7. Az ige hármas alakja

Már a reformátorok írásaiban s a 16. század hitvallásos irataiban részletesen kidolgozott igetan olvasható. (Pl. a II. Helvét hitvallás 1., 2., 12. és 13. cikkelyében.) Ezt a tant napjainkban új formába öntötte s munkássága kiinduló pontjává tette Barth Károly. A jelenkori dogmatikák többnyire az ő nyomán tárgyalják az igetant: így járunk el mi is.

Eszerint az igének hármas alakja van: a hirdetett, az írott és a kijelentett ige. A hirdetett igén értjük a prédikációt, az írott igén a Bibliát, a kijelentett igén Jézus Krisztust. Mind a három alakban Isten ugyanazon igéje nyilatkozik meg. A most említett sorrend, csak reánk nézve, tapasztalati szempontból érvényes. Ha lényegi szempontból nézzük a dolgot és nem magunkra vonatkoztatva, akkor a sorrend megfordul, vagyis első a kijelentett ige, aztán következik az írott ige s végül a prédikált ige. Krisztus ugyanis megelőzi a Bibliát, a Biblia meg a prédikációt. Hozzá még nem csak idői, hanem lényegi szempontból is megelőzi, mert Krisztus nélkül nincs sem Biblia, sem prédikáció. Sorra vesszük az ige mindhárom alakját, abban a rendben,
ahogy hozzánk legközelebb esik.

7.1 A hirdetett ige

Ez az igének hozzánk legközelebb eső alakja. Akkor, midőn még írni-olvasni sem tudtunk, Krisztusról, a prófétákról és apostolról már hallottunk. Talán az első gyermeki imádság alakjában, melyre édesanyánk tanított, érkezett el először hozzánk a prédikáció. Az Ószövetségben, az írásos próféták korszaka előtt is hangzott fel prófétálás. A missziói mezőkön is első a prédikáció s a prédikáció készíti az utat a bibliaolvasáshoz.

Az ige befogadásának rendszerint ez az útja: a prédikáció szól a fülünkhöz, fülünkön át az értelmünkhöz, értelmünkön át a szívünkhöz. Ezért a prédikáció az ige hozzánk legközelebb eső alakja.

Mi különbözteti meg a prédikációt más emberi beszédtől? Az igéhez való viszonyulás. Ez a viszonyulás avatja a prédikációt Isten igéjévé. Ezért vizsgáljuk: hogy viszonylik az ige a prédikációhoz? Úgy, hogy igénybe veszi a prédikátort és a prédikációt, mint megbízatás, mint tárgy és mint ítélet.

7.1.1 Megbízatása

A prédikációra nézve az ige először is megbízatást jelent. “Hirdessétek az evangéliumot”, az én igémet! (Mk 16,15) Tehát nem valami emberi dolog késztet prédikálásra. Nem a közlést kívánó emberi ismeret, emberi meggyőződés és emberi értékelés. Vannak ilyenek is, de ezek szubjektív dolgok s ha mégoly sürgető erővel mutatkoznak, akkor sem kívánnak prédikációt, mint közlési módot.

Ezek, ha racionális természetűek, tudományos feldolgozást kívánnak, ha irracionálisak, akkor zenei, költői vagy képzőművészeti kiábrázolást. Ha pedig megvalósítást igényelnek, akkor erkölcsi cselekedetekre vagy politikai eszközökre van szükség megvalósításuk érdekében, de nem igehirdetésre. Más az eset az igénél.

Az ige maga kívánja a prédikáltatást. - Erre azt lehetne mondani: Bármennyire kerüljük is megbízatásunk tudatában az emberi bölcsesség hitető beszédét, a mi prédikációnk mégis akarva-akaratlanul szubjektív emberi dolgokból áll. Saját ismereteinket, saját értékeléseinket, saját meggyőződéseinket szóljuk. Ez pedig azt teszi: prédikációnknak emberi indítékai vannak. - Nem vonjuk kétségbe az emberi indítékok jelenlétét. Ezek az emberi dolgok azonban éppen az isteni megbízatás alapján alárendelhetők az igének, s ily módon eszközei lehetnek Isten tulajdon beszédének. Mégis minden igehirdető érez valami szorongató érzést, azért mert emberi eszközökkel az igét kell hirdetnie. (Vö. Ady: Északi ember vagyok című versével.)

7.1.2 Tárgya

Az ige nemcsak megbízatás, hanem tárgy is a prédikációra nézve: a prédikáció tartalma. “Az én igéimet adom a te szádba.” (Jer 1,9) “Nem ti vagytok, akik beszélnek, hanem a ti Atyátok Lelke az, aki szól tibennetek.” (Mt 10,20) “Aki titeket hallgat, engem hallgat.” (Lk. 10,20) - Isten szuverén kegyelméből s az ő jótetszése szerint tehát a prédikáció emberi beszéde közölheti Istent magát. Esemény és csoda a prédikáció igehirdetéssé válása: emberi dolog válik istenivé.

Milyen értelemben?

1. Nem úgy, hogy kicserélődik, nem úgy, hogy elvész belőle minden emberi s helyébe lép az isteni. Nem átlényegülés, tanssubstantiatio megy végbe. - A prédikáció emberi marad mindvégig, mint ahogy Krisztus is emberi testben járt itt s megőrizte emberi természetét, még mennybemenetelekor is. A kegyelemtan analógiájára kell értenünk a dolgot. Mint ahogy Jézus Krisztus, érdemének királyi palástját teríti reánk, bűnösökre s ez a mi megigazulásunk, hasonlóképpen a mi gyarló emberi beszédünk megigazítást nyer és Krisztus “földi helytartójává” lesz, prédikációnk “vicarius Christi”-vé. Pál apostol szavai szerint: “úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” (1Kor 4,1; vö. 2Kor 5,20)

2. Nem két tényező együtthatásáról, az isteni és emberi kooperációjáról van az igehirdetésben szó. Az ember ugyanis csak addig külön tényező Istennel szemben, amíg engedetlen s Istennel szemben áll. De amint engedelmesen szolgálja Istent, mint teremtőjét és megtartóját - már pedig ez történik az igehirdetésben - egy az Istennel. - (Jó, ha csínján bánunk a gyakran idézett “Isten munkatársai vagyunk” kifejezéssel, mely az 1Kor 3,9-ben olvasható. A levél témája e helyen Isten munkatársainak egymásközti viszonya. Korinthusban versengés folyt és hangsúlyozni kellett, hogy a munkatársak szolgálata kiegészíti egymást. Együttműködők ők, a reájuk osztott szerepek, feladatok szerint. Az együttműködő együttes tulajdonosa, gazdája és ura pedig: Isten.
   Ez tehát a hely értelme az összefüggés szerint: Egymás munkatársai az Isten szolgálatában, vagyis a kifejezést genitivus obiectivusnak s nem genitivum subiectivusnak vesszük.)

Mi az ismertetőjegye annak, hogy csakugyan közli-e velünk Isten az igét, mint a prédikáció tárgyát? - Ezt mi végső fokon megítélni nem tudjuk. Mi csak a prédikáció emberi oldalát ítélhetjük meg s tudjuk, Isten még egy rossz prédikációt is felhasználhat. De ez a lehetőség nem menti a prédikátort.

7.1.3 Ítélő mértéke

Isten igéje végül a mi prédikálásunk és prédikáció-hallgatásunk megítélője. Már az ó- és az Újszövetség számos helyén olvashatunk álprófétákról és tévtanítókról, akik az ige helyett saját vélekedéseiket hirdetik s valami okból az egyház Urát elárulják. Jeremiás 23 itt a klasszikus hely: “Ne hallgassátok azoknak a prófétáknak szavait, akik… elbolondítanak titeket: az ő szívüknek látását szólják, nem az Úr szájából valót… Az álomlátó beszéljen álmot; akinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet igazán. Mi köze van a polyvának a búzával? Azt mondja az Úr.” Az írás fenyegetést is tartalmaz: “Jaj az ilyen pásztoroknak!”Az ige ítélete rajtuk.

Az ige ítélete azonban ott van, nemcsak a prédikáláson, hanem a prédikáció hallgatásán is. A hirdetett ige bűnökből oldoz, vagy bűnökben köt meg, aszerint, hogy befogadjuk vagy nem fogadjuk be. - Luther ebben a tudatban, dramatizált formában beszélt egyik prédikációjában az igehallgatásról: “Az utolsó napon azt mondja nekem az Isten: Prédikáltad te ezt is? És én mondani fogom: Igen, prédikáltam. Isten akkor azt kérdi tőled: Hallottad ezt te is? És felelni fogsz: Igen, hallottam. És azt mondja akkor: Miért nem hitted hát? Erre te így felelsz: óh, én azt emberi beszédnek tartottam, minthogy egy egyszerű káplán vagy falusi pap mondotta. Akkor téged az az ige mely a te szívedben rejtezik, vádolni fog, feladód és bírád lesz az utolsó napon. Mert Isten igéje az, Istent magát hallottad.” Íme, nem kockázatmentes még a prédikáció hallgatása sem. Az ige tehát megbízatás, tárgy és mérték a prédikációra nézve, s mindhárom vonatkozásban felelősségünkre emlékeztet.

7.2 Az írott ige

A Szentírás nem elsődleges, hanem másodlagos dolog. Előbb történnie kellett valaminek s aztán következett a történtek feljegyzése. Az elsődleges tehát maga Krisztus és a róla szóló prófétai-apostoli prédikáció. Ezért mondta Luther: “Az evangélium tulajdonképpen nem az, ami a könyvekben van, hanem inkább az emberi ajkak által hirdetett eleven szó.”

Az eleven szó rögzített, írásba foglalt okmánya a Biblia, de mint ilyen, alap és kiindulópont az igehirdetés számára. A mai igehirdető mintegy nyomába lép az első igehirdetőknek s folytatja a megkezdett munkát. Igehirdetésünkben tehát successióról van szó, de nem római értelemben vett mechanikus successióról, hanem úgy hogy az előd, vagyis a prófétai-apostoli szó, ma is élő hatalom, a mi prédikációnk annak hatalmában áll. Más szóval: az első igehirdetés a mainak alapja és mértéke. A Biblia kánon.

7.2.1 Elhatárolások

De hát okvetlen egy könyvnek kell lenni kánonnak? Miért nem lehet kánon a szent hagyomány? - Ez a kérdés nemcsak a római katolicizmusban vetődött fel, hanem a protestáns modernizmusban is. A római egyház tudvalevőleg a hagyomány fontossága mellett döntött, abban az értelemben, hogy a hagyomány magába öleli és értelmezi a Bibliát. Kijelentéstanát a Tridenti zsinaton fogalmazta meg a reformációval szemben. Bár időközben átfogalmazások történtek, s tompítottak az eredeti szövegen, a római egyház azóta is a tradíció vitalitását, eleven erejét hangsúlyozza a Biblia “holt” betűjével szemben.

A reformáció kezdettől fogva abban különbözik Róma-tradíció hitétől, hogy a kijelentést a maga eseményszerűségében ismeri, ezért a Biblia, mint a kijelentés könyve nem holt betű számára, hanem az élő Isten megszólalása, szava. Ebben a felismerésben vált az egyház a reformációban újra az igehirdetés egyházává. Az igehirdető egyház ott áll a megtörtént kijelentés és a történő kijelentés határán, a múlt és a jövő, az emlékezés és a várakozás határán. Tudja, hogy amire emlékezik és amire vár, az azonos. Mind a kettő ugyanaz a kijelentés, ugyanaz az ige. Ilyen értelemben beszélünk eseményszerűségről.

A reformátorok azonban tudták, a Biblia csak annyiban kánon, amennyiben Isten igéje, azaz Isten szól általa. Viszont amennyiben ige, nem mi ragadjuk meg, hanem az ragad meg minket. - Az ortodoxia idején, főleg lutheránus részről, általános igazságot csináltak ebből a hitigazságból. Kialakult a vélekedés: a Biblia szinte kézzelfogható módon Isten igéje “etiam ante et extra usum.” A reformátorok eleven, dinamikus írásmegértését felváltotta a merev, élettelen statikus tan. Az ortodoxok a kijelentés tárgyiasításában elmentek egészen a verbális inspiráció tanáig, e szerint a szentírók csak eszközök, mintegy írótollak voltak Isten kezében. A bibliai szöveget az utolsó pontig és vonásig Isten Lelke diktálta. Ez a tan ingott meg a bibliakritika pergőtüzében
s nyitott utat a protestáns modernizmusnak.

Igaz, a kijelentést Bibliába záró, tárgyiasító törekvésekkel szemben a reformáció nem élt elég világos elhatárolással. Nem akarta a rajongók malmára hajtani a vizet. Luther éppen azért szakított Müntzerrel, mert a Biblia ellenségét s a reformátori hit veszélyeztetőjét látta benne. Müntzer szerint a keresztyéneknek nem szabad azt hinniük, hogy Isten csak egyszer beszélt: a Bibliában s “aztán eltűnt a levegőben.” Müntzer nem a Biblia által közvetített, hanem a közvetlen kijelentést hirdette: “Ha feladod is a Bibliát, nem használ semmit. Attól még nem lesz hited. Drága írástudócskám, téged a Biblia akadályoz Isten szava meghallásában. Az a te természeteden és a nagy természeten át szól.” Ezzel Müntzer, a kijelentés történeti, ilyen értelemben vett objektív tényezője helyett, a szubjektív, lelki tényezőre tette a hangsúlyt s a protestáns modernizmus előfutára lett.

A protestáns modernizmus nagy úttörője, Lessing (1729-1781) nem rajongó, mint Müntzer, csupán kétkedik a “véletlen” történeti események bizonyító erejében. A hitet nem a kijelentés csodálatos eseményeibe, nem a Bibliába gyökerezteti, hanem egy szubjektív jelenségbe: a velünk született istenideába. “Mit használna minden bibliai tanítás, ha Isten eszméjét önmagukból ki nem alakíthatnók (nisi ex nobis edeam Dei formare possimus).”

Menekülés ez a Bibliától a vallásos tudatba. Megingott a Biblia iránt a bizalom, ezért érezték szükségét a menekülésnek. A Biblia, mint minden történeti dokumentum, vitathatónak, esetlegesnek, többféleképp értelmezhetőnek tűnt. Mint Lessing mondotta: “Egy pókfonálra (ti. a Biblia elbeszéléseire) akarjuk felfüggeszteni az egész örökkévalóságot? Ha a Biblia elvesznék is, megmaradna a keresztyénség, mert nem a Bibliában, hanem bennünk van a vallás.” - A hasonlóság nyilvánvaló: a római egyházban is, a protestáns modernizmusban is pótolja valami a Bibliát. Ott a szent hagyomány, emitt meg a vallásos ösztön. Úgy látszott, a vallásos ösztön, ez a minden emberben meglévő adottság még jobb bibliapótlék, mint a hagyomány.

De ha nem a Biblia, hanem a vallásos ösztön az alap és mérték, akkor a kánon és az egyházi élet egybefolyik, mint ereinkben őseink és a magunk vére. Ezzel meg is szűnnék a kánon, mert a vallásos ösztön nem áll velünk szemben, tehát nem mérhetne minket s mi sem mérhetnők hozzá magunkat. A kijelentésre való emlékezés, csak önmagunkba-mélyedés, önmagunkkal-tanakodás, afféle monológ lenne. Mi erre a kísérletre csak nemet mondhatunk.

Az egyház nincs magára hagyatva. Nem önmaga, nem saját vallásos ösztöne a kijelentés forrása, hanem Krisztus. Az őhozzá való viszony pedig a Krisztus-könyvön, a Biblián át valósul meg. Ezért a Biblia az igehirdetés alapja és kánona; ezzel áll vagy bukik az egyház. Mint atyáink vallották: “A Szentírásban Krisztus egyetemes egyháza a legteljesebb mértékben kifejtve találja mindazt, ami egyrészt az üdvözítő hitre, másrészt ami az Istennek tetsző élet helyes alakítására vonatkozik. Ezért hát Isten világosan lelkünkre kötötte, hogy ahhoz semmit hozzá ne adjunk, se belőle el ne vegyünk.” (II. Helv. hitv. 1)

A protestáns modernizmus, csupán emberi dokumentumot látott a Bibliában. Álláspontját éppúgy nem fogadhatjuk el, mint az ortodoxiáét. Míg az ortodoxia bele akarta zárni az isteni kijelentést a Bibliába, addig a protestáns modernizmus ki akarta zárni az isteni kijelentést a Bibliából. Az egyik a tekintélytisztelet, a másik pedig az emberi szabadság ürügyén önkényeskedett a Bibliával, de mind a kettő önkényeskedett.

7.2.2 A Biblia, mint kánon

Milyen értelemben történeti okmány a Biblia? Úgy, hogy tudósítás és értelmezés egyszerre. Tehát nem a jézusi acta et verba ipsissima közlése csupán, hanem bizonyságtétel. A bizonyságtétel pedig több mint tudósítás, mert benne van a tudósítás lelki visszhangja is, melyet a hírhozó lelkéből kiváltott; éppen a visszhang avatja a tudósítást egyéni bizonyságtétellé. Ezt a vallomásszerű értelmezést meg kell becsülnünk. A kijelentésbe ugyanis nemcsak az tartozik bele, amit Jézus földi életében mondott és tett, hanem az is, ami vele és körüle történt, kezdve jövetele ószövetségi előkészítésén, folytatva születése történetén, egészen a halálra adatásáig, feltámadásáig, az első gyülekezetek kialakulásáig és az övéi végső Krisztus-váradalmáig. Jézus földi életének ez a szó legszélesebb értelmében vett történeti kerete magyarázza
Jézus szavait és tetteit, viszont a történeti keret tartalmát, célját, értelmét Jézus élete adja.

Nem volna tehát értelme úgy keresni az “eredeti jézusit” a Bibliában, hogy azt kijátszani próbálnók a bizonyságtétellel szemben. Valahányszor ilyen kritikai szándékkal keresik a “kánont a kánonban”, elfeledik, hogy pl. a húsvét utáni gyülekezet hitmegértésében Lelke által maga a Feltámadott tesz bizonyságot. De a Lélek által való bizonyságtétel történik Péter vallomásában (Mt 16,13-17) vagy a prófétai jövendölésekben is. Legfeljebb az lehet a kérdés, hogy a történeti keret egynémely pontján Krisztus küldetésének helyes vagy esetleg téves értelmezéséről van-e szó.

Ma a Biblia közlési módját ezzel a találó szóval jelzik: kerygma. Azt fejezi ki: a Bibliában nemcsak a kijelentésbeli tények közömbös felsorolása, afféle leltározás történik, hanem annak a meghirdetése,
hogy ezek az események most reánk nézve is érvénybe léptek. A bizonyságtétel nekünk szól, egzisztenciánkra vonatkozik, tehát ahhoz tartsuk magunkat. A (Biblia ugyanis, mint már mondottuk, nemcsak Istenről szól, hanem Isten maga szól benne.

Hogyan van Isten szava a Bibliában? Olyanformán, mint az izzás a vasban, a villamos áram a drótban. Isten ugyanazon Lelke, aki a szentírókat ihlette, eleveníti meg a Biblia holt betűjét, és úgy szólaltatja meg számunkra, mint igét. Ez a Biblia tulajdonképpeni csodája. Midőn szemünk látásra nyílik és a Biblia titkából észreveszünk valamit, velünk is ugyanaz a csoda történik, mint eredetileg a szentírókkal történt.

A Biblia mint Isten igéje, sötét helyen világító szövétnek. úgy, amint előttünk áll, gyarlóságokkal terhelt irodalmi termék, emberi dokumentum, vagyis “sötét hely”. Örökös alkalom a megbotránkozásra és a lelki elzuhanásra. De ha azzal a reménységgel és biztos várakozással keresgélünk a “sötét helyen”, hogy sokszoros csalódás és az ördög minden praktikája ellenére, éppen itt fog felgyulladni számunkra a hit szövétneke, az írás Ura jóvoltából mi is részeseivé lehetünk a Biblia isteni csodájának. Természetesen nem egyszer s mindenkorra, hanem alkalomról-alkalomra. A hitéletben ugyanis nincs állandó birtoklás, hanem csak egyre megújuló ajándékozás és elfogadás, keresés és megtaláltatás.

A Bibliának, mint Krisztus-könyvnek hasonlóképpen kettős természete van, mint magának Krisztusnak. De nem lehet a Biblia isteni és emberi természetét úgy megkülönböztetni, mint az érem két oldalát: mi ugyanis semmiképpen sem mondhatjuk meg, hogy ez vagy az a bibliai hely melyik oldalra tartozik, isteni-e vagy emberi? - Azt sem állíthatjuk, hogy a Biblia betűje, megszövegezése emberi, szelleme pedig isteni. A Biblia ugyanis minden részletében és teljes egészében emberi, viszont Krisztus

Lelkének megelevenítő munkája következtében minden részletében, teljes egészében lehet isteni. Ebben a vonatkozásban villan fel a moderneknek is, meg az ortodoxoknak is a részigazsága: amazok csak az emberit, ezek meg csak az istenit akarták látni a Bibliában.

De hát ha egyetemes érvénnyel nem is különíthetnők el a Biblia isteni és emberi elemeit, talán saját személyünkre nézve, szubjektív érvénnyel ezt a műveletet mégis elvégezhetnők? Nem, az elkülönítés így sem lehetséges, mert ami ma a Bibliában isteni erő számomra, holnap már lehet, hogy csak emberi szó marad, s ami ma csak emberi, holnap vagy akár a következő percben lehet már isteni.

Kérdezzük ezek után, hogyan lett a Biblia kánonná? Miért éppen ezek a könyvek kanonikusak s miért nem azok az úgynevezett apokrifusok,vagy a vallástörténet mély értelmű dokumentumai, vagy a világirodalom elismert remekei? - A felelet az elmondottakban már benne van: Azért, mert éppen a Biblia könyvei tesznek bizonyságot Krisztusról, s mert úgy Krisztus-bizonyságok, hogy ezáltal a Biblia kánonná tette önmagát .Az Újszövetség már rég tekintély volt, mielőtt ihletettségét dogmatikailag megvizsgálták és megformulázták volna. Sőt: az Újszövetség egyes darabjai is már rég tekintély számba mentek, mielőtt a körülhatárolt, lezárt kánonba illeszkedtek volna. Genetikusan nézve: az emberek csak felismerték és megvallották a Biblia kanonikus
voltát. Nem az egyháztól, nem zsinattól ered tehát a Biblia tekintélye. Hegyvidéken a tiszta vizű forrást félkörívben fallal szokták körülvenni, hogy vizét a külső szennyeződésektől megőrizzék. A kanonizálás aktusát is így értsük: az egyház csupán védőfalat emelt az ige tiszta vizű forrása köré.

Mit ismertek fel az atyák a Bibliában? Egy szóval mondva azt, hogy “Immánuel”, azaz “velünk az Isten”, velünk bűnösökkel, a megígért és elküldött Jézus Krisztusban. Sehol másutt nincs így velünk, mint éppen itt. Az egész reformáció nem más, mint a Biblia kanonikus tekintélyének újból való felismerése, annak a megrendítő erejű átélése, hogy az ítéletes és kegyelmes Isten jelen van a Bibliában és a Biblia emberi szavain át ő szól hozzánk.

Római részről nagy előszeretettel idézgetik Ágoston szavait: “Nem tudnék hinni az evangéliumnak sem, ha az egyház tekintélye nem indítana arra.” (Pl. Schütz: Dogmatika I. 1923. 22. l.) Kálvin magából Ágostonból mutatja ki ennek az eredeti összefüggésből kiragadott tételnek képtelenségét. (Inst. I. 7. 2-3.)

7.2.3 Az ószövetség kánoni tekintélye

Ez ellen a 2. század (Marcion) óta szinte századról-századra szót emeltek. Az ószövetség ellenes hangulat hol Keleten, hol Nyugaton lobbant fel, Arméniától kezdve Dél-Franciaországig, gnosztikusok, bogumilek, katharosok és albigensek szektájában, majd meg a szocinianizmusban, legutóbb pedig hangsúlyozottan antiszemita színezettel, a fajelmélet fövenyére épült politikai rendszerek területén. Az elidegenedés a “zsidók Bibliájával” szemben nálunk is erősen érződött a század első felében. Pedig volt idő, mikor a magyarság számára az ószövetség a sorsmagyarázat könyve. Irodalmunk protestáns kora tele van az ószövetség felemelő élményével. De mintha már erről elfeledkeztünk volna. Nem az Isten dolgait, hanem csak a zsidók emberi dolgait vesszük észre az ószövetségben, holott az ószövetség nagyjaira nem az a jellemző,
hogy zsidók, hanem hogy próféták. Az izraelita-zsidó különben sem faji, hanem vallásos fogalom a Bibliában! (Lásd pl. Mt 3,9 és párhuzamos helyeit, valamint 1Kor 15,50-et.)

Ha mégis mellőzzük az ószövetséget, akkor az újszövetséget sem fogjuk jól értelmezni. Az újszövetség ugyanis gyakran olyan szavakat használ, mint a görög filozófia. Adva van tehát a keresztyénség elidealizálásának lehetősége. A dogmatörténet tanulsága szerint a legtöbb herezis, kezdve a gnoszticizmuson, az újszövetség görögös félremagyarázásából származik. Innen vezethető le a római egyház kettős erkölcsisége: szerzetesi és világi morálja is. Az elidealizálás veszedelmétől óv minket az ószövetség vaskos realizmusa, röghöz tapadt szemléletessége. Ez a könyv a görög szellemtől teljesen érintetlen, itt a néphez és földhöz kötöttség szinte kézzel fogható, itt esemény és történés minden. Kálvin pl. úgy óvakodott az Újszövetség görögös félremagyarázásától, hogy a görög szavak mellé odaírta a héber kifejezéseket és a megfelelő héber fogalom szem előtt tartásával magyarázta a görög szöveget.

De mindezzel csupán ráirányítottuk a figyelmet a kérdésre, anélkül, hogy megoldottuk volna. A megoldást maga Jézus adja. Húsvét délutánján, az emmausi úton csatlakozott a letört, kétkedő tanítványokhoz s így intette őket: “óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak: Hát nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdve Mózesen és minden prófétákon, magyarázta nekik minden írásokban, amik reá vonatkoznak.” (Lk 24,25-27) Íme, a feltámadott Krisztus vezette rá a tanítványokat s a tanítványokon át a keresztyén világot az ószövetség igazi értelmére. A megértés kulcsa pedig ez: Krisztus az Ószövetségben önmagáról, saját szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról olvasott. Ilyen értelemben idézte már tanítói munkája során is, Mózest, Ézsaiást, a Zsoltárok könyvét, meg Dánielt. Az apostolok és a későbbi keresztyének Krisztus szemével nézték és az ő ujjmutatása szerint betűzgették az Ószövetséget, abban a szilárd meggyőződésben, hogy ők értik igazán ezt a könyvet s nem a vaksággal vert zsidóság. (2Kor 3,14-16) Az Ószövetséget maga Krisztus avatta a keresztyén hit kánonává, amikor kinyilatkoztatta, hogy ő az Ószövetség megígért Messiása. Ha valaki az Ószövetséget elveti, nem lehet keresztyén. A christianus szó ugyanis magában foglalja annak elismerését, hogy a názáreti Jézus az Ószövetség Krisztusa. (Jn 5,46k) Az Ószövetség elutasításával akaratlanul is igazat ad a jeruzsálemi nagytanácsnak és a ma élő zsidóságnak abban, hogy Jézus tényleg nem azonos az Ószövetség Krisztusával. Az Ószövetség minden egyháztagot a vagy-vagy kérdése elé állít. Világos és egyértelmű
hitvallásunk döntése: “Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok mindkét szövetségbeli kánoni iratai Istennek tulajdon igazi beszéde.” (II. Helv. hitv. 1. r.)

Az ószövetség éppúgy tartópillére az egyháznak, mint az újszövetség. Atyáink eleven szemléletességgel fejezték ki: A két szövetség az anyaszentegyház két emlője. Isten gyermekei ezekből szívják a növekedést adó lelki táplálékot. Van is gyermeki bizodalmuk a Biblia iránt. Ennek többet hisznek, hogynem mint az egész világ ítéletinek. (Károli Emlékkönyv, 1940.171.)

7.2.4 A két szövetség egysége és különbsége

Két iratgyűjtemény alkotja az egyház kánonát, s a kettő egy, mert az ószövetség Istene és az újszövetség Istene egy. Egy az ígéret, egy a hit, egy a Közbenjáró, egy a Lélek, egy az örökség itt is, ott is. Krisztusban hitt már Ábrahám, így lett ez az ősnomád minden keresztyén lelki atyjává. Már az ószövetségben a megígért Krisztusért könyörült Isten a bűnös emberen s az eljövendő Krisztus érdeméért választotta ki Izráelt és tette az anyaszentegyház előképévé. Az ó- és újszövetség tehát nemcsak történetileg, hanem lényegileg is egy. Még a nem-teológus történész is kénytelen elismerni, hogy az ószövetség olyan előzetes formáit nyújtja az újszövetségnek, amelyekbe az újszövetség mondanivalói szépen beleillenek. A lényegi egység hangsúlyozásakor ne csak az ismert ószövetségi messiási jövendölésekre gondoljunk. Valahol az ószövetség,
mint Isten igéje szólal meg, ott az eleve való Krisztus jelenik meg.
Nemcsak őreá utalnak tehát az ószövetség szavai, hanem e szavakban s e szavak által maga Krisztus válik jelenvalóvá a hivők számára. Ez az értelme Irenaeus merész mondásának: Moysis literae sunt verba Christi.

Ha ennyire egynek valljuk az ó- és újszövetséget, el akarjuk tussolni azokat a különbségeket, melyeket a történeti kutatás oly világosan kimutat? Távol legyen. Különbségek valóban vannak, de nem a különbség, hanem az egység a fontos. A különbségek csak a lényegi egység határain belül keresendők, mert itt viszonylagos különbségekről van szó. Ezért óvatosan kell eljárnunk a két szövetség megkülönböztetésére vonatkozó formulák használatánál. Itt csak a három leggyakoribb formulára hivatkozunk. (L. bővebben: Kálvin és a kálvinizmus, 1936. 121-139. l.)

1. Az egyik szerint az Ószövetség a törvény, az Új meg az evangélium. Ezt, bár Luther is szívesen használta, mégis nagyon viszonylagos az érvénye, mert ne feledjük, az Ószövetségben is van evangélium és az Újszövetségben is van törvény. A Heidelbergi Káté pl. amikor Krisztusra, a közbenjáróra kérdez, így tudakozódik tovább: Honnan tudod ezt? Figyeljük meg a felelet az egész Bibliát átfogja: “A szent evangéliumból, melyet Isten elsősorban az Édenkertben jelentett ki, majd a pátriárkák és próféták által hirdetett, az áldozatok és a törvény más szertartásai által kiábrázolt, végre pedig az ő egyetlen egy Fia által beteljesített.” (19. k.) - Tehát az evangéliumot nem Mátétól, Márktól, hanem az édenkerti ígérettől, vagyis az Ószövetség legelejétől kezdve számítja. Viszont az Újszövetség is integráns elemként tartalmaz törvényt. (Mt 5, 47)

2. A másik megkülönböztető formula szerint az Ószövetség jövendölés, az Új pedig beteljesedés. Ez is csak viszonylagos érvényű. Ne feledjük, az Újszövetség így végződik: “Jövel, Uram Jézus!”, vagyis mi is az advent népe vagyunk, akárcsak az Ószövetségi nép. Mi is hitben járunk és nem látásban. Várjuk a színről színre látást, a “teljes váltság” napját. Ha csakugyan él bennünk ez a váradalom, akkor értjük meg az Ószövetség aktualitását. Amíg testben járunk, nem is lehet reánk nézve az Ószövetség, ez az adventi könyv soha túlhaladott érvényű. Viszont az Ószövetség népe is ismer ígéret beteljesedéseket, mint a nagy beteljesedés előhírnökeit.

3. Végül viszonylagos különbség az is, ha a végrehajtás tekintetében különböztetjük meg egymástól az Ó- és Újszövetséget. Nevezetesen fejlődés állapítható meg a két szövetségben. De nem a kijelentés fejlődik, az itt is, ott is ugyanaz, hanem csak az embernek a kijelentésre való ránevelése ér el egyre magasabb fokot. Ezért beszélünk végrehajtásról vagy isteni pedagógiáról. Isten ugyanis a kijelentés által neveli a kijelentés befogadására az embert. Ez a nevelés az elején természetesen
   más eszközöket használ, mint a végén. Mi is holtunk napjáig Isten nevelőiskolájába járunk.

Ha ennyire egynek vesszük a két szövetséget, miért az egyik ószövetség s miért a másik újszövetség, vagyis mi értelme van az ó- és újszövetség megkülönböztető elnevezésének? - Erre mást nem felelhetünk, minthogy itt is csak idői-történeti, nem pedig lényegi megkülönböztetésről van szó. Amint a két névbe lényegi megkülönböztetést igyekszünk belemagyarázni, vagy az Ó- vagy az újszövetséget félreértjük. A Biblia egyik felének félreértése pedig múlhatatlanul maga után vonja a másik felének félreértését is.

Igazolja-e ószövetség-szemléletünket az ószövetségi tudomány? A tegnapi aligha; az kimerült a szöveg alapos históriai-filológiai vizsgálatában s aztán a felszínes, zsidós értelmezésnél megállott. Ma egyre több biztató jele van annak, hogy a kutatás nem elégszik meg ennyivel, hanem a krisztológiai-prófétai szemléletig ér el, tehát egyre inkább összhangba jut a dogmatikában előadottakkal. De hogy állhatott itt elő egyáltalán eltérés? A kétféle szemléletmód okát Herder (1744-1803) találóan világítja meg: “A nyelvtudós és az írásmagyarázó két nagyon különböző teremtmény: a nyelvtudós, mint azt ma oly gyakran látjuk, jól érti a nyelvet, a szerzőt azonban egyáltalán nem érti meg.” Bármennyire nélkülözhetetlen is az írásmagyarázatnál a filológia, az még senkit sem avat írásmagyarázóvá, mert “az állványzat még nem maga az épület”. (Herder: Briefe, Weimar 1780. I.8.1.)

7.3 A kijelentett ige

7.3.1 A Szentlélek hatása

A Biblia nem magában véve Isten kijelentése, mint ahogy a prédikáció sem önmagában véve az. Annyiban Isten szava, amennyiben azzá válik. Erre a jelenségre már a szóhasználatunk is utal. Ha valakit megajándékozunk Bibliával, nem mondjuk, hogy igével ajándékoztuk meg. Viszont azért adunk neki éppen Bibliát, mert tudjuk, a Biblia, ha élünk vele, mégis valamiképpen Isten igéje. Tegyük hozzá: amennyiben ige, bizonyságtevése egybeesik Isten kijelentésével. - A Bethesda tavának meg kellett mozdulnia, hogy gyógyító ereje érvényesüljön. (Jn 5) Így mozdítja meg a kijelentő Lélek a Bibliát, hogy Szentírássá, a prédikációt, hogy igehirdetéssé legyen, sőt hozzátehetjük, az egyházat is, hogy egyházzá legyen.

A prédikáció is, a Biblia is túlutal önmagán. Megegyeznek egymással abban, hogy mindkettő a kijelentésre mutat. Nem zárja magába a kijelentést. Még maguk a próféták és apostolok sem birtokosai a kijelentésnek. Nem azért beszélnek, mert valami lelki gazdagság, belső szükség indítja őket. Nem önmagukat akarják felkínálni, hanem önmagukon át valami “mást” és ez a “más” formálja őket bizonyságtevőkké. A prófétákat és apostolokat, mint utaltunk már rá, nem szabad a zsenikkel, költőkkel összetéveszteni. A zseni önmagából merít és önmagát adja, mintegy eltékozolja dús élete kincseit. Még csak nem is hősei vagy ügyvédjei
valami rájuk bízott ügynek, hanem egyszerűen beszélnek és írnak, mert a Lélek ihletésére beszélniük és írniuk muszáj. A próféta és apostol nem igényel tekintélyt és megbecsülést a maga számára. Tud szolga lenni, aki önzetlenül szolgál. A kijelentés szolgálatában áll.

7.3.2 Krisztus a kijelentés

A kijelentés egyéni, de egyéni jellegében is egyetemes jelentőségű. A Zákeus vagy a Pál privát ügye, mégis ezreknek, meg ezreknek az ügye, közös emberi ügy. Olyan reális módon történt, amilyen reálisan csak Isten vihette végbe. Az ige hozzánk hasonlóvá lett, testünkből való test, vérünkből való vér. A názáreti Jézus alakjában az isteni dicsőség rejtezett el. A legnyomorúságosabb emberi helyzetekben: a betlehemi istállóban, a menekülésben, a vándoréletben, az elárultatásban, a megcsúfoltatásban, a szégyenfa kínjában villant fel az ő dicsősége. Az emberi sors nagy nyomorúsága akkor lett igazán nyilvánvaló, amikor azt Isten jelenlétével a maga mennyei fényével világította meg.

Nemcsak a kijelentés szolgai formáját, hanem isteni mivoltát is lássuk meg. Igen, a kijelentés Jézus Krisztusban a változó, mulandó és viszonylagos emberi történet darabja lett. (De ő a folytonos változandóságban a változatlan és megváltozhatatlan, a fejlődés folyamatában a kész és befejezett, a mulandóságban a maradandó és örök. A kijelentés egyszeri esemény, de egyszeriségében is egyszer s mindenkori. Olyan, mint egy gránitszikla, vagy egy örökzöld sziget a történet folyton örvénylő és soha meg nem állapodó áradatában. Sziget, melyen a história szennyes áradatának hajótöröttei menedéket találnak. - A Biblia megértése azzal kezdődik, hogy minden versét erre a látható-láthatatlan középpontra, a kijelentés Jézus Krisztusára vonatkoztatjuk.

Jellemző a kijelentés rendkívüliségére az, ami Jakab apokrifus evangéliumában olvasható. József, Jézus nevelőapja karácsony estéjén Betlehem környékén járt: “Én, József kerültem egyet és mégsem kerültem. Feltekintettem a levegőbe és a levegő megmeredt, és láttam ott a madarakat kiterjesztett szárnyakkal, mozdulatlanul. A földre tekintettem s egy kanalat láttam, majd embereket, akik ott táboroztak s kezükben a kanál, de az étkezők nem ettek. Akik éppen felemelték a kanalat, nem vitték a szájhoz és nem is tették le, és mindenkinek a tekintete az égre volt függesztve.

Juhokat hajtottak ott s a juhok megállottak; ütésre emelte a pásztor kezével a botot s a keze megállott. Folyóvizet láttam, a kecskék tartották rá a szájukat, de nem ittak, s egyszerre ment minden, a maga útján.” - Ennek a leírásnak érdekessége és jellegzetessége az, hogy az idők teljessége, ez az eseményteli, mert világsorsot meghatározó idő, a világ részéről: megállás volt, emberi részről is megállást, tétlen, merev várakozást jelentett. Egyedül Isten cselekedett s az Ő cselekedete csoda: Elküldte Jézus Krisztust, az Ő kijelentését.

7.4 Az ige egysége

Az ige három alakjáról s nem három különböző igéről beszéltünk. Ebben a hármas alakjában kapjuk az igét mindenha. - A három alak közt nincs értékbeli vagy fokozati különbség. Amennyiben a prédikáció a Biblia bizonyságtételének hű elismétlése, vagyis amennyiben igehirdetés, nem kevésbé Isten igéje, mint a Biblia. Viszont amennyiben a Biblia a kijelentésről tesz bizonyságot, nem kevésbé Isten igéje, mint a kijelentés.

A kijelentés pedig sohasem közvetlenül, hanem közvetve: a Biblián és a prédikáción át mutatkozik. Nem azoktól elvontan, hanem azokon át, konkrét formában szólal meg. De a Bibliát és a prédikációt sem tekinthetjük önmagában véve, mert ezek is a hármasságon belül azok, amik lenni akarnak.

Az ige három alakja tehát megkülönböztethető, de el nem választható egymástól. Ilyen értelemben az ige hármas egységéről beszélhetünk. Ennek a hármas egységnek csak egy analógiája van: a Szentháromság-tan. Az egy Isten három létmódja: az Atya, Fiú és Szentlélek vonatkozásban áll az ige három alakjával: a kijelentéssel, a Bibliával és a prédikációval. A trinitástanban is olyan kölcsönös viszonyulást találunk, mint itt. A kifejtésben hasonló világosságot és hasonló nehézséget.