21. A Kiengesztelő

21.1 Kyrios Christos

21.1.1 A név eredete

Már a mennyei Atyáról szóló tanításban kaptuk azt a feleletet: a názáreti
Jézus az Úr. De ott mindjárt hozzá kellett tennünk, a Biblia mégis
elsősorban nem őt, hanem a mennyei Atyát tekinti úrnak. A názáreti
Jézus, mint az atyai akarat hirdetője és betöltője, szolgai alakjában
túlutal önmagán. Az Atyáról szóló tanban ezt az utalást kellett követnünk.

Most, a Fiúról szóló tanban ugyancsak a Szentírás alapján, egy másik
vonalon indulunk el, s arról kell beszélnünk: a Szentírás, anélkül,
hogy az Atya és Fiú között levő különbséget megtagadná, közösségben,
sőt egységben látja a Fiút az Atyával. Midőn az
egységről beszélünk, Jézus Krisztus istenségéről lesz szó. Istensége
alapján Urunk ő minékünk. A Biblia a Kyrios szóval fejezi ki Jézus
istenségét.

A kyrios szót a kutatók többféleképpen magyarázták, és gyakran elmagyarázták.
Olykor egyszerű és érdektelen udvariassági formulának vélték, mint
amilyen ma pl. a mister vagy a monsieur, amiben felesleges vallásos
tartalmat keresni. A bibliai esetek túlnyomó többségében azonban sokkal
igényesebbnek bizonyult a kyrios, ezért jelentéskörét tisztázni kellett.
A tisztázáshoz többféle támpont kínálkozott. Ez volt a címe az újtestamentomi
korban a keleti eredetű misztérium-vallások kultusz-istenségének.
De kyrios névvel illették a római császárt is a császárkultusz idején.
Ez az elnevezés tehát a Biblián kívül is előfordul, ezért a kutatók
feljogosítva érezték magukat arra, hogy a Biblián kívüli vallásokból,
illetve a császárkultuszból vezessék le a bibliai Kyriost.

Különösen széleskörű kutatást végzett ezen a területen W. Bousset
(Kyrios Christos, 1913 és 1921). Szerinte s a nyomdokain járók szerint
nem a palesztinai ősgyülekezetben, hanem a hellenizmus talaján, közelebbről
Antiochiában bukkan fel a Kyrios-cím a Krisztus-kultuszban. Indokolt
tehát a vallástörténeti levezetés, mely természetesen kölcsönzésnek
tüntette fel ezt a bibliai fogalmat, s magát a fogalmat is idegen
elemekkel terhelte, homályossá, sőt zavarossá tette.

Nyomban egyértelművé válik azonban a kyrios fogalom, ha nem biblián
kívüli jelenségekből származtatjuk és nem vallástörténeti analógiákkal
akarjuk magyarázni, mint a századelő divatja diktálta, hanem bibliai
gyökérzetét keressük és az ószövetségből merítjük
a magyarázatot. Megfelelő tárgyi indoka éppen ennek az eljárásnak
van. Históriai adataink szerint ugyanis az őskeresztyén gyülekezet
és a palesztinai, valamint a hellenisztikus zsinagóga között eredetileg
szoros kapcsolat állott fenn. Jézus maga is tanított a zsinagógában,
Pál apostol is térítő útjain elsőrenden a zsinagógákba látogatott
el. Ebből a kapcsolatból lehet és kell is a Kyrios nevet magyaráznunk.

21.1.2 A név tartalma

Egy közismert tényből induljunk ki. A Krisztus születése körüli századokban
már a zsidó törvényeskedés bevett szokása volt, hogy az Isten nevét
jelző tetragramm, a JHVH helyett Adonaj-t olvastak. A Kyrios pedig
nem egyéb, mint az Adonaj görög mása, s pontosan megfelel az arám
Mar szónak. Utóbbi ismerős előttünk a Maranatha, “Jövel Urunk”
kifejezésből. Hogy ez az arám kifejezés Pál görög szövegében, az 1Kor
16,22-ben előfordul, igen jelentős tény. Nyilván, ismert istentiszteleti
formula szólal itt meg, amit az arámul beszélő palesztinai ősgyülekezetben
széltében használtak. Pál ugyanezen levélben világosan el is határolja
magát a kyrios szó minden másfajta (társadalmi, politikai vagy vallási)
használatától: “Mert ha vannak is úgynevezett istenek… és van
sok úr (kyrioi), mindazonáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya…
és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség és mi is
őáltala.” (1Kor 8,5-6 v.ö. Rm 10,9-el) - Íme, a Kyrios nem egyéb,
mint az ószövetségi istennév, a Jahve-Adonaj görög fordítása és Jézusra
való alkalmazása.

Az Újszövetség egyértelmű Krisztus-bizonyságtételét aláhúzza a vértanúk
hosszú sora. Az üldözések indoka kezdettől fogva az volt: a keresztyének
elismerték ugyan az állami felsőbbséget a maga viszonylagosságában,
de végső fokon Jézust vallották az Úrnak, s nem a császárt (Csel 17,7).
“Bizonnyal… Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten.” (Csel 2,36)
“Ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való, hogy Jézus
nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké és föld alatt valóké, és
minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére.”
(Fil 2,9-11) - Igaz, Jézus Krisztus Úr-volta a feltámadással vált
nyilvánvalóvá, de mielőtt a hellenizmus világában a Kyrios-Christos
kultusza kialakult, a palesztinai ősgyülekezetben már Jézust istenként
tisztelték, az Istenre vonatkozó ószövetségi felségjelzőket, kivált
pedig a 110. király-zsoltárt Jézusra alkalmazták (pl. Mk 12,35-37
par.), ezzel istenségét ország-világ előtt elismerték és megvallották.

A Kyrios név bibliai levezetését és egyben Jézus istenségét indokolja
az a rendkívüli gyakorlati jelentőség is, amit a Biblia Jézus nevének
tulajdonít. Figyeljük csak meg: Jézus nevében jövendöltek,
tanítottak, prédikáltak, kereszteltek, bűnt bocsátottak, démonokat
űztek és sok más csodát tettek, az ő nevében gyűltek össze a hívek,
ebben a névben hittek, ettől várták a segítséget és megtartatást,
ezért a névért javaikat elhagyták, sőt bántalmazást, üldöztetést és
halált is szenvedtek. - Pál szavai szerint: megmosattattak, megszenteltettek
és megigazíttattak az Úr Jézus nevében (1Kor 6,11). Szinte azt mondhatnók:
az Úr Jézus neve az a hely, ahol az első keresztyének
élete lejátszódik (Kol 3,17).

Az ő neve, mint mindezekből látjuk, ugyanaz a mindent átfogó név,
mint az ószövetségben a Jahve neve. Jahve neve is az emberek számára
kijelentett Istent jelöli. Emlékezzünk végül Jézus saját kinyilatkoztatására:
“Én és az Atya egy vagyunk.” Jézus egész élete és tanítása csodálatosan
összecsendül a Kyrios név tartalmával, ami viszont a krisztológia
összfoglalata.

21.2 Krisztus istenségének kétféle félreértése

Bármennyire világos is az Atya és Fiú egységét, vagyis a Krisztus
istenségét megvalló bibliai bizonyságtétel, mégis félreérthetjük,
ha úgy képzeljük, hogy ez a bizonyságtétel eredetileg egy emberi egyéniségre
vonatkozott, aki később valamiképpen isteni rangra emelkedett. De
félreérjük akkor is, ha úgy vélekedünk, hogy a Krisztus-bizonyságtételben
csupán az isteneszme megszemélyesítésével, vagy köztünk megjelent
szimbólumával van dolgunk. Vizsgáljuk meg ezt a kétféle félreértést
és állapítsuk meg, hol a hiba.

1. Krisztus istenségét először is individualista értelemben
   lehet félreérteni. E szerint nem más e bizonyságtétel, mint egy embernek,
   egy nagy férfiúnak az apoteózisa. - Titokzatos személyisége és ámulatba
   ejtő cselekedetei, környezetére oly rendkívüli hatást gyakoroltak,
   hogy apránkint kialakult a szemlélőkben az a magával ragadó gondolat,
   amely szinte elemi erővel tört ki belőlük: ő több mint ember, ő Isten!Mi lehet ennek a csodálatos hatásnak a magyarázata? A gyermekiességnek
   benne mindvégig megmaradó üdesége, a szabadság és engedelmesség bámulatos
   egysége, a halálig való szeretet és hűség, valami királyi vonással
   egyesülve. Ez hatott kortársaira és ez hat többé-kevésbé az utókorra,
   mely mindezen felül, még a vallásalapítót is látja Jézusban. A galileai
   vidéki rabbiból - mert hisz eleinte ennek tartották - ilyen lelki
   adottságok miatt emelkedett tisztelői szemében prófétai rangra, az
   Illés próféta rangjára. Egyben politikai messiásként is kezdték tisztelni,
   s mint ilyet: Dávid fiának, sőt Isten fiának is nevezgették. Tisztelete
   egyre hatványozódott, s annak a halál sem vetett véget.

   Halála után, rajongó híveinek látomásokban jelenik meg és “lelkükben”
   tovább él. Mennyei lénynek tekintik; most már a meghatványozódott
   tisztelet hevében nem lehetetlen az Istennel való azonosítása sem.
   Az azonosításnál valami kiinduló pontot is keresnek; úgy vélik, vagy
   a születéskor, vagy a keresztség alkalmával, vagy a megdicsőülés hegyén,
   vagy a feltámadáskor maga Isten emelte őt fiúi rangra.

   E szerint voltaképpen csak hívei lelkesedése csinált az ember-Jézusból
   Istent. Maga Jézus, tárgya volt csupán ennek a rajongásig fokozódó
   lelkesedésnek. Egy csodálatos embert Istenné idealizált a hivők serege,
   úgy mint ahogy az a világtörténelem folyamán másokkal is megesett.
   Az ember mindenkor szeret héroszokat csinálni.

   Ez az úgynevezett ebionita krisztológia. Nevét
   azért kapta, mert a 2. század egyik herezisében, az Ebionról elnevezett
   ebionitizmusban tűnt fel először, hogy aztán más és más néven tünedezzék
   fel újra a dogmatörténet folyamán, egészen napjainkig.

2. Krisztus istenségét másodszor kollektivista értelemben
   is félre lehet érteni. Ez a félreértés az előbbinek éppen az ellenkezője.
   E szerint Jézus nem egyéb, mint valami általános igazság, vagy közismert
   eszme megszemélyesítése, perszonifikációja. Ilyen eszme pl. az Isten
   és az ember egységének gondolata, vagy az életszerzés a halál útján.
   Ezt az eszmét is sokfelé ismerik.Hogy éppen a názáreti Jézus volt az, akiben ez az eszme megjelenült,
   vagy megjelenülni látszott, az merő véletlen, sőt mellékes dolog,
   annyira mellékes, hogy az ő történeti valóságát akár tagadni is lehetne.
   Nem származnék semmi nagyobb baj ebből a tagadásból. Mitikus alak,
   valamely általános igazság megtestesítője, vagy a Dániel próféciájában
   meghirdetett Embernek Fia, vagy a jól ismert Praeexistens Logos, vagy
   a Világmegváltó, akiről a hellenizmus világában mindenfelé tudtak
   valamit.

   Amennyiben valaki éppen a názáreti Jézusban pillantotta meg ezt az
   eszmét, az aztán mint az eszme hordozóját, illetve szimbólumát tisztelte
   őt és Kyriosnak, Isten Fiának nevezte. Az okoskodás aztán Jézust tudatosan
   Istennel azonosította, vagyis a kiegyenlítést közte és Isten között
   elvégezte. - A Krisztus lelkesedés lökőereje tehát az isteneszme,
   s Krisztus csak mint az eszme kristályosodási pontja, mint az idea
   szemlélhetővé válása fontos. Ilyen kristályosodási pontok azonban
   Krisztuson kívül is elképzelhetők és a történet folyamán ki is mutathatók.

   Ez a doketikus krisztológia, mely először ugyancsak
   a 2. század herezisében, a doketizmusban (a dokeo = látszani igéből
   származik az elnevezés) tűnt fel, hogy azután más és más néven tünedezzék
   fel újra a dogmatörténet folyamán egészen napjainkig.

21.3 A két krisztológiai herezis összefüggése

21.3.1 Rokon a kettő

Az ebionitizmus és a doketizmus első látszatra teljesen ellentmond
egymásnak. Alkatilag azonban nagyon is rokon a kettő. Az ebionitizmus
úgy értelmezi Jézust, mint a történet legmagasabb csúcsát, a történet-felettibe
emelkedő történetet; a doketizmus pedig a történet síkjába bocsátkozó
történet-felettit látja benne. Az előbbi szerint Jézus az emberiség
életfájának legnagyszerűbb kivirágzása, az utóbbi szerint meg 6 az
isteni jelenlét legtökéletesebb szimbóluma. - Ez a két félreértés
megegyezik egymással abban, hogy a Krisztus istenségére vonatkozó
bibliai bizonyságtételt egyik sem veszi komolyan. Mindenik csak képes
beszédet, afféle szólásmondást lát benne, nem pedig a szó szoros értelmében
veendő igazságot.

Az egyház már a 2, században elvetette mind a két herezist, leleplezvén
a bennük rejlő félreértést. Ezáltal mintegy jó előre megítélte azokat
a hereziseket is, melyek a történet folyamán az ebionitizmus és doketizmus
nyomába léptek, s e két ősherezis szellemi örökségéből éltek. -
Valóban, Krisztus kilétét s az istenségére vonatkozó bizonyságtételt
csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy semmi
köze sincsen, sem egy ember megistenítéséhez, sem az Isten eszméjének,
vagy egy isteni ideának a megszemélyesítéséhez. De érdemes tovább
is folytatnunk az elemzést.

21.3.2 Hangsúlybeli különbség félreértése

Az ebionitizmus és doketizmus voltaképpen a Bibliában lejátszódó szükségszerű
dialektika félreértése, mégpedig teljes félreértése.
A Biblia íróinál ugyanis meg lehet különböztetni, de nem lehet szétválasztani
két gondolatot: az egyik az, hogy Jézusban Isten
van előttünk, a másik meg, hogy Isten Jézusban
van előttünk. Az első az Atyáról szóló tannak, a szorosabb értelemben
vett teológiának az alaptétele, 1 a második meg a fiúról szóló tannak,
a krisztológiának. Az elsővel inkább a szinoptikusoknál, a másodikkal
pedig inkább Jánosnál találkozunk.

De azért a szinoptikusok nem akarják azt állítani, hogy ők Jézusban
csupán embert láttak, később aztán egyszer csak felfedezték benne
az Istent. Viszont János sem akarja azt állítani, hogy csak egy eszmének,
vagy egy általános igazságnak megszemélyesítését látta Jézusban.

Mindenik evangélista (a szinoptikusok éppúgy, mint János), amint bizonyságtevésbe
fog és evangéliumot ír, kezdettől fogva Istent látja Jézusban és Jézusban
látja Istent. Erről a kettős tényről tesz bizonyságot valamennyi evangélium,
s voltaképp hangsúlybeli különbség van csupán a
szinoptikusok és János között. De éppen a hangsúlybeli különbség miatt
van szükség a szinoptikusok mellett Jánosra, s János mellett a szinoptikusokra.

Ezt a hangsúlybeli különbséget értette félre a 2. század két ősherezise,
s e félreértés következtében az ebionitizmus kijátszotta a szinoptikusokat
Jánossal szemben, a doketizmus meg Jánost a szinoptikusokkal szemben.
Az ebionitizmus - mint láttuk az “ember-Jézusból” indult ki
és azt mondta: Jézusban Isten van előttünk, a doketizmus
pedig “Istenből”, illetve a “Logosból”, és azt tanította:
az isteneszme Jézusban öltött testet. Egyik herezis
az egyik gondolatot, a másik meg a másikat sajátította ki, holott
e két gondolatnak csak együttesen van igazsága.

21.3.3 Átváltás a félúton

Ámde egységét a két gondolat csak a hitben kaphatja meg. A hereziseknél
azonban éppen a hitben volt hiba. A herezisek ugyanis nem hitből indultak
ki, hanem ismeretből. Az ebionitizmus egy embernek az ismeretéből,
a doketizmus meg egy idea, az isteneszme ismeretéből. Ezt az ismeretet
aztán kifejtése feleútján mint a leírásból láttuk - átváltották
hitre, pontosabban arra a hiedelemre, hogy az az ember valamiképpen
“Isten”, illetve, hogy az isteneszme abban az emberben vált szemlélhetővé.

Az a különbség tehát e herezisek és az evangéliumi tanítás között,
hogy a herezisek esetében egy emberi elgondolás áll az élen, az evangéliumokban
pedig az isteni kijelentés. Amott az ismeret válik
hiedelemmé, emitt meg a hitetlenség hitté. - Az evangéliumok megírásának
éppen a kijelentés által támasztott hit volt az előfeltétele, az,
hogy Jézusban Istent találták meg, mert Jézust nem is lehet másképp,
mint istent megtalálni; viszont Istent a Jézusban találták meg, mert
Istent nem is lehet m á s h o l , csak a Jézusban megtalálni. Ez éppoly
vitathatatlan és magától értetődő igazság az evangélisták előtt, mint
a próféták előtt a Jehova istensége. Ha nem ez lett volna az evangélisták
kiindulása, hanem egy ember idealizálása, vagy egy idea emberiesítése,
mitologizálása, akkor joggal szorították volna ki a keresztyéneket
az ószövetségi szent gyülekezetből.

A két ősherezisre vonatkozó kritikát így foglalhatjuk össze: Jézus
Krisztus az Ő Atyját jelentette ki, az Ő Atyja pedig Isten. De jelentheti-e
ki valaki más Istent, mint maga Isten? Egy idealizált ember, vagy
emberiesített idea bizonyára nem lett volna képes Isten kijelentésére.
Az, aki Istent kijelenti, nemcsak “majdnem Isten”, és nemcsak
“valamiképpen Isten”, hanem minden fenntartás nélkül a z Isten.
Ha korlátozzuk, vagy gyengítjük istenségét, akkor már meg is tagadtuk
azt, de megtagadtuk vele együtt a szó bibliai értelmében vett isteni
kijelentést is.

21.4 Mit jelent reánk nézve Krisztus istensége?

Nem azért Úr a Krisztus, mert az emberek Úrrá tették, hanem azért,
mert a mennyei Atya tette őt Úrrá, akinek ő az Egyszülötte. Ha valaki
nincs abban a helyzetben, hogy az első bizonyságtevőkkel együtt vallja
Krisztus Úr-voltát, legfeljebb tagadhatja, de le nem vezetheti, meg
nem indokolhatja és el nem vitathatja. “Úr a Jézus Krisztus”,
- ez a mondat analitikus ítélet, mert olyasmit
állít, ami már eleve bent van az alanyban. Vagy ez az analitikus ítélet
áll a Jézusra vonatkozó gondolataink élén, s akkor csakugyan Jézusról
beszélünk, vagy nem ez a mondat áll, s akkor hasztalan szószaporítás
a beszédünk, mert nem Jézusról beszélünk.

Krisztus Úr-volta az ő Fiúságát s ezzel együtt Isten-voltát jelenti.

De mit jelent reánk nézve istenségének megvallása?
Korántsem valami magától értetődő eseményt. A bibliai kijelentés kettős
értelmű: A Fiúban az Atyát, de az Atya által a Fiút is. Ennek megfelelően
a kijelentés hatása is összetett jellegű. Nevezetesen Jézus nemcsak
hirdeti Istent, mint a mi létünk távoli Urát, hanem azt is, hogy Isten
közel jött hozzánk, s a meghallgatással együtt felelősségébresztést
is akar. Sőt, nemcsak kapcsolatot, szövetségi viszonyt akar, hanem
meg is nyit minket akarata számára. Nemcsak egyszerűen alávet teremtői
hatalmának, hanem úgy beszél hozzánk, mint akik hallani, érteni és
engedelmeskedni tudunk. Úgy bánik velünk a Teremtő, mint személy a
személlyel.

Éppen az a csodálatos, úgy tud hozzánk jönni, hogy velünk egyáltalán
kapcsolatot és viszonyt teremthet. Ezen a ponton ne filozófiai, hanem
teológiai nehézségekre gondoljunk. Tehát nem az a probléma, hogy a
végtelen a végessel, a minden a semmiséggel, a porszemmel viszonyba
léphet, hanem az, hogy mi Isten lázadó teremtményei, ellenségei
vagyunk, és Ő ellenségeivel keres kapcsolatot és viszonyt a kijelentésben.

Honnét tudjuk, hogy ellenségei vagyunk? Nem mi magunktól. A mi Isten-ellenes
magatartásunk nem az anyag és szellem, nem a test és lélek “minőségi
ellentétéből” fakad. Tehát itt se filozófiai, hanem teológiai magyarázatot
keressünk, a Biblia útmutatása szerint.

A tékozló fiúból ilyen vallomás tör fel: “Atyám, vétkeztem az ég
ellen és te ellened; nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz!” (Lk
15,21) Ez nem elvont spekulációk útján szerzett önismeret; ez az elhagyott
otthonra, annak az élményére visszagondoló fiúban vetődött fel. Csak
amikor eszébe jutott az atyai hajlék, az emberséges élet melengető
képe, akkor döbbent rá tékozló voltára. - Hogy Isten ellenségei
vagyunk mi is akkor tudjuk meg, midőn Isten már közelít felénk és
új viszony útját egyengeti. Nem mi magunkból, hanem az igéből
tűnik ki lázadó voltunk, hogy vakmerően dacolni merünk a Teremtővel
és a magunk urai akarunk lenni.

Isten igéjét azonban fonákjára fordult életünkben nem hallhatjuk meg.
Nemcsak azért, mert nem is nagyon akarjuk meghallani, hanem mert életünk
engedetlen, tehát ténylegesen süket élet. Magatartásunk érthetetlenné
és megfoghatatlanná teszi számunkra még azt az igét is, mely a fülünkbe
jut. Kétessé teszi az ígéretet, hogy Isten egyáltalán hozzánk fordul
és megszólít minket.

Isten igéje a bukott ember számára nemcsak szubjektív, hanem objektív
értelemben sem létezik, szóval egyáltalán nem létezik. S ha mindennek
ellenére egyszer mégis meghallhatjuk, mert hallanunk adatik,
ne magyarázzuk úgy, hogy van bennünk egy darab, mely épen maradt a
romlásban, van bennünk valami romolhatatlan vallásos képesség. Nem.
Ez a hallás, csakis kegyelem. (Rm 8,7; 5,10a; Jn
1,5 és 11; 3,11 és 32)

Jézus istenségének felismerése és megvallása tehát Isten hozzánk való
jövetelét, egyszóval: a kiengesztelődést jelenti.
Mint ahogy az Atya munkáját a szóban foglaltuk össze: teremtés, a
Fiú munkáját pedig ebben, hogy kiengesztelés. Jézus Krisztus a kijelentésben
kiengesztelődést, megbékélést hozott nékünk.

A kijelentés tehát kiengesztelést, vagy mint a görög Biblia mondja:
katallagé-t jelent, nem pedig váltságot: apolytrosis-t. A váltság
a Bibliában eszkatalógiai fogalom, a váradalmak tárgya. (A váltság
eszkatalógiai jellegére nézve lásd a következő nagy horderejű lókusokat:
Lk 21,28; Rm 8,23; Ef 4,30 stb.) Pál apostol nem a váltságban, hanem
a kiengesztelésben foglalja össze Jézus munkáját, mondván: “Mi,
amikor ellenségei voltunk (Istennek), megbékéltünk Istennel, az ő
Fiának halála által.” (Rm 5,10 vö. Kol 1,21) - Ez a szóhasználat
ott van a II. Helvét hitvallásban is. Az evangélium értelmét a hitvallás
így foglalja össze: “Nékünk ajándékozta Isten az ő egyetlenegy Fiát
és benne az Atyával való megbékélést.” Ezzel
összhangban tanít a pásztorkodásról is hitvallásunk: “Az Úr az egyház
szolgáira bízta a megbékéltetés szolgálatát.”
(13 k.)

21.5 Hogy viszonylik a kijelentés a teremtéshez?

A kiengesztelés az isteni szeretet műve: “Úgy szerette Isten e világot,
hogy az ő egyszülött Fiát adta érte.” (Jn 3,16) Az a szeretet azonban,
mely Krisztusban megjelent, nem azonos azzal a szeretettel, amivel
Isten a világot teremtette. Ez már az elveszett világ és bűnössé vált
ember iránt való szeretet. A kiengesztelés éppen azért új kezdés a
teremtéssel szemben, s nem a teremtés folytatása vagy teljességre
jutása.

A kiengesztelést tehát nem lehet a teremtésből levezetni, s nem lehet
a teremtésből magyarázni, mint ahogy Schleiermacherék és a modernek
tették. A kiengesztelés novum, a kiengesztelés csoda a bukott világban,
s mint minden csoda Isten megindokolhatatlan, szabad kegyelmi ténye.
- Sorrend tekintetében a kiengesztelés a teremtés után következik.
Egy másik isteni aktus, mely - ismételjük - nem vezethető le az
elsőből. De teljes újszerűségében és megfoghatatlanságában az elsőre
vonatkozó aktus. Teremtés nélkül ugyanis nem lehetett volna kiengesztelődés.

Azonban e vonatkozás ellenére is a kiengesztelés semmivel sem érthetőbb,
semmivel sem kisebb csoda, és nem kevésbé isteni, mint a teremtés.
Mint ahogyan a teremtés creatio ex nihilo, a kiengesztelés viszont
a holtak feltámadását, az új életet és új embert jelenti. Mint ahogy
Istennek, mint Teremtőnek az életet köszönhetjük, Istennek, mint kiengesztelőnek
az örök életet, De bármennyire is különbözzék a teremtés és a kiengesztelés,
eredetében mégis együvé tartozik. Ezt az egységet
a trinitástan kerülő útján láthatjuk meg. A teremtés a kiengesztelés
csodájának egységét, az Atya és Fiú, a Teremtő és Kiengesztelő trinitásbeli
csodálatos egysége adja meg.