17. A világteremtés

17.1 A teremtés hitgondolat

17.1.1 A kiindulópont

Isten a világ teremtője. Ez az egyszerű megállapítás, bibliai értelmében
véve semmivel sem magától értetődőbb, mint pl. az a másik, hogy Jézus
Krisztus valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Mindkét
tétel egyformán a hit-nek és nem a spekulatív értelemnek
felismerése és műve.

Ne úgy képzeljük tehát a dolgot, hogy az ember saját szemével, vagy
műszerek segítségével gondos vizsgálat alá veti a világot s levonja
a végeredményt; megállapítom, hogy a világot Isten teremtette. Valahányszor
az ember napból, holdból, csillagokból vagy saját magából akarta kihámozni
az igazságot, bálványkép lett az eredmény. Ez többféle változatban
fordul elő; isteníteni lehet a természeti erőket, az emberi szellem
alkotóerőit, vagy azt a tudományt, mely a kétféle erő, a természet
és szellem birkózásának színtere. De ez az eljárás a Teremtő igaz
ismeretéig nem vezet el.

A teremtés titkát a világról le nem olvashatjuk, mi erre önerőnkből
soha rá nem jöhetünk. A teremtéstan tehát nem olyan előcsarnoka a
hitnek, hol a keresztyének és nem-keresztyének, hivők és hitetlenek
találkoznak. A teremtés titkát csak úgy tudhatjuk meg, ha Isten
kijelenti nekünk, vagyis ha Krisztus befogadása és a Lélek
újjászülő munkája által megbizonyosodunk a felől, hogy Isten
atyai kezében vagyunk. Ez a személyes jellegű bizonyosság kiterjed
múltunkra és jövőnkre, aztán természetszerűleg a többi emberre is,
valamint a földre-mennyre. Ennek a bizonyosságnak legegyetemesebb,
legátfogóbb kifejezése: a világot Isten teremtette.

Saját teremtmény-mivoltunk ismeretében gyökerezik tehát a teremtéshit.
Luther is ezen a ponton ragadja meg a kérdést, midőn Kis kátéjában
így vall: “Hiszem, hogy engem Isten teremtett, az összes többi teremtménnyel
együtt.” - A Heidelbergi káté pedig mindjárt krisztológiai összefüggésbe
állítja ugyanezt a személyes bizonyságtételt: “Hiszem, hogy a mi
Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja… az ő Fiáért, Jézus Krisztusért
nekem is Istenem és Atyám.” (26. k.) Egyik káté sem a világ szemléletéből,
hanem a személyes hitből indul ki. A hitnek alapja pedig Krisztus.
őbenne jön emberközelbe Isten, s újjáteremtő erejében ismerjük meg
a Teremtőt (Zsid 11,3). A kérdés ilyenfajta megragadása világosan
szemlélteti: a teremtés nem az óember spekulációja, hanem az újember
hite.

Ez a hit utólag sem akar anyagot szolgáltatni az óember világnézeti
spekulációjának. Ha bárminő világnézeti spekulációra használjuk fel
(az úgynevezett “keresztyén világnézetet” is beleértve!), menten
félreértjük. Ez a hit ugyanis nem a világról, hanem
a világnak Isten általi teremtéséről beszél. Még
kevésbé tekinthetjük ezt a hitet a világelőállás (kozmogónia) természettudományi
magyarázatának.

17.1.2 Mai ellenkezés

Mögöttünk van már az a kor, melyben a teremtés nem volt kérdéses.
Az optimista köztudat megegyezőnek látszott a bibliai tanítással.
Még ha Krisztusra, bűnre, kegyelemre, túlvilágra nézve meg is oszlottak
a nézetek, a világ keletkezése kérdésében mintha hivők és hitetlenek
egy véleményen lettek volna. Mindenestül a teremtés gondolatában horgonyzódott
az élet. Ez az optimizmus a világháborúk századában összeomlott, miáltal
a helyzet gyökeresen megváltozott. Kétségessé vált, hogy ezzel a világgal,
ennek rémségeivel összeegyeztethető-e az Isten-gondolat. Van-e egyáltalán
szükség egyeztetésre, hiszen a tudomány eddig ismeretlen természeti
összefüggéseket tárt fel, avatatlanok számára már befejezettnek tetsző,
zárt egységű képet állított a teremtés bibliai tana helyébe?

A természettudomány éppen azon a ponton tört be, mely az egész teremtéshit
kiindulója, nevezetesen, hogy én Isten teremtménye
vagyok. Úgy tűnik fel, nem az Isten teremtménye vagyok, hanem biológiai
tényezők (már-már kiszámítható biokémiai, sejttani, örökléstani, alkati
stb. adottságok), továbbá szociológiai tényezők (család, osztály,
nép, nemzet stb.) összejátszásának eredménye vagyok. Tehát a világból
értelmezem önmagamat, hiszen annak darabja vagyok. Amennyiben hagyományos
kifejezéssel akarok élni, a létemben közreműködő természeti és történeti
tényezők összfoglalatát nevezhetem “Istennek”, de ha úgy tetszik,
más szóval nevezhetem Sorsnak is.

Ennek a “természettudományos” jelzővel becézett szemléletmódnak,
mely a teremtéshit helyébe került, nem kell okvetlen egysíkú materializmusba
vagy éppen determinizmusba torkollania.

Az emberi öntudat lázadhat és tiltakozhat a természeti és történeti
hatások egyeduralma ellen. A humanitás igénye sorompóba állíthat szellemi
tényezőket is e hatóerők ellenpólusaként. Az ember a maga sorsának
kovácsa akar lenni s eljuthat ezáltal az autonómia gondolatáig. Saját
énje parancsaira figyel, embermivolta követelményeihez igazodik, a
többi emberrel, a társadalommal való összhangot keresi.

Ott, ahol az emberiesség eszméje kibontakozik - s erre a materializmus
is törekszik -, már jelen van a felelősség, természetesen nem valami
felsőbb hatalom, hanem csak önmagunk, vagy a társadalom iránt érzett
felelősség. A “csak” szó itt annyiban jogosult, amennyiben az
ember a felelősség kérdésében önmagával hamar megalkuszik, a társadalommal
még inkább. Akkor pedig ingataggá válik az erkölcsi élet.

Ezt a következtetést annak szemléltetésére vontuk le, hogy az autonómia
gondolata sem vezet messzire. A teremtés helyébe rakhatjuk ugyan a
természeti és történeti tényezők akár világméretű összejátszását,
de ha csak ezek összfoglalatát nevezzük “Istennek”, bizony az
élő Isten, a világ Teremtője és Ura egészen más, mint az efféle isteneszme,
vagy a megistenített én. Bár Isten a felsorolt tényezőkön át is hat,
mégis valamennyien túl van.

17.1.3 A kisiklott apológia

A teremtés gondolata nem természettudományi tétel,
hanem - mint mondottuk - hitgondolat. A teremtést tehát nem a
létezés, hanem a létértelme, nem a világ, hanem
az üdv szempontjából kell megközelítenünk. Úgy
is mondhatnók: prófécia, mégpedig nem előre néző, hanem a messzi múltba
tekintő és mégis jelenünket értelmező prófécia. Ha a szokásos értelemben
vett történetnek véljük, félreértjük. A bibliai teremtéstörténettel
kapcsolatos apologetikai erőfeszítések erről az
igazságról rendszerint elfeledkeznek.

A korábbi évtizedekben pl., mikor az evolúciós
elmélet virágkorát élte, iparkodtak azzal a teremtéstörténetet összhangba
hozni. A hat napot, hat világkorszaknak magyarázták, mintha nem is
az Isten által való teremtés ténye, hanem csak a teremtés mikéntje
volna a Bibliában fontos. Pedig maga a Biblia inthetett volna óvatosságra.

A teremtéstörténet a Biblia elején hangsúlyos és alapvető, mégsem
centrális jelentőségű az ószövetségben. (Az 1Móz 2,9b kk. az úgynevezett
Jahvista iratba tartozik s szövegezése a királyok korából való. Az
1Móz 1-2,4a pedig a Papi iratból való s még fiatalabb. Nem annyira
önálló mondanivalója van, inkább kezdete valaminek.)
- Továbbá az Ószövetség élén álló két teremtéstörténet különbözik
egymástól, sőt a részletezésben bizonyos ellentmondásokat is tartalmaz
(pl. a teremtés sorrendje más az egyik és más a másik helyen). Ez
világosan mutatja, hogy a szentírók nem kozmogóniát, hanem teológiát
akarnak adni, különben eltéréseket vagy ellentmondásokat nem tűrtek
volna meg.

Különösen veszedelmes az apologetikai mesterkedés akkor, ha az a bevallott
vagy be nem vallott hátsó gondolat mozgatja, hogy a természettudomány
tekintélyével igazolni lehet a Bibliát, és hihetővé lehet tenni a
teremtést. Ilyen emberi “igazolás” és “alátámasztás”, éppen
hitjellegéből forgatná ki a teremtéshitet.

A két bibliai teremtéstörténet eltérése csak botránkozás köve lehet
számunkra, amíg egyoldalúan a természettudomány vagy a hitvédelem
szempontjából próbáljuk megközelíteni. De ha nem idegen szempontot
erőltetünk rá, hanem saját mondanivalója szándékát követjük, egybesimul
a kétféle szöveg. A szövetség a kettőt összekapcsoló üdvtörténeti
tény. Az első tudósítás előkészítő jellegű. ágy beszél a teremtésről,
mint az üdvtörténet színterének megalkotásáról és elrendezéséről.
Az üdvtörténet külső megalapozása után a második tudósítás már az
istennel való szövetséget jelzi, mint a teremtés belső indokát.

17.2 A teremtéshit bibliai összefüggései

17.2.1 A választott nép alapélménye

Ha a teremtés hitgondolat, hogy illik bele a Biblia egységes mondanivalójába?
- A Biblia két részének egybefűző fénye a szövetség.
Ezzel függ össze a teremtéshit.

A Biblia azon kezdi a részletezést, hogy Isten a káoszból hozta elő
a kozmoszt, vagyis a rendetlenség rontó hatalmát megfékezve teremtett
rendet és életet. A megzabolázott örvénylő áradatból pl. éltető forrás
és eső lett. Ezt a teremtő erőt tapasztalta az Ószövetség népe az
egyiptomi szabadulás átélt csodáiban és a pusztai vándorlás nevelő
próbái között.

Később is ez a nagy alapélmény, új meg új formában előjön. Pl. a babiloni
fogságot úgy érti a nép, mint a bizonytalan pusztai lét megismétlődését;
a fogság végét, a hazatérést pedig, mint az egyiptomi szabadulás újraélését.
Ez a többszörösen megismétlődött hitbeli tapasztalat a páska-ünnep
tartalma. E szerint a Teremtő Isten egy a Szabadító
Istennel. Tehát Isten mentő cselekedete az ószövetség központi élménye,
mint ahogy az újszövetség központi élménye is: Isten mentő cselekedete,
Krisztus keresztre feszítése és feltámadása által. A párhuzam nyilvánvaló.

17.2.2 Az újszövetségi folytatás

Az Újszövetség népe Krisztus munkáját az ószövetségi előzmények mintájára,
azok hasonmásaképpen érti. Krisztus munkája a teremtésbeli rend védelme
s harc a teremtés rendjének ellensége: a bűn és halál kaotikus erői
ellen. Krisztus az élet teremtésbeli rendjét a rontó hatalmakkal szemben,
olyan hatékonyan védi, hogy őbenne az Újszövetség népe, az újjáteremtést,
az újjászületést ismerte fel. Krisztus nyomán, a csúf rontás ellenére,
végül mégis nyilvánvalóvá válik a Teremtő és Szabadító Isten királysága.
Ennek a bizonyosságnak kifejezői és pecsétei (a páska mintájára) a
sákramentomok. Az, aki ezt megértette, az fogja a világ teremtését
és az emberiség kezdeteit is megérteni.

17.2.3 A teremtés és a váltság összefüggése

A teremtés nemcsak valami ősi emlék vagy szent hagyomány a hajdankorból,
hanem mai, bennünk is megismétlődő hitismeret,
amely végigkíséri az egyes hivőt és Isten mindenkori népét egész életútján,
történetén. Ilyen egységben kell látnunk a teremtést a szabadítással,
hiszen a szabadítás tényeiben ismerjük meg a Teremtőt. - Szektás
világtagadásba vezet, ha elszakítjuk a kettőt egymástól, vagy éppen
ki akarjuk játszani a szabadítást a teremtéssel szemben. Nem e világtól,
hanem csak a világ bűneitől kell elszakadnunk. Sónak és kovásznak
kell lennünk, hogy bennünk és általunk újuljon a világ. A hivőre nézve
tehát a teremtés az Istennel való szövetség reális alapja.

A teremtés és a váltság nem azonos dolog ugyan, hanem két különböző
isteni cselekmény, de a kettő - mint mondottuk - szorosan összefügg
egymással. Erre az összefüggésre utal nemcsak a szövetség ténye, hanem
igen fogható módon maga a teremtéstörténet. Tudvalevőleg az első tudósítás,
a teremtés hatnapos ciklusával a szombat napjára néz, s azt a gondolatot
fejezi ki, hogy a mi földi munkánk, Isten munkájának rendjébe és annak
fegyelme alá tartozik. Munkánk ritmusát, értelmét és határát végső
fokon az örökké munkálkodó Isten szabja meg. A szombat erre a jótékony
beilleszkedésre nevel. (Félre ne értsük, a szombat határt szabó jellege,
nem a tudományos kutatás jogát, hanem csak a kutató ember önistenítését,
titánizmusát akarja korlátozni!)

Két irányban óv minket a teremtés és váltság egységekben látása: egyfelől
mint mondottuk, óv az egyoldalú pietizmustól, mely elfordul a világtól;
másfelől a nem kevésbé egyoldalú aktivizmustól, mely Krisztus nélkül
megy a világba.

17.3 A hitismeret és az elméletek

17.3.1 A határ-kérdés

Alaptételünk tehát az, hogy Isten világteremtését csak hinni lehet.
De hát miért ne lehetne az emberi értelemnek akkora ereje, hogy kijelentés
nélkül, tudományos eszközei latbavetésével, magától is rájöjjön a
teremtés titkára? Ha ezzel a kérdéssel valaki a teremtés afféle archeológiai
dokumentumára gondol, alaposan elvéti az idői arányokat. Amennyiben
a mai tudományos becslések helytállóak, az írásos emlékek kora legfeljebb
hatezer esztendő, a homo sapiens megjelenése százezer esztendő. Hogy
lehetett volna ez az ember a föld megteremtésének tudatos tanúja,
ha a föld kora hárommilliárd évre tehető, az általunk ismert világmindenség
kora pedig négy vagy ötmilliárd esztendő? Mint láthatjuk, a visszatekintő
becslésekben a nagyon kereken számított ezer és százezer esztendők
után, óriás ugrással, nem is millió, hanem milliárd évek következnek
s ezeknek nyitánya az, amit teremtésnek nevezünk.
Ebben a képzeletet meghaladó idői távolságban nem “dokumentumokra”,
legfeljebb tapogatózó jellegű következtetésekre építhet a tudomány.

Más képet ölt a dolog, ha a kijelentés ismeretében
tesszük fel az eredetre vonatkozó kérdést: Ha ez a világ Isten teremtménye,
miért ne támogathatnók a hitet az ésszel? Miért ne olvashatnók le
magáról a világról az Isten által való teremtés jegyeit? - Azért,
mert közbejött a bűneset. Az eset olyan határt
vont a Teremtő műve és a teremtett világ között, melyet a bűnös
ember át nem léphet. Isten teremtő titkába akkor értelmi alapon, saját
szellemi erőivel hogyan pillanthat be? A teremtés
nagy “kezdet”-ének ismerete az ember számára elérhetetlen. Lehet-e
a bűnt és a szentséget, embert és Istent közös nevezőre hozni? Mert
ezt jelentené a “kezdet”-ig való elhatolás.

A tudományos kutatás tárgya, a már meglevő világ. A világ keletkezésére
vonatkozó elméletek, csupán a meglevőből való visszakövetkeztetések,
jelentés részben emberi elképzelések, de nem igazolt tudományos eredmények.
A tudományos kutatásnak mindenkor szüksége van a kutatás további útját
tapogató feltevésekre, munkahipotézisekre. Ilyen kisebb vagy nagyobb
távra szóló, átmeneti jellegű segédeszközök a tudományos elméletek.
Ezek az elméletek az eset által vont határon innen
esnek. Ezért az elméletek a hivőnek a Teremtőbe vetett hitét meg nem
dönthetik, sőt nem is zavarhatják.

17.3.2 Elmélet és tudomány

A tudományos elméleteket mindenkor meg kell különböztetnünk a tudományos
eredményektől. Az elmélet még lényege szerint nyitott, hipotetikus
jellegű; az eredmény pedig, ha valóban tudományos eredmény, már lezárt.
De nemcsak az elméleteket, hanem a tudományos eredményeket is nyugodt
lélekkel fogadhatjuk.

Ilyen tudományos felfedezés pl. a heliocentrikus világkép. Ez váltotta
le az ókor óta mérvadó deocentrikus világképet, amelynek keretében
helyezkedett el a bibliai emberek mondanivalója is. Az egyházat ez
az összefüggés tévesztette meg. A helyett, hogy különböztetett volna
a tudomány és a hit nézőpontjai között, ellenállt az új világképnek.
Kapott is érte elmarasztaló ítéletet eleget. De itt sem árt különböztetni.
Ha pl. Luthernek felróják, hogy (Jós 10,12 alapján) az új világkép
ellen nyilatkozott, figyelembe kell venni az eset körülményeit. Az
új világkép ugyanis nem a kortárs Kopernikusszal alakult ki, hanem
jó fél századdal később, csak a 16. század végére. Azt sem kellene
elhallgatni, hogy Luther nyilatkozata fehér asztal melletti baráti
beszélgetésekben hangzott el. Asztalának gyakori vendége volt Reinhold,
a wittenbergi matematikus, Kopernikus tanainak egyik első követője.
Egyebek közt szóba került az új asztrológiai tanítás. Luther azonban-nemcsak
a Bibliára hivatkozott, hanem ezeket is mondta: “Manapság máshol
is úgy van: az, aki okos akar lenni, ne fogadja el, amit mások csinálnak;
magának kell kieszelnie valamit, mint ahogy az az asztrológus csinálja,
aki az egész asztrológiát össze akarja forgatni.” (WA. Ti. 4638.)
Íme, Luther legalább annyira társat is látott Kopernikusban, mint
amennyire ellenfelet.

Ezzel a hivatkozással természetesen nem akarjuk kétségbe vonni az
új világképpel szemben tanúsított egyházi ellenállást. Mégis leegyszerűsítése
volna a dolognak, ha azt képzelnők, hogy a Kopernikuséknak csak az
inkvizícióval kellett megküzdeni a felfedezés elismertetéséért. A
felfedezést cáfolta a közvetlen tapasztalat s az Arisztotelész tudományos
tekintélye is. Jórészt ebben a küzdelemben izmosodott meg az újkor
szellemisége. Az egyháznak viszont ugyanebben a küzdelemben kellett
súlyos eltévelyedések árán ráébrednie, hogy a Biblia nem természettudományi
kézikönyv, nem a világ szerkezetéről, hanem a világ isteni eredetéről
beszél. Más a célja a természettudománynak és más a Bibliának. Ezért
volt kishitűség a teológiai riadalom, mikor rájöttek, hogy a Biblia
emberei koruk gyermekei voltak, s mint ilyenek, osztották koruk világképét.
Aztán kitűnt, hogy a világkép forradalmi jelentőségű kicserélődése
nem döntheti meg a hitet, mert a teremtéshit független a világkép
változásaitól. Az igaz, jó időbe telt, míg ezt maga a teológia is
megtanulta.

Hasonlót mondhatunk az időszámítás kérdéséről. Mint már említettük,
hozzávetőleges számítások szerint kb. hárommilliárd évre becsülik
a föld életkorát. Az ember ennél sokkal fiatalabb. Az izzó földkéregnek
ugyanis előbb az életfeltételeknek megfelelő hőfokra kellett lehűlnie.
Az embernek kimutathatóan emberi vonásai csak százezer éve vannak.
Ezek a számok ma még inkább csak becslések, még sincs semmi okunk
a tiltakozásra, azért ha ma jóval korábbra taksálják a kezdetet, mint
a Genezis által feltételezett hatezer esztendő. Mert miről van szó?
Ha egyszer sikerül majd a föld és a világegyetem kezdetét és végét
pontosan kiszámítani, ezek a dátumok csupán természettudományi megállapítások
lesznek, amelyek semmit sem mondanak és nem is mondhatnak az eredet
és cél “metafizikai” kérdéséről, vagyis a világ értelméről.
Tanulság: más az elmélet és más a tudományos eredmény, de más a tudomány
és más a hit is.

17.3.3 Tudományos világkép?

Ha a dolog így áll, a hit és tudomány összeütközését az okozza, ha
akár a hit, akár a tudomány részéről túlkapás történik. ne feledjük
a nehezen megtanult leckét: a Biblia nem természettudományi kézikönyv,
mely megszabhatná a természettudomány területén a kutatás módját vagy
éppen eredményeit. Legyünk azonban tudatában annak is, a természettudomány
sem kizárólagos értelemben a tudomány. A szekularizmus világában ugyanis
hajlandóság van “a tudomány”, már mint a természettudomány túlbecsülésére,
sőt bálványozására. Ennek láttán indokolt a kérdés: Van-e a szó szoros
értelmében tudományos világkép?

A felelet, ha átfogó választ keresünk, kérdéses lehet. Kopernikusék
korszakos felfedezése voltaképpen csak a nap és a hozzá tartozó bolygók
mozgási viszonyaira szorítkozó vázlat, melynek
kidolgozása ma is folyik. Csak tudományos-módszer van, és a világmindenség,
mint végeláthatatlan kutatási terület. Az, amit “tudományos” világképnek
szoktak nevezni, nem tudományosan indokolt, átfogó és egyértelmű szemlélet
a teremtés tényleges arányairól és legbensőbb összefüggéseiről, hanem
- ha szerényen szólunk - egyfajta munkahipotézis. Föltevés arról,
milyennek kellene lenni a világnak, hogy teljes
egészében a modern természettudomány módszerei által magyarázható
legyen. Jórészt elméleti föltevés és nem lezárt eredmény. Miért?

A tudomány a tárgyait mind a tapasztalattól kapja. A világ, a lét
teljessége azonban sohasem az emberi tapasztalat tárgya. Az ember
csak törekszik a világ megismerésére. Ennek a célnak
szolgálatába állítja a tudományok egész sorát. De egy olyan tudomány
sincs, amely a maga teljességében átfoghatná a világmindenséget.

Ezért a “világ”, a maga teljességében csak eszme, amit sokmillió
tapasztalattal próbálunk megközelíteni, a nélkül, hogy egészében átfoghatnók.
Ha a tudomány “világképet” csinál, elhagyja a tapasztalati alapot
s a világeszme fölött spekulál csupán, aminek tapasztalati próbáját,
igazolását nagyon töredékes részben adhatja.

Ilyen értelemben mondjuk, hogy a tudomány voltaképpen nem produkál
világképet. A közhiedelem ezzel a megállapítással ellenkezik ugyan,
de nem dönti el a kérdést. Hogy a lét teljes egészében, egyedül természettudományi
módszerekkel kimeríthetően magyarázható, ez olyan állítás, amelyik
tudományosan a legkevésbé indokolható. Csak hiedelem és föltevés.
(Vö. Meljuhin: A véges és végtelen problémája Bp. 1959.)

Efféle határmegvonó megállapítások nyomán, elsietett módon szokták
vádolni “tudományellenességgel” a teológiát. Talán elég annyit
megjegyeznünk, hogy az újkor nagy természettudósai, Darwinnal bezárólag,
szinte kivétel nélkül teológiát is tanultak s ez a tanulmány nem akadályozta
őket a természettudományi felfedezésekben. (Hogy az inkvizíció hatalmi
politikája hogy “érvelt”, az más kérdés.) A kollégiumokat alapító
s századokon át az iskolák ezreit fenntartó református egyházat még
bajosabb volna tudományellenesnek bélyegezni. A teológiai határmegvonások,
ha szakszerűen történnek, csupán azt célozzák: ne csináljunk a tudományból
valláspótlékot. Nem arra való.

17.3.4 Három alaptípus

Ezek előrebocsátása után összefoglaljuk a világ előállására
vonatkozó elméleteket. Ha legalább alaptípusait ismerjük, kevésbé
fogjuk összezavarni azokat a teremtéshittel. Három alaptípusra vezethető
vissza minden elmélet.

1. A hylozoizmus feltételezi az anyag eleve való létezését,
   meg azt, hogy az anyagban életerők rejlettek és rejlenek. Ezek révén
   önerejéből, magától állott elő a világ. - A hylozoizmus elméletét
   az ion természetbölcselők fogalmazták meg először. (Thalész pl. a
   vízben, Hérakleitosz a tűzben, Anaximenész a levegő-mozgásban fedezte
   fel az őselemet.) Ezt a tant elevenítette fel és modernizálta az újkori
   materializmus (Haeckel stb.) A materializmus az újkor fejlődéselméletével
   bővülve, mint materialisztikus evolucionizmus azt tanítja, hogy a
   kaotikus anyagbál fejlődött ki, immanens erők hatására a világ s a
   világban az ember. Nincs tehát teremtés, hanem csak anyag van és az
   anyagban mozgás. Mozgás közben rendeződött az anyag harmonikus világgá.
   A hylozoizmus e szerint nem ismer Teremtőt.
2. Ennek az elméletnek éppen az ellenkezője az emanáció
   elmélet. E szerint nem az anyag, hanem az “Isten” az őslétező.
   “Isten” lényege, valami sötét és kikutathatatlan természeti szükségszerűség,
   valami kényszer hatása alatt túláradt és kiömlött, mint a túlságosan
   teleöntött kehelyből a habzó ital. E szerint a világ nem Isten akaratából,
   hanem Isten lényéből állott elő s Isten és a világ
   lényegében egy. - Emanációs elméleten épül minden panteisztikus
   spekuláció (pl. az újplatonizmus), sőt ezen fejlődnek ki a misztikus
   rendszerek (pl. Indiában). A különbség csak az, hogy a panteizmus
   szerint, minél messzebb folyik a létforrástól az emanált világ, annál
   tökéletlenebb, de azért valósággal létezik. A misztika szerint pedig
   az emanált világ, csak látszatéletet él (afféle Maya-fátyol) az egyetlen
   létezővel, az “Istenséggel” szemben. Íme az emanáció meg nem ismer
   teremtést.
3. Az elméletek harmadik csoportja, a dualisztikus
   elmélet, mely valamiképpen a két előbbit egyesíti, s mint a neve is
   mutatja, két elvből: “Isten” és az “anyag” elvéből indul ki.
   Ez a két tényező küzd egymással. Itt nincs Teremtő, hanem csak (mint
   Platónék nevezték) Demiourgos, alakító mester, aki harcol az ősanyaggal,
   s ez az alakításért, értelme s formálódásért folytatott harc kerül
   a teremtés helyére (pl. Zoroaszter vallásában). Az így kialakított
   világ, természetesen önálló létezést és hatalmat élvez az alakítóval
   szemben, vagyis “Isten” és a világ dualizmusa állandó marad. Ez
   az elmélet sem Teremtőt, sem teremtést nem ismer.

A világ előállására vonatkozó elméletek, akár régi, akár modern alakot
öltenek, a teremtéshittel ellenkeznek. Ha ismerjük a tudományos kutatásban
betöltött kisegítő szerepüket, felesleges velük szemben minden apológia
vagy polémia. Sőt az ilyesmi eleve célt tévesztett dolog lenne, mert
akaratlanul is egy sorba állítaná a teremtéshitet az elméletekkel,
holott itt külön nemű dolgokról van szó.

17.4 A teremtéshit tartalma

Mit foglal magába a teremtéshit?

1. Először, hogy a világteremtés a Szentháromság Egy
   Örök Isten műve. A Genezis-beli teremtéstörténet természetesen még
   alig beszél, ha beszél, akkor sem világosan szól a Fiú és a Szentlélek
   közreműködéséről. Krisztus testet öltése jóval később kővetkezett
   be, mint a Genezis-beli teremtéstörténet írásba foglalása. A Szentlélek
   kitöltetése pedig még a Krisztus testet öltésénél is későbbi esemény.
   Csoda-e tehát, hogy a Genezis írója nem beszél világosan a Szentháromság
   második és harmadik “személyének” a teremtés művében való részességéről?A Genezis érthető homályát eloszlatja világos beszédével az Újszövetség.
   János evangéliumának prológusából tudjuk, hogy “minden
   őáltala (ti. Krisztus által) lett, ami lett”.
   - Pál apostol meg azt írja: az Atyától lett a mindenség, és az a
   mindenség Krisztus által lett (1Kor 8,6). E versek
   alapján jogosultsága van annak az exegézisnek, mely a teremtő Isten
   “légyen” szavát, nem egyszerű parancsnak vagy rendelésnek tekinti,
   hanem ebben a szóban Isten igéjét ismeri fel, azt az igét, aki teremtő-munkát
   végzett, mielőtt testet öltött volna.

   A trinitárius textusok alapján viszont a Szentlélek teremtésbeli részességére
   következtethetünk. Ezek alapján meg a Genezis 1,2-ben említett Isten
   Lelkét a Szentléleknek vehetjük.

   Szóval, ha a teremtés-történetet a Biblia egészéből magyarázzuk, kitűnik,
   hogy a világteremtés a Szentháromság Egy Örök Isten műve. Szintén
   e tanítás támpontjául szokták tekinteni a Genezis 1,26-ban olvasható
   isteni szózat többes számú “teremtsünk” kifejezését. A királyi
   többest az ószövetségi szóhasználat nem ismeri, így a bibliai összefüggésben
   ez is. bízvást lehet a Szentháromságra való rejtett utalás.

2. Másodszor azt mondja a teremtéshit, hogy a világteremtés nem véletlen
   szeszély vagy valami kényszerűség műve, hanem Isten örök
   világterve szerint, Isten akaratából, az 6 isteni szabadságában
   ment végbe. Amint olvashatjuk: Teremtetett a világ “annak eleve
   végzése szerint, aki-mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik”.
   (Ef 1,11) - Isten tehát a világ megalkotásában örök világtervének
   végrehajtását kezdette el, az ő bölcsessége szerint. Az elkezdett
   művet be is fejezi.
3. Harmadszor azt mondja a teremtéshit, hogy mindent,
   de mindent Isten teremtett: mennyet és földet, láthatókat és láthatatlanokat
   egyaránt. “Hat napon át teremté az Úr az eget és földet, a tengert
   és mindent, ami azokban van.” (2Móz 20,11) - A láthatatlanokon
   szokták érteni a lét távolabbi, kevéssé fogható régióit, összefoglaló
   szóval az angyalok világát. Hangsúlyozzák azonban, hogy az úgynevezett
   sötét hatalmak nem a teremtésből erednek, nem is csak a jó hiányából,
   hanem a teremtésben kapott szabadság gonosz használatából. Gonoszságuk
   a teremtés világában azért veszélyes és megejtő, mert “maga a sátán
   is átváltoztathatja magát a világosság angyalává.” (2Kor 11,14)
   Addig garázdálkodhat, míg a sorsa Krisztusban véglegesen megpecsételődik.
4. Negyedszer azt mondja a hit: Isten a világot semmiből
   teremtette, tehát nem csupán valami meglevő anyagból formálta. Ennek
   a dogmatikai tételnek írásos bizonysága elsősorban nem a Genezisben,
   hanem a Római levélben (Rm 4,17) van, ahol azt olvashatjuk, hogy a
   teremtő Isten “azokat, amelyek nincsenek, előszólítja
   mint meglevőket.” (Vö. Zsid 11,3-al.)De már a Genezis is utal szóhasználatával a semmiből való világteremtésre.
   A Biblia első versében olvasható bárá ige ugyanis a héberben annyit
   tesz, mint valami újat előhozni, alkotni, nem pedig már meglevőt csupán
   alakítani, formálni.

   Természetesen ez a creatio ex nihilo elképzelhetetlen számunkra. Amennyiben
   magyarázni lehet, csak az Isten mindenhatósága magyarázhatja. Akár
   a “semmi”, akár a “kezdet” kifejezéssel határfogalomhoz érkeztünk.
   Ilyen szavak hallatára legfeljebb valami űrszerű, negatív értelemre
   gondolunk, számunkra a lét tagadása, holott bibliai összefüggésben
   a Szentháromság Egy Örök Isten lényének a teremtéstől független, elképzelhetetlenül
   gazdag örök valósága sejlik fel mögöttük. De bármekkora értelmi nehézség
   elé állít egy-egy ilyen szó, a creatio ex nihilo tana mégis nagyon
   fontos, mert ezzel fejezhetjük ki leghatározottabban azt az igazságot,
   hogy a világ sem nem azonos Istennel, sem pedig önállósága vagy függetlensége
   nincs Istennel szemben. Még az anyag sem Istennel versenyző őstényező.

5. Ötödször azt mondja a teremtéshit, hogy Isten a teremtésben idői
   formát adott a világnak. Amint volt annak kezdete, éppúgy lesz vége,
   mert Isten a világot az időre és nem az örökkévalóság számára teremtette.
   - “Az ég és a föld elmúlnak, elmúlik a világnak ábrázatja” (1Kor
   7,31). A világ tehát mulandósága tekintetében is különbözik és ugyanakkor
   különbözőségében is függ az örökkévaló Istentől. Isten meglehetne
   a világ nélkül, de a világ nem lehet meg nélküle.Midőn Isten idői formát adott a világnak, nem mint maga is időben
   létező teremtett, hanem az időt is ő teremtette. “Volt-e valaha
   is idő, amit nem Te teremtettél volna?” - kérdi Ágoston a Vallomásokban
   s igenlő választ ad a kérdésre (XI-XIII. k.) Nem az idő fogja át Istent,
   hanem Isten valósága fogja át az időt. Ezért a mi időnk mögött nem
   valami időtlenség, hanem Isten örökkévalósága áll. Természetesen nem
   is mérhetjük Istent a mi időfogalmunk szerint; a “ma” mást jelent
   a mi létünkre nézve, mint az Ő létére. (Vö. Zsid 5,5 és Zsolt 90,4)

   A világ idői voltával kapcsolatos térbelisége is. Számunkra a térbeliség
   korlátokat jelent; Isten mindenütt jelenvalósága felül áll e korlátozáson:
   a világ tere, akárcsak idői volta nyitott az Ő számára - Van-e egyáltalán
   a világegyetemnek határa? A dogmatika igenlő válaszát az ideológusok
   tagadni szokták: Nincs, mert ha végesnek minősítenők a világot, felvetődik
   a még kényesebb kérdés: Ki, vagy mi van akkor mögötte? Viszont éppen
   ideológiai szempontból a világ végtelensége is aggályos lehet. Hiszen,
   ha végtelen, hogy foghatja fel a véges elme? Pedig ideológiai elv
   a világ megismerhetősége.

6. Hatodszor a teremtéshit azt mondja: az egész világ ma is a teremtő
   Isten tulajdona. Nemcsak azért, mert valamikor,
   az idők kezdetén az Isten teremtette, hanem azért, mert Isten ma
   is a világ teremtője. Nem a semmi van a világ és az élet mögött,
   hanem a mindenség teremtő Ura. - A teremtéshit tehát nemcsak egy
   múltbeli esemény elismerése, hanem jelenvaló, aktuális hit, mely bizonyos
   a felől: egyedül Isten tarthat és tart is igényt teremtői jogánál
   fogva e világra és minden benne élőre. Felemelő erejű bizonyosság
   ez: a világ nem gazdátlan, nem a sorshatalmak játékszere, nincs semmi
   önkénynek kiszolgáltatva, tehát helyzete nem reménytelen.
7. Végül hetedszer, e világnak értelme és célja nem
   önmagában keresendő, hanem Istenben. Ő pedig nem
   valami semleges teremtményi lét és sorsára hagyott eseménysorozat
   beindítója, hanem művének értelmet és célt szabott. Azt, hogy a világ
   az ő üdvtervének, szövetségének s az ebben felragyogó dicsőségének
   színhelyéül szolgáljon. “És látá Isten, hogy minden, amit teremtett
   vala, ímé igen jó” (1Móz 1,31). Isten eme ítéletéből látjuk, hogy
   a világ, céljának és rendeltetésének megfelelően jó. A föld tehát,
   ahol hivatásunkat kell betöltenünk, nem “keserű levében forog”,
   nem céltalan dolog, hanem határozott és biztos cél felé halad. Ezt
   a célt Krisztusban ismerjük fel.A teremtéshit szembefordul a pesszimizmussal, mely hajlamos az ember
   saját csődjét áthárítani: Isten csődjének, illetve a teremtés csődjének
   feltüntetni. Ez a szembefordulás azonban nem valami felszínes optimizmus
   jegyében történik. A hit józanul látja a világ árnyoldalait, nemcsak
   fényoldalait. Hálát érez a napi kenyérért, az életfeltételekért, a
   föld és élet gazdag szépségéért, hogy az “egek beszélik Isten dicsőségét”
   (Zsolt 19,2). De beárnyékolja az örömöket a betegség és halál. Ezek
   eredete - tudja - a teremtés első szakaszáig nyúlik vissza (1Móz
   3,22). De azt is tudja, hogy a föld a bűn folytán hűtlenség és gyűlölet,
   gyilkosság és háború, elnyomás és kizsákmányolás színterévé is válhat,
   kisebb-nagyobb mértékben válik is. Mindez azonban nem a teremtés,
   hanem a megrontott teremtés sajátja.

   Az optimisták és pesszimisták a végső következtetést a jóra-rosszra
   vonatkozó tapasztalatokból és megfontolásokból vonják le, alkatuktól
   és kedélyüktől függően. A hit szeme messzebbre lát: az aki a sírókkal
   való együtt-sírásra és az örvendezőkkel való együttörvendezésre int,
   az magára vállalta e világ nyomorúságát és kétségeit, örömét és reményét.
   Isten a Krisztusban a bukott világ ügyét saját ügyévé tette. Ebből
   táplálkozik a keresztyén élet derűje. Ez a derű érteti meg velünk
   a teremtéskor elhangzott isteni szózatot: “Ímé, igen jó.” Szózatával
   Isten “zabolát vetett az ember szájára”, hogy az ember ne ócsárolja
   azt, amit Isten jónak nyilvánított.

Mint láthatjuk, az egyházi tanítás minden mozzanatában arra utal:
a teremtéshit nem a régmúltba-révedezés, hanem jelenlegi ügy, mindnyájunk
ügye.