11. A szentháromságtan helye

Szóltunk az ige hármas alakjáról, aztán az alakból kíséreltük meg
a visszakövetkeztetést a lényegre. Magáról a kijelentésről azonban
eddig alig esett szó, pedig a kijelentés köti össze a három alakot.
Ez teszi szent könyvvé, kánonná a Bibliát s igehirdetéssé a prédikációt.
Most az ige legeredetibb alakjával, összetartó erejével: a kijelentéssel
foglalkozunk.

Ez azt teszi, nem általában valami kijelentést
keresünk. Nem a vallástörténet ilyen nevű jelenségeiből gyűjtjük össze
a kijelentés jellemző vonásait s nem vallásbölcseleti úton igyekszünk
a vallástörténeti adatokból kiokoskodni és meghatározni a kijelentés
általános fogalmát.

Mi a kijelentés ama konkrét alakjával foglalkozunk,
amelyről a Biblia tesz bizonyságot s aminek hirdetésére kaptunk elhívatást.
Ez a kijelentés a Szentháromság egy örök Isten kijelentése, amelyet
Krisztusban kaptunk és kapunk Lélek által. A Biblia azzal az igénnyel
szólal meg, hogy az egyedüli kijelentést közli, amely mellett máskijelentés
nincs és nem is lehetséges. Azt akarja, a kijelentést eredeti mivoltában,
a maga sajátosságában és páratlanságában ismerjük meg, mint az élő
Isten szavát. A Biblia csakis ebből az igényből kiindulva érthető
és magyarázható.

Mi most, a Krisztus első és második eljövetele közötti időben élünk.
Számunkra most a kijelentés az igében konkretizálódik. Dogmatikánkban
is az igében kapott kijelentést elemezzük. Ez a munka kérdezősködés
csupán egy olyan valóság iránt, amely túlér rajtunk és a mi fogalmainkon.

11.1 A szentháromságtan a Bibliában

11.1.1 A kérdés hármas tagozódása

A trinitástanról sokan azt képzelik, csak afféle teológiai spekuláció,
ami nélkül a keresztyén élet szépen megvan. Olykor még neves teológusok
is, pl. Bultmann, ha nem is vonják kétségbe létjogát, magát a tant
feltűnően mellőzik. Pedig azzal a kérdéssel, mely a trinitástan magva,
akarva-akaratlan, minden bibliaolvasó találkozik. - Ha engedjük
magunkra hatni a Biblia igényét s a Szentírást, mint kijelentést olvassuk,
az Isten-kérdés vetődik fel előttünk, mégpedig háromszoros értelemben.

Önként adódik minden bibliaolvasónak a kérdés: Ki
az, aki itt kijelenti magát? A felelet rá: az Isten. Ebből az első
kérdésből ugyancsak önként adódik a második kérdés: Hogy
jelenti ki magát? A felelet ez rá: Fiában. A második kérdésből megint
önként adódik a harmadik kérdés: Mit művel az emberben
és a világban kijelentése által? A felelet ez rá: Lelke által elhív
és az idvességre szentel. - A három kérdés: a Ki? Hogy? Mit? annyira
elválaszthatatlan egymástól, hogy ha bármelyikre is részletes bibliai
feleletet akarunk adni, mind a háromról beszélnünk kell. Egyik sem
válaszolható meg a másik kettő nélkül. A felelet mindháromra lényegében
azonos, hiszen: Ő jelenti ki magát, Maga
által jelenti ki és Magát jelenti ki. maga által.
Más szavakkal mondva: Isten, mint kijelentő, azonos a történeti kijelentéssel
és a kijelentés mai kihatásával, aktualizálódásával. Játékosan úgy
is mondhatnók: Isten a Kijelentő, a Kijelentés és a Kijelentett. -
Íme a bibliaolvasónak, ha a kijelentés könyveként olvassa a Bibliát,
önként adódik, nemcsak a három kérdés a Ki? Hogy? Mit?, hanem a három
kérdésben az egész trinitástan problémája: Isten egysége és hármassága.

11.1.2 Az egységre való utalás

A három kérdés egységére maga a Biblia vezet rá
bennünket. Erről rövid bibliai szemle útján meggyőződhetünk.

1. Ki jelenti ki magát? Isten, akit az Ószövetség Jahvenak, Elochimnak,
   Urak Urának, Menny és Föld Teremtőjének, Izrael Szentjének nevez;
   az Újszövetség pedig az Elközelgő Ország Urának, Jézus Krisztus Atyjának,
   a Mennyel Atyának, Szabadítónak stb.
2. Mindez azonban nemcsak nagy név, nemcsak távoli valóság. A Bibliára
   hallgatva meg kell tudnunk azt is, hogy közel jött hozzánk. Hogyan?
   Az Ószövetségben találkozunk sajátságos angyali alakokkal, pl. ábrahám
   esetében, a Mamré tölgyesében, akik valamiképp azonosíttatnak a Jehovával.
   Aztán Mózes és a próféták eszközök, de nemcsak eszközök, hanem Isten
   reprezentánsai: Mózes orcája fénylik, Illyést tüzes szekér ragadja
   az égbe stb. Mindezek csak előképek; az Újszövetség hangsúlyozottan
   hirdeti: a kijelentés Jézus Krisztus s Jézus Krisztus azonos a kijelentés
   Istenével.
3. c/ De nem kerülheti el a bibliaolvasó tekintetét az ember sem, aki
   a kijelentést kapta. Mit kapott benne? Szent néppé való választást,
   elhívatást. Ez a nép a Lélek által a megszólaló ige és az igét megpecsételő
   sákramentom részese. Krisztusba oltatott, Krisztusban kapja és éli
   az istenfiúságot.

Íme, így vezet rá a Biblia a három kérdés lényegi egységére, de ugyanakkor,
ugyanaz a Biblia a kérdések különbözőségére is
emlékeztet: Az angyal pl. nemcsak azonos Istennel, de határozottan
különbözik is tőle. - Az Atya és a Fiú neve megcserélhetetlen: más
az Atya és más a Fiú. - Isten adja magát a kijelentésben, de mégis
más, aki ad és más az adomány stb.

Mind a három kérdés Istenre vonatkozik, mégis mindenik másképp vonatkozik
reá. Éppen ez a trinitástan problémája. - Ezzel lényegében már arra
a kérdésre is válaszoltunk: Van-e tapasztalati alapja a trinitástannak?
Abban az értelemben van, hogy Krisztusban a mennyei Atya éltető és
megújító szeretetét éljük át a Lélek által, mégpedig olyan közvetlen
módon, ahogy különben egy térben és időben tőlünk távol eső történeti
esemény-sorozat nem elevenedhetnék meg és nem aktualizálódhatnék számunkra.
A körülöttünk és bennünk így munkálkodó Krisztusnak nem múló jellegű,
nem egy epizódra szorítkozó alkalmi viszonya van az Atyával, hanem
ez az egységük állandó jellegű és örök érvényű. Az Atyának a Lélek
által a Fiúban adott kijelentése Isten örök létében gyökerezik. Örök
hármassága mutatkozik meg az üdvtörténeti hármasságban. Mint ahogy
Mózes csipkebokra lobogva ég, de nem ég el, Isten hármassága sem oldódik
fel az egészben, noha egy akarattal, együtt munkálkodik. Ezt a titkot
írja körül a trinitástan s a körülírás Isten történeti önfeltárásának
magyarázata. Ott van a tan magva legegyszerűbb bibliaolvasó hitének
alaptényeiben, akár vesz róla tudomást, akár nem.

11.2 A szentháromságtan a dogmatikában

A trinitástannak nincs egységesen elfogadott, kijelölt helye a dogmatikában.
Vagy a dogmatika elején, vagy a dogmatika végén tárgyalják; előbbi
a régiek, utóbbi a modernek eljárása. A helyválasztás messze ható
módszertani és elvi-teológiai kérdésekkel függ össze, ezért tárgyalást
kíván.

Mi ezt a tant, a régiekkel egyetértve, mindjárt a dogmatika elején
fejtjük ki. Arra kell ugyanis először feleletet adnunk: kicsoda
Isten? Ez a kérdés pedig már magában zárja a trinitástant.
Isten lényegéről, tulajdonságairól és munkáiról nem lehet addig kielégítő
módon beszélnünk, míg ki nem fejtettük, hogy az Isten: Atya, Fiú és
Szentlélek. Isten ugyanis úgy jelenti ki magát nekünk, mint Atya a
Fiúban a Szentlélek által. Éppen a trinitástan adja a teológia keresztyén
jellegét. Alapvető jelentőségét akarjuk külsőképpen is kifejezni,
mikor ezt a tant tárgyalásunk élére állítjuk.

Schleiermacher és a nyomdokain járó modernek a dogmatika, vagy mint
mondani szokták, a hittan végére hagyják a trinitástant. A mieink
közül ide helyezi pl. Vass Vince. A megokolás Vass Vincénél így hangzik:
a trinitástan nem a közvetlen hittapasztalat tárgya, hanem hittapasztalatok
utólagos összefoglalása. A trinitástannak tehát összesítő jellegénél
fogva a dogmatika végén a helye.

A dogmatika gondolatmenete és összképe nagyon különböző a szerint,
hogy a trinitástan a tárgyalás élére vagy végére kerül. Míg a hagyományos
dogmatika az Isten önkijelentéséből indul ki s aztán beszél munkáiról,
köztük a világról és emberről is, addig a modernek az emberből, mégpedig
az istenkérdéssel bíbelődő emberből indulnak ki s megkérdik: hogyan
ismerjük meg Istent? A válasz: munkáiból. Ebből ered a további kérdés:
mit csinál Isten, s végül: kicsoda tehát Isten? - Ez a gondolatmenet
és felépítés antropológiai, mert az emberből indul ki, a mienk viszont,
az említett tárgyi indokok alapján teológiai, mert a kijelentő Istenből
indul ki.

11.3 Az Istenről való beszéd módja

11.3.1 Az analógiák szerepe

Mielőtt a trinitástant elemeznők, szólanunk kell az emberi beszéd
természetéről, amely szükségképpen az Istenről való beszédben is megnyilvánul.

Beszédünk egybevetéseken, összehasonlításokon épül. Fogalmaink eredetükben
viszonyfogalmak. Pl. A gyermek a szülőkhöz viszonyítva gyermek, a
kicsi a nagyhoz viszonyítva kicsi, a szorgalmas diák a hanyaghoz viszonyítva
szorgalmas, a jellemes ember a jellemtelenhez viszonyítva jellemes.
Fogalmainkat öntudatunk nyiladozásától kezdve a tapasztalatok hosszú
során fokozatosan tisztázzuk, bővítjük, általánosítjuk. A kisgyermek,
midőn rájön, hogy a másik kisgyermeknek is van édesanyja, analóg ismeretet
szerez. Mi felnőttek is ugyanezt az eljárást követjük; csakhogy céltudatosan,
több-kevesebb módszerességgel. A logikai következtetésekben analógiákkal
dolgozunk: a különböző jelenségekben a hasonlóságot keressük, az ellentétesben
az egyező vonásokat. A matematika a számviszonyok tudománya s minden
más tudomány is a maga területén valamiképpen viszonylatokat igyekszik
tisztázni:

Isten a kijelentésben alkalmazkodik gondolkozásmódunkhoz: az ószövetségi
próféták szinte kézzelfogható analógiákban beszélnek Isten és a nép
szövetségi viszonyáról; Jézus természeti képekben, hasonlatokban,
példázatokban szemlélteti Isten országlásának életünkkel való kapcsolatát.
A kijelentés analógiáival megnyílt számunkra az Istenről való hiteles
beszéd lehetősége és az adott lehetőséggel való visszaélés.

Abban a világban, amelybe a keresztyénség belépett, a görög bölcselők
jóvoltából a viszonylatok tisztázása az akkor ismert világ egészére
kiterjedt. A létjelenségek tarka-barka sokféleségét próbálták közös
nevezőre hozni, elrendezni. Megállapították a létezés különböző fokozatait,
a lélek nélküli anyagi világtól kezdve, a lelkes lét legalacsonyabb
rendű növényi életétől, vegetációjától a magasabb rendű állati életen
át az emberi létig. Mindenik fokozaton belül puhatolták a létezés
változásainak mozgató erőit, belső törvényeit. Hogyan futhatja ki
minden létező a maga formáját, hogy érheti el létezése célját? Igyekeztek
tehát a létjelenségek sokféleségében magát a létezőt megragadni. Nemcsak
fizikájuk volt már, hanem világmagyarázó elvként valamiféle metafizikájuk
is.

11.3.2 A tárgyiasítás problémája

A keresztyénség, kivált mióta az államvallás széles feladatkörét magára
vállalta, átvette ezt a filozófiai világszemléletet és saját mondanivalójához
igazította. Az abszolút létező: a Teremtő, aki a legalsó régióktól
kezdve a legfelsőkig a létezést meghatározza és fenntartja. Úgy látszott,
mintha a görög világszemléletet sikerült volna krisztianizálni. A
baj azonban ott mutatkozott, hogy Isten így a lét gyűjtőfogalma alá
került, s világnézeti elvként kezelhetőnek látszott. Mi vagyunk az
ismeretszerző alanyok, Isten pedig a többi létjelenség élén. ugyan,
de mégis azokkal együtt a vizsgálódásunk tárgya. E tárgyias elképzelést
az embervilágból vett s istenre alkalmazott analógiák elősegítették.
A bibliai képek, hasonlatok, eredetileg támogatói voltak az Isten
titokzatos dolgai megismerésének. Ebben az összefüggésben azonban
az analógiák visszájukra fordultak. Azt a tévedést sugalmazták, mintha
Istent a gondolkozás eszközeivel hatalmunkba keríthetnők. 6 pedig
nem elv, nem is csupán élő valóság, hanem a mi személyes Urunk.

A tárgyiasított Isten-fogalom átment a köztudatba s az ateista támadások
céltáblája lett. Sőt maga az ateizmus is ennek a torz Isten-fogalomnak
szülötte. Erre vonatkoztatva mondották és mondhatták is: “Sem a
legjobb távcső, sem a sztratoszféra-repülő nem bukkant az égvilágban
Istenre” - viszont mást, mint tárgyias valóságot
lehet-e egyáltalán elképzelni? A természettudományos gondolkozás számára
ugyanis csak az létezik, ami mint tárgy megállapítható. Ez a tudományos
elv ma sokak számára a realitás és igazság végső és egyetlen ismertetőjele
és mértéke. Csak az gondolható, ami a gondolkozás tárgya lehet. Ha
Isten nem tárgy, akkor nem is gondolható el s a róla való beszéd legfeljebb
mitológiai képzelgés.

Ennek a gondolkozásnak természetesen az emberre is kihatása van. Akkor
az emberből is csak annyi ismerhető fel, amennyi valóban tárgy. Így
az emberre vonatkozó kutatás és gondoskodás csak az ember testi mivoltára
korlátozódik. Ennyi benne a kétségtelenül megfogható. Azonban az emberi
létnek van egy alanyi oldala is. Ismeretet szerzünk
önmagunkról. Énünk az örömnek és szenvedésnek, felelősségnek és alkotó
tevékenységnek központja. Ha az embert csak tárgyként kezeljük, emberi
méltóságát alacsonyítjuk le. A megcsonkított humanizmus azonban megbosszulja
magát a gyógyításban, nevelésben s a szociális élet minden területén.
A teljes ember alany is és tárgy is egyszerre,
s mindkét vonatkozásban egyaránt méltánylást követel.

Mindezzel előkészítettük kérdésünkre a feleletet. Istenről mi csak
a kijelentés alapján beszélhetünk, tehát úgy, mint a Szentháromság
Egy Örök Istenről. Ő az üdvtörténetben jelentette ki magát: személyes
módon szólt és szól hozzánk, mint én a te-hez. Ebben a személyes önközlésben,
ha úgy tetszik, azt is mondhatjuk: tárgyul, a megismerés tárgyául
adja magát. De mindjárt hozzá kell tennünk: csak a kijelentés aktusában
és csak a hit számára. Úgy lesz “tárgy”, hogy döntő módon mindvégig
alany marad, megismerésének lehetségessé tevője.
Egyáltalán nem önálló alanyok vagyunk vele szemben. Úgy adja magát
nekünk, hogy nem rendelkezhetünk felette, mert éppen mint Isten, akkor
is, a megismerés aktusában is, uralmát gyakorolja rajtunk.

Az Istenről való beszédnek ezt a bibliai módját igyekszik érvényesíteni
Barth, midőn a kijelentés fogalmát elemzi a trinitástan szempontjából.
Fogalom-elemzése (melyet alább az S. pontban összefoglalunk), voltaképp
az ige lényegéről szóló tanítás továbbfejlesztése. Ebben a fejtegetésben
éppen az kap hangsúlyt, hogy az önmagát közlő Szentháromság-Isten
mennyire nincs önkényünknek kiszolgáltatva, mennyire nem
tárgyiasítható, noha valóban közli önmagát velünk.
Indokolatlannak találjuk tehát azt a jelenkori teológiai igyekezetet,
melyben az Istenről való - sokszor csakugyan felelőtlen - beszéd
az ellenkező végletbe: az Istenről való hallgatásba csap át. Jóhiszeműen
mondják: mi nem Istenről, hanem csak az ő szavára
visszhangzó egzisztenciánkról beszélhetünk, vagy Istenre, legfeljebb
mint erkölcsi indíttatásaink határesetére, “honnan”-jára utalhatunk.
Ez az Istent elhallgató beszéd, minden jó igyekezete ellenére is a
kijelentés megrövidítése, mely a keresztyén bizonyságtétel leszűkítésére
vezet. Igaz ember-voltunk s nem az Istent elhallgató (”istentelen”)
beszéd a hitüket vesztett embertársakkal való dialóg közös alapja.

11.4 A szentháromságtan jellemzése

11.4.1 A negatív és pozitív szempont

A trinitástan így hangzik: Az Atya, Fiú és Szentlélek a Biblia bizonysága
szerint, lényegi egységben az Egy Isten, viszont az Egy Isten, ugyancsak
a Biblia bizonysága szerint az Atya Fiú és Szentlélek különböző személyében
létezik. - Mi jellemzi ezt a tant negatív és pozitív vonatkozásban?

1. Negatív vonatkozásban jellemző rá, hogy tételei
   a kijelentés szavaival nem közvetlenül azonosak és nem is akarnak
   közvetlenül azonosak lenni. A trinitástan nem az Isten, hanem az egyház
   műve. Az egyház kijelentés-megértésének dokumentuma. Megmutatja, hogyan
   küzdött az egyház az igehirdetés tárgyilagosságáért. Nem közvetlenül
   a kijelentésnek, hanem a hitnek és a teológiának a dokumentuma.Szövege nem azonos a Bibliáéval vagy a Biblia valamely szövegrészével.
   Használ ugyan bibliai fogalmakat (pl. Isten, Atya, Fiú, Szentlélek),
   de ezeket csak a bibliai szöveg magyarázata végett használja. A trinitástan
   mintegy lefordítja és interpretálja a Biblia szövegét, s mint minden
   fordítás és magyarázás, ez is más szavakat használ,
   mint az eredeti szöveg. Nemcsak elismétli azt, ami írva van, hanem
   értelmezés céljából egy új szöveget állít vele szembe, körülírja a
   szöveget. Távolság van tehát a bibliai szöveg és a trinitástan közt.
   Ennek tudatában kell lennünk a tárgyalás folyamán.A távolságról gyakran megfeledkeztek; már a régi egyházban akadtak,
   akik elvitatták e tant azon az alapon, hogy a Biblia “lényegről”,
   “személyről”, “trinitásról” nem beszél. Ezek a kifejezések
   nem bibliai, hanem filozófiai eredetűek. Kerülni kell az ilyen idegen
   területről való filozófiai kifejezéseket s nem szabad behozni a teológiába.
   - Valóban a trinitástan biblián kívüli szavakat is használ, de azért
   még nem okvetlen bibliátlan vagy éppen bibliaellenes. Ha a Biblián
   kívüli szavak használatát elvileg kizárnók, akkor ezzel nemcsak minden
   dogmát és minden teológiát, hanem minden írásmagyarázatot is eleve
   kizárnánk. Tilos volna akkor az igét korunk nyelvén hirdetni.
2. Pozitív vonatkozásban a trinitástanról meg kell
   jegyeznünk: noha tételei újszerűek a Biblia szövegével szemben, a
   kijelentés hűséges, tárgyilagos és szükséges magyarázatát adják.A megfogalmazás újszerűsége egy pillanatra sem jelentheti azt, mintha
   a bibliai-kor hite a Szentháromság-Istent nem ismerte volna. Ne úgy
   képzeljük tehát a dolgot, hogy midőn a bibliai kor
   emberei megkülönböztetik a Jahvét és a Jehova angyalát, illetve az
   Atyát, Fiút és Szentlelket, az csak a monoteizmus tisztátalanságának
   jele, a még lappangó politeizmus megnyilvánulása. Jött aztán az egyházatyák
   kora, a második korszak, amely a hit dolgait rendezte és a
   rendezés jegyében, különféle hatások alatt megfogalmazta a trinitás
   dogmát. Jött végül a harmadik korszak, a modern kor,
   amelynek szemében a Biblia is, meg az egyházi tan is, elmúlt idők
   hitének történeti emléke csupán. Nem köt már minket, ezért a dogmákat
   saját hitélményeink, meggyőződésünk és tetszésünk szerint szabadon
   átformálhatjuk vagy akár el is vethetjük. Nem, a dolog nem így áll,
   s hogy mennyire nem így áll, éppen azt akarjuk kimutatni.

11.4.2 Kijelentésmagyarázat

A trinitástan is, mint általában a dogmák, a kijelentés magyarázatai.
Tételes formában, kifejezetten nincsenek benne a Bibliában. Tételesen
a trinitástan sincs benne és nem is lehet. A Biblia bizonyságtétele
egy bizonyos történeti helyzetben hangzott el s mint a kijelentés
bizonysága, általában a téveteg embert tartotta szem előtt, anélkül,
hogy az egyháztörténet később bekövetkező tévedéseivel és eltévelyedéseivel
egyenkint foglalkozhatott volna.

A Biblia azonban, mint a kijelentés könyve, nemcsak egyetlen kor hitének
kifejeződése, hanem egyben olyan mérték is, amely minden kor hitét
méri és mérheti is. - Ezért nem lehet sem Ariusnak sem Pelagiusnak,
sem a tridenti katolicizmusnak, sem Servetnek, sem a protestáns modernizmusnak
tévtanait direkt módon bibliai idézetekkel sorról-sorra
megcáfolni. Ha a Biblia nem foglalkozik kifejezetten a későbbi korok
tévtanaival, nem is adhat kész cáfolatokat a kezünkbe.

Minden kor teológusának újra fel kell fedeznie a Biblia szavaiban
a szót, át kell élnie a kijelentést, hogy a maga
kora tévtanaival szemben érvényes dogmatikai döntéseket hozhasson.
Nekünk is csak ilyen közvetett módon lehet mértékünk
a Biblia: előbb hozzánk kell szólnia a Biblián át az igének, hogy
aztán mi. is kiállhassunk a tévtanok ellen.

Dogmáink tehát nincsenek kész megfogalmazásban benne a Bibliában.
Következésképp valamely dogma nem azért igaz, mert dogma, hanem azért
és annyiban, amiért és amennyiben találó magyarázatul szolgál a Bibliához.
A dogmatika feladata éppen ennek a magyarázatnak felülvizsgálata.
- Ha a vizsgálat során kitűnik, hogy valamely dogma nem híven elemzi
és magyarázza a kijelentést, sőt egyenesen idegen dolgokat magyaráz
bele, akkor nem ismerhetjük el mint dogmát.

Ezért nem fogadhatjuk el dogma gyanánt a római katolikus egyház egész
sereg tanítását: az üdvtant, a Mária-tant, a tisztítótűz tanát a sákramentomok
hetes számát, a pápai csalatkozhatatlanságot. - De éppen így nem
fogadhatjuk el dogma gyanánt a protestáns modernizmus ama tanítását,
mely a kijelentés történeti fejlődéséről, evolúciójáról, az Isten
és ember kontinuitásáról, a vallásos élményben végbemenő állandó viszonyáról
beszél. Eme tanoknak nincs gyökerük a kijelentésben. Viszont ezekkel
szemben a trinitástannak kijelentésbeli gyökérzete van. Nem tévesztjük
ugyan össze ezt a tant a kijelentéssel, de indokolt összefüggést látunk
közte és a kijelentés között. Ezért a trinitástan nemcsak történeti
emlék vagy éppen avult hagyomány, hanem ma is érvényes és aktuális
tan. Az igehirdetés kritikájának és korrekciójának ma is szükségképpen
e tan kifejtése során kell végbemennie.

Az elmondottak alapján nem várhatjuk, hogy ez a tan
kifejezetten benne legyen a Bibliában. De vannak kifejezett utalások,
melyek a Bibliában is benne rejlő trinitástanra mutatnak. Fontosabb
helyek a következők: És 61,1-2; Mt 28,19; Rm 11,1-4 (11,36 is); 2Thess
2,13-14. Kevésbé fontosak: Csel 1,4; 2Kor 13,13; Mk 1,9-14; Ef 4,4-6;
Júd 20-21; 1Pt 1,2; 1Kor 12, 2-6. Az 1Jn 5,7 későbbi betoldás lehet,
így bizonyító ereje kevés.

Ezek a nyilvánvaló ráutalások kétségtelenné teszik, hogy a később
megfogalmazott trinitástan kérdései a Bibliától nem idegenek. A kifejezett
utalások mellett azonban van egy csomó hallgatólagos, illetve részleges
ráutalás is. Részlegesnek mondjuk, mert csak ezt vagy amazt a két
személyt említi, a harmadik nélkül. Az isteni kijelentést, mint dogmatikai
témát valóban nem foghatjuk fel, sőt nem is érinthetjük a nélkül,
hogy a trinitástan kérdéscsomójába ne ütköznénk.

11.5 A szentháromságtan gyökere a bibliai kijelentés-fogalomban

11.5.1 A kijelentés Ura

Az igetanban láttuk: míg a Szentírásnak és igehirdetésnek a kijelentés
az alapja, addig a kijelentés önmagának az alapja. Ha rajta kívülálló
megalapozást keresünk, pl. a lelkiismeretben, egyéni meggyőződésben,
akkor már voltaképpen fel is adtuk a kijelentést. A kijelentés az
a végső fórum, amellyel szemben apelláta nincs. Kijelentés esetén
az ember vagy engedelmes lehet, vagy engedetlen, vagy hivő, vagy hitetlen.
Annak sem igazságát, sem valóságát nem bírálhatja felül. Az ember
ugyanis a kijelentést sem véghezvinni (Baál papok esete, 1Kir 18!),
sem ellenőrizni (jelt kívánó farizeusok esete, Mt 12,39!) nem tudja.

Isten úgy mutatkozik meg kijelentésében, mint akinek hatalma
van (hos exousian echon Mt 7,29). Ez az exousia töri meg a prófétaságra
hivatottak félelmét vagy ellenállását, ez bátorítja, sőt kényszeríti
őket a prófétálásra. (Lásd Mózes, Ámós, Jónás stb. elhívatását)

Mindezt egy mondatba tömörítve elmondhatjuk: Isten úgy jelenti ki
magát, mint Úr. Ez a kijelentés, az Isten végtelen gazdagságának megfelelően
sohasem olyan, mint amilyen egyszer már volt, hanem mindenkor új,
váratlan és meglepő. De minden esetben Isten királyi uralmának meghirdetése
és gyakorlása. Lehetne-e más, hiszen Ő velünk és a világgal szemben
az Úr, Uraknak Ura. Minden földi uraság, csak Isten Úr-voltának halvány
mása, tökéletlen utánzata vagy karikatúrája.

Kijelentés nélkül nem tudja az ember, hogy van Úr és ez az Úristen.
A kijelentés megértése annyi mint: tudtul adja Isten az embernek királyi
uralmát s menten ki is terjeszti rá királyságát. Ezért nem szorul
a kijelentés bizonyításra. Önmagát bizonyítja, hiszen Isten uralmi
aktusa. Nem csak az uralkodó Isten, vagy az uralkodás ideáját közli
velünk, hanem nevünkön szólít (Én-nek mondja magát, Te-nek szólít
engem) s gyakorolja hatalmát. Isten kijelenti magát, mint Úr, ez a
Biblia kijelentésfogalma s egyben a trinitástan gyökér-mondata.

11.5.2 Úr-voltának hármas értelme

Ha azt akarjuk kimutatni, hogy gyökerezik a trinitástan a Biblia kijelentés-fogalmában,
akkor hármas vonatkozásban kell értelmeznünk a gyökérmondatot. Mindenik
értelme a trinitás más-más személyére utal, mégpedig ebben a sorrendben:
Fiú, Atya, Szentlélek. (V.ö. 2Kor 13,13) Ezzel a sorrenddel nem lényegbeli,
érték- vagy rangbeli különbséget akarunk kifejezni, hanem csak a tanfejlődés
történeti rendjét követjük. A bibliai kijelentés
történeti központja Jézus. Az Ő személye körül jegecesedett ki a trinitástan.
Hogyan ment végbe a kijelentés és kicsoda Jézus, akiben kijelentette
magát? Ezzel a kérdéssel a trinitás második személye sokkal inkább
a teológiai harcok központjába került, mint a másik két személy. Mi
is most először őreá gondolva magyarázzuk a gyökérmondatot: Isten
kijelenti magát, mint Úr.

1. A kijelentés annyi, mint önleleplezés. Erről a
   Biblia történeti beszámoló alakjában beszél. Isten megjelenik és megismerteti
   magát az emberélet színterén. Emberi szemlélet, emberi tapasztalás,
   emberi gondolkozás és emberi beszéd tárgyává válik. Röviden: történeti
   tényezővé lesz. Isten olyan természetes és egyéni módon, olyan reális
   és konkrét alakban jelenik meg, mint Ézsau Jákóbnak, mint a Hóreb
   hegy vagy a szövetségláda Izrael népének, mint Pál apostol a korinthusi
   gyülekezetnek.Kijelentésében mintegy saját alteregóját küldi el. Meg tudja tenni,
   hogy megkülönbözteti magát önmagától, és rejtve marad, miközben mégis
   kijelenti magát. Kijelenti, mégpedig nem valami alárendelt létformában,
   hanem csupán más létformában. Ez az önleleplezés
   a Biblia témája.Hogy Isten megkülönböztetheti magát önmagától és más létformában elhagyhatja
   örök titkát, az örökkévalóságot, hogy idői alakban is ugyanaz az Egy
   Örök Isten marad, ebben mutatkozik meg az ő ár-volta.
   Igen, Isten Úr az ő kijelentésében. Ha másodszor az Atyára nézve gondoljuk
   át a kijelentés-fogalmat, azt kell mondanunk:
2. A kijelentés annyi, mint a lényege szerint leleplezhetetlen Isten
   önleleplezése. Leleplezhetetlen, mert ő szent, akinek látására
   más szem kellene, mint a mi bűnrontotta szemünk. Mózes csak távoztában,
   messziről láthatta (2Móz 33,18-23). - Kijelentésében is leleplezhetetlen,
   mint mondani szokták: Ő mint Deus revelatus is Deus absconditus. Emberi
   alakba öltözötten is szabad maradt, kijelentése akkor is esetről-esetre
   szóló kegyelmi tény. Jézus alakjában is megmutathatja vagy pedig elrejtheti
   magát. A kijelentés tehát még történeti középpontjában, Jézusban sem
   hozzáférhető, mert nem Jézus jelenti ki magát,
   hanem Isten jelenti ki magát a Jézus alakjában. Még eme alakjában
   sincs módunk rá, hogy szabad tetszésünk szerint leplezhessük le benne
   Istent.Isten jelenléte mindenkor Isten szuverén döntése alapján tudatosul.
   Szabadságában áll, hogy egyik embernek megmutassa Jézusban jelenlétét,
   a másiknak ne. Lehet, holnap megmutatja magát annak is, aki előtt
   ma még rejtve maradt, és viszont mai látója elől holnap elrejtezhet.
   Péternek megmutatta magát, Pilátusnak nem, de Péter sem kapta a látást
   egyszer s mindenkorra. - A kijelentéssel tehát nem számolhatunk
   úgy, mint valami részünkre megszavazott hitellel, vagy mint egy axiómával,
   mely bármikor előszedhető, vagy mint egy időtlen érvényű tapasztalattal.
   Isten kijelentésével csak úgy számolhatunk, mint Isten szuverén kegyelmével.
   A kijelentés kegyelem s a kegyelem kijelentés.A világ titkaira jellemző, hogy leleplezhetők s aztán nem titkok többé.
   Isten viszont ismét és ismét titok marad, mert ő nem úgy immanens,
   hogy egyszersmind transzcendens is ne volna… Az a képesség, hogy
   Isten kijelenti magát, a nélkül, hogy titokvolta megszűnnék, emberalakot
   ölt, a nélkül, hogy ez az alak magába zárhatná, megmutatja az Ő szabad
   és szuverén Úr-voltát. Igen, Isten mint Úr jelentette ki magát. -
   Most vonatkoztassuk ezt a tételt a Szentlélekre.
3. c/ A kijelentés a lényege szerint leleplezhetetlen Isten önleleplezése
   az ember számára. Nem általában, minden embernek adott önleleplezés,
   hanem egyéni módon a Lélek által ennek vagy annak az embernek adott
   önleleplezés. Az egyéni életnek ez az eseménye a bibliai kijelentés
   történeti tényén alapul. Hogyan?A kijelentés történetisége a históriai kutatás eszközeivel nem állapítható
   meg. A história eseményei horizontális síkban mozognak és ebben a
   síkban okilag-okozatilag magyarázhatók. A kijelentés pedig felülről
   (vertikálisan) csapódik bele a történeti síkba. Történeti esemény
   ugyan, de a történeti okviszonyokból nem magyarázható. - Történeti
   kutatás csak a kijelentés emberi alakját, történeti ruháját foghatja
   meg, de még erről az alakról és ruháról sem állapíthatja meg bizonyító
   erővel, hogy valóban a kijelentés alakja és ruhája. - Maguk a kijelentés
   közvetlen átélői sem adhatnak mai értelemben vett történeti tudósítást
   a kijelentésről, mert ők nem érdektelen, neutrális szemlélői ennek
   az eseménynek, hanem megragadottjai: hívők. Éppen
   ezek a hívők tudják legjobban, hogy ami velük történik, az csoda és
   titok; mindaz, amit elmondhatnak róla csupa másodlagos dolog, csupa
   külsőség, csupa nem-kijelentés.Innen az a kettősség, amit a Bibliában megfigyelhetünk. A Biblia kétségtelenül
   nagy nyomatékkal hangsúlyozza a kijelentés történetiségét: a kijelentés
   eseményeit kronológiailag és topográfiailag meghatározza, különös
   gonddal részletezett nép-történet keretében írja le. Figyelmet fordít
   a világtörténeti vonatkozásokra is. Feltűnik a láthatáron a régi Egyiptom,
   Asszúr és Babilon, a karácsonyi történetbál nem hiányozhat Cyrenius,
   szíriai helytartó neve, a nagypénteki történetből pedig Pontius Pilatus.

   De a Bibliában mégsem ez a történeti leírás a legfontosabb,
   hanem maga a kijelentés ténye. A Biblia azonban a kijelentést nem
   történetileg akarja bizonyítani és elhitetni, hanem Isten Szentlelkére
   utal, mint a hit ébresztőjére és munkálójára. A Biblia csak beszámol
   arról, hogy Isten kijelentése egyszeri és teljesen konkrét történeti
   eseményekben ment végbe, tehát valóságos dolog. Valóságának azonban
   nem a történet, hanem a Szentlélek a végső bizonysága, kezese.

   Ma a Bultmann nevéhez fűződő “mitológiátlanítás”-ra gondolva,
   további megjegyzést is kell tennünk. A kijelentés történetiségéből
   következik, hogy történeti oldalát tekintve, a történeti kutatás eszközeivel
   vizsgálható. Ez a vizsgálat a bibliai történetek egy részére ráfoghatja,
   hogy monda vagy legenda, illetve
   mondai vagy legendai elemeket tartalmaz. Ilyen megállapítás a hitet
   nem ingatja meg. A monda vagy legenda ugyanis történet, ha ebben a
   nemben nehezen is fogható. Oly fajtája a történetnek, melyben az elbeszélő
   maga is tevékeny részese az eseményeknek s beszámolója igen szubjektív.
   De megtörtént tényekről számol be a maga szubjektív módján. Ha a történettudomány
   ezek szerint mondának vagy legendának minősíti a Biblia egyik-másik
   történetét, ezzel még nem okvetlenül tagadta meg a kijelentés történetiségét.

   Más az eset azonban, ha a történettudomány az ilyen helyeket mítosznak
   mondja, mert ezzel már tagadja, amit a Biblia állítani akar: a kijelentés
   történetiségét. A mítosz ugyanis nem történeti tények, hanem tér-
   és időnélküli igazságok képes kifejezése. Míg a történet dolgai egyszeriek
   és megismételhetetlenek, addig a mítosz tárgyai megismételhetők. Pl.
   a babiloni Marduk-mítosz az évenként bekövetkező tavaszi napfordulónak,
   az egyiptomi Isis-Osiris mítosz pedig az élet-halál egyetemes kérdésének
   költői magyarázata. Minden mítosz mögött egyetemes tapasztalatok,
   általános igazságok lappanganak s a mítosz ezeknek költői kifejezése,
   illetve primitív magyarázata.

   Midőn az ember a művelődés magasabb fokára hág, már nem mítoszokat,
   hanem filozófiát csinál. Elvont spekulációvá válik a mítosz, ami azonban
   nem jelent lényeges változást, hiszen a mítosz eredetileg is spekuláció
   volt, csakhogy a spekuláció költői formája. - A Biblia nem
   költészetet, hanem valóságot akar adni, ezért hangsúlyozza minden
   mitikus elmagyarázással és spekulációval szemben az isteni kijelentés
   történetiségét. Még akkor is, ha a kijelentés, mint kijelentés történész-eszközökkel
   hozzáférhetetlen. Egyedül a Szentlélek avathatja kijelentéssé, s hogy
   ezt a Lélek megteheti, abban mutatkozik meg Úr-volta.

Íme, hármas vonatkozásban beszéltünk az Úristen önleleplezéséről,
elrejtezéséről és önközléséről. Isten kijelentésbeli hármasegységét
igyekszik tételbe foglalni a trinitástan.