13. A kegyelmi kiválasztás tana Kálvinnál

13.1 A tan dogmatörténeti szerepe

13.1.1 Nem spekulatív alapelv

Az eleveelrendelés vagy más néven a predestináció tanát kikiáltották
kálvini specialitásnak. Azt szokták mondani, ez Kálvin alapvető specialitása,
amelyből összes többi tanítása levezethető. Ez adja meg a kálvinista
jellem alapveretét. Ilyen módon kálvinista jelszót vagy ideológiai
(világnézeti) alapelvet csináltak a predestinációból, többnyire Kálvin
megkérdezése nélkül.

Ha megnézték volna Kálvin munkáit, meglepetéssel tapasztalták volna,
hogy az Institutio első (1536-os) kiadásában, a Genfi káténak pedig
későbbi kiadásában sincs külön predestináció tan,
hanem csak az egyháztan tárgyalásakor esik szó Isten kiválasztó munkájáról.
- Kétségtelenül Kálvin szándéka szerint jártak el a Heidelbergi
káté szerzői is, midőn egy gyermekek és egyszerű atyafiak oktatását
szolgáló könyvben mellőzték a predestináció témaszerű tárgyalását.
A Heidelbergi káténak nincs külön kérdése a predestinációról.

Kálvin a predestinációt annyira nem alapelvként kezelte, hogy ez a
tan, még az Institutio utolsó (1559-es) kiadásában is csak az üdvtan
tárgyalásának befejezésére szolgált s a harmadik könyv végére maradt.
Pedig az utolsó kiadásban már négy nagy fejezetben foglalkozik a predestinációval.
A részletes tárgyalást a tan félreértése és a tan körüli viták tették
szükségessé. Kálvin a részletezés közben nem győz eléggé figyelmeztetni
és óvni bennünket, hogy veszedelmes spekulációkba ne tévedjünk és
vakmerő kíváncsiskodásra ne vetemedjünk.

Kálvinnál tehát nem spekulatív alapelv a predestináció. Ez azt teszi:
egyetlen tant sem szabad és nem is lehet a predestinációból levezetni.
De mindjárt tegyük hozzá: mégis minden tan mögött ott kell lenni a
predestinációnak. A dogmatika többi tanára nézve nem tanalkotó, hanem
tanszabályozó szerepe van. Szerepe tehát nem konstruktív, hanem regulatív.
Olyan, mint a só: magában véve még nem étel, de mint nélkülözhetetlen
ízesítő szükséges az eledelhez s az életműködéshez is.

13.1.2 A kijelentés ténye

Hangsúlyoztuk, hogy Kálvinnál nem spekulatív alapelv a predestináció,
de éppily határozottan hangsúlyozzuk azt is: a predestinációra vonatkozó
tanítás semmivel sem lényegtelenebb, mint bármely más dogmatikai tétel.
A dogmatikai tételek belső egységénél fogva a predestináció tantétele
is ott van Kálvin minden írásában és minden írása mögött. Ott van
a Kálvin szellemében készült Heidelbergi kátéban is, teljes egészében,
noha a káté nem tárgyalja külön e tant, sőt még nem is említi a predestináció
szót. Megtalálható az 54. 52. 20. és 31. kérdésben.

Jó tudnunk, hogy a predestináció-tan nemcsak Kálvinnál és a “kálvinistáknál”
fordul elő, hanem minden reformátorunknál ott van. Zwingli csaknem
determinizmust csinált belőle, tehát spekulatív módon félreértette
és túlhajtotta. Luther eleinte szintén túlzó módon hangsúlyozta. Legrészletesebben
a De servo arbitrio (1525) című Erasmushoz címzett vitairatában fejtette
ki. Azok a lutheránusok, akik kálvinista specialitásnak minősítik
a predestináció-tant, bizonyára nem olvasták Luthernek ezt a nagyszabású
munkáját. Ha pedig csupán a fiatal Luther vélekedésének tekintették,
amelyből az öreg Luther már kinőtt, hivatkozhatunk a Capito-hoz intézett
levelére, melyben 12 év múltán újra megerősíti a De servo arbitrio
állításait. A reformátorok tehát kivétel nélkül tanították a predestinációt;
bibliaismeretük késztette őket erre a tanításra. (Pl. Rm 8. és 9.
része. Részletes lókus-felsorolás Sebestyén Jenő: A predesztináció,
1922 c. tanulmányában.) Mindazonáltal reformátoraink nem úttörők e
tan megfogalmazásában. Ágostonnál már részletekbe menő kifejtést találunk,
s megvan ez a tan a középkori és újkori katolicizmusban is, de csupán
az érdemszerző jócselekedetek tana által körülnyirbált formában.

13.2 A kálvini tanítás átdolgozása Barthnál

13.2.1 A krisztológiai szempont

Barth Károly első magyarországi körútja alkalmából foglalkozott átfogó
módon a predestináció kérdésével, Isten kegyelmi kiválasztása című
előadás-sorozatában. (Megjelent magyarul is Debrecenben, 1937-ben.)
Fél évtizeddel később, Kirchliche Dogmatik című főműve Ii. részének
2. kötetében, több mint félezer oldalon újra kifejtette e tant (1942).
Nem akar új tant állítani a régi helyébe, csak a régi reformátori
örökséget tisztogatta meg, az evangéliumi mondanivaló szabadabb érvényesülése
érdekében.

Barth helyeslően emelte ki Kálvin tanításából azt az evangéliumi felismerést,
hogy a predestináció tana Jézus Krisztusra utal,
mert Jézus Krisztus a mi “kiválasztottságunk tüköre” (lásd pl.
Inst. III. 24. 5.). Ezt a helyes felismerést akarja Barth érvényesíteni,
amikor így tanít:

Mi az ember-Jézus szenvedéseiben, Istentől való elhagyatottságában,
tehát mindenek előtt a golgotai kereszten szemlélhetjük, mi az elvettetés.
Az ember-Jézus elvettetésében ismerhetjük meg a mi saját elvettetésünket,
hiszen ő érettünk és helyettünk “szálla alá poklokra”. Az elvettetésről
keresztyén módra csak őreá nézve beszélhetünk. Az elvettetésről való
minden más beszéd üres spekuláció és kárhozatos pogányság. Ez a mondanivaló
egyik fele, amelyhez hozzátartozik a másik.

Amikor ugyanis elvettetésünket Krisztusban megismerjük, ugyancsak
őbenne kiválasztottságunk is nyilvánvalóvá válik, mert az elvettetésből
az ember-Jézussal együtt Isten minket is új életre hív (Ef 1, 4-11
és a párhuzamos helyek). Ezért Ő a mi kiválasztottságunk tüköre. Kiválasztottságunkat
egyes-egyedül őbenne, ismét és ismét csak őbenne láthatjuk, “A predestináció
tehát azt jelenti: Isten kegyelmes hozzád, az elvetetthez“.
A kiválasztottságról való minden más beszéd üres spekuláció és kárhozatos
pogányság.

Barth ezt a krisztocentrikus szemléletet akarja következetesen érvényesíteni
a predestináció tanban. Ha Krisztust és Krisztusban a kiválasztás
örömüzenetét befogadjuk, üdvbizonyosságunk van Krisztusban és csakis
benne lehet üdvbizonyosságunk. A predestináció tehát a mi legszemélyesebb
hittitkunk, s a hiten kívül nincs is semmi értelme. (Nem lehet szólam,
vagy világnézeti elv.)

Ennek a hittitoknak nem is a predestináció (eleveelrendelés, elevevégzés),
hanem elekció (kiválasztás) a szerencsésebb elnevezése.
Maga Kálvin is (meg a Biblia is!) sokkalta gyakrabban használja az
electio-t, mint a praedestinato-t. A predestináció szó kettős lehetőséget
(üdvre és kárhozatra való predestináltságot) zár magába és spekulációkra
csábít, s ezen az úton a kétségek örvényébe ránt. Az elekció vagy
kiválasztás szóból viszont az evangélium cseng
felénk, amely kiszabadít a kétségek örvényéből. A Biblia tehát útját
vágja a predestinációs spekulációknak.

13.2.2 Óvatosság a Kálvinra való hivatkozásban

Mit mondjunk ezek után Kálvin tanításáról? Úgy látszik, a különben
annyira óvatos Kálvin, ezen a ponton messzebb ment el a kelleténél,
s nemcsak Isten kiválasztó, illetve bűnben meghagyó munkájáról beszélt,
hanem mintegy az eszkatalógiai kifejletről: a kiválasztottakról és
elvetettekről is. Az elvetettekről mindenesetre nagy szűkszavúsággal.

De miért beszélt ezekről egyáltalában? Emberileg megérthető: őt erre
nagyon kínos tapasztalatok indították. Tapasztalta, hogy az ige hirdetésére
Franciaországban egyesek megtértek, mások meg a pápizmus sötétjében
maradtak. Aztán meg egyesek máglyára vitették magukat a hitért, mások
viszont - bár úgy látszott, befogadták az evangéliumot - mégis
visszasüllyedtek a babonaságba. - Hogyan történhetett ez meg? Hát
Krisztus, a király olyan tehetetlen volna, hogy nem tudja az ellenszegülőket
meghódítani és kézben tartani, mint ahogy őt, az ellenszegülő Kálvint
is le tudta győzni?

Erre a gyakori tépelődésre az Írásban kapta meg a feleletet és a viszonylagos
megnyugvást: Isten kiválaszt és elvet. - Ezért
nem vonakodott attól, hogy az Institutióban az elvetettekről is mondjon
néhány szót. Bizonyos szempontból nézve, talán jó is, hogy mondott,
mert tana a maga kettősségében megmutatta, hogy Isten nemcsak a teremtésben,
hanem a kiengesztelésben és megváltásban is szuverén Úr (Rm 11,33-35).

Abból a szempontból viszont nem jó, hogy a kárhozatra, mint itt meg
itt már bekövetkezett tényre utalt, annak ellenére, hogy a Biblia
kerül minden ilyen konkrét utalást s talán Júdáson kívül senkit sem
mond a kárhozat fiának. Kálvin tehát szólott a kárhozatról, s példájával
akaratlanul is utat nyitott egy olyan predestinációs spekulációnak,
amely a továbbra is munkálkodó Krisztustól s Krisztus jelenlegi munkájától
egyre inkább elszakadt. A hit eleven aktusától elvonatkoztatott predestináció
tanban úgy beszéltek aztán valami isteni dekrétumról, hogy ez a beszéd
menthetetlenül a determinizmusba és fatalizmusba vezetett, a kikerülhetetlen
szükségszerűség és a megmásíthatatlan végzet sivár világába. - Ha
Kálvin ezt a következményt látta volna, bizonyára ő maga ítélte volna
el a legkeményebben. Jegyezzük hát jól meg: a predestinációban nem
az emberek ilyen vagy amolyan állapotáról, nem
a kiválasztottak vagy elvetettek csapatáról, hanem
az irgalmas és igazságos Istenről
van szó, úgy amint Krisztusban megmutatkozik minékünk.

Ha ezt szem előtt tartjuk, sohasem tévesztjük össze a predestinációt
a determinizmussal, illetve a fatalizmussal. “Nemcsak azért, mert
a fátum vak és értelmetlen végzetről, az eleve elrendelés pedig kiválasztó,
könyörülő és teremtő Istenről beszél; nemcsak azért,
mert a fátum csak a sorsokat írja elő, s az egyén minőségét nem érinti,
míg a predestináló Isten teremti az egyéni minőséget;
hanem főképpen azért, mert az eleveelrendelés egy dologra vonatkozik:
a Krisztus által munkált üdvösségre; míg a fátum minden egyébre
vonatkozik, csak éppen erre nem.” (Ez utóbbi Sebestyén-idézet, még
Barth-előtti fogalmazású, de már a krisztológiai értelmezés irányába
néz.)