20.4.5 Harc a bűn ellen

A megváltottak örvendező bizonyossága nem kizárja, hanem magába foglalja a küzdelmet az eredendő bűn ellen, s ez a küzdelem végigkíséri a keresztyén embert egész élete folyamán. Egyszerre vagyunk Isten teremtményei és a teremtő-akarat ellen lázadó bűnösök. Emberek maradunk, de tulajdon ember-mivoltunkkal szakadatlan harcban. Tényleges természetünk nem az igazi természetünk. Önmagunkban hordozzuk életünk ellentétét. Ezért nem intézhetjük el a dolgot az egyetemes emberi vagy polgári erényekre való hivatkozással. Nem mondhatjuk: elég nekünk, ha sikerül az embertársakkal való viszony rendezése, az Istennel való viszonyt viszont elhanyagolhatjuk. Ezzel túlbecsülnők az erények horderejét, s az emberi közösségek szilárdságát.

Az emberi közösségek nyilvánvaló vagy rejtett válsággal küszködnek, többé-kevésbé akadozva működnek. A világrend folyásában van egy ellenáramlat, melynek sodra az embereket magával ragadja, eredeti rendeltetésükkel szembefordítja. Ez az ellenáramlat minden közösség állandó rombolója, a világrend elásója. Az eredendő bűn éppen ennek az ellenáramlatnak teológiai magyarázata. Bármily nagyra becsüljük és bármennyire szorgalmazzuk is az általános emberi és polgári erényeket, az eredendő bűnnel szemben nem adhatnak elegendő ellensúlyt. Ezt az emberi együttélés sokfajta visszásságai elég kézzelfoghatóan tanúsítják.

Mindennek tudatában az egyház tagja, a többi ember képviseletében is vallja: minden ember mindenkor Isten teremtménye. Még istentelensége sem oldhatja ki ebből a kötelékből. Nem futhat és nem rejtezhet el Isten elől, “mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (Csel 17,28). Az Istennel való viszony rendezése nélkül azonban az emberi együttélés rendezése csak átmeneti eredményekkel járó tüneti kezelés. Az Istennel való viszonyt pedig maga Isten rendezi, az újjáteremtés Krisztusban elkezdett munkájában. Ez pedig számunkra nem új “létmegértés”, nem valamilyen ideológia, hanem egész létünk új átrendeződése, új iránya: teljes megértés. “Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az.” (2Kor 5,17) Ha Istennek, mint Teremtőnek az életet köszönhetjük, akkor Istennek, mint Megváltónak az örökéletet. A teremtés és megváltás, az óember és az újember közt tehát különbség, sőt törés van.

De éppen ezt a különbséget nem akarja tudomásul venni korunk embere. A jobb utáni vágy kielégítését egyszerűen a cselekvő kedv, a természeti erő fokozásában keresi, mintha nem jött volna közbe rontás és törés, mintha a teremtésben kapott élet egyenes folytatása volna a megváltás. Számára a bűnökből való menekvés útja nem a bűnbánat és megtérés, hanem a bűnök szépítgetése, takargatása. Nem a lelkiismeret felszabadítása, hanem a lelkiismerettől való szabadulás. Az alapbaj azonban a lelkiismeret elnémítása ellenére is megmarad és rombolóan hat vissza az egyéni életre, meg a társadalomra. A hiú, önáltató kísérletek reménytelenségbe, nihilizmusba sodornak. Kegyelem csupán, ha ez a lelki visszahatás függőben marad.

Hasonló megfontolások alapján nem érthetünk egyet a római egyház bűn-értelmezésével sem. Mi nem keresünk természetünkben valami épen maradt darabkát, amiről aztán a szentségek alkalmazásával és erkölcsi előírásokkal letisztogatjuk a bűnt, mint valami rárakódott szennyező réteget. Ez az eljárás nem számol eléggé Krisztusra-szorultságunkkal, éppen ezért utat nyit a rituális legalizmus, az önmegváltás állandó kísértésének. A Biblia szerint a keresztyén életben nemcsak valami hal meg a mi számunkra, hanem mi magunk halunk meg a bűnnek. A tékozló fiú atyja másként méri fel az esetet, mint a tékozló fiú bátyja, aki zúgolódott a hazatért fiú befogadása miatt. Az atya nem annyit mond csupán, hogy tékozló fia beteg volt és meggyógyult, hanem ennél sokkal többet: “a te testvéred meghalt és feltámadott” (Lk 15,32). Ezért van ok a vigasságra. De a váltság körén kívül is mutatkozik a kegyelem hatása úgy, hogy hivőt és hitetlent egyaránt átfog és őriz. Erre térünk át, midőn a törvény szerepét vizsgáljuk.

20.5 A törvény

20.5.1 A törvény jótéteménye

Az eset utáni ember a váltság ígéretével hagyta el boldog otthonát, a paradicsomot. Az ígéret majdani betöltéséig védelmezője és őrizője a törvény. Mintegy védőfalat, sáncot von Isten a törvény jótéteményével az emberi közösségek, a társadalom, a nép, az állam köré, melyeket kívülről-belülről folyton ostromol és ront a bűn.

A Biblia a korabeli pogányokról mondja, hogy ők is ismernek törvényt, mert szívükbe rejtette Isten az úgynevezett természeti törvényt, s a törvény megtartásáért a lelkiismereti felelősséget. Aztán a Sínai-hegyi törvényadáskor a szív törvényénél sokkal világosabb, határozottabb törvényt kapott Izrael s rajta át a többi nép. Ennek összfoglalata a Tízparancsolat, mely valamilyen formában, gyakran az úgynevezett természeti törvénnyel kombinálva az európai kultúrkör törvényhozásának évszázadokon át irányadója, alapja és normája volt. Legegyszerűbben ennek tételein szemléltethetjük, hogyan védi a törvény a közösségeket s bennük az emberi továbbélés lehetőségeit. A mód, a vallási kötelékekből oldódzó modern ember számára, legalábbis első tekintetre szokatlan és nehezen érthető.

A Tízparancsolat első kőtáblája ugyanis mindenek előtt a törvényadóra, a szövetség Istenére irányítja a tekintetet, aki törvényével a bűn szolgaságából szabadít. Ennek a szolgaságnak ezerféle megnyilvánulása van, az egyéni önkény szelíd vagy erőszakos formáitól kezdve, a testi-lelki javak bálványozásáig.

Az ember Isten dicsőségét igyekszik magagyártotta, múlandó dolgokba, körülrajongott személyekbe vagy eszmékbe átlopni s ezáltal az életet az igazság helyett a hazugság talajára állítja. A törvény tiltakozás mindennemű bálványozás ellen, mert a bálványozással bekövetkezik az emberi közösségek bomlása, lejtőre jutása, s a lejtő alján az embertelenség szakadéka tátong. Madách Imre nemcsak az esetutáni ember, hanem az emberi közösségek eme tragédiáját ábrázolja az egymást váltó történelmi színekben.

A szolgaság és szabadulás összefüggésében világosodik meg, miért kell a közösségek életében őrködni azon, hogy Isten neve üresen kongó szóvá ne váljék. “Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd!” Az Isten-név pedig nemcsak a káromló beszéd, hanem a képmutató kegyeskedés révén is megüresedhet. Pál apostol nem a hitetlenek, hanem a Krisztus nevét viselő egyháztagok felé kiáltja: “Az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között!” (Rm 2,24) Ahol az Isten-név megüresedett, hitvesztetten magára marad az ember és minden emberi közösség. Próbák idején csak ide-oda kapkod és kétségbe esik; nincs akinél belső egyensúlyt, védő kart, békét és életet találjon. Hiányzik a szövetség Istene, a Szabadító.

Ebben az összefüggésben világosodik meg a szombatnapi parancs jelentősége is. Isten mintegy intézményesen gondoskodik arról, ‘ legyen minden héten egy olyan nap, melyen az ember a munka robotjától, őrlő gondjától mentesen, léte alapjára, szabadító Istenére emlékezzék, s néki hálákat adjon. Ha van megszentelt vasárnap, az a felfrissülés, a hétköznapi kötelességek új meglátásának napja. A megszentelt vasárnap azáltal is felkészít a hétköznapokra, hogy ekkor a gyülekezet, a társadalom képviseletében a maga politikai, gazdasági és lélekmívelő munkájáról az Isten mindezeknél mérhetetlenül nagyszerűbb munkájára fordítja tekintetét, és mentes marad saját munkája túlbecsülésétől. Nem válik alkotó kedvében saját munkája elvakult szolgájává, hanem egészséges józansággal éli ki alkotókedvét. Így védi az első kőtábla az emberélet szabadságát.

A második kőtábla szerint ennek a szabadságnak gyakorló iskolája a közösségi élet minden területe. Elsősorban a családra mutat: “Tiszteld atyádat és anyádat.” A szülők életpéldáján tanulja meg a nép minden fia a tekintélytiszteletet. Legyen tehát a szülők élete olyan, hogy azt elősegítse s ne akadályozza. A tisztelet a szülőkről száll át a feljebbvalókra. Minden földi tekintély, akár szülői, akár feljebbvalói, az isteni tekintély visszfénye. — A család körében iskolázott szabadság, tiszteletben tartja a mindnyájunk javát szolgáló parancsok értelmében: az embertársak életét, házasságát, tulajdonát, becsületét, jó hírnevét, általában mindazt, ami érték az embertárs és a közösség életében. E parancsok egyéni és közösségi jelentősége bizonyára nem szorul bővebb méltatásra. De szükséges a parancsok bibliai hátterére, indokára való rámutatás, mert e nélkül még az egyháztagok is félreérthetik a szándékot.

A “Ne paráználkodj”, nemcsak az élet megbecsülését célzó népegészségügyi és eugenikai előírás, hanem a parancs mögött páratlan emberértékelés rejlik: Ne paráználkodj, mert testünk-lelkünk az Isten Lelkének temploma. Még fontosabb a háttér ismerete a gyakran még egyházi körökben is hamisan értelmezett 8. és 10. parancs esetében. A “Ne lopj!” és a “Ne kívánd a másét!”, a téves köztudat szerint a magántulajdon állítólagos szentségét védi; ez pedig nem így van. A magántulajdon érinthetetlensége pogány gondolat. A Biblia szerint minden úgynevezett magántulajdon és minden köztulajdon tulajdonosa Isten. Mi csak számadással tartozó, egy időre megbízott sáfárok vagyunk, akikre Isten különös nyomatékkal rótta az emberi közösségek kicsinyelnek és elesettjeinek gondját. A szóban leve parancsok nem a magántulajdont védik, hanem a sáfárt a sáfárkodásban. A Biblia helyesen értett szándéka: szociális szándék, éltető ereje pedig: Isten kegyelmi szövetsége. Isten minden egyes törvényével szövetségébe akar beleépíteni minket, ezért minden törvényáthágás a felkínált kegyelem visszautasítása.

A Tízparancsolatban, mint a törvény rövid foglalatán szemléltettük a törvény megőrző szerepét. Isten az esetutáni világban az emberi közösségek belső rendjét a törvény jótéteménye által óvja a zűrzavartól és felbomlástól, hogy a bűn rontása ellenére is Isten gyermekeiként élhessünk a földön. Élettörvény a Tízparancsolat, melyet intő szózat kísért útjára: “Vigyázzatok azért, úgy cselekedjetek, mint az ár, a ti Istenetek parancsolta néktek… hogy éljetek és jól légyen dolgotok!” (5Móz 5,32 k.)

20.5.2 A törvénnyel való élés és visszaélés

Az esetutáni világban, az életlehetőség biztosítása végett, együtt hordozza a törvény fegyelmét hivő és hitetlen. A kettő közül azonban csak a hivő előtt lepleződik le igazán az a bűnös hajlam, mely a törvénnyel való visszaélésre csábít és messzemenő következményekkel jár.

1. Pál apostol életén szemlélhetjük legfoghatóbban a törvényeskedés útját, meg az út nagy fordulóját. Még mint Saul megbotránkozott a szeretet evangéliumán. Megrontja ez, sőt hatálytalanítja Isten legszentebb és legsérthetetlenebb törvényét. Farizeusi észjárása szerint Isten nem szeretheti a törvénysértőt. Jézus a szeretet evangéliumának hirdetésével ellentétbe került Istennel. A törvény-kegyesség alapján tehát joggal ítélték el Jézust; egy keresztre feszített pedig nem lehet Messiás. — A nagy fordulatot a feltámadás hozta. A damaszkuszi úton személyesen tapasztalta: a keresztre feszített feltámadott, Jézus él. Akkor pedig nem a törvényben van a megigazulás, hanem az evangéliumban. Ezért tört össze a farizeizmus, s kapott Pál életében új értelmet a törvény.Az a kérdés a régi farizeizmus letűnte után, milyen formában mutatkozik jelenleg a törvényeskedés? Világunkra ma nem kevésbé jellemző, mint tegnap, hogy az ember értékmérője minden téren a teljesítmény: annyit ér, amennyi eredményt felmutat. Verseny folyik még olyan területen is, ahol nem szabnak versenyfeltételeket, s nem alakítják ki módszeresen a verseny rendjét. Az, aki lemarad, olyasféle helyzetbe kerül a társadalomban, mint más élőlény a természetben, mikor a létért való küzdelemben alul marad.

   A teljesítmények világában az ember nemcsak érvényesülni akar, hanem minden tekintetben a maga ura akar lenni, biztonságérzete ezt kívánja. Teljesítmény a törvénybetöltés is. A jó ember, a jó polgár a törvénybetöltés mértékén mérve igényli és kapja az elismerést. Így válik a törvény nemcsak a megbecsülés, hanem az önbecsülés normájává, nemcsak az embertársakkal, hanem Istennel szemben is. Cselekedeteivel igényt támaszt az ember a jutalomra: mind a földi boldogságra, mind a mennyei üdvre. A kegyelem is, csak akkor érték számára, ha kiérdemli; másképp nem is fér bele gondolkozásába, mint ahogy a Sauléba sem fért bele. A törvény ekként az önmegigazulás vágyát ébreszti s a kegyelem akadályává válik. A Biblia ennek a magatartásnak leleplezője: a bűnös természet a törvény jótéteményét is rosszra fordítja.

   A visszaélés kettős: fogyatékos engedelmességhez önmegigazulási igény társul. áltatjuk magunkat valami betű szerinti, tessék-lássék törvénybetöltéssel. A jóság és kegyesség szinte statisztikailag kimutatható teljesítménnyé válik. Mintha Isten a mi cselekedeteinkre volna rászorulva. 6 pedig nem a cselekedeteinket, hanem a szívünket akarja: ne javaink morzsáit adjuk neki, hanem magunkat, mint minden égőáldozatnál kedvesebb áldozatot. A Hegyi beszéd törvénymagyarázata ebbe az irányba mutat. Eszerint (Mt 5-7) Isten nemcsak a cselekedeti, hanem a gondolati és érzületi bűnöket is törvényszegésnek ítéli, s ha valaki csak egyetlen parancs áthágásában leledzik, az egész törvény, az egy isteni akarat megrontásában vétkes. Ki dicsekedhetik akkor törvénybetöltő érdemével Isten előtt? Hol marad a mi engedelmességünk a teljes törvénybetöltéstől? De ha valóban mindent megtettünk volna, akkor is csak azt teljesítettük, amivel tartoztunk.

   Még jobban lelepleződik a törvénybetöltéssel kapcsolatos jogtalan igény és hamis dicsekvés, ha arra gondolunk: minden törvényben az egy és oszthatatlan szeretet-parancs nyilvánul meg, a szeretet pedig teljes embert kíván. Pl. amikor a törvény azt parancsolja: “Ne ölj”, ezzel Isten — Luther szép magyarázata szerint — minket minden ember oltalmazójává tett, ugyanakkor az összes többi ember védelme alá helyezett. Ölni pedig nemcsak tettel, hanem szóval, sőt gondolattal is lehet. A szeretet tökéletes törvényén mérve szertefoszlik az érdem, s nekünk a dicsekvés helyett, csak orcánk pirulása marad. Ki lehet ezzel a mértékkel mérve bűn nélkül való?

2. Ebben az állapotunkban hajol le hozzánk Isten megbocsátó kegyelme, mint Saulhoz a damaszkuszi úton, s minket is mint érdemteleneket fogad be szövetségébe Krisztus érdeméért. Ez a Biblia örömüzenete, s innen nézve válik a törvény tükörré számunkra, melyben bűnös voltunkat megláthatjuk. Elzárkóztunk a kegyelem ingyenessége elől, mert lelkiekben is a magunk urai akartunk lenni, Isten helyett saját teljesítményünkben bizakodtunk. Korántsem kegyelemre szorultaknak, hanem legalább is tűrhető keresztyéneknek tartottuk magunkat, s a vélt érték egyszerre szemétnek bizonyult.Ez az az életfordulat, amely révén a törvény igazi értelmét is felismerjük: ekkor már atyai vezetés az, Isten kegyelembe fogadott gyermekei számára. A jócselekedet itt új értelmet kap: nem számító érdem és hiú dicsekvés már, hanem a gyermeki szív hálája a Krisztusban nyert ingyen való kegyelemért. Végtére kiderült, nem a jócselekedettel érdemeljük ki a kegyelmet, hanem éppen megfordítva: a kegyelem bennünk való munkája, hogy bűnös létünkre egyáltalán jót tehetünk. Ezzel a jócselekedettel már nem a saját jó-voltunkat akarjuk bizonygatni, hanem Isten jóvoltáról akarunk bizonyságot tenni. A Biblia szerint csak a hitből származhat a képmutató törvényeskedéstől mentes igazi jócselekedet. Isten pedig, midőn nemcsak szereti, hanem áldó kézzel jutalmazza a jócselekedeteket, mintegy saját kegyelmi munkáját koronázza meg bennünk.

   A törvények, midőn azt jelenünkre vonatkoztattuk, háromféle haszna mutatkozott meg: fegyelmezi a bűnt, önismeretre és bűnbánatra vezeti a bűnöst, atyai irányítást ad a megtért embernek. A törvény szent, igaz és jó, csak mi élünk vissza vele. Valamit azonban ne feledjünk: mi a nagy életfordulat, a megtérés ellenére is, éltünk végéig visszaeső bűnösök vagyunk, akikre mindvégig, mind a három értelemben érvényes a törvény. Voltaképpen nem is a törvény fegyelmez, nem is a törvény nevel bűnismeretre, és nem a törvény vezet új életre, hanem a Krisztusban megváltó Isten teszi mindezt. Ő készíti elő a törvény megértését, s Ő teszi a törvényt hatékonnyá bennünk.

   Szolgálatunk szempontjából fontos szem előtt tartanunk, hogy a törvény önmagában véve nem bűnbánatra, hanem csak moralizálásra vezet. Nem puhítja a kérges szívet, hanem még inkább megkeményíti. Ezért tanácsos mindenféle moralizálást eleve elhárítanunk. Az embervilágnak elsősorban nem erkölcsi, hanem hitbeli problémája van: mi nem az erkölcsi eszménnyel, hanem Istennel hasonlottunk meg. A törvénynek a kegyelmi szövetségen belül bontakozik ki értelme és szerepe. A Heidelbergi káté nem ok nélkül tárgyalja a Tízparancsolatot a váltság kérdései után. Ez a sorrend megfontolást érdemel. Csak a megélt evangélium, csak a kegyelem valósága nyitja meg a szíveket a törvény számára. Ekkor rakhatjuk le minden terhünket, gondunkat, félelmünket, vétkünket s kaphatunk helyettük reménységet.

   Ezzel már egy fontos különbséget is kifejeztünk; más a törvény és más a kegyelemhirdető evangélium, de Isten kijelentésében a kettő együvé tartozik. Ezen a ponton hangsúlybeli különbség van a reformátorok bibliaértelmezése között. Luther inkább a kettő különbségét, Kálvin pedig inkább együvé tartozását hangsúlyozza. A hitben befogadott törvény tartalma valóban úgy mutatkozik meg, mint evangélium, viszont az evangélium megjelenési formája a szeretetre elkötelező törvény. Ezt az összefüggést fejezte ki már az Ószövetség népe, midőn a törvény két kőtábláját a szövetségládában őrizte, amely láda az isteni jelenlét, a megtartó kegyelem, az evangélium jelképe volt. A szövetségládában őrzött törvény még a bibliai arányokat is érzékelteti: az evangélium a “nagyobb”, s a törvény a “kisebb”; az előbbi átfogja az utóbbit.

Hangsúlyozzuk mi is az egységet; az ige evangélium és törvény, törvény és evangélium egyszerre. De hangsúlyozzuk a különbséget is, mert a törvény csak eszköz, mely előkészíti és mintegy érvénybe helyezi a hivőben a megigazulást. Voltaképpen nem a törvénybe, hanem Krisztus mentő kezébe kapaszkodunk. De, ha a megigazult ember is bűnös, milyen értelemben beszél az antropológia keresztyén szabadságról?

20.6 A szabadakarat kérdése

20.6.1 A teológiai és filozófiai szempont különbsége

A szabadakarat kérdésének semmi köze sincs a determinizmus és indeterminizmus filozófiai problémájához. Csak a teológia és filozófia összezavarása tette igen vitássá a dogmatörténet folyamán a szabadakaratot.

A determinizmus és indeterminizmus profán módon szemléli a kérdést. A determinizmus szerint az ember akarata teljesen kötött és képtelen a jóra. Csupán külső vagy belső kényszer alatt cselekszik, következésképpen nem is felelős cselekedeteiért. Nem tehet róla, hogy alkata, vérmérséklete, neveltetése, társadalmi és történeti helyzete olyan, amilyen. — Az indeterminizmus ennek éppen az ellentéte. Az ember teljesen szabad, maga határozza meg helyzetét, döntéseiben képes a jóra és minden tettéért teljes mértékben személyes felelősséget hordoz.

A determinizmus és indeterminizmus azért profán jellegű szemléletmód, mert sem az eredendő bűnnel, sem a kegyelemmel, sem Istennel, sem az emberrel mint Isten teremtményével nem számol. Az embert természetszerű összefüggéséből kiszakítva, önmagában vizsgálja s feltételezi, hogy mai állapota az eredeti és természetes állapot. Az embert tehát nem a teológia, hanem a filozófia szemüvegén át nézi. A kétféle látásmód tisztázása megkívánja, hogy a filozófiai kiindulást felvázoljuk. A determinizmus és indeterminizmus bozótján át a filozófia lélektani eszközökkel igyekszik utat vágni. Tapasztalat szerint az emberi akaratot valamely hiányérzet, pl. az éhség mozdítja meg. Amint határozott alakot ölt a vágy, követeli a kielégülést. Megindul a célszerű cselekvés folyamata. Lehet-e és hol lehet ebben a folyamatban szabadságról beszélni?

A hiányérzet fellépésénél nyilvánvalóan nem, mert az szükségképpeni és kényszerű. Ha éhes vagyok, tetszik-nem-tetszik, éhes vagyok. De hogy az ember kielégítse-e hiányérzetét, főleg pedig hogyan és mivel elégítse ki, arról már saját maga dönt. Többféle lehetőség közt válogat. A fontolgató öntudat a ráható indítékok közt. értékbeli sorrendet alakít ki, azt választja, ami szellemi mivoltának leginkább megfelel. Ha a ráható indítékok közül a legnemesebbet választotta, szabadnak érzi magát. A szabadság tehát a választásban megnyilvánuló elhatározás szabadsága. Hogy aztán elhatározásunkat a valóságban is keresztülvihetjük, vagyis cselekedeteink is szabadnak mondhatók-e, más kérdés. Nemcsak rajtunk fordul meg, hanem a körülményeken is. De az elhatározás értékén, nemességén nem változtat, ha a kivitelben leküzdhetetlen akadályok gátolnak. Kant ebben a tudatban mondta: jó a jóakarat.

Ilyen értelemben a kötöttségek ellenére is van szabadakarat és emberi felelősség. A lélektan tapasztalati igazságát a teológia is elismeri, de hozzáteszi, ez nem a teljes és végső igazság, mert fennmarad a további kérdés: hogyan élünk ezzel a szabadsággal? Isten színe előtt milyen a számadásunk? A teológiai szemlélet tehát átfogja a filozófiai-lélektani szemléletet anélkül, hogy annak viszonylagos igazságát cáfolni akarná.

Félreértésekre adott azonban okot, hogy a reformátori álláspont kifejtésekor determinista kifejezésekhez folyamodtak. Kivált Luther használt ilyeneket az Erasmusszal folytatott vitában (1525), de előfordul Kálvinnál, sőt a hitvallásokban is. Pedig reformátoraink nem valami pesszimista emberképet, nem determinizmust akartak képviselni, hanem egyszerűen hitbeli bizonyságot tettek. Bizonyságtételük éppen a megszabadított ember istendicsérete a szabadításért.

20.6.2 A háromféle mondanivaló

A szabadakarat teológiai vizsgálata három különböző, mégis részben egymásba fonódó stádiumot állapít meg az embernél, s e három stádiumban más és más módon mutatkozik a kérdés. E három: a bűneset előtti, a bűneset utáni és a kegyelembe fogadás stádiuma.

1. Eset előtti állapotában az embernek szabad akarata volt: választhatott szabadon Isten igazsága és a sátán csábítása között. Ezt megint ne a filozófusok elvont módján értsük, mintha az ember eredetileg valami semleges területen állott volna a jó és rossz között, hiszen Isten az embert a maga számára, szövetséges társul teremtette. De szabad döntésére bízta az engedelmesség bebizonyítását. Nem kényszerítette ki belőle az engedelmességet, hanem szabadságot adott neki a teremtői akarat tiszteletben tartására, érvényre juttatására. Nem általánosságban mozgó, hanem minősített szabadságot adott: szabadságot az engedelmességre. Hogy az ember miképpen élt vele, a bűnesetből tudjuk: “Szabad akaratból szabadult meg az igazságtól, s azóta szabadosa lett az igazságnak és szolgája a bűnnek.” (Kálvin) A szabadakarat tehát az eset alkalmával szolgai sorba süllyedt, s mint a bűn szolgája, semmit sem tehet a megigazulásért.

   Mi most már az ember feladata? Az, hogy Istent, kit áldásainak elismerésével nem magasztalt, most legalább saját nyomorúságának megvallásával magasztalja. Vallja meg alázatosan erőtlenségét, hogy épülhessen benne Istennek ereje.

2. Az embertől az eset után nem vétetett el az értelem s az akarat sem, tehát nem változott az ember kővé vagy fatuskóvá, de ezek a tehetségek, az istenképűséggel együtt elhomályosultak benne. Értelme részben meggyengült, részben megromlott, akarata szabadabb mozgását pedig a gonosz vágyak bilincsbe verték.

   Értelme most is vágyik az igazságra, de csak sötétben tapogatózik és botorkál. Még a földi dolgokat megismerheti, de a mennyeieket már alig. Pedig az életet éppen a mennyeiekhez kellene szabni. Ám a meggyöngült értelmet is becsülnünk kell, mint nagy jótéteményt. Ezáltal vagyunk elesettségünkben is többek az állatnál, noha az ember állati dolgokra is képes. Ezáltal tudunk civilizációt és kultúrát létrehozni, állami rendet, tudományt építeni. (Isten bolondokat is teremtett, hogy megmutassa, mily nyomorult az emberi lélek, ha a tudás világa teljesen kialszik.) Értelmünk fáklyája azonban csak földi célokra való, s túlságosan kicsiny ahhoz, hogy tudatlanságunk ködét áttörve, az “eget” is bevilágítsa. A mennyei dolgok éppen csak megvillannak előttünk, hogy az örökkévalóságot újra csak a köd és homály fogja körül. (Zsolt 36,10; Jn 3,27; 5Móz 29,2-4)

   Az akarat tekintetében még rosszabbnak tűnik az esetutáni ember helyzete, hiszen az akarat lámpása az értelem, de az “égi” dolgokat nem ismerve, hogy lehetne útmutató? Van pedig az akaratban jó utáni vágyódás, bár ez is inkább a jólét, mint az igazi jó vágya.

   Mégis azt kell mondanunk, az ember nem tudatlanságból vétkezik: a lelkünkbe írt törvény gyanánt ott van a lelkiismeret. Ha nem is elégséges az üdvösségünkre, elég a tudatlanság ürügyének megszűntetésére és kárhoztatásunkra. Mert nem tudatlanul vétkezik az ember, hanem tudatosan, saját akaratából. Teljesen szabad az akarata a rosszra s jóra való szabadságának csak megromlott természete az akadálya. (Jn 8,34; Rm 3,10-18; Zsolt 119, 34) Korlátozza ugyan az emberi romlottságot a törvény, a társas élet rendje, de meg nem szüntetheti, átkát el nem háríthatja. A hitetlen alig is tud mit kezdeni a természetünkbe evődött bűnnel, s éppen tehetetlenségében tagadja azt.

3. A jó dolgot maga Isten kezdi el bennünk, mégpedig nem úgy, hogy a gyenge emberi akaratot támogatja, hanem hogy új szívet ad. (Ez 36,20; Jn 8,30) Újjászületés nélkül nincs szabadakarat az igazi jóra, s nincs erőnk annak véghezvitelére. A kegyelem állapotában mennyire válik szabaddá az akarat?

   Az újjászületésben értelmünk megvilágosodik a Lélek által: Nem abban az értelemben, mintha a tudatlan tudóssá válnék. Nem tudóssá, hanem bölccsé lesz, de úgy, hogy nem egyszer a tudóst is megszégyenítheti bölcsességével. Tudakolja és megismeri Isten akaratát, ezért helyénvaló józansággal ítéli meg az élet nagy összefüggéseit, fordulatait, az égi és földi dolgokat. Nem külső kényszerre cselekszik, hanem belső indíttatásra, szíve szerint engedelmeskedik. Ebben az értelemben mondja az Írás: “Ahol az Úrnak Lelke, ott van a szabadság” (2Kor 3,17; értelmileg összetartozik Jn 8,36-al).

Mi tehát a szabadság teológiai fogalma? Szabaddá-tétel rendeltetésünk betöltésére. Szabad a madár, ha szabadon szárnyalhat, szabad a fa, ha virágozhat és gyümölcsöt hozhat; szabad az ember, ha a mennyei Atya akaratát szabadon betöltheti. A visszanyert szabadság is minősített szabadság: szabadság az engedelmességre. Rembrandt ismert festménye ezt a fogoly Pálon szemlélteti. Pál apostol egész lényéből sugárzik a belső szabadság rendíthetetlen nyugalma, s csak a tüzetesebb megfigyelés nyomán tűnnek elő a félhomályból a börtön rekvizítumai. Hirdeti a kép, hogy a keresztyén szabadság még bilincsbe verten is megmarad.

Szabadságunk érvényesülését korlátozza azonban a bennünk maradt gyarlóság. Óemberünk ugyanis csak a halálban pusztul el véglegesen. Az óember feszengése azonban a Lélek munkáját már meg nem hiúsíthatja. Összefoglalva a mondottakat: Általában akarni: az ember tulajdona; rosszat akarni: a megromlott természeté, jót akarni: a kegyelemé. A kegyelem maga munkálja bennünk a választást és az akarást is. Az ember tehát nem a szabadsággal szerzi meg a kegyelmet, hanem pont fordítva: kegyelemmel a szabadságot. Jézus ezt az igazságot képes beszéddel így fejezi ki: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők; aki én bennem marad… az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5) Erről bővebben a soron következő krisztológiában.