19. A gondviselés

19.1 Filozófiai félresiklások

19.1.1 A deizmus

A gondviselésről valamiféle elképzelése hivőnek és hitetlennek régtől
fogva van. Teológiai és filozófiai gondolatok nemcsak egymás mellett
futottak, hanem gyakorta keveredtek is. Jellemző a Madáchnál kifejeződő
újkori szemlélet: “Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog,
az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni
kell.” - Az újkor embere hatalmas gépezetnek képzeli a világot.
Az Alkotó nem tesz mást, minthogy szemmel tartja a teremtés hajnalán
üzembe helyezett gép működését. Ez a jellegzetes deista elgondolás.
Van benne valami megnyugtató: a világ nem a véletlen vaksors vagy
szerencse játékszere, az Alkotó felvigyáz művére. Jelenléte azonban
nem zavarhatja a világot, mert őt a deizmus eleve eltávolította a
világból. Csak a kívülről és messziről való felügyeletet hagyta meg
neki. Az ateizmus aztán ezt is elvitatja.

A deizmus tehát az önállósított világban közvetlen isteni beavatkozás
nélkül igyekszik az ólálkodó pesszimizmust elhárítani. A világot nem
a vaksors igazgatja, hanem a természeti törvény. Az alkotó a világot
egyetemes törvényszerűség alá vetette: az élettelen tárgyakba éppúgy
beépítette a törvényszerűen működő természeti erőt, mint ahogy az
élőlényekbe is elrejtette a parancsoló ösztönöket. A lex naturae mindent
átfog és szabályos működésben tart. Van isteni gondviselés, de nem
közvetlen, hanem csak közvetett. Ez az elképzelés gyökerében jóval
korábbi, mint az újkori deisták (Shaftesbury, Voltaire, Lessing stb.)
tanítása. Már az arisztotelészi filozófia primum movens-e, a világot
mozgásba lendítő első ok képzete ebbe az irányba mutatott.

19.1.2 A panteizmus

Látszólagos ellentéte a deizmusnak a panteizmus. Ellentét, mert Istent
nem kirekeszti a világból, hanem feloldja a világban, a létjelenségekben.
A panteizmus akarati típusát a sztoa testesíti meg és teszi mindmáig
hatóvá. Éltetője az a tudat, hogy isteni erő, a logos hatja át a természet
világát, úgy mint belső értelem, parancsoló szükség és a mindenség
törvénye. A gondviselés annyi, mint a természet ésszerűsége. Senkit
sem érhet váratlan meglepetés, ha belelát a természet belső rendjébe
s nemcsak annak szükségszerűségét ismeri fel, hanem megtalálja abban
a maga szerepét és tudatosan vállalja azt. Csak az önkéntes sorsvállalás
ad rendíthetetlen nyugalmat. - A panteizmusban, akárcsak a deizmusban,
nem az élő Istennel, hanem valamiféle sorsmagyarázó elvvel állunk
szemben. A sztoa kulcsszava és jelmondata: Kövesd a természetet! -
mindent kifejez.

A lényegen az sem változtat, ha a panteizmus akarati típusa mellett
érzelmi típusát vesszük szemügyre, s az újplatonizmus módjára a mindenség
isteni jellegét erőteljesebben hangsúlyozzuk. Legfeljebb misztikus
jelleget ölt a viszonyulás. A test nyomorúságainak úgy próbálunk fölibe
kerekedni, hogy eszes lelkünk és intuitív szellemünk révén a Világlélekkel
egyesülünk. Ez esetben a gondviselés megnyugtató tudatát az eggyéolvadás
adja. Az újplatoni hatásokat többek közt az Ágoston és a fiatal Schleiermacher
teológiáján figyelhetjük meg.

19.1.3 A természettudományi gondolkozás hatása

A deista és panteista elgondolás különböző társításokban is színre
léphet. A kettő társításában és együttes továbbfejlesztésében, a filozófia
mai pangása idején, a természettudományi gondolkozás az irányadó.

Mi sem jellemzőbb az újkori emberre, minthogy meghasonlás támadt “a
tudományban szárnyat bontogató ész, és a vallás hatalmában maradt
érzések” közt. Ezt nevezik az újkor egyre mélyülő szkizofréniájának.
Ha megtagadjuk a vallásos érzés létjogát, a civilizáció elsivárosodik,
az ember saját szintje alá süllyed. De hogy lehet a személyes világon
túli Lény létét és a világ dolgaiba való beavatkozásait összeegyeztetni
a tudományos ismeretekkel?

Példák mutatják, hogy a szkizofrénia feloldása nem lehetetlen. Kiváló
tudósok, a mozgató erőket puhatolva, éppen az elmélyedő kutatásban
növekvő áhítatot éreznek az élet és lét titkai iránt, s nem egy esetben
átverekszik magukat a hagyományos hitig. Az ész is, az érzelem is
megkapja a magáét, ezzel helyreáll az élet egyensúlya, belső összhangja.
- De vegyük a másik esetet (ugyancsak emberi oldalról nézve): Ha
a szükségérzet nem sarkall a győzelemig, akár a képzelőerő, akár az
áhítat nem futja addig, a meghasonlást másképp kell elhárítani. A
vallásos ösztön igényét jellemző módon, metafizika nélkül, a természetismeret
határai közt próbálják kielégíteni. A figyelem már nem annyira a világ
metafizikai mechanizmusára, mint inkább az élet belső szabályozóira
irányul. Újabb felfedezések birtokában az ember biogenezisében keresik
a gondviselés alapjait. Miként fejlődik, edződik természeti talaján
az erkölcsi egyéniség? Kémlelik a magzati szövetek kibontakozását
kormányozó vértestek szerepét, aztán a serdülő kori belső elválasztás
fejlődésszabályozó hatását, majd a szöveti növekedés lezártával előtérbe
lépő idegi regulációk bonyolult szövevényét, továbbá a családi, társadalmi
stb. kölcsönhatásokat. Hogyan hallja meg a fejlődő ember lehetőségei
kibontására a belső elhívásokat? Arisztotelészezel szólva: hogyan
futja ki a formáját?

A vallásos ösztön kielégítésére ilyen élettani összefüggésekben építenek
ki autonóm erkölcsöt, mely már eredetében összehangolódott a tudással.
Végeredményben az ember saját élete formáló művésze, önmagáért felelős
gondviselője. Hogy ezt a felelősséget milyen magas szellemi szinten,
valóban az áhítat fokán lehet megélni, példa rá a mi Németh Lászlónk.
(Kiadatlan tanulmányok II. 306-365. l.)

A felsorolt típusok többé-kevésbé közös mozgatója a remény: amilyen
mértékben kikutatjuk az élet és lét törvényszerűségeit, oly mértékben
szerezzük meg a gondviselés kulcsát. Ha ebben a leleplező munkában
egyáltalán szerepet kap az istenfogalom, ki fog tűnni: az isteni gondviselés
egybeesik a teremtéssel. A teremtés után már a gondviselés a puszta
felügyeletnél legfeljebb annyival több, hogy Isten előre tudja a világ
sorsát. A gondviselés tehát az eleve-tudás határán semmivel sem ér
túl.

A filozófiai félresiklás a teológiában akkor következik be, mikor
a teológia saját hagyományait sem értetni, sem érteni nem bírja, már
csak koloncként hurcolja. A ránehezedő helyzetből menekülve, a kor
filozófiai eszméiben keres új lehetőségeket. Kompromisszumra lép a
filozófiával. Az egyezkedés megalkuvó igyekezetében észre sem veszi,
az egykor még szárnyaló filozófia, maga is nemzedékek óta bénult,
a természettudományi gondolkozás vontatókötelén vergődik.

19.2 A gondviselés bibliai többlete

19.2.1 A teremtés és gondviselés

Teológusok szoktak beszélni folyamatos teremtésről, creatio continua-ról.
E szerint nincs határvonal teremtés és gondviselés közt, a kettő egybefolyik.
Hivatkoznak pl. az élők világában fellépő váratlan mutációkra, s úgy
tüntetik fel ezeket, mint az isteni beavatkozás jeleit. A teremtés
művén szüntelenül munkálkodó Isten nem a távoli, hanem a közeli, itt
van bennünk és a világban. A creatio continua tanával a deizmust szeretnék
ellensúlyozni, sőt cáfolni. A szándék helyes, nem is akarjuk viszonylagos
igazságát elvitatni. Mégis, a dolog nem ennyire egyszerű. Ha elmossuk
a határt a teremtés és-gondviselés közt, a gondviselés mintegy elnyeli
a teremtést. Nincs kész, befejezett alkotás, csak folytonos áradás.
Akkor a világnak nincs saját teremtményi léte s ködbe borul a Teremtő
világ feletti uralkodása. Ilyen határelmosásra nem találunk bibliai
igazolást.

Van teremtés és van gondviselés s nem azonos a kettő. Ha mégis azonosítjuk
a kettőt, elhárul ugyan a deizmus kísértése, de kaput nyitunk a nem
kevésbé veszedelmes panteista hajlamok előtt. A teremtés és gondviselés
különbségét hangsúlyozzuk tehát: a teremtés a lét semmiből való előhívása,
a gondviselés pedig a teremtett világra irányul, a már meglevőnek
fenntartása és kormányzása.

A különbségtétel mellett azonban a teremtés és gondviselés együvé
tartozását is hangsúlyoznunk kell: a teremtéssel Isten az övéivel
való szövetség alapjait rakta le, az üdvtörténet terepét készítette
elő. A szövetség cselekedeteiben éri el célját a teremtés. A gondviselés
tehát Isten szövetségi akaratának és hűségének megnyilvánulása. A
gondviselésben a teremtésnek, mint a szövetség alapjának megőrzéséről
van szó, Isten atyai gondoskodásáról. Minden más kapcsolaton túl,
a szövetség ténye kapcsolja egybe a teremtést a gondviseléssel Isten
tanácsvégzésében.

19.2.2 A gondviselés arányai

A Biblia gondviselésre vonatkozó tanítása ott kezdődik, ahol a régibb
vagy újabb filozófiai elgondolások végződnek. A Biblia szerint Isten
nemcsak törvényeket rejtett e világba, hanem ma is itt munkálkodik.
A törvényeket összhangban tartja, úgy működteti. Ha kivonná hatalmas
kezét a világból, összeomlanék a világ, káoszba hullana vissza és
megsemmisülne. Még ahol pusztán a természeti erők hatása látszik,
ott is Isten munkálkodik s a természeti erők csak eszközök kezében.
A nap éltető melege, az étel tápértéke, a földi természet megpezsdülése
Istentől kapja a hatóerőt. Ő adja a növekedést és áldást. A Biblia
számol olyan lehetőséggel; “Esztek, de meg nem elégesztek; isztok,
de meg nem részegedtek; ruházkodtok, de meg nem melegesztek.” (Hag
1,6)

De nemcsak a természet rendjét tartja kezében Isten, hanem ő igazgatja
az erkölcsi világrendet is. Az egész Szentíráson végighúzódik az a
bizonyságtétel, hogy emberek és nemzetek sorsa, futásuk, akarásuk,
felemeltetésük és leverettetésük, békéjük és békétlenségük, boldog
vagy boldogtalan állapotuk Isten gondviselése alatt áll, őtőle függ.
- Az eleve tudással szemben a gondviselés nagy többlete különösen
akkor nyilvánvaló, ha meggondoljuk: Isten nemcsak fenntartja a világ
természeti és erkölcsi rendjét, hanem tulajdon célja szolgálatába
is állítja. A teremtéstől kezdve a világ céljának megvalósításáig
kicsit és nagyot, jelent múltat és jövendőt, mindent Isten gondviselő
munkája fog át. “Őbenne vagyunk, mozgunk és élünk.” (Csel 17,28)
Isten mindenhatósága folytán a gondviselés, nagyvonalúsága mellett
olyan aprólékos, hogy Jézus szavai szerint: “Néktek még fejetek
hajszálai is mind számon vannak.” (Mt 10, 30) - A gondviselés
roppant arányaival lenyűgöz, de aprólékosságával ragad meg igazán.
A gondviselésben számunkra a kicsi a nagy, az hogy a mi apró emberi
gondjaink is mind beletartoznak.

19.2.3 A gondviselés megismerése

Emberi szemmel nem láthatjuk át a gondviselést, csak hihetjük. Ennek
három oka van. Először is parányi voltunk s arasznyi létünk a gondviselés
időben és térben felmérhetetlenül óriási arányaival áll szemben. Ez
már egymagában leküzdhetetlen akadály volna. - Másodszor bonyolulttá
teszi, nemhogy az áttekintést, de még a betekintést is a mennyiségi
tényező mellett a minőségi. Isten gondviselésében ugyanis az ember
nem jó szándékú vagy semleges tényező, hanem saját akarattal felruházott
teremtmény, aki az eset óta - ha nem is kelhet versenyre a Teremtővel
- az isteni akaratnak ellenáll, Teremtője ellen lázad, vele szemben
sötét hatalmak szolgálatába szegődik. Ezért a gondviselést tudakozó
elme újra meg újra keresztúton találja magát. Hozzá meg nemcsak az
emberek teremtményi szabadságával kell számolnia, hanem a dolgoknak
is van viszonylagos öntörvényiségük. Ezért nehéz terep ez a megismerésnek.
- Harmadszor azért nem tekinthető át a gondviselés, mert Isten a
maga tervét kíváncsi szemek elől tanácsában rejtette el. Útjai nem
a mi útaink, gondolatai nem a mi gondolataink.

Isten kijelentéséből tudjuk: van gondviselés, de nem áll hatalmunkban.
Nem csinálhatunk belőle világmagyarázó elvet, nem használhatjuk kulcsként
a világtitok megnyitására. Rejtett dolog a gondviselés, de valóságos.
Csak a hit számára hozzáférhető, úgy mint a “nem látott dolgokról
való meggyőződés” (Zsid 11,1). - Még közvetlenül reánk vonatkozó
parányi részleteiben is sokszor érthetetlen a gondviselés. Mintegy
talányos sorsba takarva mutatkozik; mi esetleg csak talányos vaksorsot
vélünk benne, holott ez a “sors” nem vak, legfeljebb reánk nézve
tűnik vaknak, amennyiben isteni célja s végbemenetelének közvetlen
oka rejtve van előlünk. Olykor csak utólag, a megtörtént dolgokra
visszatekintve ismerhetjük meg Isten gondviselését, mint ahogy Mózes
is csak visszatekintve, messziről szemlélhette az elvonuló Isten dicsőségét.
(2Móz 33,18-23)

Hogyan tapasztalhatjuk, hogy mégis Isten gondviselésével van dolgunk?
Úgy, ha életsorsunkat imádságban Isten elé visszük és az ő akaratát
imádságos lélekkel tudakozzuk. Tapogatózásokon, olykor tévedéseken
át elvezet ez Isten titkos akaratának megmutatkozásáig. - Ezért
a gondviselés nem bárki számára leolvasható ismeret, nem világmagyarázati
elv, hanem a hivő ember legszemélyesebb igazsága és bizonyossága.
Olyannyira személyes, hogy egy másik ember, legfeljebb az ő bizonyságtétele
útján tudhat meg belőle valamit. Pl. Jób esetében még felesége sem
érti meg.

A gondviselés hitjellegéből következik, hogy Isten munkáiról s titkos
terveiről ne mondjunk olyan vakmerő ítéletet, mint ahogy halandó emberek
dolgairól szoktunk ítélkezni. Kálvin, ki az isteni gondviselést sokszor
és csodálatos módon tapasztalta, nagy szerénységre és alázatosságra
int. “Isten gondviselését - mondja - senki sem fogja helyesen
és hasznosan megítélni, csak aki megfontolván azt, hogy alkotójával
és a világ teremtőjével van dolga, megalázza magát illő félelemmel
és alázatossággal.” (Inst. I. 17. 2.) - Bizony, Isten ítéletei
“bő, mélységes vizek”.

19.2.4 A történet értelme

A gondviselés arányait vizsgálva, bizonyos bibliai fokozatosságot
figyelhetünk meg. A gondviselés az egész teremtett világot átfogja,
ezen belül elsőrenden az embert s az emberek közt is kiváltképpen
azokat, akik Krisztusban Isten gyermekei. Ehhez kapcsolódik további
kérdésünk: Van-e Isten gyermekeinek mondanivalója a gondviselés jegyében
az emberiség történetéről? Hiszen az természetes, hogy az események
boldogító vagy zavaró folyamatában az események mögé szeretnénk belátni
s a történet törvényszerűségeit kiismerni.

Ha történeti ismereteink felől próbáljuk megközelíteni a kérdést,
a nehézség nyomban mutatkozik. Mi a történet értelme, törvénye, célja?
Ehhez előbb tudnunk kellene, mi az idő, amiben a történeti folyamat
lejátszódik. Olyan kérdés ez, amire mi emberek nem felelhetünk. A
folyamatnak csak nagyon parányi darabkáját éljük, történetileg is
csak igen kis részét tekinthetjük át, de nem szemlélhetjük kívülről,
egészében nem tekinthetjük át, ezért nem is tudhatjuk, micsoda. Kínálnak
ugyan jobbról-balról leegyszerűsített magyarázati módokat, többé-kevésbé
szellemes szkémákat. Ezek nagyon rész szerint valók, s vagy az eszme
vagy az anyag szempontjából kísérlik meg a történet értelmezését.
Egymással szemben megvan viszonylagos jogosultságuk, egészükben véve
azonban Schelling szavait idézik fel: “Semmitől sem vagyunk távolabb,
mint a történet igazi bölcseletétől.” Korunk egyik kiváló történettudósa,
Toynbee meg a történetet az értelmetlenség színjátékának nevezi. Pedig
mindkettő a szintetizáló elmék közé tartozik.

Ha nem a történet, hanem a kijelentés oldaláról próbáljuk megközelíteni
a kérdést, módosul a helyzet. Nem véletlen, hogy nem a görög filozófiában,
hanem keresztyén talajon fejlődött ki a történet-értelmezés. Első
nagy képviselője Ágoston. A kérdés azonban erről az oldalról nézve
sem könnyű. A gondviselés éppúgy nem történetmagyarázó elv, mint ahogy
nem világmagyarázó elv. Ha mégis istenre hivatkozva próbáljuk a történet
értelmét megfejteni, könnyen megeshet, hogy csupán valami filozófiai
szkémát öltöztetünk teológiai mezbe, s Isten akarata helyett saját
vágyálmainkat, spekulációinkat vetítjük a történeti eseményekbe. Ennek
kényelmesen leegyszerűsített s egyben meglehetősen felelőtlen formája
a fehér-fekete szkéma. Pillanatnyi érdek szerint foglalunk állást
és saját döntéseinket fehérnek, az attól eltérőt feketének minősítjük,
a nagyobb nyomaték okáért Istenre hivatkozva. Ezt hajlamosak vagyunk
önigazolásul nagyobb történeti egységre is átvinni: a tegnap fekete,
a ma pedig fehér. Ez azért csalóka, mert az esetutáni világban emberi
döntéseink sem nem teljesen fehérek, sem nem teljesen feketék, hanem
a szürke sötétebb és világosabb árnyalatai közt mozognak, s mindenképpen
a megigazító kegyelemre szorulnak.

A történetbölcseleti spekulációk elkerülésének csak akkor nyílik lehetősége,
ha valóban a kijelentésből indulunk ki. Isten a
Krisztusban emberré lett, a történet terére lépett. A testetöltés,
a kereszthalál, a feltámadás és a visszajövetel összefüggésében pillanthatunk
be a történet értelmébe. Saját céljára tart meg minket az atyai gondviselés.
Nem a rosszra, hanem hogy az Atya akaratát kövessük, s akarata megvalósulásáért
imádkozzunk. A kijelentés tehát a honnan-hová kérdésére vet fényt.
Egyébként a történet eseményei a hivő számára is kétértelműek, sokszor
egyenesen érthetetlenek.

De mert a hivő Krisztusban a gondviselő Atyát megismerte, az események
megmagyarázhatatlanságában is helytáll. Sötét helyzetben is meghallja
Isten szavát, s a Jézus Krisztusban kapott egyértelmű, ha nem is kiszámítható
kegyelemből él. Pál apostol így fejezi ki eme belső bizonyosságot:
“Tudjuk pedig, hogy azoknak, aki Istent szeretik, minden javukra
van.” (Rm 8,28) Ha szabad a szemléltetés kedvéért bonyolult összefüggéseket
gyermeteg képbe fogni: A történet hajóján sok minden megeshet, de
a hajó létét és útja végcélját - lázongások és viharok ellenére
- Isten szabja meg, aki a történetnek is Ura. Nem az események a
jók, hanem Isten, aki az eseményeket kezében tartja.

A keresztyén tehát a szövetség Istenére néz, gondviselés-hite: Krisztus-hit.
Ezért nem tér ki a döntések elől s nem menekül a tétlenségbe. Tudja,
hogy döntése nem tévedhetetlen, s hogy helyzetre szabott és ideigvaló.
Az ige jobb megértésében kész revideálni döntéseit. Életiránya azonban
nem változik: a lét külső-belső feszültségeit, nagy erőpróbáit egyértelmű
igyekezettel Jézus Krisztus jó vitézeként akarja végigharcolni.

19.3 A gondviselés eszközei

19.3.1 Az engedelmesség szerepe

Az isteni gondviselés, mely egyetemességében jelent múltat és jövendőt
átfog, hol eszközök nélkül, hol eszközök igénybevételével munkál,
hol pedig egyenesen az eszközök ellenére.

Mit jelent az eszközök igénybevétele? Azt, hogy
Isten minden természeti erőt, minden élő vagy élettelen teremtményt
felhasználhat gondviselése szolgálatában. Természetesen az eszes teremtményt,
az embert is beállíthatja és be is állítja. Éppen az ember igénybevételével
zárja ki a fatalizmust, mely különben a gondviselés tanával kapcsolatban
fölvetődhetne bennünk. Nem szabad ugyanis csüggedt lemondással elháríthatatlannak
ítélni a bajokat, s az életet sem nézhetjük tétlen egykedvűséggel,
ha tudjuk, hogy magunk, valamint hozzátartozóink és felebarátaink
életéről való gondoskodást a mi vállainkra helyezte Isten, és számonkéri
rajtunk.

A kaini kérdés: “Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?”
- ennek a hivatásnak elutasítása (1Móz 4,9), az irgalmas samaritánus
cselekedete pedig a hivatás példamutató vállalása (Lk 10,25-37). Ebben
az összefüggésben kap különös nyomatékot az apostol szava: “Ha pedig
valaki az övéiről és főképpen az ő háznépéről gondot nem visel, a
hitet megtagadta és rosszabb a hitetlennél.” (1Tim 5,8)

Isten amidőn gondviselése szolgálatába állít minket, megfelelő képességekkel
és eszközökkel: a kultúra és tudomány (pl. orvostudomány) segítő és
óvó eszközeivel is felszerel erre a szolgálatra. Tehát az isteni gondviselés
körébe tartozik mindaz, amit Isten az emberen át, az emberért tesz.
(ez a keresztyén szeretetmunkák egyik bibliai motívuma, s Krisztus
a példája és forrása.) - Az emberek ugyan mindössze eszközök Isten
gondviselő munkájában, de mint Isten eszközei, köszönetet és hálát
érdemelnek; Isten akaratából vagyunk hálára kötelezve irántuk.

19.3.2 Az engedetlenség szerepe

Előfordul azonban, hogy Isten eszközök nélkül, vagy éppen eszközök
ellenére, pl. gonoszok gonosztettei által végzi gondviselő
munkáját. Utóbbi esetben kérdéses lehet, hogyan használhat fel Isten
gondviselése eszközéül gonosztevőket úgy, hogy Isten, Isten, a gonosztevő
pedig gonosztevő marad?

Kálvin részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel az Institutióban.
A részletezést azoknak a téves vélekedése tette szükségessé, akik
fatalista értelemben magyarázták félre a gondviselés tanát s ezzel
a tannal akarták a bűnt menteni. Miért büntetik a tolvajt - mondották
-, ha kirabolja azt, akit Isten szegénységgel akart sújtani? Miért
bűnhődik a gyilkos, ha megölte azt, akinek Isten az életét bevégezte?
Ha mindezek Isten akaratát szolgálják, ugyan miért bűnhődnek? - Én
azonban tagadom - mondja Kálvin -, hogy azok Isten akaratának szolgálnak,
mert arról, akit gonosz szenvedély hajt, nem fogjuk állítani, hogy
Isten parancsának engedelmeskedik, holott csak a saját gonosz kívánságát
követi. (Inst. I. 17. 5.)

Isten tehát megengedi, hogy a gonoszok gonosz indulattal gonoszt cselekedjenek,
Ő viszont elég hatalmas arra, hogy a gonoszból is jót hozzon ki. Megengedi,
hogy Józsefet testvérei beledobják az ókútba, de ezt a gonosztettet
felhasználja Józsefnek Egyiptomba való juttatására, ahol övéinek megmentőjévé
válik. (1Móz 37) Az elsődlegesnek tűnő emberi ok másodlagossá válik,
s helyet ad az isteni oknak. A Gondviselő kegyelmes beavatkozásából
azonban a gonosztevőkre s az elkövetett bűnökre semmiféle mentség
sem származik. Ők tudtukon kívül és szándékuk ellenére voltak a gondviselés
eszközei. Rosszakaratból kívánták ugyanazt, amit Isten jóakaratból
akart. Egyazon cselekményben, amit végrehajtottak nem egy az ok, amiért
végrehajtották. Az isteni gondviselés eme titkának ismerete szelídségre
nevel minket. Józsefet is ez az ismeret hangolta szelíddé és megbocsátóvá,
mikor testvérei Egyiptomban eléje járultak. (1Móz 45,5-11)

A gondviselés eszközei és arányai láttán érthetjük meg II. Rákóczi
György vezérigéjét: “Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Rm
8,31) A változó erdélyi sorsban ez a hit adott belső támaszt, nem
a török és nem a német. Nekünk sem szabad külső segélyben, mondjuk
államsegélyben annyira bizakodnunk, hogy ha az megvan, teljesen megnyugodjunk,
viszont ha nincs meg, úgy; rettegjünk, mintha teljesen árván maradtunk
volna. A hamis bizakodás és megnyugvás, meg ez a rettegés és kétségbeesés
egyaránt a gondviselés hitének megüresedéséről árulkodik, a kishitűség
jele s megalkuvások forrása. Szépen mondja Kálvin: “Minden nyomorúságok
közt legnagyobb az isteni gondviselés nem-ismerése, a legnagyobb boldogság
viszont annak ismeretében áll.” Ő bízvást elmondhatta, mert számára
a gondviselés bibliai nagy bizonysága és értelmezője Krisztus eljövetele
volt; tartalma és célja pedig Isten országlása.

19.3.3 Az imádság szerepe

A gondviselés és a hit, továbbá a gondviselés és az engedelmesség
szoros kapcsolata már az előbbiekből kitűnt. A gondviselés és az imádság
kapcsolatáról azonban még külön is szólanunk kell. A gondviselés tapasztalata
hálára buzdítja a szívet. Dicséretet kell mondania, hogy nem vagyunk
sorsunkra hagyatva, sem mi, sem a világ. Isten igéjében s az ige által
megvilágosított életvitelben kapjuk az egyre megújuló kérdést: Hol
vagy? Hol a te felebarátod? Mit cselekszel? A kérdések tettre kész
feleletet sürgetnek. Az imádság az a lelki vigyázzállás, amelyben
magatartásunk tisztul, vétkek megbánására, mulasztások jóvátételére,
alázatra, türelemre, megbocsátásra, bizalomra nevelődünk, felebaráti
segítésre alkalmassá válunk, vagyis amelyben Isten akarata formát
ölt bennünk. A magunk revíziója megy végbe az imádkozásban. Ezért
az imádság nemcsak az engedelmes cselekedetek forrása, hanem már maga
is cselekedet, a legbensőségesebb keresztyén cselekedet. Tárgya a
falat kenyértől kezdve mindaz, ami az ember személyes gondjába tartozik,
vagy közös szükségünk. Ha valami ünnepélyes vallási szabványra korlátoznók
az imádság tárgyát, eleven és éltető közvetlenségét fojtanók el. Mózesről
olvassuk: “Az Úr pedig beszéle vele színről-színre, amint szólani
szokott az ember barátjával.” (2Móz 33,11) Az imádkozás Istennel
való beszélgetés. Barth joggal mondja: “Az engedelmességben a keresztyén
Isten szolgája, a hitben Isten gyermeke, az imádságban pedig mint
szolga és gyermek, Isten barátja.”

Az imádság tehát isteni megszólításra adott válasz, mégpedig l hitbeli
válasz. Erre nagy ígéreteink vannak: “Kérjetek és adatik néktek;
keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek… Avagy
ki az az ember közületek, aki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ
át néki?… Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó
ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak,
akik kérnek tőle?” (Mt 7,7-11)

Az imádság körül akkor támadnak bajok, ha feledjük az imádság fentebb
leírt felelet-jellegét. Van másféle imádság is, amely nem a hivő lélek
lélegzése, amelyre csak kivételesen, a végszükség esetén kerül sor,
ha már az értelem, erő s minden segédeszköz csődöt mondott. Hasonlít
ez a varázslók mesterkedéséhez: fenyegető folyamatot akarunk visszájára
fordítani, s végső mentőeszközként bevetjük az imádságot. Bár kétkedünk
hatékonyságában, mégis várjuk, hátha csoda történik. Az ilyen ima
meghallgatására nincs ígéret, hacsak fel nem csillan benne a jézusi
imazáradék: “…Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem
amint Te.” (Mt 26,39) Az ima mindenképpen olyan kérdést vet fel,
mely nem egy imádságtól elszokott kortársban ott lappang: Az imádsággal,
mint valami varázsszóval, hogy is kényszeríthetnők cselekedetre Istent?
De ha akarna is segíteni, van-e egyáltalán lehetősége rá, a természeti
törvények oldhatatlan nyűgében mozgó világban? Ezzel adva van az imameghallgatás
és a természeti törvény kérdése.

A kérdés jellegzetesen újkori. A tudományos felfedezések és technikai
vívmányok életformáló hatása alatt a természeti törvény a köztudatban
roppant arányúvá nőtt, mondhatni Isten helyébe került, vagy legalábbis
Isten helytartójává lép elő. Ha a korlátlan és feltétlen érvény gondolatát
szigorúan végigvezetjük, a determinizmusnál kötünk ki: életünkben
a természeti törvény határoz meg eleve mindent. De tudjuk, mégis marad
hely a világban az erkölcsi szabadságnak és az emberi felelősségnek.
Nos, ha van nekünk, teremtményeknek jókora szabadságunk, olykor nagyobb,
mint amivel élni tudunk, hogyan képzelhetnők el az isteni természettel
sokkal inkább ellenkező megkötöttségeket? A Teremtő más áttekintéssel
rendelkezik a természet felett s a természeti törvény szövevényében
másképp mozog, mint a tapogatózó és folytonos revízióra szoruló emberi
tudomány. A zsoltáros nemcsak természettudományi tájékozatlanságában
mondja: “A mi Istenünk az égben van és amit akar, azt mind megcselekszi.”
(Zsolt 115,3)

A természettudományt jellegénél fogva bevallottan vagy be nem vallottan
egyfajta hit hordozza: a világ célszerűségének hite, különben a kutatás
értelmetlen volna. Az oki-okozati összefüggéseket ebben a tudatban
nyomozza: törvényeket keres és tisztáz. - A teológiának ugyancsak
jellegénél fogva, más a kiindulása, de azért nem feladata, hogy a
gondviselés ürügyén az úgynevezett természeti törvények felfüggesztéséről
beszéljen. Szót emel azonban a természeti törvény bálványozása ellen,
még akkor is, ha az az intellektuális becsületesség jogcímén, illetve
ürügyén történik. Isten teremtői szabadsága, ha nem is függeszti fel,
de relativizálja a természeti törvényt. Ezért lehetségesek a csodák:
az, ami emberi részről csodának tűnik, isteni részről szabadság.

Természeti törvényhez, sorshoz, ha még úgy megistenítjük, akkor sem
lehet imádkozni. Semmiféle istenpótlék sem töltheti be Isten szerepét.
Ebben kell keresnünk az imaélet jelenkori elapadásának okát. - A
hivő, a tudóstól eltérően, nem a természeti törvénnyel, mint sorssal
áll szemben, hanem közvetlenül ahhoz fordul, akié az ország, a hatalom
és a dicsőség örökkön örökké. S a tudománynak nem feladata, de módja
sincs rá, hogy a hivőnek ezt a jogát elvitassa.