztus királyi tiszte

26.1 Jézus feltámadása

Feltámadott az Úr! - ez az első keresztyén gyülekezet húsvéti üzenete.
A feltámadás szó, egyszerű, természetes köznapi fogalom: felébred
valaki, éjszakai pihenőhelyéről felemelkedik, felkél és hálókamráját
elhagyja. A holtak is így jönnek elő az ítélet napján sírkamráikból
(pl. Dán 12,2 kk. szerint).

A húsvéti üzenet két tényre épül: az üres sír tényére
és a feltámadott megjelenéseire, az úgynevezett christophaniákra.
Milyen értelemben?

1. “A názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett? Föltámadott,
   nincsen itt; ímé a hely, ahová őt helyezték… És mikor bementek,
   nem találták az Úr Jézus testét.” (Mk 16,6; Lk 24,3) Az üres sírról,
   mint tényről beszél mind a négy evangélium; Péter, Pál, Jakab egyaránt
   tudomásul veszi.De ezt a tényt Jézus zsidó ellenfelei sem vonták kétségbe soha. Sem
   Jézus jeruzsálemi bírái, sem a későbbi rabbinista polemikusok. -
   Jézus bíráinak mi sem lett volna könnyebb, mint Jézus sírját egy hivatalos
   bizottsággal megvizsgáltatni és az eredményt közhírré tenni. Teológiai
   tekintélyüknek mi sem lett volna szükségesebb, mint egy hivatalos
   hirdetmény; Jézus teteme, úgy mint eddig, a sírban fekszik.

   Ez a húsvéti üzenetet csirájában ölte volna meg, de véget vetett volna
   a keresztyén gyülekezetnek is. Az üres sír tehát barát és ellenfél
   által egyaránt elismert történeti tény. Ez nem a hit dolga. A hit
   és hitetlenség kérdése csak ott jön elő: hogy értsük az üres sír tényét.

   A szentasszonyok nem lelkesedtek az üres sír láttán, hanem megdöbbentek.
   Ezt nyíltan bevallják az evangéliumok (Mk 16,8). Péter tanácstalan
   volt (Lk 24,24); Jézus bírái elhíresztelték: ellopták a testet a tanítványok.
   Tehát, mint az utóbbi esetből látjuk, valaki tudhat az üres sírról
   és mégis távol lehet a húsvéti hittől.

2. A húsvéti hit akkor állott elő, mikor az üres sír autentikus értelmezése
   a christophaniákkal bekövetkezett. Az Úr Jézus maga látható, hallható,
   megtapasztalható módon, elevenen megjelent. Először Simonnak jelent
   meg (Lk 24,34), Jakabot is a megjelenés vitte a húsvéti gyülekezetbe.
   Az üres sír tényét Krisztus megjelenéseiből értette meg a keresztyén
   gyülekezet. A feltámadott megjelenéseiből merítette a bátorságot,
   hogy a főtanács híresztelésével szembeszálljon.Merték volna-e Jézus feltámadását a kivégzés után pár hétre a nyilvánosság
   előtt kihirdetni, éppen Jeruzsálemben, ha a sír nem találtatott volna
   üresen? Az 1Kor 15,5 kk. nagy történeti dokumentuma ennek a harcnak;
   perdöntő jelentőséget igényel a megjelenések eme listája. A vitakérdést
   tehát: feltámadás vagy tetemrablás, a feltámadott Krisztus megjelenéseinek
   sora döntötte el.

   Amily fontosak a christophaniák az üres sír megértésénél, az üres
   sír éppúgy elengedhetetlen a christophaniák megértésénél. Ez a két
   dolog együttesen hárítja el az Úr Jézus feltámadásának elspiritualizálását,
   de a naturalisztikus félremagyarázást is.

   Az elspiritualizálás vagy más szóval az elszubjektivizálás azt jelentené:
   csupán szellemjárás történt, Krisztus lelke kísértet formájában tért
   vissza, tehát afféle okkult folyamat ment végbe, ami lehet egyszerűen
   a vágyakozó lelkek látomása, víziója. Mindehhez azonban nem szükséges
   az üres sír. Az üres sír ténye viszont egyenesen gátat vet az ilyen
   elspiritualizálásnak. A Biblia a feltámadás objektív valóságáról beszél.

   De naturalista félremagyarázást sem tűr a bibliai tudósítás. Nevezetesen
   a feltámadott Úr Jézus olyan, mint a Názáreti, és mégsem olyan:
   nem szolgai, hanem királyi mivoltában mutatkozik. A tanítványokkal
   való érintkezése is másnak tűnik fel. Megjelenése testi, valóságos,
   mégis titokzatos és világfeletti. Leírhatatlan (Lk 24,31); mintegy
   a végidők előre vetődése.

Históriailag és teológiailag is komolyan kell vennünk
az üres sír tényét, mint természeti eseményt; de mint a természeti
eseményen túlmenő csodát is: a feltámadást. A sír üres, az Úr feltámadott
és övéinek megjelent. Ez azt teszi: a holtak feltámadása már elkezdődött.
Mert a jel a Krisztus feltámadása, mely ígéri a test feltámadását.

26.2 A húsvéti hit

26.2.1 A kétkedés mai formája

A húsvéti hit fényének a kételyek ködén kellett áttörnie. A tanítványok
először megdöbbentek, féltek, álmélkodtak, kételkedtek, hitetlenkedtek,
mégpedig nemcsak Tamás, hanem a többiek is. A feltámadás híre első
hallásra üres beszédnek, mesének tűnt (Lk 24,11). Időbe telt, míg
a húsvéti öröm elárasztotta a lelkeket.

Természetesen a mai embernél sincs ez másképp. Sejti ugyan, tudományos
vívmányai ellenére is vannak az életében titkok; állítólagos nagykorúsága
tudatában mégis követi az athéni műveltek példáját, akik kinevették
a feltámadást prédikáló Pál apostolt (Csel 17,32). Kétségtelen, a
húsvéti hitet és annak örömét ma sem erőltethetjük rá senkire se.
A kikényszerített hit, nem volna hit. De a másik véglettől is óvakodnunk
kell: nem szállíthatjuk le a hit mértékét a modern előítéleteknek
megfelelő fokra. Ez történnék akkor, ha a kétely pártjára állva, elkezdenők
bizonygatni: a Biblia számunkra már elfogadhatatlan mitikus formában
fejezi ki a “krisztusi eszmék” továbbélését. Mert voltaképp, csak
arról van szó, hogy a golgotai tragédiából lassankint felocsúdó tanítványok
lelkében Krisztus emléke újra erőre kap, és prédikációjuk nyomán világtörténeti
tényezővé hatalmasodik. E szerint a feltámadás voltaképpen a tanítványok
lelkében s a Krisztus-prédikációban ment végbe. Nem is kereshető máshol.
- A húsvéti hit ilyenfajta mitológiátlanítása mellett sokféle érvet
lehet felsorakoztatni. A mítoszfosztás megfelel a modern élet- és
világszemléletnek, kielégíti az intellektuális becsületesség követelményét
stb. Alkalmazhatónak mutatkozik a lelkipásztori gyakorlat különböző
területén. “Támadjon fel a ti lelketekben is Krisztus!” Ezt a
gondolatot lehet lírai vagy drámai módon megszólaltatni, a szószéki
romantika eszközeivel közel hozni, lehet divatos egzisztencialista
csomagolásban filozófiai mélységeket sejtetni vele: Használhatósága
szinte kimeríthetetlennek látszik. A húsvéti hit mitológiátlanítása
szinte kimeríthetetlennek látszik. A húsvéti hit mitológiátlanítása
mellett valóban sokféleképp érvelhetünk, csak azt az egyet nem állíthatjuk
róla, hogy a Biblia mondanivalójának megfelel.

A Biblia szerint ugyanis a húsvéti esemény nem korlátolható a tanítványok
belső életére. Krisztus nemcsak a benne vetett hitben s a róla szóló
igehirdetésben él tovább. A tanítványok megtörtént eseményre emlékeztek,
a feltámadott Úrral térben és időben találkoztak. Nemcsak találkoztak,
hanem ez a találkozás vált számukra azzá a hellyé, ahonnan a názáreti
Jézus egész életútját nézték és ábrázolták. Ma is és mindvégig a keresztyén
hit vagy a valósággal feltámadott Jézus Krisztus hite, vagy egyáltalán
nem keresztyén hit.

A Biblia a feltámadásról, nyilván mint tényről beszél, még akkor is,
ha a modern históriai kutatás eszközeivel ilyen rendkívüli dolog tényszerűsége
alig fogható. A feltámadás a Biblia szerint térben és időben végbement
történeti esemény, még akkor is, ha a szentírók kifejezési eszközei
némely ponton a kor mitikus közlésmódjára emlékeztetnek. A szokatlan
közlésmóddal szintén csak az esemény jelentőségét akarják hangsúlyozni.

Mi hajlamosak vagyunk a modern világszemléletet, valamint tudományos
eszközeinket mindenek fölé emelni. De mielőtt ezeket a végső kérdésekben
is döntő bíróvá tennők, jó ha meggondoljuk a világszemlélet s a tudományos
módszer folytonos változandóságát. Kutatási eredményeink sokkal nagyobb
mértékben függenek ilyen vagy amolyan előfeltételezésektől, mint ahogy
gondolni szoktuk. Tudományos vívmányaink nem végérvényesek. Mi címen
tekinthetjük akkor maradandónak azt, ami átmeneti, feltétlen érvényűnek
azt, ami viszonylagos? Ezzel nem kisebbíteni akarjuk a modern tudományosság
vívmányait, amikkel mi is naponkint élünk, csupán a tudomány korlátaira
utalunk, mert mint minden emberi dolog, természete szerint ez sem
korlátlan. Ha a tudományt valláspótlékká tesszük - ami ma gyakori
jelenség -, csak ártunk vele.

A mítoszfosztás széles körben vitatott kérdés. Teológiai jogosultsága
addig a határig terjed, amíg nem a modern emberekhez, hanem az üdvtörténeti
összefüggésekhez igazodik, s a Biblia sajátos mondanivalójához segít
közelebb. Különben csak a húsvéti hit megdézsmálása, önkényes redukciója,
amivel pedig sem küldetésünk ügyét, sem a modern ember igazi érdekét
nem szolgálhatjuk.

26.2.2 A húsvéti hit bibliai összefüggései

Alig három nap telt el Jézus halálától a feltámadásáig. Olyan ez a
három nap, mint egy válaszfal; azon innen az élettörténet, azon túl
pedig a feltámadás-történet. De bármily határozottan megvont is ez
a válaszfal, mégsem szabad a két korszakot absztrakt módon elkülönítenünk
egymástól. Ha nagyon különbözik is a kettő, mégis összefügg és folyamatos
egységet alkot: egyik magyarázza a másikat: az élettörténet a feltámadás-történetet
és viszont. (Vö. Barth: Credo 85. k.) Hogyan?

1. Az első korszak a születéstől a halálig tart; ez a testetöltött Ige
   elrejtezésének korszaka. A szenvedő szolga alakjába burkolózott Isten
   önkijelentése. Ebben az alacsony sorsban istensége csak hihető, de
   nem látható.Ezért olyan bizonytalan a názáreti Jézussal szemben a nép, sőt a tanítványok
   magatartása is. Folyton ingadoznak a megértés és az értetlenség, az
   engedelmesség és az engedetlenség végletei közt. Jézus gyakran feddi
   is őket kishitűségükért. Végül is a borzalmas események láttán, az
   értetlenségnél és engedetlenségnél kötnek ki.

   A keresztyén hit mindenkor ennek a Jézusban elrejtezett kijelentésnek
   a hite. Ezért támadható és tagadható. Mégsem feltevés és önáltatás
   csupán. Szilárd, objektív alapja van: a hit a kijelentésből él, abból,
   hogy a Jézusban elrejtezett Isten meg is mutatja magát. A kijelentés
   ugyanis nemcsak az Atyának a Fiú által való kijelentése, hanem a Fiúnak
   az Atya által való kijelentése is.

   A Fiú kilétének megmutatása a hit objektív alapja. Ez az alapvetés
   történt húsvétkor. Az egész keresztyén igehirdetés mindenkor a húsvét
   fényében áll. Ezzel át is léptünk a második korszakba: a feltámadás-történetbe.

2. A második korszak mindössze negyven napra terjed. A történész csóválhatja
   a fejét az erre vonatkozó tudósítások viszonylagos rendezetlensége
   láttán. De nem vették észre ezt már, maguk a Biblia írói is? Csodálhatjuk,
   ha a rendkívüli jelenségek hatása alatt támolyognak, dadognak, sőt
   ellentmondásba is keverednek? De, ha minden ellentmondást leszámítunk,
   Krisztus feltámadása akkor is megtörtént tény.Utaltunk már arra, hogy a húsvéti csoda a mi testi feltámadásunknak
   is záloga. A feltámadás azonban elsősorban a megalázott, meggyalázott
   Krisztus felmagasztalása: az elítélt és elvetett Krisztus felemeltetése.
   Ezzel Isten igent mond Jézus elégtételére. Amikor ezt az elégtételt
   elfogadja, nemet mond a Krisztuson diadalmaskodó Júdásokra, a feszítsd
   meg-et kiáltókra, Jézus mindenkori ellenségeire. - A húsvéti üdvüzenet
   ez: Győzött Jézus, akit legyőztek és halálra adtak. Az, akit népe
   kitaszított magából, és akit tanítványai azóta is sokszor elhagytak:
   páratlan közösségben van az Atyával, íme ő az Isten Fia. Áldozata
   elfogadott engesztelés.

Nagypéntek és húsvét tehát egymást magyarázza: nagypéntek isteni ítélet,
a húsvét pedig isteni felemeltetés. De mert a keresztyén élet a meghalt
és feltámadott Úr Krisztus életébe fonódik, e kettős esemény új korszaknyitás
az emberiség életében, olyan korszaknyitás, amely jelentőségében csak
a teremtéshez mérhető.

26.3 “Felméne mennyekbe”

26.3.1 A felmagasztaltatás

Jézus mennybemenetele (Csel 1,9-11) földi életének dicsőséges befejezése.
Nyilvánvaló összefüggésben van visszajövetelével. Mint ahogy most
egy felhő takarta el távozó alakját, akkor is az égnek felhőin jön
vissza, királyi felségében ítélni eleveneket és holtakat. A mennybemenetel
aláhúzza azt, amit már a feltámadásról mondottunk, mert ez az esemény
is a megalázott Krisztus felmagasztaltatását fejezi ki: Isten a názáreti
Jézus elégtételét elfogadta, a kiengesztelés megtörtént.

A mennybemenetel tehát n e m a názáreti Jézus “megistenítését”
jelenti. Istenségéről ekkorra már a kijelentés egész története sokszoros
bizonysággal szolgált. Itt csupán egy újabb isteni tettel szemlélteti
személyisége titkát.

26.3.2 Az ég és a menny

A világkép változása ne zavarjon meg minket. Különbség van a tartalom
és a forma között, s a tartalomnak meg kell maradnia akkor is, ha
a kifejezési formák változnak. Isten nagyságos dolgai kifejezésére
használni lehet a babiloniak állatövezetét, a zodiakuszt vagy az Einstein
relativitás-elméletét, csak a tartalmat ne áldozzuk fel a forma kedvéért.
A Biblia lényegre szorítkozó szóhasználata, óvatosan tartózkodó kifejezésmódja,
hasonló magatartásra int. Annyit tudunk a mennyről: Isten “lakóhelye”,
“trónusa”; túl van nemcsak a mesterséges bolygók hatókörén, hanem
az egész érzékelhető világon. Erre utal a “túlvilág”, a “másvilág”
és az “egek-ege” kifejezés. Az angol nyelv a sky szóval jelöli
a csillagászati értelemben vett eget, heaven-nel a vallásos értelemben
vett mennyet. Mi sem beszélünk az űrrepülők “mennybemeneteléről”.
A gótikus és bizánci festők úgy érzékeltették a különbséget, hogy
a mennyet, mint hátteret nem kékre, hanem aranyszínűre festették.
Aláhúzza az ég és menny megkülönböztetését a Zsidókhoz írt levél szóhasználata
is. Úgy dicsőíti a Feltámadottat, mint “aki áthatolt az egeken”,
s “az egeknél magasságosabb lőn”. (Zsid 4,14 és 7,26)

Ami most már a menyet illeti, ez a teremtett világ rejtett oldala.
Számunkra hozzáférhetetlen, kibeszélhetetlen, elképzelhetetlen, a
láthatóval szemben a láthatatlan. Ma szokták is a mennyet egyoldalúan
szellemi értelemben magyarázni. Hivatkoznak arra a figyelmeztetésre,
amit az Olajfák hegyén az égre szegzett szemű tanítványok kaptak:
“Mit állotok, nézvén a mennybe?” (Csel 1,11) Mintha ez azt jelentette
volna: Ne keressétek Krisztust a mennyben, hiszen reá nézve nincs
tovább “fenn és lenn”, Ő most már “mindenütt” van. A Feltámadott
isteni lénye nincs a mi tér- és időbeli kategóriáinkba szorítva. Ő
úgy vesz körül minket, mint ahogy az ég körülveszi a földet, hiszen
a maga isteni módján létezik. A Biblia egyébként is csak emberi képzeteinkhez
alkalmazkodva beszél Isten mennyei lakóhelyéről. Mondja ugyan, hogy
a menny az Ő trónja (És 66,1), de azt is mondja: az egek-egei sem
fogadhatják be (1Kir 8,27)! Hogy is lehetne őt helyhez kötni, lokalizálni,
hiszen nemcsak a földnek, hanem a mennynek is teremtője, megfoghatatlan
valóság.

Az egyoldalú szellemi értelmezés azonban némi kiigazításra szorul.
A Biblia nem ok nélkül beszél a mennyről, mint Isten lakóhelyéről.
Lehet e térnek, akárcsak az időnek emberi fogalmainktól különböző
isteni értelme. A mindenütt jelenvaló Isten lehet “valahol” kiváltképpen
otthon. A “lokális” értelmezésnek tehát lehet valami magja. Ezt
túlkapás volna eleve kétségbe vonnunk.

26.3.3 A közel és a távol

A mennybemenetellel lezárult a feltámadott Úr Krisztus megjelenéseinek
sora, ezzel közvetlen jelenlétének vége. Látható szakadás és távolság
állt be közte és a tanítványok között. Elhagyta a földi teret-időt,
ezt a világot s nem tartozik többé úgy bele, mint mi. Mindennek fölötte
áll; más kategóriákban él. De ő úgy van túl ezen a világon, hogy ugyanakkor
jelenvaló is. Ha testileg el is távolodott tőlünk, lelkileg annál
közelebb van hozzánk. Nincs kötve egy tanítványi csoporthoz, egy néphez,
most már valósággal mindenkié. Ha a földi-történeti együttlét meg
is szűnt közte és a mindenkori tanítványai között, reálisan jelen
van történetfeletti valóságában, a Róla szóló bizonyságtételben. Valahol
ketten vagy hárman összegyűltök az én nevemben, én is ott vagyok ti
közöttetek.

26.4 Az Atyaistennek jobbján

26.4.1 A teljes hatalom

“Ül a mindenható Atyaistennek jobbján” (Kol 3,1; Csel 3,21). Ennek
hallatára gondoljuk meg, az Isten lélek, még akkor is, ha a Biblia
gyakran antropomorfizmusokban beszél róla. Ámde az antropomorfizmusok,
Isten személyes valóságára utalnak, ezért nem tudhatjuk, csupán képes
beszédek-e vagy annál többek. A Biblia valami többletet sejtet. A
mennybemenetel nemcsak viszony-, hanem “hely”-változtatást is
kifejez. De nem ad módot ennek a konkrét többletnek közelebbi meghatározására.
Az Atya jobbján való ülés esetében sem dönthetjük el, mennyiben több
a képes beszédnél. Jelentéstartalmát azonban ismerhetjük. Jobbján,
az azt teszi: a főhelyen, az uralom helyén: egy az Atyával az uralomban.
A kijelentésből ismert tartalmi elemek alapján állíthatjuk: az Atya
jobbján való ülés elsősorban nem helyet, hanem funkciót jelent. Maga
a távozó Krisztus értelmezi így, mikor azt mondja: “Teljes hatalom
adatott nékem mennyen és földön.”

Minden ember alája van vetve a-mennybéli Krisztus uralmának, akár
vesz róla tudomást, akár nem. Teljhatalma mellett minden totalitarizmus
csak vakmerő hatalombitorlás, reménytelen verseny. Az ő uralmához
mérten a személyi kultusz diktatúrája torzkép csupán.

26.4.2 A Közbenjáró

Az üdvtörténet s ezzel együtt a világtörténet nem valami nagy körforgás,
hanem előrehaladás, amelynek célja van. Milyen értelemben tartozik
bele új mozzanatként a Feltámadottnak az Atya jobbján való ülése?
Új mozzanat itt, hogy az Úr Krisztus most már feltámadott-ember-mivoltában
gyakorol isteni hatalmat. Mint a Káté mondja: a “mi testünkben”
uralkodik (49. k.), s ez a test most már nem az elrejtezés és nem
a szolgai forma reá nézve. Nem preegzisztenciájába tért tehát vissza,
hanem magával vitte a feltámadott emberi testet, s amikor visszajön
hozzánk, ugyanabban az emberi testben tér vissza, amelyben mennybe
ment. Az inkarnáció ezért nem csupán valami múltbeli történés, ami
egy ideig tartott, aztán pedig elmúlt, hanem vég nélküli jelen.

Krisztus, velünk való sorsközösségének végső következményét éppen
azzal vonta le, hogy ember-mivoltát, melyben a földi megaláztatások
útját járta végig, nem vetette le, mint valami nyűtt ruhát, hanem
magával vitte a mennybe, mint a mi feltámadásunk zálogát. Szorongattatásainkban
és kétségeink között biztatás és erő számunkra, hogy aki ilyen közösséget
vállalt, az a mi közbenjárónk. Ma is a mennyei Atya színe előtt könyörög
érettünk.

26.4.3 Az új korszak

A mennybemenetellel új korszak kezdődött, mely az Úr Jézus visszajöveteléig
tart. Ez az egyház kora. Most Krisztus az igében, az ige hirdetésében
van jelen, isteni módján, mindenütt jelenvaló hatalmában. Az üdvtörténet
az egyháztörténetben egy darab világtörténetté szélesedik. Természetesen
nem abban a pápistás értelemben, mintha bennünk, vagy az egyház életében
folytatódnék a Jézus Krisztus életműve. De mégis az, ami most az egyházban
történik, annak az egyszeri és egyszer s mindenkori Krisztus-eseménynek
megfelelője és tükörképe. Tehát nem megismétlése, de példázata.

A keresztyén ember élete, a keresztyén házasság, a keresztyén gyülekezet
Jézus Krisztust példázza, jelszerűen kiábrázolja. Ez a küldetése.
Ezért országol ma is Krisztus az egyházban, mint annak Feje. Országlása
nem ér véget az egyház határainál, hanem kiterjed erre a világra.
Az egyház tehát nem cél, hanem eszköz, nem Isten országa, hanem Isten
országának hivatott eszköze.

Az új korszak a végső idő. Az óra már lejárt, a tudatlanság ideje
elmúlt, de Isten még türelmes, de Isten még vár. Sőt: felajánlja a
világnak az örömüzenet meghallását. Ez a korszak a nagy alkalom ideje,
az egyház világbeli feladatának ideje, kegyelmi idő, melynek megragadására
és felhasználására serkent újra meg újra a Biblia. Mert nemcsak javainkat,
tálentomainkat, hanem időnket is kölcsönbe kapjuk, sáfárkodásra, úgy
mint a döntés idejét. Nem az teszi naggyá ezt a tovatűnő korszakot,
hogy az utolsó alkalom, hanem hogy Isten enged még időt a hallásra,
a hitre, az örömüzenet hirdetésére, befogadására és megértésére.